In Memoriam Rasual Butler

Autóbalesetben életét vesztette Rasual Butler, aki 2002 és 2016 között nyolc különböző csapat színeiben összesen tizenhárom idényt húzott le az NBA-ben. 38 évet élt.

A philadelphiai születésű Butler a helyi Roman Catholic középiskola játékosaként, majd a szintén helyi La Salle egyetemen szerzett magának hírnevet, ennek köszönhetően a 2002-es draft második körében, 53. kiválasztottként a Miami Heat foglalta le játékjogát. A 2002/03-as idényben a Heatnél két Butler nevű újonc is játszott, Rasual, és a későbbi All-Star Caron Butler. Bár Rasual volt kettejük közül a kevésbé tehetséges, kemény munkájával és pontos távoli dobásaival helyt vívott ki magának Pat Riley csapatában, második szezonjában karriercsúcsot jelentő 46%-kal dobta a triplákat, és hasznos kiegészítő embere volt a fiatal Dwayne Wade és a Rasual legjobb barátjává váló Lamar Odom vezetésével playoffba jutó Miaminak.

Rasual tagja volt a Heat 2005-ben főcsoportdöntőt játszó, már Shaquille O'Neallel megerősített alakulatának is, majd aztán minden idők legtöbb játékost érintő cseréjében (13 személy mozgott a Miami, a New Orleans, a Memphis, a Utah és a Boston között) New Orleansba került 2005 nyarán. Az akkor még Hornets néven futó (és meccsei egy részét a Katrina hurrikán pusztítása miatt Oklahoma Cityben játszó) csapatnál Butler négy évet töltött, 20-25 perces cserejátékosként átlag 10 pontot dobott meccsenként. Ugyan a 2007/08-as idényben sérülések gyötörték, a következő szezonban sikerült a kezdőcsapatba verekednie magát Chris Paul mellé, 82 alapszakasz-mérkőzésen 11 pontot átlagolt 43%-os mezőnymutatóval.

Butler a New Orleans Hornets játékosaként

Butlert 2009 nyarán a Los Angeles Clippershez cserélte a Hornets, ahol szintén futott még egy remek idényt (itt is kezdőjátékos lehetett a 2009/10-es szezonban, karriercsúcsot jelentő 11.9 pontos meccsenkénti átlagot ért el újfent mind a 82 találkozón pályára lépve), de aztán lejtmenetbe került. A Clippers 2011 februárjában kitette keretéből, a Chicago Bullsnál mindössze hat meccs jutott neki. A 2011/12-es szezont Torontóban töltötte, itteni tartózkodása legemlékezetesebb motívuma az volt, hogy úgy regisztrált egyedüli statisztikai mutatóként egy labdaeladást egy meccsen, hogy hivatalosan pályára sem lépett (a Lakers elleni találkozón egyetlen másodpercet sem játszott, a meccs hajrájában mégis neki kellett elvégeznie egy oldalbedobást egy időkérés után, a bedobásból eladta a labdát, majd az ellenfél egyből időt kért, így Butler fizikailag pályára lépni már nem tudott), ezek után nem volt meglepő, hogy a következő szezont már a D-Ligában töltötte.

De Rasual nem adta fel álmát, hogy folytassa NBA-karrierjét. Kitartó munkájával elérte, hogy a csúfos torontói élmény után még három egymást követő idényben is csapattagságot vívjon ki magának az előidény során, annak ellenére, hogy mindhárom szezonnak nem garantált szerződéssel futott neki - 2013-ban a Pacersnél, 2014-ben a Wizardsnál, és 2015-ben a Spursnél. Washingtonban egészen kiváló idényt futott 35 évesen, 2014/15-ben, 75 meccsen játszott az alapszakaszban, közel 8 pontot átlagolt, remekül triplázott, és négy olyan mérkőzése is volt, amelyen eljutott legalább 20 pontig. Még 2016 őszén is próbálkozott, méghozzá a Minnesotánál, de ezúttal már nem járt sikerrel. Butler így is büszke lehetett arra, amit elért a ligában, hiszen második körös kiválasztottként több mint 800 meccset játszott, és több mint hatezer pontot dobott az NBA-ben tizenhárom szezonja során.

Rasual egy sikeres triplát ünnepel Washingtonban

Ma hajnalban Los Angeles környékén Rasual és felesége, Leah LaBelle falnak ütköztek autójukkal. Mindketten életüket vesztették. Butler 38, felesége 31 éves volt.

Elfeledett All-Starok, 1. rész: Max Zaslofsky

Annak apropóján, hogy ma éjjel kerül megrendezésre az NBA-történelem első „All-Star draft”-ja, új sorozat indul a blogon, melyben olyan, egykor szintén az All-Star-válogatottság elismerésében részesülő játékosokra emlékezünk vissza, akiknek neve és karrierje mára nagyrészt feledésbe merült – legyen ennek oka akár az, hogy az illető hosszú évtizedekkel ezelőtt visszavonult, sérülés miatt idejekorán befejeződött a pályafutása, vagy hogy az All-Star cím mellett egyéb sikert nem nagyon tudott elkönyvelni profi játékosként. Első kiszemeltünk: Max Zaslofsky.

Az 1925-ös születésű Max Zaslofsky Brooklynban nőtt fel, ottani utcai pályákon már kisgyermekkorától kezdve naponta több órán át gyakorolta a korai kosárlabda leghatékonyabb fegyverét, a kétkezes „set shot” dobást. Ennek meg is lett a gyümölcse: Maxből az NBA legkorábbi, negyvenes évek végi-ötvenes évek eleji időszakának egyik legkiválóbb pontszerzője vált.

A „Slats” becenévre is hallgató Zaslofsky két év háborús szolgálat és egy év egyetemi játék (St. John’s) után állt profinak és huszonegy évesen, 1946-ban az újonnan induló Basketball Association of America (BAA) egyik csapatához, a Chicago Stagshez szerződött. Bemutatkozása jobban nem nagyon sikerülhetett volna, hiszen a Stags bejutott az első BAA-döntőbe (melyet végül elveszítettek a Philadelphia Warriors ellen), Zaslofsky pedig bekerült az idény végeztével az All-BAA First Team soraiba. Ezzel 2006-ig (!) tartó ligarekordot is felállított, hiszen ő volt ötvenkilenc éven át a legfiatalabb játékos a BAA/NBA történetében, aki abban az elismerésben részesült, hogy beválogatták az adott szezon legjobb ötösébe (rekordját végül LeBron James adta át a múltnak).

Max Zaslofsky a Chicago Stags mezében

A következő, 1947/48-as BAA-szezontól pedig még egy évtizedekig fennálló rekord fűződött Zaslofsky nevéhez: meccsenkénti 21 pontos átlagával ő lett a liga pontkirálya, 22 évesen, ezt a csúcsot pedig Kevin Durantnek sikerült csak megdöntenie 2010-ben. „Slats” további három éven át minden évben bekerült az All-BAA (1950-ben már All-NBA) First Teambe, de csapata, a Stags újabb komolyabb sikert nem tudott elérni, majd 1950-ben anyagilag tönkrement. Zaslofsky játékjoga sorsolás útján a New York Knickshez került, akiknél három idényt töltött. 1951-ben és 1952-ben újra döntőt játszhatott, de a Knicks mindkétszer veszített (a Rochester Royalstól, majd a Minneapolis Lakerstől kaptak ki), majd bejutottak az 1953-as fináléba is, de Zaslofsky akkorra már nem volt a Knicks keretének tagja (igaz, ettől függetlenül a New York azt a döntőt is elbukta).

Max Zaslofsky a New York Knicks mezében

Max karrierje egyetlen All-Star fellépését 1952-ben produkálta (ez volt a második All-Star meccs az esemény 1951-es megalapítását követően, tehát 1946 és 1950, azaz Zaslofsky legjobb szezonjai idején még nem volt All-Star mérkőzés). Max 1956-ban vonult vissza, miután volt még a Baltimore Bullets, a Milwaukee Hawks és a Fort Wayne Pistons játékosa is (és a Fort Wayne színeiben még egy elveszített nagydöntőben szerepelhetett, 1955-ben a Syracuse Nationals ellen).

Amikor Max Zaslofsky befejezte pályafutását, ő volt az NBA addigi tízéves történetének harmadik legtöbb pontot szerző játékosa George Mikan és Joe Fulks mögött. Érdemes még azt is tudni róla, hogy ő volt az 1967-ben alapított ABA-csapat, a New Jersey Americans (később New York, majd New Jersey Nets, manapság Brooklyn Nets) történetének első vezetőedzője és general managere, a franchise létrejöttétől kezdve 1968-ig.

Max Zaslofsky 1985 októberében, New Yorkban halt meg leukémiában, 59 évet élt. 1962 óta, azaz ötvenöt éve „eligible”, azaz a vonatkozó szabályok értelmében beválogatható a Kosárlabda Hírességek Csarnokába, de beiktatására mindezidáig nem került sor. Ezzel ő az egyetlen olyan játékos az NBA történetében, aki volt a legalább egyszer liga pontkirálya, de nem tagja a Hall of Fame-nek (természetesen nem számítva a még aktív, vagy még nem beiktatható egykori pontkirályokat). Sajnos nagy valószínűséggel ebben az elismerésben már posztumusz sem fog soha részesülni a több mint hatvan éve visszavonult, és több mint harminc éve halott egykori dobógép.


Max Zaslofsky korábbi felbukkanásai és érintettségei a blogon:

1947-es BAA-döntő (Philadelphia Warriors-Chicago Stags)
1951-es NBA-döntő (Rochester Royals-New York Knicks)
1952-es NBA-döntő (Minneapolis Lakers-New York Knicks)
1955-ös NBA-döntő (Syracuse Nationals-Fort Wayne Pistons)

1985: A Lakers kiűzi huszonöt év démonait

Az 1984/85-ös idény több szempontból sorsfordítónak számít az NBA történetében. Ekkor kezdte meg pályafutását a Chicago Bulls színeiben Michael Jordan, és vele együtt az NBA globális térhódítását beteljesítő nagy generáció további számos alakja. A szezon azonban még nem feltétlenül róluk, hanem továbbra is a Celtics-Lakers rivalizálásról szólt, mely új fejezetéhez érkezett el azzal, hogy nyolc sikertelen próbálkozás után a Los Angeles Lakers története során először le tudta győzni a Boston Celtics-t az NBA nagydöntőjében.

1959 és 1984 között huszonöt év telt el, ez idő alatt nyolcszor csapott össze a Boston Celtics és a Los Angeles (1959-ben még Minneapolis) Lakers az NBA bajnoki címéért, és mindannyiszor a Celtics győzött, sokszor igazán drámai, a Lakers játékosain mély sebeket ejtő körülmények között. A hatvanas években háromszor, 1962-ben, 1966-ban és 1969-ben is hét meccsig tartott a két nagy rivális csatája, a Lakers mindannyiszor volt előnyben az adott sorozatban, de 1962-ben hosszabbításban, 1966-ban és 1969-ben pedig mindkétszer egyetlen kosárral, két ponttal elveszítette a hetedik összecsapást. 1969 után tizenöt évet kellett várni a következő Lakers-Celtics döntőre, de 1984-ben ugyanúgy a szokásos forgatókönyv érvényesült: a Lakers kétszer is vezetett a párharcban, de megnyerni azt nem tudta, hét meccs után ismét Bostonba kerültek a bajnoki aranygyűrűk. Magic Johnson, a Lakers szupersztárja számos kritikus hibát vétett az 1984-es fináléban, a bostoni Kevin McHale gúnyosan át is keresztelte „Tragic Johnson”-ra. A visszavágás vágya erőteljesen lobogott Johnsonban, Kareem Abdul-Jabbarban és a Lakers többi játékosában.

Nem úgy tűnt ugyanakkor, hogy a Celtics megkönnyítené a Lakers dolgát 1984/85-ben, hiszen 63-19-es mérlegükkel a legjobb mutatót érték el a ligában. Larry Bird ismét karrierje addigi legjobb szezonját produkálta, 28.7 pontot, 10.5 lepattanót és 6.6 gólpasszt átlagolt az alapszakaszban, ismét ő lett az MVP. Ugyan Cedric Maxwell egy térdsérülés miatt már nem volt a régi, az ebben az idényben is a Legjobb Hatodik Embernek megválasztott Kevin McHale-nek nem okozott gondot pótolni Maxwell produktumát, az ifjú, de agresszív hátvéd, Danny Ainge pedig remekül pótolta Dennis Johnson társaként a kezdőcsapatban az 1984-es döntő pénzügyi okokból Seattle-be cserélt egyik hősét, Gerald Hendersont.

A Lakers mindeközben a Nyugati Konferencia élén végzett nagy magabiztossággal, egy meccsel nyertek csak kevesebbet az alapszakaszban, mint a Celtics, 62 sikerüket pedig megközelíteni sem tudta egyetlen nyugati csapat sem (a második kiemelt Denver 52 győzelemmel zárt). A Lakers is átesett kisebb átalakulásokon az elveszített 1984-es finálé után, de ezek inkább belső változások voltak, így például az ifjú titán, James Worthy átvette a kezdőcsapatban a veterán All-Star, Jamaal Wilkes helyét, egyre több játékperc jutott Magic Johnson és Michael Cooper mellett a másodéves Byron Scottnak, illetve az előző idényben iszonyú térdsérüléséből két év kihagyás után visszatérő Mitch Kupchak további tartást adott a csapatnak a palánk alatt.

Nem lehet ugyanakkor anélkül értekezni az 1984/85-ös idényről, hogy ne hozzuk szóba az ebben az idényben bemutatkozó későbbi sztárok egész sorát. A Hall of Fame tagjai, a később a liga egész arculatát meghatározó nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kiválóságok közül az 1984-es drafton került a ligába Michael Jordan (közismerten az 1/3-as pickkel választotta soraiba a Chicago Bulls), Hakeem (akkor még Akeem) Olajuwon (ő volt az 1/1-es kiválasztott, a Houston jóvoltából), Charles Barkley (1/5, Philadelphia) és John Stockton (1/16, Utah). Érdekesség, hogy egyből mindannyiuk csapata bejutott a rájátszásba, ráadásul épp az Év Újonca díjat utcahosszal elnyerő, 28.2 pontos alapszakasz-átlagot produkáló Jordan csapatának, a Chicago Bullsnak volt a négy gárda közül a leggyengébb mérlege (38-44), de tegyük azt is hozzá, hogy messze a leggyengébb játékoskerete is. Olajuwon a ligatörténet első „ikertorony” párosát alkotta az előző évi 1/1-es, 224 centis Ralph Sampsonnal, a Rockets 48 meccset nyert, de aztán a nyugati playoff első körében épp Stockton csapata, a Jazz ellenében estek ki (Stockton újoncként 15 perces csereirányító volt még csupán). Legmesszebbre Barkley és a Sixers jutott, ami nem volt meglepő, hiszen ő gyakorlatilag a két évvel korábbi bajnokcsapatba került be Julius Erving, Moses Malone vagy Andrew Toney mellé, de az 58 alapszakasz-győzelmet számláló Sixers ezúttal nem tudta útját állni a Bostonnak a keleti főcsoportdöntőben.

A Celtics elintézte a rájátszás folyamán a hét év után újra playoffba jutó Clevelandet (3-1), majd Isiah Thomast és a Detroitot (4-2), az öregedő Ervinggel, Malone-nal és a sérülésekkel küszködő Toney-val, valamint az ifjú Barkley-val felálló Sixerst 4-1 arányban búcsúztatták. A Lakersnek még ennyi ellenállással sem kellett szembenéznie a döntőig vezető úton, kisöpörték az első körben a Phoenixet, majd egyetlen meccset vesztettek a második körben a Portland, a főcsoport fináléjában pedig a Denver ellenében is. Következhetett így a kilencedik Celtics-Lakers döntő, amelynek alkalmából a liga hosszú évek után először újra elővette a 2-3-2 formátumot, azaz a sorozat első két meccsét Bostonban rendezték, majd zsinórban három találkozó Los Angelesben, a 6. és 7. mérkőzés pedig ismét a Celtics otthonában került (volna) lebonyolításra. A formátum bevezetésére állítólag Red Auerbach, a Celtics tótumfaktuma beszélte rá David Sternt, az ifjú komisszárt, hogy ne kelljen állandó utazgatással bajlódnia a csapatoknak a nagydöntő ideje alatt.

Kezdődik az újabb nagy összecsapás (balról: Robert Parish, Larry Bird, Magic Johnson, Kurt Rambis, Kareem Abdul-Jabbar

Amennyire fellelkesítette a Lakerst egy esetleges visszavágás gondolata, olyannyira nagy pofonba szaladtak bele az első összecsapáson a Boston Gardenben. A Celtics feltörölte velük a padlót, és 34 ponttal, 148-114 arányban győzött, úgy, hogy a Lakers sztárjai javarészt értékelhetetlen teljesítményt nyújtottak (legfőképp Kareem Abdul-Jabbar: 12 pont, 3 lepattanó), miközben a Celticsnél minden kezdőjátékos tíz pont fölé jutott, a csereember Scott Wedman pedig 11/11, azaz száz százalékos mezőnymutatóval dobott 26 pontot. Abdul-Jabbar vállalta a felelősséget a megszégyenítő vereségért, az egyébként már 38 éves centerlegenda a második találkozóra kellően fel is szívta magát: 30 pontot és 17 lepattanót szerzett, kiosztott nyolc gólpasszt és három blokkot, visszahozva ezzel a meccsbe a Lakerst a kissé tán túlontúl hátradőlő Boston ellen, az aranysárga-lilák 102-109 arányú idegenbeli győzelmükkel kiegyenlítettek a párharcban.

A harmadik meccset aztán már fölényesen nyerte hazai pályán a Lakers (136-111), legjobb pontszerzőjük ezúttal James Worthy volt (29), Abdul-Jabbar és Magic Johnson dupla-duplázott, a Celtics oldalán Kevin McHale villogott ugyan (31 pont, 10 lepattanó), de a fájós háttal és kézzel játszó Larry Bird 21 rádobásból jutott el 20 pontig, Dennis Johnson betlizett (3/14 mezőnyből) és Robert Parish sem volt túl hatékony. A 28 pontos, 12 lepattanós McHale és a 27 pontja és 12 gólpassza mellé a győztes kosarat is jegyző Dennis Johnson vezetésével a Boston szoros csatában győzött aztán a Los Angeles Forumban a negyedik mérkőzésen (105-107) és 2-2-re egyenlített, a Lakers így kidobhatta a kukába Magic Johnson tripla-dupláját (20 pont, 11 lepattanó, 12 assziszt). Lehet, hogy Red Auerbach mégiscsak örült volna, ha a felek ezt követően visszautaznak Bostonba az ötödik meccsre, de nem így történt, a következő összecsapást is LA-ben vívták meg a felek, és a Lakers be tudta húzni a kulcsfontosságú mérkőzést (120-111), köszönhetően Abdul-Jabbar 36 és Worthy 33 pontjának, valamint Magic igen erős dupla-duplájának (26 pont, 17 gólpassz).

Kareem Abdul-Jabbar 38 évesen is megállíthatatlan volt az 1985-ös döntő java részében

A Lakers tehát 3-2-es vezetéssel térhetett vissza Bostonba, de olyat kellett végrehajtaniuk, amely korábban soha senkinek nem sikerült, nem csak nekik: idegenben, a Boston Gardenben megnyerni a bajnoki címet. Ezúttal viszont összejött. Larry Bird tovább küszködött sérüléseivel és Michael Cooper fojtogató védekezésével, 12/29-es mutatóval dobott a hatodik meccsen, és ugyan a sorozatban legjobb bostoni, McHale ismét kiválóan játszott (32 pont és 16 lepattanó), az első félidő döntetlen állása után a Lakers kilencpontos előnyre tett szert a harmadik negyedben, és már nem engedték ki kezükből a győzelmet (100-111). Abdul-Jabbar 29, Worthy 28 ponttal, Magic Johnson újabb tripla-duplával (14-10-14) vette ki a részét a Lakers történelmi sikeréből.

Megtört tehát az átok, a Lakers legyőzte végre a Celtics-t az NBA nagydöntőjében (és azóta egyébként pozitív a mérlegük ősi riválisuk ellen a finálékban, 1987-ben és 2010-ben is nyerni tudtak ellenük, és csak 2008-ban veszítettek). Kareem Abdul-Jabbar minden idők legidősebb Finals MVP-díjazottja lett, 38 évesen. A döntő túlnyomó részében pocsék dobóformát mutató Larry Birdről pedig később kiderült, hogy még a Philadelphia elleni főcsoportdöntő során belekeveredett egy kocsmai verekedésbe, ekkor sérült meg a keze, amely az egész Lakers elleni sorozatban hatással volt a játékára. Hogy e balhé és utóhatásai nélkül ezt a finálét is a Boston nyerte-e volna, azt viszont már sosem fogjuk megtudni.

Elszabadul az őrület, miután a Lakers először győzi le a Celtics-t az NBA nagydöntőjében

Kareem Abdul-Jabbar. A korábbi hatszoros MVP, és immáron négyszeres bajnok center már az előző idényben átvette a vezetést Wilt Chamberlaintől az NBA pont-örökranglistájának élén, az 1985-ös nagydöntő harmadik meccsén pedig az egykori Lakers-ikon Jerry Westet megelőzve ő lett a rájátszások történetének legtöbb pontot szerző játékosa is. A 38 éves Kareem tizennégy évvel előző Finals MVP trófeáját követően (1971, még a Milwaukee játékosaként) kapta ismét meg a döntő Legértékesebb Játékosának járó elismerést, ez az időbeli távolság abszolút rekord az NBA történetében. Hajlott kora ellenére Abdul-Jabbar továbbra is kiemelkedő teljesítményt nyújtott a Lakers palánkja alatt, 1984/85-ben 22 pontot, 8 lepattanót és közel két blokkot átlagolt meccsenként az alapszakaszban és a playoffban is, miközben mindössze három mérkőzésről hiányzott egész idényben. Kezdő volt a nyugati csapatban az 1985-ös All-Star gálán (ez volt a tizenötödik fellépése), illetve tagja volt az All-NBA második csapatnak is.

Michael Cooper. A fojtogató védekezéséről elhíresült hátvéd 1984/85-ben pályafutása során harmadszor lett az All-Defensive First Team tagja, az 1985-ös fináléban pedig talán minden eddiginél hatékonyabban védekezett Larry Bird ellen, aki szenvedett is Cooper szorításában rendesen, nem hiába nyilatkozta később azt, hogy Cooper volt a legkeményebb védőjátékos, aki ellen valaha pályára lépett. Cooper ezáltal saját maga harmadik bajnoki aranygyűrűjéhez segítette hozzá 1985-ben a Lakerst.

Earvin "Magic" Johnson. Először fordult elő Johnson pályafutása során, hogy egy Lakers által megnyert nagydöntőnek nem ő lett az MVP-je, de talán ez nem zavarta az immáron szintén háromszoros bajnok szupersztárt, aki 1985-ben is ott volt a nyugati kezdőcsapatban az All-Star gálán, és vele kezdődött az All-NBA First Team összeállítása is. Az 1985-ös rájátszás során 19 mérkőzésen 15.2-es asszisztátlagot produkált, ami karrierje legmagasabb mutatója volt ilyen téren, és három tripla-duplát is összehozott, ebből kettőt a döntőben, a negyedik és a hatodik meccsen.

Earl Jones. A center Jones a Lakers első körös kiválasztottja volt az 1984-es drafton, de egészen nyúlfarknyi karrier jutott csak neki az NBA-ben. A Lakersnél mindössze két alapszakasz-meccsen lépett pályára, pontot nem szerzett, majd eltörte a lábát, és az idénye véget ért. A Lakers 1985 októberében továbbpasszolta őt a San Antoniónak, de a Spursnél egyetlen meccset sem játszott, a Milwaukee adott neki szerződést 1986 januárjában, itteni 12 mérkőzése egyben NBA-pályafutása zárását is jelentette.

Mitch Kupchak. Miután 1983 őszén visszatért a pályára közel két évvel korábbi borzalmas térdsérüléséből, Kupchak még három idényen át a Lakers hasznos csere-magasembere tudott maradni, akinek a feladata a piszkos munka elvégzése, lepattanókért való verekedés volt főleg. Az 1986-os rájátszás után vonult vissza (utolsó meccséről, az 1986-os nyugati főcsoportdöntő ötödik találkozójáról kiállították, miután összeverekedett Hakeem Olajuwonnal), majd egyből a Lakers vezetőségéhez csatlakozott, és Jerry West asszisztense lett. Miután West 2000-ben elhagyta a csapatot, Kupchak lett az első számú döntéshozó a Lakers háza táján, és mint GM az ő nevéhez fűződik a 2003-as sikertelen szupercsapat-kísérlet Karl Malone és Gary Payton leigazolásával, Shaquille O'Neal elcserélése a Miamihoz 2004-ben, a 2008-as Pau Gasol-csere és az azt követő újabb két bajnoki cím Kobe Bryant vezetésével, a hírhedt 2011-es, megvétózott Chris Paul-csere, és egy újabb, még sikertelenebb szupercsapat-kísérlet 2012-ben Dwight Howard és Steve Nash megszerzésével. Kupchaket 2017 februárjában, volt csapattársa, Magic Johnson hatalomátvételének következtében menesztette pozíciójából a Lakers.

Ronnie Lester. A Chicago Bullstól érkezett a Lakershez 1984-ben a csereirányító Lester, aki karrierje addigi négy idényét egyaránt Chicagóban töltötte. Los Angelesben két év alatt összesen 59 alapszakasz-mérkőzést játszott, átlag nyolc perc játékidővel. 1986-ban állandó térdsérülései miatt visszavonult, és ezt követően akárcsak volt csapattársa, Mitch Kupchak, Lester is évtizedeken át a Lakers vezetőségében dolgozott, 1987-től mint játékos-megfigyelő, majd Kupchak alatt mint GM-helyettes. 2011-ben, 24 év után távozott pozíciójából, 2013 és 2015 között a Phoenix Sunsnál is volt játékos-megfigyelő.

Bob McAdoo. Az egykori MVP és többszörös pontkirály 1981-es érkezése óta a liga egyik legkiválóbb hatodik embereként segítette a Lakerst, és 1982 után másodszorra ünnepelhetett bajnoki címet a csapattal. A 33 éves McAdoo meccsenkénti húsz perc alatt még bőven jó volt 10-11 pontra 1984/85-ben, a következő idénytől a fiatalítás irányába elmozduló Lakers azonban nem tartotta meg az 1985 nyarán szabadügynökké váló dobógépet, aki egészen 1986 januárjáig nem talált magának újabb csapatot, végül a Philadelphia 76ers igazolta le, itt játszotta NBA-karrierje utolsó meccseit. A tizennégy idény alatt közel tizenkilencezer pontot szerző McAdoo ugyan többé nem kapott szerepet az NBA-ben, de közel sem fejeződött még be pályafutása, hiszen még hét évig, egészen 41 éves koráig játszott ezután Olaszországban, kiemelkedő sikereket elérve (volt olasz bajnok, és kétszer is megnyerte az Euroligát, pontosabban annak elődjét az Olimpia Milano színeiben, és volt Euroliga MVP is). A Hall of Fame tagjai közé 2000-ben beiktatott McAdoo visszavonulása után közel két évtizedig a Miami Heat segédedzőjeként dolgozott (még egykori lakerses edzője, Pat Riley vitte a csapathoz a kilencvenes években), így részese lehetett a Heat 2006-os, 2012-es és 2013-as bajnoki címeinek is.

Mike McGee. A negyedéves swingman, aki már a Lakers 1982-es bajnokcsapatának is tagja volt, 10 pontos átlagolt produkált az 1984/85-ös idényben, Jamaal Wilkes sérülés miatti elveszítését követően minden korábbinál nagyobb szerep hárult rá, és a Denver elleni nyugati főcsoportdöntőben volt egy félpályás kosara. Pat Riley kedvelte az elsősorban "bench scorer"-ként használható McGee-t, így 1985 nyarán a Lakers új szerződést adott neki, egy évvel később viszont mégiscsak elváltak útjaik. Miután 1986-ban elhagyta Los Angelest, McGee 1990-ig tartó NBA-pályafutása során az Atlanta, a Sacramento, a New Jersey és a Phoenix játékosa is volt még, majd 1992-ben Venezuelában fejezte be karrierjét.

Chuck Nevitt. A 226 centiméter magas, bajuszos center inkább csak szórakoztató látványosság, mintsem használható játékos volt hosszabb-rövidebb megszakításokkal összesen 11 évet felölelő NBA-pályafutása során. Sokatmondó adat vele kapcsolatban, hogy 1982 és 1993 között összesen 155 alapszakasz-meccsen lépett pályára, mindenkori csapatai általában csak már eldőlt mérkőzések legvégén állították be, ő volt az első klasszikus „human victory cigar” az NBA történetében. Nevitt ennek ellenére bárhol is játszott, óriási népszerűségnek örvendett, köszönhetően impozáns megjelenésének és legtöbbször saját képességein és karrierjén élcelődő humorának, és magáénak tudhatja azt a kitüntető címet is, hogy ő a legmagasabb játékos, aki valaha bajnoki címet nyert az NBA-ben, miután az 1984/85-ös idényben 11 alapszakasz- és hét playoff-meccsen szerepelt a Lakers színeiben. A Lakers mellett a Houston (6 meccs 1982/83-ban, majd 46 mérkőzés 1988-1990 között), a Detroit (1985-1988, kerettag volt a Pistons 1988-ban döntőt veszítő csapatánál), a Chicago (egy tíznapos szerződése volt az 1991/92-es idényben), és a San Antonio (egyetlen meccs 1993 novemberében) játékosa volt még. Jelenleg informatikusként dolgozik.

Kurt Rambis. A népszerű bajuszos-szemüveges verőember második bajnoki címét nyerte a Lakersszel negyedik szezonjában. Rambis az idény összes mérkőzésén pályára lépett 1984/85-ben, meccsenkénti húsz perc játékideje alatt 5-6 pontot, 6-7 lepattanót és kemény emberfogást tett be a közösbe.

Byron Scott. A fiatal dobóhátvéd az 1983-as draft 1/4-es kiválasztottja volt a San Diego Clippers által, de soha nem lépett pályára a később a Lakers városi riválisává váló franchise-nál, mivel 1983 októberében a Clippers a Lakershez cserélte a játékjogát Swen Naterrel együtt Norm Nixonért és Eddie Jordanért. Scott 1984/85-ben 65-ször kapott helyt az alapszakaszban a Lakers kezdőcsapatában, meccsenként 16 pontot átlagolt, és ő volt az egész liga legpontosabb hárompontos-dobója (43,3%), a rájátszásban pedig még hatékonyabban teljesített, tizenhét pontos átlagát közel 52%-os mezőnymutatóval, és ezen belül 47,6%-os triplázással érte el.

Larry Spriggs. A hármas-négyes átmenet Spriggs 1981 és 1986 között szerepelt az NBA-ben, újoncként a Houstonnál, másodévesként a Chicagónál kapott pár meccset, majd karrierje hátralevő három szezonját a Lakersnél töltötte, az 1984/85-ös alapszakaszban 32 alkalommal a kezdőcsapatban kapott helyt. Miután kikopott a ligából, Spriggs még tíz évig játszott szerte a világban (többek között volt a Real Madrid játékosa, de szerepelt Olaszországban, Franciaországban, Argentínában és Törökországban is), karrierje 1996-ban fejeződött be. Ekkoriban egy török csapat játékosa volt, és belekeveredett egy nightclub előtti lövöldözésbe, melyben ő és egy csapattársa is súlyosan megsérült, egy harmadik személy pedig meg is halt. Akkori csapata közleménye szerint Spriggs és társai rosszkor voltak rossz helyen.

Jamaal Wilkes. A kiváló kiscsatár sajnos karrierje negyedik bajnoki címének már nem lehetett tevékeny részese, hiszen az 1984/85-ös idény kezdetén előbb James Worthy szorította ki a kezdőcsapatból, majd 1985 februárjában súlyos térdsérülést szenvedett, és a szezon hátralevő részére kidőlt, így az azévi rájátszásban nem tudott pályára lépni. A Lakers 1985 nyarán búcsút is intett a háromszoros All-Star veterán mindenesnek, aki az immáron városi rivális Clippershez szerződött egy évre, de sérüléséből nem tudott teljesen felépülni, csapata is igen gyenge volt, a nem ehhez szokott Wilkes pedig 1985 karácsonyán, miután mindössze 13 meccset játszott a Clippers mezében, bejelentette visszavonulását. A civil életben csinált ezt követően karriert magának, sikeres üzletember, motivációs előadó és pénzügyi tanácsadó vált belőle Kaliforniában. Ugyan 27 évet kellett várnia rá, de 2012-ben végül beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, és ugyanebben az évben a Lakers is visszavonultatta 52-es számú mezét.

James Worthy. A hármas poszton igen elegánsan játszó Worthy 1982-ben az NCAA bajnoki címéig vezette a North Carolina egyetem csapatát (soraiban rajta kívül az ifjú Michael Jordannel, valamint Sam Perkinsszel), az év legjobb egyetemista játékosának választották, és nem meglepő módon ő volt az azévi NBA-draft 1/1-es kiválasztottja a bajnoki címvédő létére elsőként draftoló Lakers által (a pick egyébként a Clevelandé lett volna, de két évvel korábban a Lakershez cserélték azt). Worthy hatodik emberből 1984/85-ben vált végérvényesen a Lakers kezdőcsapatának tagjává, és az is maradt egészen 1993-ig. A későbbiekben "Big Game James" néven is futó, szemüveges Worthy karrierje első bajnoki győzelméből meccsenkénti közel 18 ponttal vette ki a részét, az 1985-ös nagydöntőben pedig volt 29, 33 és 28 pontos mérkőzése is a Boston ellen (a Lakers ezeket mind megnyerte).

Vezetőedző: Pat Riley.

In Memoriam Jo Jo White

2018. január 16-án, élete 72. évében elhunyt Jo Jo White, a Boston Celtics színeiben kétszeres bajnok, hétszeres All-Star dobóhátvéd, az 1976-os NBA-döntő MVP-je, a Hall of Fame tagja.

Az 1946-os születésű Jo Jo White-ot 1969-ben a visszavonuló Sam Jones pótlására draftolta a Celtics. White olimpiai bajnokként (1968, Mexikóváros) érkezett a Kansas egyetemről Bostonba, és a rá szabott feladatot remekül ellátta, hiszen akárcsak elődje, Jones, megbízható, ponterős dobóhátvéd és kiváló "clutch scorer" lett az NBA-ben.

A Bill Russell-éra diadalmenete után újjáépülő Celtics Jo Jo első éveiben még nem sok sikert ért el, de 1973-ra White, valamint John Havlicek és Dave Cowens All-Star hármasának köszönhetően ismét a bajnokesélyesek sorába emelkedett a Boston. A Kelták 1973-ban franchise rekordot jelentő 68 alapszakasz-győzelmet arattak (de az azévi keleti főcsoportdöntőt elbukták a New York ellen), majd 1974-ben a Kareem Abdul-Jabbar vezette Milwaukee 4-3 arányú legyőzésével öt év kihagyás után ismét bajnokok lettek. 1976-ban egy legendás fináléban a Phoenix Suns ellenében szerzett ismét bajnoki címet a Celtics, a sorozat ötödik meccsét, melyben a Boston három hosszabbítás után tudott nyerni, a mai napig minden idők legjobbjaként emlegetik. Jo Jo 60 percet játszott ezen a találkozón, a döntő során ő volt a Kelták legjobb pontszerzője, és ő kapta a Finals MVP elismerést is.

Jo Jo White (10) kosárra tör a Sixers ellen a hetvenes években

Az óriási munkabírású White a Celtics hetvenes évekbeli menetelése során öt éven át egy meccset sem hagyott ki, zsinórban lejátszott 488 mérkőzése franchise-rekord. 1971 és 1977 között minden idényben All-Starrá választották. Jo Jo végül az 1977/78-as szezonban szenvedett pályafutása hátralevő részét beárnyékoló sérülést, melyből már nem tudott teljes értékűen visszatérni. 1979 januárjában a Celtics a Golden State-hez cserélte, karrierjét 1980 őszén a Kansas City Kings játékosaként fejezte be. Bostonban már 1982-ben visszavonultatták 10-es számú mezét.

A későbbiekben a Celticshez visszatérő és a franchise kötelékében még hosszú éveken át dolgozó White már régóta küzdött a rákkal, 2010-ben agydaganattal műtötték. Már beteg volt, amikor 2015-ben, harmincöt év várakozás után beiktatták a Hall of Fame tagjai közé.

Jo Jo White 71 évet élt.