1959-ben találkozott először egymással a Celtics és a Lakers az NBA nagydöntőjében. A későbbi ősi riválisok első nagy összecsapását a Boston nyerte, így a Kelták visszaültek a liga trónjára, ahonnan egy évvel korábban a St. Louis Hawks taszította le őket, és jó hosszú ideig nem is mozdultak el onnét sehová.
Az 1958/59-es alapszakasz során minden abba az irányba mutatott, hogy ismét Boston-St. Louis fináléra készülhet a liga, keleten a Celtics a 72 meccsből ötvenkettőt, nyugaton a Hawks negyvenkilencet megnyerve végzett az élen. A Boston sztárjai közül Bill Russell lepattanózásban, Bob Cousy gólpasszok terén volt a bajnokság legjobbja, míg a St. Louis színeiben Bob Pettit az alapszakasz pontkirályi címét hódította el, és 1956 után másodszorra is őt választották az MVP-vé. A rájátszásban aztán viszont váratlan dolgok történtek. A Celtics rendkívüli módon megszenvedett a keleti fináléban a négy évvel korábbi bajnok, Dolph Schayes vezette Syracuse Nationals ellen, akiket 4-3-as összesítéssel tudtak csak búcsúztatni, nyugaton pedig vaskos meglepetés született, a 33-39-es negatív mérleggel a playoffba jutó Minneapolis Lakers ugyanis kiütötte a St. Louis Hawkst a csoportdöntőben.
A Lakers 1954, azaz a George Mikan-éra utolsó győzelme és a 24 másodperces támadóidő bevezetése óta nem játszhatott a bajnoki címért, eddigi története során ugyanakkor még egyszer sem maradt alul, ha nagydöntőbe jutott. A csapat kispadján még mindig az 1949 és 1954 közötti öt bajnoki elsőség sikerkovácsa, John Kundla ült, és ott volt még a keretben az akkori nagyok közül a kemény magasember, Vern Mikkelsen is (mind Kundla, mind Mikkelsen pályafutásának utolsó szezonja volt már ez). A Lakers legjobbja ugyanakkor már egy elsőéves játékos, Elgin Baylor volt, aki egy Év Újonca-díjjal, egy All-NBA First Team tagsággal, valamint egy megosztott All-Star-meccs MVP-címmel valósággal berobbant a ligába. A Lakerst erősítette továbbá a háromszoros All-Star hátvéd, Dick Garmaker, a nyolcszoros All-Star, korábban a Fort Wayne Pistonsszal már kétszer döntőt játszó center, Larry Foust, valamint az irányító Bob "Slick" Leonard is.
A domináns Celtics ugyanakkor nem hagyott kétséget afelől, melyik a jobb csapat: a liga történetében először söpréssel ért véget a nagydöntő. Az első mérkőzésen 29 pontjával Frank Ramsey állt a Boston élére (ez volt a legszorosabb összecsapás, egy három pontos, 118-115 arányú Celtics-siker formájában), a másodikon Ramsey mellett Bob Cousy, Bill Sharman és Tom Heinsohn is elérte a húszat, a Celtics pedig ennek megfelelően épp húsz ponttal verte meg a Lakerst (128-108). Heinsohn, Sharman és Cousy hármasát támadásban a harmadik találkozón sem tudta megállítani a Minneapolis, miközben a Bill Russell vezette védelem másodszorra is húsz pont alatt tartotta az egyébként nehezen feltartóztatható Elgin Baylort (110-123). A negyedik meccsen aztán hiába játszott ismét jól Baylor, valamint a veterán Mikkelsen és az irányító "Slick" Leonard, a Boston 118-113-ra behúzta ezt a mérkőzést is, és megszerezte ezáltal a franchise második bajnoki címét.
A Lakersnek ez volt az első elveszített nagydöntője, és az utolsó olyan finálé, amelyben még Minneapolis képviseletében vettek részt. A csapat egy szezont töltött még Minnesota államban (amely az ebben az írásban megénekelt eset okán kimondottan emlékezetesre sikerült), mielőtt 1960 nyarán a napfényes Los Angelesbe költözött volna.
 |
| A Celtics fékevesztetten ünnepli az 1959-es bajnoki címet |
Bob Cousy. A Boston irányítófenoménja húsz pontos átlagával a csapat második legjobb dobója volt az 1958/59-es alapszakaszban, meccsenkénti átlag 8.6 gólpasszánál pedig az egész ligában nem tudott senki többet felmutatni. Ott volt természetesen ebben az idényben is az All-Star meccsen, és az All-NBA First Team összeállítása is az ő nevével kezdődött a szezon végén. A nagydöntő második meccsén 21, a harmadikon 23 pontot dobott a Lakersnek.
Tom Heinsohn. Az alapszakaszban közel 19 pontos és 10 lepattanós átlagot tudott felmutatni a harmadéves Heinsohn, ennek ellenére nem került be sem az All-Star gálára, sem valamelyik All-NBA csapatba. A nagydöntőben ugyanakkor a Lakers nem tudta megállítani, Tommy mind a négy mérkőzésen legalább 23 pontot szórt, és a Celtics egyik legjobbja volt a sorozatban.
K.C. Jones. Bill Russell egyetemi csapattársa, a védekezőspecialista K.C. Jones papíron már 1956 óta a Celtics játékosa volt, ekkor draftolta ugyanis a Boston, de két éves katonai szolgálata miatt az 1958/59-es idényben mutatkozott csak be az NBA-ben. Az 1956-os melbourne-i olimpián Russellel együtt szintén aranyérmet szerző Jones játéka nem volt különösebben látványos, karrier-statisztikái pedig kimondottan visszafogott számokat tartalmaznak, ennek ellenére az újoncidényében még csak 12-13 perceket kapó hátvéd a Celtics tizenegy bajnoki címének vált kulcsszereplőjévé különféle szerepekben az idők folyamán.
Sam Jones. 1957-ben mutatkozott be a ligában az azévi drafton nyolcadikként kiválasztott későbbi legendás dobóhátvéd, akit Red Auerbach annak ellenére hozott el a játékostoborzón, hogy játszani sohasem látta, de megbízott egykori játékosa, a Wake Forest egyetemen edzősködő Bones McKinney ajánlásában. Jones, aki a nem különösebben nagy hírnevű North Carolina State egyetemen kosarazott, igencsak meglepődött, hogy őrá esett Auerbach választása, hiszen nem vette ő olyan komolyan a kosárlabdát, és sokáig egy középiskolai tanári állást fontolgatott a Celticshez csatlakozás helyett. 1958/59-ben meccsenként tíz pont és hat lepattanó volt a teljesítménye az ekkor még elsősorban hármas poszton, csereként foglalkoztatott Jonesnak, ezt a teljesítményt azonban megbízhatóan hozta minden mérkőzésen, a nagydöntő első három találkozóján egyaránt hozzá tudott tenni legalább 12 pontot a Celtics sikeréhez.
Jim Loscutoff. "Jungle Jim" 1957/58-ban mindössze öt mérkőzésen tudott pályára lépni, 1958/59-ben viszont visszatért, szokásos kőkemény védekezésével sok kellemetlen percet okozva ismét az ellenfeleknek. A kiegészítő magasember meccsenként 8 pontot és 7 lepattanót tett átlagban hozzá karrierje második bajnoki elsőségéhez.
Frank Ramsey. A fregoliember Ramsey az 1958/59-es alapszakaszban 15 pontot, 7 lepattanót és 2 gólpasszt átlagolt, a rájátszásra aztán feljebb tekert a tempón, és az 1959-es nagydöntő első meccsén 29, a másodikon 20, a negyediken pedig 24 pontot szerzett a Lakers ellen. Mindössze 27 percet kapva meccsenként így is a Boston egyik vezére tudott lenni a párharcban Red Auerbach nagy kedvence.
Bill Russell. Mérkőzésenkénti 23 lepattanós produktumával vezette a ligát a Boston centere az 1958/59-es idényben, miközben ő töltötte a legtöbb időt a pályán, átlagosan több, mint 42 percet játszva. A Celtics védelmének oszlopa emellett még támadóoldalon is közel 17 pontot hozzá tudott tenni, nem csoda, hogy mind az All-NBA First Team, mind a keleti All-Star csapat soraiban ott volt 1959-ben.
Bill Sharman. 20.4 pontos átlagával 32 évesen is a Celtics legjobb pontszerzője volt a veterán Sharman, és ő volt az egész liga legpontosabb büntetődobója is a szezonban (93,2 %). A keleti All-Star kezdőcsapatban és az All-NBA First Teamben is ő volt szokás szerint Bob Cousy társa a kettes poszton. Fáradhatatlanul termelte a kosarakat a nagydöntőben is, a második összecsapáson 28, a negyediken 29 pontjával volt a Celtics legeredményesebbje.
Bennie Swain. Ez volt az egyetlen idénye az NBA-ben a 203 centi magas cserecenternek, aki ugyan sikeres egyetemi pályafutásának köszönhetően az 1958-as draft hetedik kiválasztottja volt, de karrierje a ligában 1959-ben véget is ért. A hetvenes-nyolcvanas években középiskolai kosáredzőként dolgozott. 2008-ban, 74 éves korában halt meg.
Lou Tsioropoulos. A görög származású csere-bedobó utolsó NBA-szezonja volt az 1958/59-es, a rájátszásban nem került pályára, az alapszakaszban is csak 35 meccs jutott neki. Visszavonulása után Görögországban és Iránban (!) tartott kosárlabda-táborokat érdeklődőknek, volt középiskolai edző és szeszesital-nagykereskedő is, és Georgia államban sokáig egy gimnázium igazgatójaként dolgozott. 2015-ben, 85 éves korában halt meg.
Vezetőedző: Red Auerbach.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése