Kevés olyan egykori NBA-kosaras van, akinek életútja még a nemrég megismert John Brisker földi pályafutásánál is inkább megfilmesítésért kiált. Annak a kevésnek az egyike mindenképpen Jack Molinas, akinek hollywoodi filmekből és amerikai tévésorozatokból ismert fordulatokkal teli életpályája ugyanakkor korántsem követendő, és annak végkicsengése korántsem pozitív.
Jack Molinas 1932-ben született New Yorkban. Gyermekkora és neveltetése nem vetítette előre azt, ami később belőle vált, mindig is tipikus „jó tanuló – jó sportoló” volt, aki már 4 évesen tudott angolul és spanyolul is olvasni – igaz, egyes források szerint már 12 éves korában rendszeresen szerencsejátékozott. Érettségi után a fogorvosnak készülő, intelligens fiú bekerült az ország egyik legjobb egyetemére, a Columbiára, ahol aztán a kosárlabdacsapat egyik alapembere, és az elit amerikai egyetemeket összefogó „Ivy League” bajnokságának domináns játékosa lett.
Molinas „sötét oldal felé fordulásának” az első komolyabb lökést egy másodéves egyetemista korában történt incidens adta, amikor 1951 tavaszán (saját elmondása szerint) viccből, ártatlan diákcsínyből megdobta egyik tanárát egy vízzel teli pohárral, és emiatt büntetésből fél évre felfüggesztették a Columbiáról. Ekkortájt ismerkedett meg egy Joe Hacken nevű rosszéletű alakkal, aki bevezette az ifjú Jacket az akkoriban egyre nagyobb biznisszé váló sportfogadás rejtelmeibe.
Miután Molinas visszatért a Columbiára féléves eltiltásából,
Hacken nyomására belement abba, hogy eladja a Columbia Holy Cross egyetem
elleni meccsét ötezer dollár fejében. Látva, hogy egyetlen mérkőzés
megbundázásával mennyi pénzt tud keresni, Molinas a szezon hátralevő részében
további meccseket adott el, és ennek köszönhetően közel százezer dollárt kapott
összesen Hackentől és üzletfeleitől. Mire Molinas végzős egyetemista lett,
Hackennel együtt már egy egész kis hálózatot szerveztek maguk köré és az
egyetemi bajnokság meccseinek befolyásolásával óriási pénzeket akasztottak le.
Az ifjú Molinas, a Columbia egyetem mezében
|
Jacket 1953-ban draftolta a Fort Wayne Pistons. Az NBA-be
kerülve (saját elmondása szerint) egy időre felhagyott a bundázással, ám viselt
dolgainak híre így is eljutott a liga akkori keményvonalas komisszárja, Maurice
Podoloff fülébe. Podoloff nem tűrte, hogy az akkoriban egyébként is még csak
pár éve működő, anyagilag nem túl stabil lábakon álló bajnokságot még
bundavádak is körüllengjék, ezért 1954 januárjában az irodájába hívatta
Molinast. Jack bevallotta neki, hogy időnként továbbra is szokott fogadni, de
csakis saját csapata, a Pistons meccseire, és a Pistons győzelmére. Podoloffnál
viszont ez sem fért bele, és életre szóló eltiltással sújtotta a fiatal
játékost, ott helyben. Molinas NBA-karrierje 32 meccs után véget ért, pedig az
a 32 meccs olyannyira jól sikerült, hogy Jacket még az 1954-es All-Star meccsre
is beválasztották, de azon eltiltása miatt már nem vehetett részt.
(Podoloff szigora
persze nem volt előzmény nélküli, három évvel korábban, 1951-ben nem kevesebb,
mint 32 játékost sújtott örökös eltiltással, miután kiderült róluk, hogy még
egyetemista korukban adták-vették a mérkőzéseket – köztük például az 1950-es Év
Újonca díj nyertesét, Alex Grozát, vagy az 1951-es drafton 1/1-esként
kiválasztott Gene Melchiorre-t, aki emiatt soha egy percet sem játszott az
NBA-ben.)
Molinas nem esett kétségbe, így legalább megkötések nélkül
visszatérhetett korábbi áldásos tevékenységéhez. Miközben egyre járatosabb lett
alvilági körökben, jogi tanulmányokat folytatott, és továbbra is kosárlabdázott
az Eastern League nevű kisebb jelentőségű bajnokságban. Ugyan 1957-ben
kérelmezte életre szóló eltiltása feloldását az NBA-től, Podoloff továbbra sem
volt hajlandó a liga közelébe engedni, sohasem térhetett vissza az NBA-be
(ezért 3 millió dollárra be is perelte a ligát, de hiába a jogi tanulmányok,
elveszítette a pert). Így hát miután Molinas 1957-ben letette a jogi
szakvizsgát, saját ügyvédi irodát nyitott, miközben régi jó barátjával, Joe
Hackennel 1957 és 1961 között számtalan egyetemi kosárlabda- és
amerikaifutball-mérkőzés eredményét befolyásolták fogadási csalás útján, 27
egyetemi program legalább 50 sportolóját beszervezve a hálózatukba az évek
során (sőt, egyes becslések szerint Molinasék hálózata nem kevesebb, mint 500
egyetemi játékost érintett szerte az országban).
(A kora egyik
legnagyobb tehetségének számító, tavalyelőtt elhunyt Connie Hawkins nekrológjában e blog felületén is megemlékeztünk arról, hogyan törte derékba és
lehetetlenítette el hosszú évekre a karrierjét a bundázás vádja, miután
kiderült, hogy Molinas és körei a hatvanas évtized elején őt is megkörnyékezték
és próbálták fogadási csalásra rávenni. Hiába utasította vissza Hawkins Molinas
közeledését, a bundavádaktól változatlanul rettegő NBA egészen 1969-ig nem
engedte, hogy Hawkins pályára lépjen a ligában. Molinas és Joe Hacken
becsületére legyen mondva, hogy bírósági tárgyalásaik során, sőt még később a
börtönből is kiálltak amellett, hogy Hawkins ártatlan, de az NBA mégsem volt
hajlandó feloldani az eltiltását éveken át.)
Molinas az ügyvédi irodájában, a trófeáival az ötvenes években |
Molinasék működése természetesen ekkorra már a bűnüldöző
szervek figyelmét is felkeltette, de hiába hallgatták le éveken át Molinas és Joe
Hacken telefonjait, az ügyön dolgozó nyomozók nem szakadtak meg annak
érdekében, hogy rács mögé juttassák őket, hiszen, mondjuk úgy, ők is „jól
jártak” a Molinas és Hacken beszélgetéseinek lehallgatása során tudomásukra
jutott tuti tippek felhasználásával. Ám amikor Molinasék erre rájöttek, elhatározták,
hogy megleckéztetik a rendőröket, és a lehallgatott telefonon egy előre
megtervezett beszélgetést adtak elő arról, hogyan fognak megbundázni egy
meccset, ami valójában tiszta volt. Az egyik lehallgató nyomozó fogta is a
„tippet”, megjátszotta, és természetesen el is bukott ezzel vagy nyolcezer
dollárt. Ezután már nem volt kegyelem Molinaséknak, a nyomozók már nem csak
őket, hanem a hálózatukba beszervezett egyetemi játékosokat is elkezdték
beazonosítani és lehallgatni, rajtuk keresztül pedig 1961-ben sikeresen
lebuktatták előbb Hackent, majd végül Molinast is.
Molinast tíztől tizenöt évig terjedő szabadságvesztésre
ítélték, amelynek letöltését a híres-hírhedt Sing Sing börtönben kezdte meg,
majd átkerült a nem kevésbé híres-hírhedt Atticába. Ahogy az lenni szokott, a
börtönévek csak elmélyítették Molinas „szakmai kapcsolatait”, aki egy idő után
odabentről is felvette a fonalat és tovább folytatta a fogadási csalások
szervezését, egy rabtársa feleségén keresztül, illetve, ha hinni lehet a
korabeli beszámolónak, postagalambok útján (!) kommunikálva a kinti embereivel.
Emellett a börtön házi bukmékereként is tevékenykedett, sőt, afféle hobbi
gyanánt csekkhamisítással is foglalkozott. Ha ez még nem lett volna elég, a
remény rabjai Andry Dufresne-jéhez hasonlóan pénzügyi és életvezetési
tanácsadást is vállalt a börtönőrök részére, akik cserébe jól tartották, és
Jack részben e karitatív tevékenységének is köszönhetően 1968-ban szabadult.
Molinas a bíróságon, a hatvanas években |
Molinas a börtönévek során |
1975. augusztus 3-án Jack épp egy hölgyismerősét szórakoztatta luxusvillájának kertjében, amikor egy ismeretlen személy hátulról fejbe lőtte. Molinas gyilkosa sosem került elő, arra sem derült soha fény, ki volt a megbízója, de igen valószínű, hogy az NBA-történelem talán legnagyobb svindlere maffián belüli leszámolás áldozataként végezte 42 éves korában.
Évtizedekkel Molinas halála után a veterán NBA-szakíró,
Charley Rosen írt könyvet Jack kalandos életéről és koráról, amelynek a „Wizard
of Odds”, azaz az „Oddsok Varázslója” címet adta, a könyv alcíme pedig az:
„Hogyan tette kis híján tönkre Jack Molinas a kosárlabdasportot”. A New York
Times egy 2002-es cikkében Molinast az „egyetemi sport Mefisztofelésze” (azaz
maga az ördög, rossz, gonosz, ártó szellem) jelzővel is illeti. Hogy miért
választotta az egyébként a sportban és tanulmányaiban is sikeres fiatalember a
bűnözői életpályát, az nehezen behatárolható, Rosen könyve alapján talán
elsősorban azért, mert ebben volt igazán jó. „Molinas jobban élvezte azt, ha
egy megbundázott meccsen játszhat, mint egy tiszta meccsen, hiszen annak volt
számára igazán tétje” – írja Rosen, aki azt is előásta egy Molinasszal készült
régi interjúból, hogy Jack sosem bánta igazán meg, amiket tett. „Az úgynevezett
bűneim nem okoztak kárt senkinek, legfeljebb pár fogadóirodának és bukinak” –
nyilatkozta egyszer Molinas.
Erről valószínűleg ma már más a véleménye annak a számtalan egykori egyetemi sportolónak, akiknek élete és karrierje visszavonhatatlanul megszenvedte, hogy annak idején engedtek Molinas és a bundázással szerezhető könnyű pénz csábításának.
(Az írás elsődleges forrása a Peach Basket Society blog Jack Molinasról szóló bejegyzése. További forrásként szolgált a New York Times honlapján 2002-ben megjelent "Double Dribbing", az ESPN honlapján 2003-ban megjelent "Explosion II: The Molinas Period", valamint a www.ozy.com honlapon 2015-ben megjelent "Basketball's One-Man Corruption Machine" című cikk. Az utolsó kép a Breaking Bad című tévésorozatból, az azt megelőző A remény rabjai című mozifilmből származik. Nem, a Breaking Bad magyar címét nem vagyok hajlandó használni.)