Sokat agyaltam azon, milyen nekrológot kellene most írnom Kobe Bryantről.
Főleg azért agyaltam annyit, mert még mindig abszurd és teljességgel felfoghatatlan, hogy bárkinek is nekrológot kelljen írnia Kobe Bryantről.
Pályafutása eredményeit, sikereit és kudarcait, egyéni elismeréseit, azt hiszem, javarészt mindenki ismeri, aki az elmúlt 20-25 évben követte akárcsak kicsit is az NBA-t, úgyhogy úgy döntöttem, ezeknek a felsorolásától, ismertetésétől eltekintek. Így marad a némiképp személyes jellegű emlékezés.
Kobe Bryant az 1996/97-es szezon során volt újonc az NBA-ben. Alig volt még 18 éves, sőt, amikor draftolták, még be sem töltötte a 18-at. Azt például csak ma olvastam először róla, hogy emiatt első profi szerződését még a szüleivel együtt kellett aláírnia 1996 nyarán, miután Jerry West hathatós közreműködésével a Lakers megszerezte a játékjogát az őt draftoló Charlotte-tól.
Én 10 évesen, az 1996/97-es idény során kezdtem el követni az NBA-t, Kobe újoncidényében. A kettő között nincs összefüggés. Soha életemben nem kosárlabdáztam szervezett keretek között, ezért nincs olyan emlékem, mint sokaknak, hogy Kobe hatására kezdtem volna el kosarazni, de még olyan sincs, hogy miatta lettem volna Lakers-szurkoló – hogy finoman fogalmazzak, sohasem rajongtam a Lakersért.
Ugyanakkor azt a generációs élményt magam is átéltem, hogy Kobe Bryant NBA-pályafutása végigkísérte a felnőtté válásomat. Hiszen amikor Kobe visszavonult, húsz éves pályafutása végén, én is már a 30-at töltöttem be.
Az 1996/97-es szezon eredményeit még csak valamelyik német tévécsatorna teletextjéről tudtuk annak idején családilag követni, de az 1997/98-as idényben adott NBA-meccseket, és a New Yorkban rendezett All-Star meccset is sugározta az egykori TV3 csatorna. Ekkoriban figyeltem fel először a Kobe Bryant-jelenségre, köszönhetően a TV3 mellett az akkoriban futó Bravo Sport magazinnak is, amelyben viszonylag nagy felületetet kapott mindig az NBA. Ugyanis az 1998-as All-Star meccs fő attrakciója egy 19 éves srác volt, Bryant, és az ő összecsapása az akkor számomra már felfoghatatlanul öreg (35 éves) Michael Jordannel.
Ugyanis Bryantről már ekkoriban úgy cikkeztek, hogy ő a „következő Jordan”. Úgyhogy előkerestem Kobe egy tulajdonomat képező kosaraskártyáját, amin még csak az újoncidénye statisztikái voltak rajta: 7,6 pont meccsenként. Hát hogy lenne már ő a következő Jordan, amikor Jordan meccsenkénti átlaga 30 pont? – kérdeztem magamtól egy 11 éves gyerek minden tekintetben megalapozott logikai okfejtése eredményeként.
Szóval szkeptikus voltam a Kobe-jelenséget illetően. Még akkor is, amikor az 1998-as All-Star meccset látva feltűnt, hogy a 19 éves srác bizony állja a sarat Jordannel szemben. Aztán amikor egy későbbi Bravo Sportban ismét volt egy írás Kobe-ról, amelyből megtudtam, hogy beszél olaszul, mivel gyerekkorában évekig élt Olaszországban, amikor az apja, Joe „Jellybean” Bryant ott légióskodott, akkor már éreztem valamiféle kötődést Bryant irányába, mivel én is olaszul tanultam az általános iskolában. És persze azt is írták a cikkben, hogy a kedvenc étele a lasagna – pont, mint Garfieldnak!
De afölött nem tudtam napirendre térni, amit szintén ugyanebben a cikkben olvastam, hogy a Kobe nevet egy japán steakről, pontosabban marhahúsfajtáról kapta. Hát kit neveznek el marhahúsról?
Szóval, a lényeg, hogy, bár továbbra sem voltam hajlandó elismerni, hogy ő a következő Jordan, Kobe végérvényesen az életem része lett – saját készítésű kosaraskártyát csináltam róla, sőt még egy képregényt is rajzoltam a főszereplésével.
Aztán a gyerekkorom tovaszállt, Kobe pedig az NBA csúcsára katapultált mindeközben. Jöttek az 50 pontos meccsek (a legemlékezetesebb számomra, amikor 2000 decemberében Antawn Jamisonnal egymás ellen játszva ugyanúgy 51-51 pontot dobtak egyazon mérkőzésen), a bajnoki címek Shaquille O’Neal oldalán, meg a kétes megítélésű ügyek a kétezres évek közepén, amelyeknek a fejtegetésébe ehelyütt szintén nem mennék bele. És jött aztán a 81 pontos mérkőzés a Raptors ellen, 2006 januárjában, épp, amikor első egyetemi vizsgaidőszakom utolsó vizsgájára készültem. Mint később Jalen Rose, a Kobe őrzésével megbízott egykori Toronto-játékos elmondta, végülis sikerként élték meg, hogy 100 pont alatt tudták tartani Bryantet.
Vagy ott volt az a sorozata, alig egy évvel később, amikor zsinórban négy meccsen dobott legalább 50 pontot - a mi életünkben valószínűleg ez a sorozat állt a legközelebb ahhoz, amiket egykoron Wilt Chamberlain csinált. Ma már mindketten az égi pályákon pattogtatnak.
Mint már írtam, soha nem szimpatizáltam a Lakersszel, így vehemensen szurkoltam a Bostonnak a 2008-as nagydöntőben – Kobe és a Lakers akkor kikapott, de 2009-ben és 2010-ben hiába minden ellenszurkolásom, valahogy éreztem, hogy ebben a két évben Bryant nem hagyja újból veszíteni csapatát. Így is történt, és bár elő lehet venni az ellenfelek sérüléseit, meg Bryant dobószázalékait, ezt a két győzelmet valószínű ő mindenkinél jobban akarta. Ez a két Lakers bajnoki cím volt az ő révbe érése, ezekkel vált végérvényesen eggyé a Lakersszel.
Az utolsó évek már nem voltak szépek. A 2012/13-as idény úgy marad meg mindenki emlékezetében, mint amikor Kobe már erején felül teljesítve, 34 évesen még mindig cipelte a hátán a csapatát, kvázi egyedül, hogy aztán az alapszakasz vége felé Achilles-szakadást szenvedjen. A „Dwight Howardos” év – amikor a Lakers nagy várakozásokkal futott neki az alapszakasznak, hogy aztán az egész idény a Kobe és Howard közötti nem működő kémiáról szóljon. Ehhez képest a Lakershez pont az idei szezon előtt, hat év után visszatérő Howard nemrégiben kitalálta, hogy indulni akar a zsákolóversenyen, és pont a múlt héten beszélt arról, hogy fel szeretné kérni Kobe-t az egyik segítőjének…
Az Achilles után jött egy térdsérülés, aztán egy vállsérülés, majd egy jó előre bejelentett, megkomponált „farewell tour” 2015/16-ban, Kobe utolsó, huszadik szezonjában. Az egész idényben mindössze 17 győzelmet szerző Lakersnek más célja nem is volt abban az évben, mint Bryant búcsúztatása. 2016. április 13-án, aki látta, nem felejti el Kobe karrierjének utolsó meccsét, amin 60 pontot dobott a Jazz ellen.
Én azt a meccset csak felvételről néztem meg, két nappal később, és tudtam ugyan, hogy tétje már nincs (egyik csapat se juthatott már be a rájátszásba), tudtam, mi lesz a végeredmény és azt is, hogy Kobe 60 pontot fog dobni, és mégis működött a varázslat. Az energia, a hangulat, az hogy itt egy különleges játékos különleges búcsúja zajlik, még a tévén keresztül, felvételről is átjött erről a mérkőzésről. Kobe utolsó kosarait vissza is tekertem és újranéztem nem egyszer a meccs végén.
Nagyjából ekkortájt, valamikor 2016 tavaszán, a "Quiznight" elnevezésű kocsmakvíz-bajnokság egy fordulóján vettem részt, ahol az egyik kérdés így hangzott: "Melyik világhírű kosárlabdázó kapta a nevét egy japán marhahúsfajtáról?"
A kör bezárult.
Tehát Kobe elköszönt – „Mamba out”, ahogy ő fogalmazott – és az NBA többé nem volt olyan, mint amilyennek egész addigi életemben ismertem. Egy páratlan karrier zárult le – de hogy nem telik el négy év, és az egész életút lezárul, az egyelőre még felfoghatatlan.
Akárcsak NBA-rajongók milliói tegnap este, én is veszettül kattintgattam a különböző híroldalak, fórumok és Bryant wikipédia oldala között vagy húsz percen át, azt remélve, mint mindenki más - hogy ez csak valami hoax, valami nagyon rossz vicc, nagyon rossz áprilisi tréfa, így januárban.
De nem csak egy nagyon rossz vicc volt. Nincs egy hónapja, hogy január 1-jén meghalt a ligatörténet másik ikonikus alakja, az egykori komisszár, David Stern – a fekete évkezdetet még feketébb folytatás követte.
Az, hogy a lezuhant helikopter fedélzetén ott volt Kobe 13 éves lánya, Gianna, aki talán a jövő nagy WNBA-sztárja lehetett volna, és Gianna kettő, szintén 13 éves csapattársa is, csak még szívet tépőbbé teszi a hirtelen veszteséget.
„Mamba out” – most mi búcsúzunk tőled, Kobe.
Köszönünk mindent.
Nyugodj békében.
