In Memoriam Wes Unseld

74 éves korában elhunyt Wes Unseld, az 1968/69-es alapszakasz és az 1978-as nagydöntő MVP-je, a Hall of Fame tagja, a manapság Washington Wizards néven futó, egykori Baltimore/Washington Bullets franchise történetének tán legnagyobb alakja.

David Stern, Kobe Bryant és Jerry Sloan után újabb nagy formátumú személyiséget veszített el a 2020. év során az NBA közössége, június 2-án ugyanis meghalt Wes Unseld, ötszörös All-Star center, egykori MVP, a Hall of Fame tagja.

Az 1946-os születésű Wes az 1968-as draft második kiválasztottja volt későbbi harcostársa, Elvin Hayes mögött. Mindössze 201 centis magassággal játszott centert az NBA-ben 13 éven át, egy olyan korban, amikor Wilt Chamberlain és Kareem Abdul-Jabbar személyében igazi góliátok dominálták a ligát. A náluk jó 15 centivel alacsonyabb Unseld ugyanakkor fáradhatatlan, kemény munkájával és kiemelkedő játékintelligenciájával pótolni tudta magasságbeli hiányosságait.

Wes újoncévében, 1968/69-ben csapata, a Baltimore Bullets 57 győzelmet szerzett, 21-gyel többet, mint egy évvel korábban. Unseld az Év Újonca díj mellé rögvest az alapszakasz MVP-díját is megkapta (ezzel a mai napig csak ő és Wilt Chamberlain tudott újoncként a liga legértékesebb játékosa lenni), a Bullets azonban két évig nem tudott túljutni a New York Knicks akkoriban igen erős gárdáján a rájátszásban. Unseldnek és a Bulletsnek első komolyabb playoff-menetelésére 1971-ig kellett várni, ekkor a franchise története során először bejutottak a nagydöntőbe, ahol söpréssel intézte el őket Kareem Abdul-Jabbar és a Milwaukee Bucks.

Wes Unseld, 1946-2020

A '70-es évek hátralevő részében a Bullets a keleti konferencia meghatározó csapata maradt, még háromszor - 1975, 1978, 1979 - játszottak nagydöntőt Unseld vezetésével, és 1978-ban győzniük is sikerült, a Seattle ellenében, 4-3-as összesítéssel. Ez a franchise történetének egyetlen bajnoki címe a mai napig. Bár az évtized során a Bullets mezében számos kiváló játékos - Elvin Hayes, Earl "The Pearl" Monroe, Gus Johnson, Bobby Dandridge - szerepelt, a csapat szellemi vezére mindvégig Unseld maradt, aki mintegy évtizedes munkája elismeréseként kapta meg az 1978-as Finals MVP trófeát is a Bullets döntőbeli győzelmét követően.

Unseld keménysége és önzetlensége legendás volt. Támadásban sosem a saját dobásait kereste, 1974 után már tíz pont feletti szezonátlagot is csak egyszer produkált, viszont kérlelhetetlenül szedte a lepattanókat, és hozta kihagyhatatlan helyzetbe csapattársait pontos zárásaival, és fő fegyvere, az "outlet pass" alkalmazásával. Ez utóbbi lényegében a saját palánk alól adott gólpasszt jelenti, Unseld ugyanis, amikor megszerzett egy lepattanót, azonnal az ellenfél gyűrűje felé futó csapattársat kereste, és már hajította is felé a labdát, a figura pedig rendszerint egy könnyű kosárral fejeződött be. 1981-ig tartó karrierje során Wes több mint tízezer pontja, és több mint tizenháromezer lepattanója mellett közel négyezer gólpasszt is jegyzett.

Amikor 1981-ben visszavonult, a Bullets tulajdonosa, Abe Pollin azonnal a csapat alelnökévé tette meg Unseldet, aki később vezetőedzőként és GM-ként is éveken át dolgozott a csapatnál, egészen 2003-ig, sajnos már jóval kevesebb sikerrel, mint játékos korában (tizenöt év leforgása alatt kettő playoff-szereplésre futotta a Bullets/Wizards erejéből).

E relatív sikertelenség ellenére ugyanakkor ligaszerte nagy tisztelet övezte továbbra is Unseldet. 1988-ban beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, 1997-ben pedig egyike lett minden idők 50 legjobb játékosának is. Stan Love, egykori baltimore-i csapattársa Unseld tiszteletére adta fiának, a jelenlegi Cleveland-sztár Kevinnek a "Wesley" középső nevet (szép gesztus, még úgy is, hogy egy betűt lespórolt, Unseld anyakönyvezett keresztneve ugyanis "Westley" volt).

70. születésnapja környékén, egy interjúban Unseld így beszélt a nevével összeforrott "outlet pass" alkalmazásáról:

"Ha elhajítok egy ilyen passzt, már nem kapom vissza a labdát. Mások, akik nagyobb dicsőségre vágynak, inkább leszedik a lepattanót, aztán odaadják az irányítónak, és már futnak is az ellenfél gyűrűje alá, várva, hogy visszakapják a labdát, és kosarat dobhassanak."

"Minden attól függ, hogyan tekintesz erre a játékra."

Wes Unseld 74 évet élt. Emlékét megőrizzük.

A nagyon nagy O

Charles Barkley mondta egyszer ifjú phoenixi csapattársáról, Oliver Millerről a következőket: „Oliver All-Star lehetne ebben a ligában, ha megtanulna kimondani két szót: Tele vagyok.”

2020. április 6-án ünnepelte 50. születésnapját a Phoenix Suns, a Detroit Pistons, a Toronto Raptors, a Dallas Mavericks, a Sacramento Kings és a Minnesota Timberwolves egykori centere, Oliver Miller. Az NBA-történelem folyamán két embernek volt a közismert beceneve a „The Big O”: egyikük a hatvanas évek szupersztárja, Oscar Robertson, a másik ilyen személy pedig mai írásunk főhőse, Miller, akinek az esetében a „Big” jelző elsősorban testi paramétereivel állt összefüggésben.

Barkley fent idézett egysorosa lényegében teljes keretbe foglalja a 90-es évek ezen érdekes figurájának a pályafutását. Aki követte már azokban az években az NBA eseményeit, úgy emlékezhet Millerre, mint egy nagyon képzett, a pályán remekül látó és kiválóan passzoló centerre, aki hosszú karjainak köszönhetően kiváló lepattanózó és dobásblokkoló is volt – és akinek karrierjét ugyanakkor a kezdetektől fogva beárnyékolta állandó küzdelme a felesleges kilókkal, mely küzdelemből csak ritkán került ő ki győztesen.

Kezdeti „nehézségek” Phoenixben

Miller négy sikeres évet töltött el az Arkansas egyetemen 1988 és 1992 között, majd ugyanabban az évben jelentkezett az NBA-draftra, mint többek között a két centerlegenda, Shaquille O’Neal és Alonzo Mourning. Az 1992-es drafton aztán – javarészt már az egyetemi játékosként is közismert súlyproblémáira tekintettel – végül csak az első kör 22. választásával kelt el, így viszont egyből egy „contender”, a szupersztár Charles Barkley-t is azon a nyáron megszerző Phoenix Suns játékosa lett.

Miller újoncéve meglehetősen rögösen indult. Amikor draftolták, „hivatalos” súlya 280 fontként, azaz nagyjából 127 kilóként szerepelt a nyilvántartásokban, ám mire az 1992/93-as idény kezdetét vette, már jócskán 300 font (135 kiló) felett járt a tényleges tömege. A szezon kezdetén még voltak bíztató mérkőzései, ám 1993 januárjára annyira visszaesett a teljesítménye és annyira elszálltak a kilói (154 kg!), hogy a Suns egy hónapra egy „súlyklinikára” száműzte lefogyni.

(Egy olyan sztori is szárnyra kelt ebben az időben, hogy Miller valahogy csalt a mérleggel a szezon előtti mérlegelések során, és a tényleges súlya csak akkor derült ki, amikor a Suns beszerzett egy új, modernebb mérleget, amit Miller már nem tudott megbabrálni. Persze Miller ezt mindig is vehemensen tagadta.)

A szokatlan húzás bejött, a jó pár kilótól megszabadult, a jóval mozgékonyabb Miller pedig az idény hátralevő részében fontos szerepet vívott ki magának a phoenixi rotációban, tehermentesítve a szupersztár Barkley-t, valamint a csapat kezdő centerét, a veterán Mark Westet is. Élete pillanata aztán az 1993-as rájátszás első körében, a Los Angeles Lakers elleni sorozat során jött el.

Az újonc center csodát tesz

A Lakers ekkoriban, két évvel Magic Johnson visszavonulása után, árnyéka volt csupán már a nyolcvanas években öt bajnoki címet szerző dinasztiának, 39-43-as mérleggel kúsztak csak be a rájátszásba a nyugati nyolcadik helyen, miközben a Suns bajnokesélyeshez méltóan, 62 győzelemmel az egész liga legjobb alapszakasz-mérlegét érte el.

Nem kicsit volt sokkoló ehhez képest, hogy a lesajnált, öreges Lakers az akkor még három sikerig tartó első körös párharc első két meccsét egyaránt meg tudta nyerni a Suns otthonában, 2-0-s előnyre téve szert. Addig még soha nem fordult elő korábban, hogy egy nyolcadik kiemelt búcsúztasson egy első kiemeltet az NBA rájátszásában (végül ez egy évvel később, 1994-ben következett először be, amikor a Denver a Seattle-t ütötte ki), úgyhogy az alapszakaszban brillírozó Suns egy történelmi léptékű blama előtt állt.

Fel is szívták magukat, mindkét Los Angelesben rendezett meccset megnyerték és 2-2-re egyenlítettek. A mindent eldöntő ötödik meccsen, hazai pályán azonban ismét nem bírtak az óriásit küzdő Lakersszel, a mérkőzés hosszabbításba torkollott – és a mérleg nyelvének, amely végül a Suns javára döntötte el a párharcot, az újonc center, Oliver Miller bizonyult. Miller az ötödik találkozón 17 pontot dobott, 14 lepattanót szerzett és 7 dobást blokkolt, ebből 9 pontja és 4 lepattanója a hosszabbításban érkezett. A Suns végül kiizzadta a győzelmet és elkerülte a történelmi léptékű blamát, de ez nem jöhetett volna létre Miller nélkül. Barkley a meccs után büszkén kapta a hóna alá az ifjú Olivert a tévériporternek adott értékelő nyilatkozata során.

Balhés búcsú a Sunstól

A Suns végül a Seattle-t és a San Antoniót is legyűrve bejutott a nagydöntőbe, ahol a Chicago Bulls megállította őket. Bár a végső győzelmet így végül nem sikerült megszerezni, a Phoenix – főleg Michael Jordan időleges visszavonulása okán – így is abszolút bajnokesélyesként vágott neki a következő, 1993/94-es idénynek, amely aztán csalódást keltő véget ért számukra, már a playoff második körében búcsúztak a – későbbi bajnok – Houston ellen.

Miller újoncidénye átlagaihoz képest ugyan szinte minden mutatóban javítani tudott második szezonjában (átlag 26 játékperc alatt 9,2 pont, 6,9 lepattanó, 2,3 blokk meccsenként, 61%-os mezőnymutató), de ezúttal, épp ellentétes előjellel az egy évvel korábban történtekkel, az idény második felére és a rájátszásra eresztett le teljesen.

Azonban a korai playoff-búcsú sem zavarta meg őt és több csapattársát annyira, hogy a Rockets elleni kiesést követő éjszakát ne egy klubban töltsék – és még ha ez nem lett volna elég, a bulit követően egy nő megvádolta Millert azzal, hogy erőszakoskodott vele azon az éjszakán. Ugyan az esetből végül nem lett rendőrségi, bírósági eljárás, a keményvonalas Suns-GM, Jerry Colangelo számára betelt a pohár, és az azon a nyáron korlátozott szabadügynökké váló Millernek a Suns nem ajánlott új szerződést.

„Ha hibát vétesz, a legfontosabb, hogy beismerd, hogy hibáztál. Oliverrel a legnagyobb probléma az, hogy sosem vállalja a felelősséget a tetteiért” – mondta Colangelo Millerről, amin a címzett persze kiakadt. „Nem értem, miért ábrázolnak negatív karakterként. Ha Jézus leszállna az égből, és elmenne Phoenixbe, valószínűleg ugyanúgy keresztre feszítenék most is” – nyilatkozta a saját jelentőségét és sanyarú helyzetét kissé talán túlzó hasonlattal érzékeltetni próbáló Miller.

Detroitban nem, Torontóban igen

Az akkoriban újjáépülő Detroit Pistons ugyanakkor látott fantáziát Oliverben, és négyéves szerződést ajánlottak neki. Ugyan a Suns – korlátozott szabadügynökről lévén szó – tarthatta volna a Pistons ajánlatát, de eszük ágában sem volt, így Miller karrierje harmadik idényét Detroitban kezdte meg, együtt egy korábbi phoenixi csapattársával és mentorával, az 1994 nyarán szintén a Pistonshoz kerülő Mark Westtel. A Detroit eredetileg kezdő centerének szánta Millert, ám hamar bebizonyosodott, hogy túlsúlya miatt Oliver egész egyszerűen nem tud kezdőjátékosnyi időt a pályán tölteni.

Így egy újabb csalódást keltő idény után Miller ismét új csapathoz került – a ligához újonnan csatlakozó Toronto Raptors és Vancouver Grizzlies számára rendezett „expansion draft” alkalmával a Pistons nem „védte le” őt, játékjogát pedig így a Raptors foglalta le.

1995/96-ban a Raptors első számú centerként Miller több területen karrierje legjobb mutatóit produkálta – 33 játékperc alatt 12,9 pont, 7,4 lepattanó, 1,4 labdaszerzés -, miközben 74 mérkőzéséből 70-szer kezdőként futott ki a pályára. Bár a súlyát többé-kevésbé képes volt konszolidálni, a viselkedését nem mindig, egy 1995. decemberi meccsen például úgy ítélte meg, hogy – az akkor még Millerhez képest nádszálvékony, de később túlsúly terén az ő nyomdokaiba eredő – Shawn Kemp faultolta őt, ám amikor a bírók sípja néma maradt, Miller toporzékolni kezdett, fenyegette a játékvezetőket, majd végül a pálya széléről egy széket is behajított a pályára.

Az incidens ellenére Miller játéka alapvetően meggyőzte a Raptors vezetőségét, akik szívesen megtartották volna őt a következő idényre is, annak ellenére, hogy az 1996-os drafton centerposztra hoztak épp embert Marcus Camby személyében. Azonban Miller, akinek játékos-opciója volt szerződése hátralevő két évére, nem kívánt ismét cserecenter lenni, úgy gondolta, 1995/96-os produkciójával kiérdemelte, hogy kezdőjátékos legyen valahol a következő idényben, és hogy mindemellé még fizetésemelést is kapjon. Úgyhogy nem hívta le az opcióját (és ezzel lemondott arról az 5,3 millió dollárról, ami a szerződése hátralevő két éve alatt járt volna neki), hanem a távozás mellett döntött, és várta az ajánlatokat.

Dallasi kínkeserv, torontói mentőöv

Sajnos keservesen csalatkoznia kellett, ugyanis az ajánlatok nem érkeztek. Már az 1996/97-es előszezon is kezdetét vette, amikor a Dallas Mavericks megkeresése befutott – a Miller által remélt csillagászati összegű, többéves ajánlat helyett egy egyéves, minimum szerződés lehetőségével... Miller némi vacillálás után belátta, hogy ez a minimum a maximum, amit bárki is hajlandó letenni elé, így hát aláírt a Mavericksszel, ahol legalább azon kívánsága valóra vált, hogy kezdőként számoltak vele. Kezdetben legalábbis így volt, ám mivel a hosszúra nyúlt nyári várakozás miatt Miller súlya ismét nagyon csúnyán elszállt (ebben az időszakban állítólag már a 170 kilót is elérte!) játékpercei rövidesen csökkenésnek indultak.

Ez természetesen nem tetszett Millernek, és ennek szokása szerint hangot is adott. Nem csak a sajtóban panaszkodott, hanem előfordult olyan is, hogy minősíthetetlen hangnemben ordítozott a Mavericks vezetőségének egy tagjával az öltözőben, majd a Mavs sokadik vesztes meccse és a saját sokadik értékelhetetlen produkciója után azt nyilatkozta az újságoknak: „Többé már nem érdekel.” A folyamatos hisztizéssel nem meglepő módon Miller csak azt érte el, hogy amikor 1997 januárjában Don Nelson személyében új GM-je lett a Dallasnak, Nelson első intézkedése az lett, hogy kihajította őt a Mavericks keretéből.

„Olvastam az újságokban, hogy Miller azt nyilatkozta, hogy őt már nem érdekli többé semmi. Én pedig nem akarok olyan játékost a csapatomban, akit semmi nem érdekel.” – mondta Nelson.

Miller tehát ismét új csapat után nézhetett a rendkívül kínos dallasi kitérő után, és a Toronto Raptors jelezte, hogy „visszafogadná” őt. Így hát pár nappal azután, hogy a Dallas elküldte, Oliver mégiscsak a Toronto cserecentere lett – fél évvel később, és ötmillió dollárral kevesebb fizetésért, mint azt eredetileg tehette volna (a szezon végéig, minimum fizetésért írt alá).

19 mérkőzést játszott Torontóban, majd az idény végeztével újra szabadügynök lett. Ismétcsak nem kapkodtak érte a kérők, végül 1997 novemberében, amikor az 1997/98-as alapszakasz már egy hónapja zajlott, újra leigazolta a Raptors. Miller a torontói magasemberek folytonos sérüléseinek köszönhetően a szezon hátralevő részében 64 meccséből 53-szor kezdő lehetett a Raptors színeiben, 6,3 pontot, 6,3 lepattanót és 3,1 gólpasszt átlagolva ezeken a mérkőzéseken – 3,1 gólpasszos átlaga egyébként a liga összes centere közül a legmagasabb volt!

A Gorilla-incidens

Mivel játékát ismét elfogadható színvonalra tornázta fel, az 1998/99-es csonka szezonra is kapott szerződést, mégpedig a Sacramento Kingstől, ahol Vlade Divac cseréjeként számoltak vele – ám sajnos ez az idény is csak egy újabb mélypontot hozott Miller karrierjében. Állandó hát- és térdfájdalmai miatt mindössze négy mérkőzésen tudott pályára lépni, ráadásul épp első csapata, a Phoenix Suns otthonában játszott meccs egyik szünetében még azt is meg kellett élnie, hogy a Suns kabalaállata, a Gorilla, egy őt kigúnyoló műsort adott elő. A túlsúlyosnak öltöztetett Gorilla Oliver Miller-mezben fetrengett a pályán.

„A Gorilla és én valaha barátok voltunk” – nyilatkozta szomorúan Miller, aki egyébként nem lépett pályára az ominózus találkozón – „de nem is ez fáj a legjobban, hanem az, hogy a gyerekeim is kint voltak a meccsen, és végig kellett nézniük ezt. Ilyet egyetlen gyereknek sem szabadna átélnie.”

A vérig sértett Miller panaszt nyújtott be a Suns ellen a játékos-szakszervezethez, és perrel is fenyegetőzött – a Suns végül hivatalos közleményben kért bocsánatot tőle, mondván, nem állt szándékukban megbántani őt. Aztán eltelt pár hónap, és újabb bizarr fordulat állt be Miller egyébként is elég bizarr pályafutásában: az 1999/2000-es idényre nem más szerződtette az akkor már több mint fél éve inaktív centert, mint a – Phoenix Suns!

Hogy ez még mindig valamiféle vezeklés volt-e a Gorilla műsora miatt a Suns részéről, nem tudni, mindenesetre Miller az 1999/2000-es szezonban 51 alapszakasz- és hét playoff-meccsen játszott ismét az őt draftoló csapat színeiben, 6,3 pontot, 5,1 lepattanót és 1,6 blokkot átlagolva 21 percnyi játékidő alatt. Az idénynek volt amúgy egyfajta osztálytalálkozó-hangulata Phoenixben, Miller mellett ugyanis egykori mentora, az akkor már 40 éves Mark West is újra a Sunsnál játszott ebben a szezonban, sőt, az alapszakasz legvégén még az 1993-ban döntős Phoenix All-Star irányítója, a két évvel korábban visszavonult Kevin Johnson is visszatért pár meccsre a csapathoz Jason Kidd sérülését követően.

A világjáró

Olybá tűnt, a phoenixi nosztalgia-szezon egyúttal Miller NBA-pályafutásának végét is jelenti, azt ezt követő éveket ugyanis az NBA-től távol töltötte. 2000-től kezdve számos helyen megfordult, játszott egy ideig Lengyelországban, Puerto Ricón és Kínában is, illetve a Harlem Globetrotters világjáró showműsora is szerződtette, igaz, onnan 2001 decemberében elküldték, mondván, hogy Miller nem tartja tiszteletben azokat az alapvető elveket, amelyeket a Harlem Globetrotters képvisel (értsd: megint túlzásba vitte a sajtburgerek fogyasztását).

Emellett számos alsóbb szintű, félprofi amerikai kosárlabda-ligában is szerepelt (Continental Basketball Association, United States Basketball League, American Basketball Association), olyan elnevezésű csapatokban, mint a „Southern California Surf” vagy a „Dodge City Legend”. De mindeközben Miller nem adta fel azt az álmát, hogy visszakerüljön az NBA-be. 2002 őszén az Indiana Pacersnél próbálkozott, egy edzőtábor-szerződésig el is jutott, de a csapat alapszakasz-keretébe már nem került be.

2003 decemberében aztán valószínűleg őt is meglepte, amikor a Minnesota Timberwolves megkereste. Az akkoriban története legszebb időszakát élő Wolves Kevin Garnett vezetésével épp a nyugati elsőségért hajtott, amikor kezdő centere, az alulteljesítő egykori 1/1-es pick, Michael Olowokandi több hétre kidőlt. Az ő helyére érkezett a csapathoz Miller, aki így 2000 májusa után, három és fél év kihagyást követően léphetett újra pályára NBA-mérkőzésen.

A nagyvonalúan 315 font (143 kiló) súllyal elkönyvelt Miller 48 meccset játszott a Wolvesnál az alapszakaszban, átlag 10 percnyi játékidő jutott neki osztályrészül. És akárcsak anno újoncidénye során, egy hosszú playoff-menetelésnek is ismét a részese lehetett, a Minnesota a rájátszásban a nyugati főcsoportdöntőig jutott. Ez már aztán tényleg Miller NBA-karrierjének hattyúdala lett, utolsó meccse a ligában a Lakers elleni konferencia-finálé hatodik mérkőzése volt, 2004 májusában.

Az ekkor már 34 éves Miller még egy pár évre visszatért ezután az alsóbb szintű, félprofi ligákhoz, sőt, még 2010-ben, 40 évesen is játszott egy „Lawton-Fort Sill Cavalry” elnevezésű csapatban a Professional Basketball League elnevezésű ligában.

A börtöntől a Hírességek Csarnokáig

Miután végleg abbahagyta a versenyszerű kosárlabdázást, Millernek sajnos ismét meggyűlt a baja a törvénnyel, köszönhetően már játékos korában is gyakran megnyilvánuló indulatkezelési problémáinak. 2011 áprilisában letartóztatták, miután pisztolya agyával agyba-főbe vert egy másik férfit (egyes források szerinti akkori barátnőjének a testvérét) egy marylandi barbecue-bár előtt. Millert súlyos testi sértés és lőfegyverrel való visszaélés miatt öt év börtönre ítélték, melyből csak egy évet kellett leülnie, a fennmaradó négy év végrehajtását felfüggesztették, így aztán 2012-ben szabadulhatott.

A börtönből kijövet Miller úgy döntött, muszáj kezdenie valamit az életével. Visszaköltözött Arizona államba, Phoenix környékére, ahol egy autókereskedésben kapott állást. Igyekezett kerülni a bajt, és hasznos tagja lenni a társadalomnak. 2016-ban aztán, ismét meglehetősen váratlanul, nagy megtiszteltetés érte: mint az Arkansas egyetem kosárlabdacsapatának egykori sztárját, beiktatták az Arkansas Egyetem Hírességek Csarnokába.

Köszönőbeszédében Miller elcsukló hangon mondott köszönetet egykori egyetemi edzőjének és az édesanyjának, felidézve azokat az éveket, amikor az Arkansas Razorbacks annyira sikeres és felkapott volt, hogy még Arkansas állam akkori kormányzója, a későbbi elnök, Bill Clinton is rendszeresen kijárt a meccseikre.

„Azt mondják, hogy akkoriban én voltam a második legnépszerűbb ember Arkansasban Bill Clinton után” – emlékezett vissza a dicső napokra a meghatódott Miller.

A sajtburgeren túl

2018-ban, amikor a Phoenix Suns fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte, többek között Oliver Miller legendás ötödik meccséről is megemlékezett a franchise az 1993-as playoff első köréből. Ekkoriban Millerrel ismét több interjú készült, aki ezekben elmondta, hogy már évek óta tudatosan odafigyel a súlyára, és igyekszik egészségesen élni.

„Az elmúlt években többen is meghaltak, akikkel együtt, vagy akik ellen játszottam – Armen Gilliam, [Kevin] Duckworth, [Anthony] Mason, Cliff Rozier, és ez nagyon ijesztő” – nyilatkozta Miller. – „Akinek a halála különösen megérintett, az Sean Rooks. Egyidősek voltunk, egy évben kerültünk be a ligába (Sean Rooks, aki 1992 és 2004 között tizennégy idényt húzott le az NBA-ben, 2016-ban, 46 évesen szívrohamban halt meg – a szerk.), amikor hallottam, hogy meghalt, rettentően megijedtem. Nekem pedig most már unokáim vannak, szeretném látni felnőni őket, szeretnék ott lenni a ballagásukon” – magyarázta életmódváltásának legfőbb okát.

Miller tehát letette végre a sajtburgert. Elmondása szerint napi fél-egy órát sétál, leadott vagy harminc kilót, és belefér abba a mezbe, amit újoncévében hordott a Sunsnál.

„De a sült krumpliért még mindig odáig vagyok” – teszi hozzá Miller.

Szomorú update (2025.03.13.): Oliver Miller pár héttel az 55. születésnapja előtt, 2025. március 12-én elhunyt. Halála okát nem közölték, ugyanakkor egy 2025. februári közösségimédia-bejegyzése tanúsága szerint rákos megbetegedéssel küzdött. Nyugodj békében, Big O.

In Memoriam Kobe Bryant

Sokat agyaltam azon, milyen nekrológot kellene most írnom Kobe Bryantről.

Főleg azért agyaltam annyit, mert még mindig abszurd és teljességgel felfoghatatlan, hogy bárkinek is nekrológot kelljen írnia Kobe Bryantről.

Pályafutása eredményeit, sikereit és kudarcait, egyéni elismeréseit, azt hiszem, javarészt mindenki ismeri, aki az elmúlt 20-25 évben követte akárcsak kicsit is az NBA-t, úgyhogy úgy döntöttem, ezeknek a felsorolásától, ismertetésétől eltekintek. Így marad a némiképp személyes jellegű emlékezés.

Kobe Bryant az 1996/97-es szezon során volt újonc az NBA-ben. Alig volt még 18 éves, sőt, amikor draftolták, még be sem töltötte a 18-at. Azt például csak ma olvastam először róla, hogy emiatt első profi szerződését még a szüleivel együtt kellett aláírnia 1996 nyarán, miután Jerry West hathatós közreműködésével a Lakers megszerezte a játékjogát az őt draftoló Charlotte-tól.

Én 10 évesen, az 1996/97-es idény során kezdtem el követni az NBA-t, Kobe újoncidényében. A kettő között nincs összefüggés. Soha életemben nem kosárlabdáztam szervezett keretek között, ezért nincs olyan emlékem, mint sokaknak, hogy Kobe hatására kezdtem volna el kosarazni, de még olyan sincs, hogy miatta lettem volna Lakers-szurkoló – hogy finoman fogalmazzak, sohasem rajongtam a Lakersért.

Ugyanakkor azt a generációs élményt magam is átéltem, hogy Kobe Bryant NBA-pályafutása végigkísérte a felnőtté válásomat. Hiszen amikor Kobe visszavonult, húsz éves pályafutása végén, én is már a 30-at töltöttem be.

Az 1996/97-es szezon eredményeit még csak valamelyik német tévécsatorna teletextjéről tudtuk annak idején családilag követni, de az 1997/98-as idényben adott NBA-meccseket, és a New Yorkban rendezett All-Star meccset is sugározta az egykori TV3 csatorna. Ekkoriban figyeltem fel először a Kobe Bryant-jelenségre, köszönhetően a TV3 mellett az akkoriban futó Bravo Sport magazinnak is, amelyben viszonylag nagy felületetet kapott mindig az NBA. Ugyanis az 1998-as All-Star meccs fő attrakciója egy 19 éves srác volt, Bryant, és az ő összecsapása az akkor számomra már felfoghatatlanul öreg (35 éves) Michael Jordannel.

Ugyanis Bryantről már ekkoriban úgy cikkeztek, hogy ő a „következő Jordan”. Úgyhogy előkerestem Kobe egy tulajdonomat képező kosaraskártyáját, amin még csak az újoncidénye statisztikái voltak rajta: 7,6 pont meccsenként. Hát hogy lenne már ő a következő Jordan, amikor Jordan meccsenkénti átlaga 30 pont? – kérdeztem magamtól egy 11 éves gyerek minden tekintetben megalapozott logikai okfejtése eredményeként.

Szóval szkeptikus voltam a Kobe-jelenséget illetően. Még akkor is, amikor az 1998-as All-Star meccset látva feltűnt, hogy a 19 éves srác bizony állja a sarat Jordannel szemben. Aztán amikor egy későbbi Bravo Sportban ismét volt egy írás Kobe-ról, amelyből megtudtam, hogy beszél olaszul, mivel gyerekkorában évekig élt Olaszországban, amikor az apja, Joe „Jellybean” Bryant ott légióskodott, akkor már éreztem valamiféle kötődést Bryant irányába, mivel én is olaszul tanultam az általános iskolában. És persze azt is írták a cikkben, hogy a kedvenc étele a lasagna – pont, mint Garfieldnak!

De afölött nem tudtam napirendre térni, amit szintén ugyanebben a cikkben olvastam, hogy a Kobe nevet egy japán steakről, pontosabban marhahúsfajtáról kapta. Hát kit neveznek el marhahúsról?

Szóval, a lényeg, hogy, bár továbbra sem voltam hajlandó elismerni, hogy ő a következő Jordan, Kobe végérvényesen az életem része lett – saját készítésű kosaraskártyát csináltam róla, sőt még egy képregényt is rajzoltam a főszereplésével.

Aztán a gyerekkorom tovaszállt, Kobe pedig az NBA csúcsára katapultált mindeközben. Jöttek az 50 pontos meccsek (a legemlékezetesebb számomra, amikor 2000 decemberében Antawn Jamisonnal egymás ellen játszva ugyanúgy 51-51 pontot dobtak egyazon mérkőzésen), a bajnoki címek Shaquille O’Neal oldalán, meg a kétes megítélésű ügyek a kétezres évek közepén, amelyeknek a fejtegetésébe ehelyütt szintén nem mennék bele. És jött aztán a 81 pontos mérkőzés a Raptors ellen, 2006 januárjában, épp, amikor első egyetemi vizsgaidőszakom utolsó vizsgájára készültem. Mint később Jalen Rose, a Kobe őrzésével megbízott egykori Toronto-játékos elmondta, végülis sikerként élték meg, hogy 100 pont alatt tudták tartani Bryantet.

Vagy ott volt az a sorozata, alig egy évvel később, amikor zsinórban négy meccsen dobott legalább 50 pontot - a mi életünkben valószínűleg ez a sorozat állt a legközelebb ahhoz, amiket egykoron Wilt Chamberlain csinált. Ma már mindketten az égi pályákon pattogtatnak.

Mint már írtam, soha nem szimpatizáltam a Lakersszel, így vehemensen szurkoltam a Bostonnak a 2008-as nagydöntőben – Kobe és a Lakers akkor kikapott, de 2009-ben és 2010-ben hiába minden ellenszurkolásom, valahogy éreztem, hogy ebben a két évben Bryant nem hagyja újból veszíteni csapatát. Így is történt, és bár elő lehet venni az ellenfelek sérüléseit, meg Bryant dobószázalékait, ezt a két győzelmet valószínű ő mindenkinél jobban akarta. Ez a két Lakers bajnoki cím volt az ő révbe érése, ezekkel vált végérvényesen eggyé a Lakersszel.

Az utolsó évek már nem voltak szépek. A 2012/13-as idény úgy marad meg mindenki emlékezetében, mint amikor Kobe már erején felül teljesítve, 34 évesen még mindig cipelte a hátán a csapatát, kvázi egyedül, hogy aztán az alapszakasz vége felé Achilles-szakadást szenvedjen. A „Dwight Howardos” év – amikor a Lakers nagy várakozásokkal futott neki az alapszakasznak, hogy aztán az egész idény a Kobe és Howard közötti nem működő kémiáról szóljon. Ehhez képest a Lakershez pont az idei szezon előtt, hat év után visszatérő Howard nemrégiben kitalálta, hogy indulni akar a zsákolóversenyen, és pont a múlt héten beszélt arról, hogy fel szeretné kérni Kobe-t az egyik segítőjének…

Az Achilles után jött egy térdsérülés, aztán egy vállsérülés, majd egy jó előre bejelentett, megkomponált „farewell tour” 2015/16-ban, Kobe utolsó, huszadik szezonjában. Az egész idényben mindössze 17 győzelmet szerző Lakersnek más célja nem is volt abban az évben, mint Bryant búcsúztatása. 2016. április 13-án, aki látta, nem felejti el Kobe karrierjének utolsó meccsét, amin 60 pontot dobott a Jazz ellen.

Én azt a meccset csak felvételről néztem meg, két nappal később, és tudtam ugyan, hogy tétje már nincs (egyik csapat se juthatott már be a rájátszásba), tudtam, mi lesz a végeredmény és azt is, hogy Kobe 60 pontot fog dobni, és mégis működött a varázslat. Az energia, a hangulat, az hogy itt egy különleges játékos különleges búcsúja zajlik, még a tévén keresztül, felvételről is átjött erről a mérkőzésről. Kobe utolsó kosarait vissza is tekertem és újranéztem nem egyszer a meccs végén.

Nagyjából ekkortájt, valamikor 2016 tavaszán, a "Quiznight" elnevezésű kocsmakvíz-bajnokság egy fordulóján vettem részt, ahol az egyik kérdés így hangzott: "Melyik világhírű kosárlabdázó kapta a nevét egy japán marhahúsfajtáról?"

A kör bezárult.

Tehát Kobe elköszönt – „Mamba out”, ahogy ő fogalmazott – és az NBA többé nem volt olyan, mint amilyennek egész addigi életemben ismertem. Egy páratlan karrier zárult le – de hogy nem telik el négy év, és az egész életút lezárul, az egyelőre még felfoghatatlan.

Akárcsak NBA-rajongók milliói tegnap este, én is veszettül kattintgattam a különböző híroldalak, fórumok és Bryant wikipédia oldala között vagy húsz percen át, azt remélve, mint mindenki más - hogy ez csak valami hoax, valami nagyon rossz vicc, nagyon rossz áprilisi tréfa, így januárban.

De nem csak egy nagyon rossz vicc volt. Nincs egy hónapja, hogy január 1-jén meghalt a ligatörténet másik ikonikus alakja, az egykori komisszár, David Stern – a fekete évkezdetet még feketébb folytatás követte.

Az, hogy a lezuhant helikopter fedélzetén ott volt Kobe 13 éves lánya, Gianna, aki talán a jövő nagy WNBA-sztárja lehetett volna, és Gianna kettő, szintén 13 éves csapattársa is, csak még szívet tépőbbé teszi a hirtelen veszteséget.

„Mamba out” – most mi búcsúzunk tőled, Kobe.

Köszönünk mindent.

Nyugodj békében.

Odaát pattogtatnak tovább

Összeállításunkban - követve a blog több éves hagyományát - azokról az egykori NBA-játékosokról, illetve edzőkről emlékezünk meg, akik a mögöttünk hagyott 2019-es esztendő során hunytak el.

Carl Meinhold (1926. március 29. – 2019. február 23.) Az élete 93. évében elhunyt Meinhold még a múlt század negyvenes éveiben játszott az NBA hivatalosan elismert előzményében, a BAA-ben. Bár karrierje statisztikái nem különösebben izgalmasak (két idény alatt, 1947 és 1949 között 98 mérkőzés három különböző csapat színeiben), avégett mégis emlékezzünk meg külön róla, hogy ő volt az utolsó élő tagja a BAA (és így az NBA) története második bajnoki címét nyerő, 1948-ban győztes Baltimore Bulletsnek.

Myer „Whitey” Skoog (1926. november 2. – 2019. április 4.) A 92 évesen elhunyt Skoog szintén az NBA hőskorában, az ötvenes években volt aktív kosárlabdázó, egyben fontos tagja a kor dinasztiájának, az 1949 és 1954 között öt bajnoki címet szerző Minneapolis Lakersnek. Skoog 1951-től 1957-ig szerepelt a csapatnál, így három bajnokságot nyert zsinórban (1952-1954) a Lakersszel még a 24 másodperces támadóidő bevezetése előtti NBA-ben. A gyorskezű hátvédet sok más korabeli játékossal együtt a felugrásos dobás („jump shot”) egyik „feltalálójaként” és első hatékony alkalmazójaként tartják számon.

John MacLeod (1937. október 3. – 2019. április 14.) MacLeod a Phoenix Suns történetének leghosszabb ideig foglalkoztatott vezetőedzője volt, 1973-tól 1987-ig ült a csapat kispadján. MacLeod vezetésével érte el a Suns a franchise történetének első nagydöntős szereplését 1976-ban, ahol emlékezetes körülmények között veszítettek a Boston Celtics ellen, 1979-ben és 1984-ben pedig a nyugati főcsoportdöntőig jutottak. Miután az 1986/87-es idényben elbocsátották a Phoenixtől, MacLeod volt még a Dallas Mavericks és a New York Knicks vezetőedzője is, a Mavs a vezetésével szintén főcsoportdöntőt játszhatott 1988-ban. A veterán szakember a 2000-es években dolgozott asszisztensként ismét a Sunsnál, illetve a Nuggetsnél és a Warriorsnál is. 81 évesen hunyt el.

John Havlicek (1940. április 8. – 2019. április 25.) Egy abszolút legenda, a Boston Celtics illusztris történetének egyik legjobbja, és a Hall of Fame tagja volt a 79 évesen elhunyt „Hondo”. Havlicek hosszú pályafutását (1962-1978) mindvégig bostoni színekben játszotta le, nyolc bajnoki címet nyert a csapattal, ő volt az 1974-es nagydöntő MVP-je, és számtalan egyéb egyéni elismerés (All-NBA és All-Defensive csapattagságok, 13 All-Star szereplés) is ékesíti a nevét. Az 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztott Havlicek elképesztő munkabírásáról, fáradhatatlanságáról is híres volt, illetve az ő nevéhez kötik a „hatodik ember” pozíció „forradalmasítását” is még a hatvanas évekből, amikor rendre a padról beszállva volt ő a Celtics bajnokcsapatainak legjobb pontszerzője.

John Havlicek, 1940-2019

Billy Gabor (1922. május 13. – 2019. június 4.) Halála időpontjában a 97 éves Gabor volt minden rendelkezésre álló adat szerint a legidősebb, még élő egykori NBA-játékos. Billy 1949 és 1955 között a Syracuse Nationals irányítójaként szerepelt a ligában, a villámgyors hátvéd 1953-ban All-Star is volt. Csapata, a Nats 1950-ben és 1954-ben is bejutott az NBA nagydöntőjébe, de mindkétszer veszítettek a Minneapolis Lakers ellen, 1955-ben viszont sikerült megnyerniük a bajnokságot. Sajnos Gabor sérülés miatt abban az idényben mindössze három mérkőzésen játszhatott, majd vissza is vonult. Gabor halálával a legidősebb, még élő egykori NBA-játékos címe a jelenleg szintén 97 éves Whitey von Niedára szállt át.

Lewis Lloyd (1959. február 22. – 2019. július 5.) A philadelphiai születésű, arrafelé „Black Magic” becenéven ismert Lloyd középiskolásként az ország egyik legjobb játékosának számított. Később az NBA-ben sem futott be rossz karriert, 1981 és 1987 között a Golden State és a Houston színeiben szerepelt a ligában, és ő volt a kezdő dobóhátvédje a Rockets 1986-ban nagydöntőt játszó csapatának. A profi szinten is rendkívül hatékony scorernek bizonyuló Lloyd karrierjét aztán derékba törte, amikor 1987 januárjában kokainhasználaton érték, és örökös eltiltással sújtotta emiatt őt az NBA. Bár az eltiltását később feloldották, Lloyd már csak egyetlen idényre tudott visszakúszni a ligába (1989/90), amikor szülővárosa csapata, a Sixers, illetve a Rockets adott neki újabb lehetőséget. 60 évesen, váratlanul hunyt el.

Lewis Lloyd, 1959-2019

Tom Nissalke (1932. július 7. - 2019. augusztus 22.) Kevés ember mondhatta el magáról, hogy mind az NBA-ben (1977), mind a rivális ligában, az ABA-ben (1972) megválasztották az Év Edzőjévé - ezen kevés ember egyike volt a 87 évesen elhunyt Nissalke. Már egyetemi játékoskarrierje befejezését követően, huszonévesen edzőnek állt, a profik között először a Milwaukee-nál volt asszisztens, majd az ABA-ben a Dallas Chaparrals, a későbbi San Antonio Spurs kispadján ült 1974-ig. Az NBA-ben legsikeresebb időszakát a Houston Rocketsnél töltötte, itt kapta az Év Edzője elismerést is, amikor főcsoportdöntőig jutott a gárdával az 1976/77-es idény során. Ezt követő állomáshelyein - Utah, Cleveland - viszont már nem sok eredményt tudott felmutatni, utoljára a kilencvenes évek elején dolgozott a ligában, segédedzőként a Denvernél.

Bob Rule (1944. június 29. – 2019. szeptember 5.) 1967-ben az újonnan alapított Seattle SuperSonics franchise színeiben mutatkozott be az NBA-ben az újonc center, Rule, aki rövidesen a liga legígéretesebb fiatal magasemberei közé emelkedett. Második idényében már meccsenkénti 24 pontot, valamint 11.5 lepattanót átlagolt, harmadéves korában pedig az All-Star mérkőzésre is meghívót kapott, miután továbbra is hasonló meccsenkénti statisztikákat produkált. Az 1970/71-es szezont is ihletett formában kezdte, ám mindössze az idény negyedik mérkőzésén elszakította az Achilles-inát, a súlyos sérülés pedig lényegében karrierje végét jelentette. Megfordult később Philadelphiában, Clevelandben és Milwaukee-ban is, de már csak mint kiegészítő ember számítottak rá. 75 éves korában hunyt el.

Andre Emmett (1982. augusztus 27. – 2019. szeptember 23.) Az egykori második körös draft pick, Emmett a 2004/05-ös idényben memphisi színekben 8, közel hét év kihagyás után, a 2011/12-es szezonban a New Jersey Nets játékosaként 6 mérkőzésen lépett pályára az NBA-ben. A világjáró swingman megfordult – a teljesség igénye nélkül – Litvániában, Belgiumban, Kínában, Venezuelában, Mexikóban és a Fülöp-szigeteken is profi karrierje során. A pár éve indult 3x3 bajnokság, a BIG 3 okán lett újra valamelyest ismert a neve, ugyanis két egykori NBA All-Star, Joe Johnson és Amar’e Stoudemire mellett Emmett volt az előző kiírás legjobb pontszerzője. Emmett 37 évesen gyilkosság áldozata lett: máig ismeretlen okból szóváltásba keveredett két férfivel szülővárosában, Dallasban, és egyikük agyonlőtte.

Andre Emmett, 1982-2019

(Sajnos nem Emmett volt az egyetlen egykori NBA-játékos, akit meggyilkoltak az elmúlt évben, a 2005/06-os idényben az Atlantánál játszó, 40 éves Anthony Grundyt novemberben halálra késelték szintén ismeretlen okból.)

Al Bianchi (1932. március 26. - 2019. október 28.) A 87 évesen elhunyt Bianchi játékosként, edzőként és csapatvezetőként is tevékenykedett több évtizedet felölelő NBA-pályafutása során. Játékos minőségében tíz éven át, 1956-tól 1966-ig állt a Syracuse Nationals, majd a csapat Philadelphiába költözését követően a 76ers alkalmazásában. Visszavonulása után ő lett az 1967-ben alapított Seattle SuperSonics történetének első vezetőedzője, majd a rivális ligában, az ABA-ben dolgozott egészen 1975-ig, ahol egy alkalommal, 1971-ben az Év Edzőjévé is megválasztották. 1976-tól igen hosszú ideig, 1987-ig a Phoenix Sunsnál volt a szintén idén elhunyt John MacLeod asszisztense, majd a New York Knicks general managere lett, és ezt a pozíciót 1991-ig töltötte be. Ő hozta a csapathoz többek között Mark Jacksont, John Starkst és Charles Oakleyt is.

Frank „Pep” Saul (1924. február 16. – 2019. november 7.) Egy újabb matuzsálemi kort megélt játékos a liga hőskorából, a 95 évesen elhunyt Saul 1949 és 1955 között szerepelt az NBA-ben. 1951 és 1954 között zsinórban négyszer nyert bajnokságot aktuális csapatával – 1951-ben a Rochester Royals, 1952 és 1954 között háromszor a Minneapolis Lakers játékosaként, tehát két különböző gárda színeiben. Ez a bravúr mind a mai napig rajta kívül csak a jelenlegi Golden State-edző Steve Kerrnek sikerült az NBA történetében (1996-1998: Bulls, 1999: Spurs).

Wat Misaka (1923. december 21. – 2019. november 20.) Kevesen hinnék, de az NBA történetének első „nem fehér” játékosa nem afro-amerikai, hanem ázsiai származású volt: a japán bevándorlók gyermekeként Utah államban felnőtt Misaka az 1947/48-as idényben játszott három meccset a New York Knicks színeiben. A 170 centis irányító (aki a Utah egyetem játékosaként 1944-ben NCAA-bajnoki címet is nyert) profi karrierje ezt követően ugyan be is fejeződött, de a kosárlabdától nem szakadt el, még kilencven éves kora felett is rendszeres látogatója volt a Utah Jazz hazai mérkőzéseinek.

Wat Misaka kései utódjával, Jeremy Linnel beszélget valamikor 2013 körül

Szintén a 2019-es év során hunyt el továbbá: Bob Burrow (1956 és 1958 között játszott az NBA-ben, 84 éves volt), Ben Coleman (1986-1994, †57), Clinton Wheeler (1987-1989, †59), Jim Fritsche (1953-1955, †87), Paul Dawkins (1979-1980, †61), Cal Ramsey (1959-1961, †81), Bucky McConnell (1952-1953, †90), Andy O'Donnell (1949-1950, †94), Johnny Neumann (1976-1978, †68), Charlie Hardnett (1962-1965, †80), Howard Nathan (1995-1996, †47), Jim Marsh (1971-1972, †73), Jerry Greenspan (1963-1965, †77) és Ed Kalafat (1954-1957, †86).

In Memoriam David Stern

Még éppen csak hogy megkezdődött a 2020-as év, máris egy rendkívül szomorú hír rázta meg az NBA univerzumát. Január 1-jén, 77 éves korában meghalt a ligát 1984 és 2014 között irányító „komisszár”, David Stern.

Az 1942-es születésű, jogász végzettségű Stern a hetvenes években az NBA-t képviselő New York-i ügyvédi iroda munkatársaként került kapcsolatba a ligával, majd az évtized végétől az NBA vezető jogászaként, 1980-tól pedig a bajnokság akkori első embere, Larry O’Brien helyetteseként dolgozott. A ligatörténelem szimbolikus évében, 1984-ben vette át az irányítást O’Brientől, abban az évben, amikor Michael Jordan játékosként érkezett az NBA-be. A következő 30 évben Stern vezetése alatt egy romló megítélésű, elenyésző nézettségű kosárlabda-bajnokságból a világ egyik legjövedelmezőbb üzleti vállalkozásává és világ egyik legkedveltebb sportligájává vált az NBA.

Stern mindig is keménykezű vezető, és még annál is keményebb tárgyalópartner hírében állt. Soha nem volt egy egyszerű ember, de minden keménységére szükség volt ahhoz, hogy elérhesse célját, az NBA talpra állítását. Ma már nehéz elképzelni, de a '80-as évek elején, hiába volt ekkor már a ligában Magic Johnson és Larry Bird, az NBA döntőjének mérkőzéseit még az USA-ban is csak felvételről, késő éjszakai időpontokban vetítették le. Stern volt az, aki felpörgette és gatyába rázta az NBA gyerekcipőben járó marketing-tevékenységét, felismerve az üzleti potenciált Bird és Magic, illetve a két történelmi franchise, a Celtics és a Lakers rivalizálásában, és ő volt képes arra, hogy maximálisan kiaknázza az ifjú Michael Jordanben rejlő lehetőségeket a liga népszerűsítése szempontjából, és a liga promóciós tevékenységének fókuszába az egyes sztárok (elsősorban Jordan) „brandjét” állítsa.

Persze Stern nem reklámszakember volt csupán, keményen fellépett például a ligát a nyolcvanas években sújtó, megítélését negatívan befolyásoló kokain-fertőzöttség ellen, rendszeres drogteszteket vezetett be, és súlyos büntetésekkel, akár örökös eltiltással sújtotta a drogfogyasztáson kapott játékosokat. A fizetési sapka alkalmazása is Stern vívmánya, annak segítségével stabilizálni tudta a bevételek felosztásának addig sokszor átláthatatlan folyamatát, a tévés jogdíjakkal való eredményes sáfárkodása, a liga tévés szerződéseinek újratárgyalása révén pedig jelentős növekedést ért el az NBA anyagi lehetőségeit illetően. A korabeli tankolás elleni harc jegyében Stern vezette be a módosított formában, de ma is alkalmazott draftlottót (draft lottery), és szintén az ő regnálása első évében, 1984-ben rendeztek először a maira hasonlító formátumú All-Star hétvégét, annak középpontjában a liga népszerűségének növelésére kiválóan alkalmas zsákolóversennyel.

David Stern az 1984-es NBA-draft első kiválasztottjával, Akeem Olajuwonnal

Szintén Stern víziója volt, hogy az NBA-nek nem csak az USA-n belül, hanem azon kívül is terjeszkednie szükséges, hiszen így számos új, más amerikai sportligák által akkor még el nem ért piac hódítható meg. Az NBA globális népszerűsítéséhez szintén megvolt a tökéletes „eszköze” Jordan személyében, a kilencvenes években ugyanúgy megtalálhatóak voltak a Chicago Bulls sapkák és dzsekik az embereken Jakarta, Buenos Aires vagy éppen Budapest utcáin is, mint Amerika-szerte. Óriási lökést adott továbbá az NBA Amerikán túli növekedésének a „Dream Team” lehengerlő szereplése az 1992-es barcelonai olimpián, amelynek előzményeként Stern lobbitevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság engedélyezte a profik részvételét a játékokon. A liga nemzetköziesítése jegyében Stern szervezett először bemutató, előszezon-mérkőzéseket az USA-n kívülre, és támogatta azt is, hogy minél több európai, afrikai vagy akár kínai tehetség kerülhessen be az NBA-be.

Stern hozzáállása példaértékű volt akkor is, amikor a liga egyik ékköve, Magic Johnson 1991-ben váratlanul bejelentette, hogy HIV-fertőzött és visszavonul a játéktól. Stern kiállt Magic mellett, annak ellenére, hogy a HIV-vírussal és az AIDS-szel kapcsolatban akkoriban számos tévhit és negatív prekoncepció uralkodott a közbeszédben. Stern ennek kapcsán az AIDS-re vonatkozó ismeretek minél szélesebb körű terjesztése mellett szállt síkra, és bár számos játékostársa félelmének adott hangot azt illetően, hogy Johnson játék közben akár meg is fertőzheti őket, Stern nem hagyta, hogy az NBA közössége kivesse magából Magicet, és Johnson ott lehetett az 1992-es All-Star meccsen, illetve a fent említett barcelonai olimpián is, sőt, 1996-ban Lakers-játékosként is visszatért egy rövid időre a ligába.

Persze 30 éves működése alatt nem csak példaértékű, hanem számos, legalábbis kevésbé népszerű döntést vagy intézkedést is hozott vagy vezetett be Stern. Ott volt például a 2005-ös „dress code”, amit sokan egyenesen rasszista intézkedésnek bélyegeztek, hiszen kimondva-kimondatlanul az elsősorban a fekete játékosok által magukénak elismert hip-hop kultúra egyes „attribútumait” (aranyláncok, buggyos gatyák, óriási fejhallgatók és társaik) igyekezett eltávolítani az NBA imidzsétől, felhergelve ezzel például Allen Iversont. A fiatalabb NBA-követő generáció pedig főleg a 2011. decemberi, meghiúsult Chris Paul-cserével kapcsolja össze Stern nevét, az ekkoriban a liga tulajdonában álló New Orleans Hornets kvázi tulajdonosaként Stern ugyanis megvétózta azt az ügyletet, ami által Paul a Los Angeles Lakershez került volna, és ez a döntése a mai napig képes kiváltani számos Lakers-szurkoló dühét. Seattle-ben szintén nem túl kedvelt Stern, ugyanis részben az ő rovására írják, hogy 2008-ban az amúgy a liga népszerűbb csapatai közé tartozó SuperSonics elköltözött a városból Oklahoma Citybe.

Mindezekkel együtt is, Stern érdemei abban, hogy az NBA azzá vált napjainkra, ami, elévülhetetlenek.  Ténykedése alatt hét franchise-zal, köztük két kanadai csapattal (melyek közül ma már csak a Toronto Raptors működik ténylegesen Kanadában) bővült a bajnokság, létrejött a WNBA, valamint a D- (manapság G-) liga, és a világ több mint kétszáz országában közvetít a tévé NBA-mérkőzéseket, ennek következtében az NBA tévés bevételei megnegyvenszereződtek (!) az 1984-es állapothoz képest. Stern vezetésével az NBA túlélte a nyolcvanas évek kokain és felvételről adott döntők által fémjelzett agonizálását, Magic HIV-fertőzését, Jordan számos visszavonulását, két, mérkőzések törlését is eredményező lockoutot (1998, 2011), vagy épp a 2004-es „Malice in the Palace” borzalmát és PR-katasztrófáját. Bár lehet azon vitatkozni, hogy ma a játék minősége mennyire élvezhető a sok hárompontos meg enyhe védekezés miatt, az NBA stabil lábakon áll, anyagi lehetőségei a csillagos égig érnek, népszerűsége pedig (talán csak Kínát leszámítva) világszerte töretlen.

David Stern, 1942-2020

Stern 2014-ben adta át a stafétabotot utódjának, Adam Silvernek, de megtartotta New York-i irodáját és a „Comissioner Emeritus” címet. Tavaly december 12-én agyvérzést kapott egy étteremben, az orvosok hiába küzdöttek három héten át az életéért, megmenteni már nem tudták.

David Stern 77 évet élt. Emlékét megőrizzük.