1980: Magic színre lép

Szupertehetséges újonca, Earvin "Magic" Johnson történelmi hatodik meccsével a Los Angeles Lakers 4-2-re legyőzte a Philadelphia 76erst az 1980-as NBA-döntőben, ezzel nyolc év kihagyást követően ünnepelhetett ismét bajnoki címet az aranysárga-lila franchise.

Amikor Kareem Abdul-Jabbar 1975-ben a Milwaukee Buckstól a Los Angeles Lakershez cseréltette magát, egyrészt arra számított, hogy a Milwaukee-nál nagyságrendekkel nagyobb muszlim közösséget magáénak tudó LA-ben komfortosabban fogja érezni magát, másrészt arra, hogy nyugati part anyagi lehetőségeinek köszönhetően minden évben a bajnoki címért küzdhet. Első pár, Los Angelesben töltött évében ugyanakkor csalatkoznia kellett, a Lakers 1976-ban, Kareem első idényében be sem jutott a rájátszásba, majd három egymást követő évben egyaránt kiesett legkésőbb a második körben. Ám minden megváltozott, amikor a Lakersnek ölébe hullott az 1/1-es választás joga az 1979-es drafton (erről bővebben itt lehet olvasni), amellyel a Michigan State egyetem ifjú csillagát, Earvin „Magic” Johnsont választották ki.

A frissen draftolt Magic Johnson, mellette a szülei, illetve az NBA-komisszár Larry O'Brien

Bár helyenként igen színvonalas kosárlabdát produkáltak a felek, az NBA-szurkoló közönség javarészét hidegen hagyta az előző két idény két Washington-Seattle nagydöntője, és ez meg is látszott a liga zuhanó nézettségi és népszerűségi mutatóin. Úgy kellett a hetvenes évek végén a ligába érkező Magic, valamint későbbi örök ellenfele, a bostoni Larry Bird jelentette vérfrissítés, mint egy falat kenyér. A két újonc szupersztár (Birdöt már 1978-ban ledraftolta a Celtics, de Johnsonhoz hasonlóan az 1979/80-as szezonban mutatkozott be a ligában) visszahelyezte a liga legszűkebb elitjébe az NBA két legpatinásabb csapatát, a Lakerst és a Celticst. Az 1979/80-as alapszakasz legjobb mérlegével (61-21) a Boston zárt, a második legjobbal, nyugati elsőként, egy meccsel lemaradva, a Lakers (60-22). Az ifjú titánok közül Bird kapta meg az Év Újonca díjat, Johnson pedig látványos és sokoldalú játékával karrierje hatodik MVP-címéhez segítette hozzá a Lakers színeiben Kareem Abdul-Jabbart.

Jabbar és Magic tandemje, kiegészülve a sokoldalú kiscsatárral, a Golden State-tel 1975-ben egyszer már bajnokságot nyerő Jamaal Wilkes-szel, a rafkós irányítóval, Norm Nixonnal és az ifjú védekezőspecialista hatodik emberrel, Michael Cooperrel elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az aranysárga-lilák könnyűszerrel átlépjenek ellenfeleiken az 1980-as rájátszásban. Az első kiemelt Lakers egyaránt 4-1-gyel búcsúztatta az 55 alapszakasz-győzelemmel záró, masszív Phoenix Sunst, valamint a főcsoportdöntőben az 56 sikerrel érkező, bajnoki címvédő Seattle SuperSonicst is.

Bird mellett ugyanakkor még nem pattogtatott ott 1979/80-ban későbbi két állandó harcostársa, Kevin McHale és Robert Parish. „Larry Legend” csapata reményteljes fiatalok (Cedric Maxwell, Gerald Henderson, Rick Robey) mellett elsősorban karrierjük legvégén járó, veterán egykori sztárokból (Dave Cowens, Don Chaney, vagy a szintén utolsó idényét futó, idény közben a waiverről felvett Pete Maravich), és Nate „Tiny” Archibaldból, a súlyos sérülés után visszatérő egykori pontkirályból állt. A Celtics eljutott ugyan a főcsoportdöntőbe, de ott pályaelőnyük birtokában is elbuktak az 59 alapszakasz-meccset nyerő Philadelphia 76ers ellen. Julius Erving és a Sixers 4-1 arányban húzta be a sorozatot.

A Philadelphia 1977-ben járt utoljára nagydöntőben, akkor emlékezetes körülmények között, 2-0-s vezetésről kaptak ki 4-2-re a Portland TrailBlazerstől. Az 1977-es csapat sokszor megkapta az a kritikát, hogy egyénieskedő, a csapatjátékot a látványosság és az egyéni statisztikák oltárán feláldozó kosárlabdát mutatnak be, és a Sixers reagált is, az azóta eltelt három év alatt eltávolítottak a csapattól több kerékkötőnek vélt, egysíkú pontgyárost (George McGinnis, World B. Free, Joe „Jellybean” Bryant), és helyükre más szemléletű játékosok érkeztek. Az 1978-ban McGinnisért cserébe a Denvertől megszerzett Bobby Jones például az egész liga egyik legjobb védőjének, és legjobb hatodik emberének számított, az 1978-ban draftolt Maurice Cheeks, valamint az 1979/80-as idény közepette a Portlandtől érkező 1977-es döntőbeli ellenfél, Lionel Hollins pedig kőkemény periméter-védekezést és a hátsó alakzat stabilitását biztosította a Phillynek.

Abdul-Jabbar ugyanakkor megállíthatatlan volt 1974 utáni első nagydöntős meccsén, a sorozat nyitányán a Lakers centere 33 pontot dobott, leszedett 14 lepattanót és kiosztott öt gólpasszt, illetve hat blokkot. Jabbar mellett Norm Nixon és Jamaal Wilkes is elérte a húsz pontot, az ifjú Magic Johnson pedig tripla-duplázott, a Philadelphiának így nem volt esélye (109-102, 1-0). A második meccsre aztán már felszívták magukat Ervingék, bár Abdul-Jabbar ezúttal sem tudták tartani (38 pont), Bobby Jones és Maurice Cheeks sikeresen vette ki a játékból a Lakers alacsony embereit, a Sixers-center Darryl Dawkins, az Erving melleti kevés megmaradt 1977-es Sixer egyike, 25 pontjával kiváló meccset játszott, így a Philly egyenlíteni tudott (104-107, 1-1).

Kareem Abdul-Jabbar kosárra dob Caldwell Jones fölött

Hiába vette el a Lakers pályaelőnyét a Sixers, a harmadik találkozón visszaszerezte azt a Los Angeles, a továbbra is megállíthatatlan Abdul-Jabbarnak (ismét 33 pont, 14 lepattanó, 4 blokk) köszönhetően simán verték az összeszedetlen Phillyt (101-111, 2-1). A Philadelphiának a negyedik összecsapáson sikerült először úgy-ahogy kontrollálnia Kareemot, Darryl Dawkins ismét kiválóan játszott (26 pont), Julius Erving pedig ezen a meccsen mutatta be karrierje tán legtöbbet ismételt „highlight”-ját, a Lakers palánkja alatt a gravitációt meghazudtolóan áthúzott labdából szerzett kosarat, amelyet „Baseline Move” néven emlegetnek a mai napig. Magic Johnson (28 pont, 9 gólpassz) a sorozat folyamán először játszotta túl csapattársát, Abdul-Jabbart, de ő sem tudta megakadályozni a Sixers újabb egyenlítését (105-102, 2-2).

A sorozat fordulópontját egy sérülés hozta el, de hasonlóan az 1970-es nagydöntőhöz, épp a sérülést elszenvedő csapat jött ki végül jobban a dologból. A Los Angelesben rendezett ötödik mérkőzésen Abdul-Jabbar ismét dominált, három negyed után 26 pontnál járt, amikor rálépett Lionel Hollins lábára, és kifordult a bokája. Rövid ápolást követően a nagyember sántikálva visszatért a pályára, és fél lábon is berámolt még 11 pontot a negyedik negyedben, ám a 36 pontos Julius Erving vezetésével  a Philly a mérkőzés utolsó percében 103-103-ra kiegyenlített. Ezután viszont a Sixers már nem tudott a kosárba találni, Magic Johnson pedig megtalálta a palánk alatt Kareemot, aki Ervinggel és faulttal együtt bezsákolta 38-39. pontját, majd a vonalról is jól célzott, így végül 40 egységgel zárt. A Lakers győzelmét Norm Nixon büntetői biztosították be (108-103, 3-2).

Magic Johnson támadja a Sixers gyűrűjét

A heroikus ötödik találkozó után Abdul-Jabbar nem tudta vállalni a játékot a hatodik mérkőzésen, a Lakers-edző Paul Westhead pedig meglepetésre Magic Johnsont jelölte a helyére a kezdő center pozíciójába, és ezzel egy legendát alapozott meg. Az újonc Magic ugyanis minden idők tán legnagyszerűbb döntőbeli meccsét játszotta, 42 pontot dobott, leszedett 15 lepattanót és kiosztott 7 gólpasszt, miközben három szerzett labdát és egy blokkot is jegyzett. Bár a krónikák úgy emlegetik e meccset, hogy Magic centerként játszva hozta össze ezt a számsort, az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár valóban ő ugrott fel a labdáért a feldobáskor, a meccs java részében hátvéd- és csatárposztokon szerepelt, centerként Jim Chones és Mark Landsberger állták főleg a sarat a palánk alatt, illetve Magic varázslatos teljesítménye mellé kellett a karriercsúcsot jelentő 37 pontot szerző Jamaal Wilkes extrája is a Lakers sima győzelméhez (107-123, 4-2). Mindez persze mit sem von le Magic érdemeiből, aki újoncként már egyből legendává vált, és a hatodik meccs epikus teljesítményének köszönhetően a Finals MVP díjat is megkapta. A Lakers nyolc év után lett újra bajnok, Julius Erving és a Philadelphia pedig 1977 után 1980-ban is vesztesként mehetett haza.

Álló sor: Paul Westhead vezetőedző, Butch Lee, Brad Holland, Mark Landsberger, Marty Byrnes, Michael Cooper, Norm Nixon, Jack Curran segédedző, Pat Riley segédedző.
Ülő sor: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Spencer Haywood, Jamaal Wilkes, Kareem Abdul-Jabbar, Magic Johnson, Jim Chones, Bill Sharman GM.

Kareem Abdul-Jabbar. Pályafutása tizenegyedik szezonjában már hatodszorra kapta meg az alapszakasz Legértékesebb Játékosának díját Abdul-Jabbar, és kilenc évvel a Milwaukee Bucks-szal aratott 1971-es végső győzelmet követően ismét bajnoki címet ünnepelhetett. Hat alapszakasz MVP-díja egyébként rekord, ugyan többé nem részesült ebben az elismerésben karrierje hátralevő részében, de soha senki nem kapta meg rajta kívül ötnél többször ezt a trófeát. Az 1980-as nagydöntő Legértékesebb Játékosa ugyanakkor annak ellenére sem Kareem lett, hogy a center azon az öt meccsen, amelyen pályára lépett a fináléban, 33.4 pontot, 13.6 lepattanót és 4.6 blokkot (!) átlagolt, Magic Johnson történelmi jelentőségű hatodik meccse elhomályosította az utókor számára az utolsó összecsapást sérülése miatt kihagyó Jabbar érdemeit.

Marty Byrnes. A vándormadár kiscsatár jókor volt jó helyen 1979/80-ban, az 1978 és 1983 között a Lakers mellett hosszabb-rövidebb ideig a Phoenix, a New Orleans Jazz, a Dallas és az Indiana alkalmazásában is álló cserejátékos mindössze átlag hat percet töltött pályán a bajnok Lakersben (a playoffban négy meccsen kapott összesen nyolcat). Így is felkeltette az 1980 nyarán a ligába újonnan belépő Dallas Mavericks figyelmét, akik kiválasztották őt az 1980-as „expanziós” drafton, így Byrnes tagja lehettet a Mavs története legelső csapatának, de egy évvel később már egy alsóbbrendű ligában találta magát. Később évekig játszott még Olaszországban is.

Jim Chones. A veterán magasember még az ABA-ben kezdte pályafutását 1972-ben, onnan 1974-ben települt át az NBA-be, a Cleveland Cavaliershez, ahol öt éven át ő volt a kezdő center, többször átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát, és tagja volt a franchise első playoff-csapatának, az 1976-os rájátszásban emlékezeteset menetelő „Miracle at Richfield” Cavaliersnek. 1979 nyarán került a Lakershez, ahol kemény és hasznos játékával hamar megszerettette magát a szurkolókkal, és kiválóan illett Abdul-Jabbar mellé, a nagydöntő hatodik meccsén produkált 11 pontjával és 10 lepattanójával pedig nagy szerepet vállalt a sérült Jabbar pótlásában. Chones 1982-ben a Washington Bulletstől vonult vissza, és bár a Lakers háza táján is nagy tisztelet övezi, szíve mégiscsak Clevelandé, ahol a mai napig a Cavs-meccsek rádiós szakkomentátoraként dolgozik, tavaly pedig előfordult, hogy egy Cavs-mérkőzés előtt az amerikai himnuszt is ő adta elő.

Michael Cooper. A másodéves dobóhátvédet 1978-ban a draft mindössze 60. pickjével választotta ki a Lakers, újoncidényében mindössze három meccsen került pályára, 1979/80-ban azonban már mind a nyolcvankét alapszakasz-találkozón és a Lakers összes rájátszásbeli mérkőzésén játszhatott, fojtogató védekezésével rengeteg ellenfele életét keserítve meg. A térdig érő zoknijairól és vézna megjelenéséről is felismerhető, de ennek ellenére kőkemény védő Cooper, akit a következő idénytől kezdve egészen 1988-ig minden évben beválasztottak a liga valamelyik All-Defensive csapatába, fontos eleme lesz majd a nyolcvanas éveket domináló „Showtime” Lakersnek, mint a csapat hatodik embere és legjobb periméter-védője.

Spencer Haywood. A hetvenes évtized egyik legnagyobb kosárlabda-tehetsége volt az erőcsatár Haywood, akinek karrierjét ugyanakkor botrányok is szegélyezték. Haywood 1968-ban a mexikóvárosi olimpián győztes amerikai válogatott sztárjaként szerzett hírnevet magának, majd 1969/70-ben újoncként az ABA legjobb pontszerzője és lepattanózója volt, és megkapta az ABA Év Újonca, illetve MVP-díját is. Haywood 1970-ben átigazolt az NBA-be, annak ellenére, hogy nem járta végig az egyetemet, és a liga akkori szabályai tiltották az ilyesmit. Öt idényen át a Seattle SuperSonics mezében varázsolt, négyszer volt All-Star, volt többek között 29.2 pontos, illetve 13.4 lepattanós szezonátlaga is, melyek a Sonics 2008-ig tartó fennállásáig csapatrekordok maradtak. Mindeközben Haywood hosszú évekig pereskedett a ligával amiatt, hogy a Sonics 1970-ben szabályellenesen szerződtette, a per egészen a Legfelsőbb Bíróságig jutott, ahol végül Haywood javára döntöttek. 1975-ben elhagyta Seattle-t, és a New York Knickshez került, itt már kevésbé volt kiemelkedő a produkciója, majd egy New Orleans Jazznél tett rövid kitérőt követően 1979 nyarán a Lakershez igazolt. Már New Yorkban játszva rászokott a kokainra, Los Angelesbe igazolva pedig a csillogó, hollywoodi életstílus elég gyorsan felemésztette Haywoodot, aki kemény függő lett, és az 1980-as nagydöntő harmadik meccse előtti edzésen, totálisan beszívva, elájult a pályán nyújtás közben. Paul Westhead Lakers-edző kihajította a csapatból az eset után, mire föl Haywood saját későbbi bevallása szerint bérgyilkost fogadott, hogy megölesse az edzőt, de aztán az anyja lebeszélte e tervéről.  Bár Haywood így is NBA-bajnoknak mondhatja magát, a következő idényt Olaszországban volt kénytelen eltölteni, az NBA-be egy év kihagyás és némi rehab után a Washington Bullets játékosaként térhetett vissza. 1983-ban fejezte be ellentmondásos megítélésű karrierjét, hosszas várakozást követően 2015-ben választották be a Hall of Fame tagjai közé.

Brad Holland. Az 1979/80-ban újonc cserehátvéd karrierje az NBA-ben 1982-ig tartott, a Lakersnél két szezont töltött, utolsó idényében pedig a Washingtonnál és a Milwaukee-nál is játszott. Bár nem volt különösen nagy szerepe az 1980-as bajnokcsapatban, a nagydöntő hatodik meccsén nyolc pontot szerzett, így ő is kivette a részét a Kareem Abdul-Jabbar nélküli hősies győzelemből. Visszavonulása után sikeres egyetemi edző lett, a San Diego Egyetem csapatát például 1994-től 2007-ig, tizenhárom éven át vezette, csapata egyetemi konferenciájában kétszer is megválasztották az év edzőjének.

Earvin "Magic" Johnson. Megnyerő megjelenés, széles mosoly, 206 centis embertől korábban sosem látott irányítói képességek, varázslatos passzok és sokoldalú játék - az ifjú Magic Johnsonban minden megvolt, ami az identitását és hangját kereső, a tumultuózus hetvenes évek által megtépázott NBA-nek szüksége volt 1980-ban.  A "Magic" becenevet még középiskolás korában kapta Johnson a Michigan állambeli Lansingben, amikor egy gimis meccsen tripla-duplát ért el, és e jó szokását az NBA-ben is megtartotta. Előtte viszont két évet játszott a Michigan State egyetemen, ahol csapatát 1979-ben az NCAA négyes döntőjébe juttatta, ott pedig máig emlékezetes meccset vívhatott legnagyobb ellenfelével, az Indiana State egyetem gárdáját vezérlő Larry Birddel. Magic és a Michigan State nyerte az összecsapást, Johnsont a Final Four legjobb játékosának is megválasztották, nem is volt kérdés, hogy őt viszi el a Lakers az 1979-es draft 1/1-es pickjével. Magic újoncként 18 pontot, 7.7 lepattanót és 7.3 gólpasszt átlagolt meccsenként, ott volt egyből az All-Star mérkőzésen, a nagydöntő MVP-címét és a hatodik találkozón nyújtott szenzációs produkcióját pedig már hosszasan taglaltuk fentebb. Johnson újoncként kis túlzással egyből a liga arca, legeladhatóbb attrakciója lett.

Mark Landsberger. A magasember 1977-ben kezdte NBA-pályafutását a Chicago Bullsnál, onnan épp az 1979/80-as idény közepette érkezett a Lakershez. A palánk alatti piszkos munka és a lepattanózás volt a fő feladata, átlag 16 perc játékidő jutott neki meccsenként. Tíz lepattanót húzott le az 1980-as nagydöntő hatodik mérkőzésén, hasznos teljesítményt nyújtva. Tagja volt még a Lakers következő, 1982-es bajnokcsapatának is.

Butch Lee. A csereirányító két szezont töltött az NBA-ben, 1978/79-ben újoncként még több mint húsz perc játékidő alatt kilenc pontot és közel négy gólpasszt átlagolt az Atlanta és a Cleveland játékosaként, második szezonjában viszont a Clevelandnél átlag nyolc, majd a Lakershez cserélése után három perc játékidő jutott neki meccsenként. A Lakers 1980 októberében megvált tőle, és nem is lépett többé pályára a ligában. Neve amiatt releváns csak a Lakers történelmének szempontjából, hogy amikor a csapat 1980 februárjában megszerezte őt a Clevelandtől Don Fordért cserébe, a Cavs Lee mellé a Lakersnek adta 1982-es első körös pickjét is. Akárcsak 1979-ben Magic Johnsonnal, a Lakers ismét beletenyerelt a tutiba, mivel utóbb ez a pick is 1/1-es választási jogot eredményezett számukra, így szerezhették meg 1982-ben a "Showtime" Lakers egy újabb oszlopos tagját, James Worthyt.

Norm Nixon. A harmadéves irányító, Nixon volt a Lakers kezdő egyese az 1979/80-as bajnoki idényben, olyannyira, hogy ő töltötte átlag a legtöbb időt a pályán az egész ligában abban a szezonban (39.3 perc). Nixon ravasz pontszerző (17.6 meccsenként) és kiváló passzoló volt (7.8-es gólpasszátlag), a következő idényben, 1981-ben karrierje első All-Star meccsén léphetett fel (később még háromszor érte ez az elismerés). Bár a következő idénytől kezdve Magic Johnsonnal állandóan veszekedtek azon, hogy ki dirigálja a Lakers támadásait, és ez végül Nixon elcseréléséhez vezetett, amíg ez meg nem történt, Nixon maradt a Lakers első számú karmestere (így az 1982-es, következő Lakers-bajnoki cím idején is ő töltötte be e funkciót).

Jamaal Wilkes. A fregoliember Wilkes 1975-ben a Golden State-tel, újoncként már nyert egy bajnoki címet (ráadásul az Év Újonca is ő volt abban az idényben), a Lakershez 1977-ben érkezett a Warriorstól. Magic Johnsonhoz hasonlóan sokoldalú játékával vált az aranysárga-lilák nélkülözhetetlen kontribútorává, 1979/80-ban karrierje során először érte el a meccsenkénti húsz pontos átlagot, melyet 6 lepattanóval és 3 assziszttal is kiegészített. Mint az fentebb említésre került, Johnson mellett ő is óriásit játszott a Philadelphia elleni nagydöntő hatodik összecsapásán, ahol karriercsúcsot jelentő 37 pontot dobott, tíz lepattanóval megtoldva. A kiváló kiscsatár ezt követően még két bajnoki címet szerzett a későbbiekben a Lakersszel.

Vezetőedző: Paul Westhead. Kurta-furcsa karrier jutott a Lakers élén Westheadnek, aki az 1979/80-as idényt még Jack McKinney vezetőedző segédjeként kezdte a csapat kispadján, ám McKinney mindössze a szezon tizennegyedik meccse után akkorát esett biciklijével, hogy betörte a fejét és kis híján belehalt, így először ideiglenes, majd végleges vezetőedzőnek a Lakers Westheadet nevezte ki a helyére. A gyors játékot preferáló, "run-n-gun" kosárlabdát játszató mester stílusa bejött a Lakersnek 1980-ban (Spencer Haywoodot leszámítva, ugye, aki végül szerencsére életben hagyta őt), a következő idényben azonban elbuktak a playoffban, és a rossz nyelvek szerint Magic Johnson elégedetlenkedni kezdett az edzővel, akit ennek hatására a Lakerst 1979-ben megvásárló legendás tulajdonos, Dr. Jerry Buss végül kirúgott (és helyére az addig Westhead asszisztenseként dolgozó Pat Riley-t nevezte ki). Westhead az NBA-ben később mérsékelt sikerrel még a Chicagónál és a Denvernél volt vezetőedző, eredményeket inkább az egyetemi bajnokságban (a Loyola Marymount egyetem edzőjeként) és a női profiligában, a WNBA-ben (a Phoenix Mercuryval 2007-ben megnyerte a WNBA bajnoki címét) ért el, de dolgozott például Japánban is. Az NBA-ben utoljára az Oklahoma City Thunder segédedzőjeként fordult meg, posztjáról 2008 novemberében távozott.