1958: Russell sérülése, a Sólymok szárnyalása

Az NBA 1958. évi nagydöntőjében az előző évben vesztes St. Louis Hawks visszavágott a címvédő Boston Celticsnek, 4-2 arányú győzelmével megszerezve a franchise történetének első (és mindmáig egyetlen) bajnoki címét.

Az 1949-es BAA-NBL összeolvadás során került a ligába a Illinois államban székelő Tri-Cities Blackhawks gárdája, akiket első NBA-idényükben egy fiatal, ambiciózus edző, "Red" Auerbach egyből a rájátszásba juttatott, de aztán kreatív nézetkülönbségek okán el is hagyta a csapatot. Sikertelen évek következtek Red távozása után, a Blackhawks 1952-ben átköltözött Milwaukee-ba (és innentől kezdve már csak mint "Hawks" szerepeltek), majd 1956-ban továbbköltöztek St. Louis-ba, ámde hiába a sok mozgás, 1951 és 1956 között egyáltalán nem kvalifikálták magukat a playoff mezőnyébe. Felemelkedésük az 1955-ben az Év Újoncává, 1956-ban alapszakasz MVP-vé választott Bob Pettit remek játékának volt köszönhető, vezetésével az 1957-ben drámai, hétmeccses döntőt veszítő St. Louis 1958-ban újfent a nyugati csoport élén zárta az alapszakaszt, majd kiütötte az immáron Detroitban működő (korábban Fort Wayne) Pistonst és ismét a nagydöntőbe jutott.

Keleten ezúttal is dominálta az alapszakaszt Red Auerbach csapata, a címvédő Boston Celtics, Bill Russell, a másodéves center szenzációs idényt zárt, csapattársa, Bob Cousy előző évi győzelme után ezúttal ő lett az MVP. Russell, Cousy, Bill Sharman, Tom Heinsohn és Frank Ramsey társaságához csatlakozott az újonc Sam Jones, aki rövid időn belül hidegvérű dobógéppé fejlődött. A Celtics a keleti csoportdöntőben a két évvel ezelőtti bajnok Philadelphia Warriorsszal kellett, hogy megküzdjön, soraiban Neil Johnstonnal, Paul Arizinnel, Tom Golával és az 1958-ban az Év Újonca címet elnyert Woody Sauldsberryvel, ám viszonylag könnyen, 4-1 arányban diadalmaskodtak, bizakodva várhatták tehát az előző évi nagydöntő visszavágóját a Hawks ellen.

A sorozat ugyanúgy indult, mint egy évvel korábban, a Hawks idegenben, a Celtics pályáján megnyerte az első meccset Cliff Hagan 33 és Pettit 30 pontjával (102-104), majd a Boston a második találkozón egy sima győzelemmel (136-112) egyenlített úgy, hogy soraiból négyen is legalább 20 pontot szereztek. A harmadik mérkőzésen aztán a Celtics drámai pofonba szaladt bele, mivel Russell súlyos bokasérülést szenvedett, a Boston ki is kapott St. Louisban (111-108). Auerbach Russell nélkül is a győzelembe űzte-hajtotta az övéit a negyedik összecsapáson (98-109), ám aztán az ötödik, Bostonban rendezett menetben a Hawks kerekedett felül (100-102), és 3-2-re ismét vezetett. A bicegő Russell visszatért ugyan a hatodik meccsre, de Bob Pettit a nagydöntők addigi történetének legnagyobb teljesítményét nyújtva 50 pontot dobott a találkozón, melyen Bill Sharman és Tom Heinsohn őrületes dobópárbajt vívtak ugyan a St. Louis legjobbjával a hajrában, de a Hawks végül egy ponttal, 110-109-re győzött, és ezzel letaszította trónjáról a Celticset.

A St. Louis Hawks csapatával fogunk még találkozni az 1960-as és 1961-es nagydöntőben, e két alkalommal azonban már nem sikerült legyőzniük a Celticset, és bár volt még számtalan csoportdöntős szereplésük ezt követően a hatvanas évek rájátszásaiban, a franchise azóta sem tudott ennél messzebbre eljutni. 1968-ban költöztek át Atlantába, ahol a mai napig működnek.

Hátulsó sor, balról a másodiktól az ötödikig: Slater Martin, Win Wilfong, Jack McMahon, Med Park.
Elülső sor: Alex Hannum vezetőedző, Cliff Hagan, Jack Coleman, Chuck Share, Bob Pettit, Walt Davis, Ed Macauley.

Jack Coleman. Utolsó NBA-szezonja volt az 1957/58-as az 1951-ben a Rochester Royalsszal egyszer már bajnoki címet szerző Colemannek, ennek ellenére egy mérkőzést sem hagyott ki sem az alapszakaszban, sem a rájátszásban. 8 pont, 7 lepattanó körüli átlagaival volt hasznos kiegészítő játékosa a csapatnak, volt a playoffban 22 pontos meccse is, a döntőben kétszer érte el a tíz egységet. 73 évet élt, 1997-ben halt meg.

Walt Davis. Írtunk már korábban az 1952-es olimpián magasugrásban aranyérmet nyerő és 1956-ban a Philadelphia Warriorsszal egyszer már bajnok Davisről is, aki szintén utolsó NBA-szezonját futotta 1957/58-ban. 1958 januárjában került a Warriorstól a Hawkshoz, akikkel második NBA-bajnoki aranygyűrűjét is megszerezhette. Visszavonulása után rendőrként, majd bankárként is dolgozott, egészen a bankelnöki pozícióig vitte. Szomorú update (2020.11.19.): Walt Davis, az egyetlen olyan NBA-bajnok, aki egy másik sportágban olimpiai bajnok tudott lenni, 2020. november 17-én, 89 éves korában elhunyt.

Cliff Hagan. Az 1957/58-as alapszakaszban 19.9 pontos meccsenkénti átlagával a Hawks második legjobb dobója volt a másodéves Hagan, aki emellé még 10 lepattanót is lehúzott mérkőzésenként. Az 1958-as nagydöntő első mérkőzésén 33, a másodikon 37, a negyediken 27, az ötödiken 21 pontot szerzett. 1958 és 1962 között zsinórban ötször volt ott az All-Star meccsen, valamint 1958-ban és 1959-ben is helyet kapott az All-NBA Second Team soraiban. Egész NBA-pályafutását a Hawksnál töltötte, 1966-ban visszavonult ugyan, de egy év kihagyás után még három szezonon át a rivális ABA-ben  szereplő Dallas Chaparrals játékos-edzője volt (ezt a franchise-t ma úgy ismerhetjük, hogy San Antonio Spurs). 1968-ban Hagan lett a világtörténelem első olyan játékosa, aki az NBA után az ABA-ben is All-Star lehetett. 1970-ben fejezte be végleg aktív pályafutását, a '70-es, '80-as években alma materében, a Kentucky Egyetemen dolgozott. A tavaly decemberben 85. születésnapját ünnepelt Hagant már 1978-ban beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába.

Ed Macauley. Az "Easy Ed" becenévre hallgató center 1949-ben a St. Louis Bombers csapatánál kezdte NBA-pályafutását, majd egy év után Bostonban folytatta, ahol 1951 és 1956 között zsinórban hatszoros All-Starrá vált, olyannyira, hogy ő volt a legelső, 1951-es All-Star meccs MVP-je. 1953-ban és 1954-ben vezette a ligát mezőnyszázalék terén, és volt három All-NBA First Team (1951-53) és egy Second Team (1954) tagsága is. Az 1957-ben még a St. Louis Hawks színeiben is All-Star-szezont futó Macauley szerepe az 1958-as döntő idején már lecsökkent a csapaton belül, bár két pontot szerzett csak a finálé utolsó, hatodik meccsén, viccből sokáig hangoztatta, hogy ezen múlt a Hawks bajnoki címe, hiszen egy egypontos győzelemmel húzták azt be. Az 1958 után játékos-edzővé kinevezett Macauley 1959-ben vonult vissza, 1960-ig még a Hawks edzője maradt, és már ebben az évben, mindössze 32 évesen a Hall of Fame soraiba választották, ezzel máig ő a legfiatalabban beiktatott játékos a Halhatatlanok Csarnokában. Élete hátralevő részét St. Louisban élte le, volt televíziós kommentátor és lelkész is. 83 évesen, 2011-ben halt meg.

Slater Martin. Újabb visszatérő vendég a Minneapolis Lakers színeiben 1950 és 1954 között négy bajnoki címet szerző veterán irányító, Martin, aki karrierje ötödik aranygyűrűjét szerezte meg a Hawksszal 1958-ban. Miután a Lakers egyeduralma 1954 után véget ért, Martin, mint a liga egyik legkeményebb védője és legjobb irányítója 1959-ig minden évben ott volt az All-Star gálán, és minden évben tagja volt az All-NBA második csapatnak. 1956-ban a Lakers a New York Knickshez cserélte őt, de onnét kevesebb mint két hónap után továbbállt és a St. Louis játékosa lett. A sohasem főleg pontterméséről híres Martin bármikor képes volt a védekezés mellett támadásból is kivenni azért a részét, és nem volt ez máshogy az 1958-as nagydöntőben sem, melynek során 19, 17 és a fordulópontnak tekinthető ötödik mérkőzésen 25 pontos teljesítménye is volt. 1960-ban vonult vissza, a hatvanas évek végén edzősködött egy ideig az ABA-ben (egy Houston Mavericks nevezetű csapatnál, amelynek semmi köze se a mai Houston Rocketshez, se a mai Dallas Maverickshez), 1982-ben iktatták be a Hall of Fame-be. 2012-ben, 86 éves korában hunyt el.

Jack McMahon. A szorgos kettes Slater Martin társa volt a Hawks kezdő hátvédsorában. 1952-től 1960-ig szerepelt az NBA-ben, kezdetben a Rochester Royals játékosa volt, 1956-ban érkezett St. Louisba. Az 1957/58-as idény minden meccsén játszott, átlag 8 pontot és 6 gólpasszt produkálva mérkőzésenként. Visszavonulása után ő is edzőnek állt, és neki volt a leghosszabb tréneri karrierje egykori csapattársai közül. 1962-től 1970-ig vezetőedzőként a Chicago Zephyrs, a Cincinnati Royals és a San Diego Rockets kispadján ült, majd egy ABA-s kirándulást követően (Pittsburgh Condors, 1970-1972) 1974-től egészen 1986-ig a Philadelphia 76ersnél volt játékos-megfigyelő és segédedző (ilyen minőségében részese volt a Sixers 1983-as bajnoki győzelmének is). Utoljára 1986/87-ben a Golden State Warriorsnál dolgozott. 1989-ben, élete 61. évében hunyt el.

Med Park. 1955 és 1960 között szerepelt az NBA-ben a Missouri egyetem egykori kiemelkedő játékosa, a profik között főleg csere-dobóhátvédként funkcionáló Park. A St. Louistól a bajnoki címet követő szezon során távozott, és a Cincinnati Royalsnál töltötte karrierje hátralevő részét. 1998-ban halt meg, 65 éves volt.

Bob Pettit. 1955-ben az Év Újonca, kétszeres MVP (1956, 1959), 11-szeres All-Star, négyszeres All-Star meccs MVP (1956, 1958, 1959, 1962), pályafutása 11 idényéből tízszer az All-NBA First Team tagja (csak utolsó szezonjában nem, de a második csapatba akkor is befért), a Hall of Fame magától értetődő beiktatottja már 1971 óta. Nem csak az ötvenes-hatvanas évek, hanem az egész kosárlabdatörténet meghatározó alakja Bob Pettit, aki 1954 és 1965 között tartó pályafutása során 20880 pontot szerzett (ő volt az NBA történetének első játékosa, aki elérte a húszezer dobott pontot) és 12849 lepattanót szedett le (Bill Russell és Wilt Chamberlain mögött a mai napig övé minden idők harmadik legmagasabb karrierátlaga lepattanók terén, 16.2-del), és soha egyetlen játékosnak sem volt olyan magas pontátlaga utolsó szezonjában, mint Pettitnek (22.5 meccsenként 1964/65-ben). Ugyanakkor a Celtics korszakbeli dominanciája okán Pettit bajnoki címet csak egyszer, 1958-ban tudott nyerni, valamint bámulatos statisztikái és számtalan egyéni elismerése ellenére is csak ritkán szokás őt minden idők legjobb magasemberei között emlegetni, elsősorban a régmúlt korszak miatt, amelyben játszott, másrészt pedig talán amiatt, hogy nem feltétlenül volt ő egy transzcendens tehetség (főleg védőoldalon nem hasonlítható össze a későbbi korok legjobb négyeseivel), ugyanakkor kitartásával, küzdeni tudásával és szorgalmával kiemelkedett kortársai közül. Az 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztott Pettit tavaly decemberben múlt 84 éves.

Chuck Share. Bár nem futott be kimondottan emlékezetes karriert, Share személyében az 1950-es draft 1/1-es választottját tisztelhetjük. A Boston Celtics húzta ki, de soha nem játszott a Celticsnél, továbbadták ugyanis a Fort Wayne Pistonsnak (méghozzá nem is akárkiért, hanem Bill Sharman, a Celtics későbbi sztárjának játékjogáért cserébe), ahonnan 1953-ban került az akkor még Milwaukee-ban működő Hawkshoz. Új csapatánál a pályán kívül pozitív kisugárzásával, a pályán pedig kemény védekezésével vált népszerűvé, közönségkedvenc lett, és csapatkapitánynak is megtették. 1960-ig erősítette a Hawkst, majd a Minneapolis Lakershez került, ahol három meccset még játszott ugyan, de aztán befejezte pályafutását. 85 évet élt, 2012-ben halt meg.

Win Wilfong. Négy NBA-szezonjából kettőt St. Louisban, kettőt a Cincinnati Royalsnál töltött az 1957 és 1961 között a ligában szereplő Wilfong, aki újoncként az 1958-as bajnokcsapat csereirányítója volt. Rák okozta halálát viszonylag fiatalon, 52 éves korában, 1985-ben.

Vezetőedző: Alex Hannum. A ligatörténet kiemelkedő, ám mára nagyjából elfeledett edzői közé tartozik Red Auerbach egyik nagy ellenlábasa, Hannum, aki 1957-ben még mint a Hawks játékos-edzője vezette el csapatát a nagydöntőig, 1958-ban pedig már mint főállású tréner nyert velük bajnoki címet, mindössze 33 évesen. Játékosként 1949-től 1957-ig a Syracuse, a Baltimore, a Rochester és a Fort Wayne mezét is viselő Hannum a pályán egyfajta "verőember" volt (Auerbach ezen tulajdonsága miatt már játékos korában sem kedvelte elmondása szerint), és edzőként is főleg keménykezű edzésmódszereiről volt híres, ugyanakkor nagy tisztelet övezte játékosai körében. A bajnoki címet követően fizetésemelést szeretett volna a Hawks tulajdonosától, aki ebbe nem ment bele, így Hannum otthagyta a csapatot, sőt az egész NBA-t is, és két évig az építőiparban dolgozott. Nem ez volt ennek ellenére sem az egyetlen NBA-bajnoki címe edzőként, ő vezette végső győzelemre az 1966/67-es Philadelphia 76erst is, így hallunk majd még róla.