1961: Újabb Celtics-győzelem a Hawks ellen

Öt év alatt negyedszer, de immáron utoljára találkozott egymással az NBA nagydöntőjében a Boston Celtics és a St. Louis Hawks 1961-ben. A Hawksnak ezúttal nem sok esélye volt megállítani a bostoni hengert, Bill Russell és társasága meggyőző teljesítménnyel gyűjtötte be zsinórban harmadik bajnoki címét.

A kétszeres címvédő Celticsnek nem igazán volt ellenfele az 1960/61-es, 75-ről immáron 79 mérkőzésesre hosszabbított alapszakasz során. A Boston, ahol utolsó idényét futotta az ekkor már 35 éves rafinált dobógép, Bill Sharman, centerük, Bill Russell pedig karrierje második MVP díját kapta meg, 57 győzelmével a liga legjobb mutatóját érte el, szokás szerint az élen végezve Keleten. Wilt Chamberlain és a Philadelphia Warriors futott be a második helyen a Celtics mögött, őket azonban a playoff első körében némi meglepetésre könnyedén, söpréssel ejtette ki a Syracuse Nationals. A Nats legjobbja még mindig a csapatot 1955-ben bajnoki címig vezető magasember, Dolph Schayes volt, aki jelentős támogatást kapott Larry Costello és Hal Greer All-Star hátvédpárosától. A csoportdöntőben azonban a Celtics nem illetődött meg mindettől, 4-1 arányban nyerték a párharcot és jutottak ismét a fináléba.

A St. Louis Hawks, szintén szokásához híven, megnyerte a Nyugati Divízió versengését, az immáron Los Angelesben szereplő Lakers pedig, akárcsak az elmúlt években rendszeresen, negatív mérleggel is a második helyen tudott végezni mögöttük. A Hawkst továbbra is Bob Pettit és Cliff Hagan vitte a hátán, a visszavonult Slater Martin helyét irányítóposzton pedig a később edzőként is legendává váló Lenny Wilkens vette át. A Hawks és a Lakers ismét egy kiélezett, hétmeccses párharcot vívott a nyugati döntőben, a rugólábú Elgin Baylor, valamint az újoncidényét futó, idővel az NBA logójaként is legendává nemesedő Jerry West nem adta könnyen a bőrét, de a tapasztalat egyelőre diadalmaskodott a fiatalság lendülete felett, és a St. Louis jutott a nagydöntőbe. (Megjegyzendő, hogy Jerry West mellett egy másik NBA-történelmi jelentőségű legenda, Oscar Robertson is az 1960/61-es szezonban kezdte pályafutását, ám hiába átlagolt az ifjú "Big O" már újoncként is majdnem tripla-duplát, csapata, a Cincinnati Royals a nyugati csoport utolsó helyén végzett.)

A Hawks úgy érkezett meg a Boston elleni finálé első mérkőzésére, hogy azt megelőző nap játszották a Lakers elleni hetedik meccset, és hát ez a szokatlan back-to-back fel is őrölte őket, a Celtics 129 pontot szórva földbe döngölte ellenfelét, és 34 ponttal nyert (129-95). A második találkozón hiába szórt 40-et Cliff Hagan és 30-at Bob Pettit, a Celtics sokszemélyes támadógépezete ellen ez is kevés volt, négy Kelta is legalább húsz egységig jutott, a Boston 2-0-ás előnyre tett szert (116-108). St. Louisba érkezve a harmadik összecsapás egy újabb őrült dobópárbajt hozott, a Hawks 124-120 arányban győzni tudott, de aztán a negyedik mérkőzést (104-119), ezúttal Pettit 40 pontja ellenére, a Celtics elhozta St. Louisból, majd Bostonba visszatérve 121-112-es győzelmével lezárta a sorozatot. Bill Russell, szokásától eltérően nem csak védekezésben, hanem támadásban is a csapat vezére volt az ötödik meccsen 30 dobott pontjával, emellett az egész sorozatban közel 29 lepattanós átlagot tudott produkálni.

Az 1968-ban St. Louisból Atlantába költöző Hawks franchise 1970-ig bezárólag további hat nyugati csoportdöntős szereplést tudott felmutatni, ám a nagydöntőbe azóta sem sikerült egyszer sem újra bekerülniük, és hiába viselték az évek során a csapat mezét nagy játékosok Pete Maravichtől kezdve Dominique Wilkinsen át Dikembe Mutombóig, egészen 2015-ig kellett várni a csapat újabb főcsoportdöntős szereplésére (mint ismert, az azévi alapszakaszt franchise-rekordot jelentő 60 győzelemmel záró gárdát a keleti fináléban kisöpörte LeBron James és a Cleveland).

Álló sor: Buddy LeRoux segédedző, K.C. Jones, Gene Guarilia, Tom Heinsohn, Tom "Satch" Sanders, Jim Loscutoff, Sam Jones, Frank Ramsey.
Elülső sor: Gene Conley, Bob Cousy, Red Auerbach vezetőedző, Walter A. Brown tulajdonos, Bill Sharman, Bill Russell.

Gene Conley. Az 1960/61-es idényt 6 pontos, 7 lepattanós átlaggal záró kiegészítő magasember harmadik bajnoki gyűrűje megszerzését követően felhagyott a párhuzamos baseball- és kosárlabda-karrierrel, egy ideig kizárólagosan a baseballra koncentrált, 1961/62-ben a Boston Red Sox színeiben volt MLB-játékos, majd még két évig ismét az NBA-ben, a New York Knicksnél szerepelt, illetve pályára lépett meg az ABL és az EPBL nevezetű alsóbbrendű kosárlabda-ligákban is, egészen 1968-ig. Sportolói karrierje befejezése után egy ragasztószalag-gyártó vállalat tulajdonosa volt. Szomorú update (2017.07.06.): Gene 2017. július 4-én, életének 87. évében elhunyt Massachusetts állambeli otthonában.

Bob Cousy. A játékmester 1960/61-ben is az All-NBA First Team tagja és All-Star volt, igaz, nyolc év után először nem ő vezette a ligát gólpasszok terén, hanem az újonc Oscar Robertson, és még a philadelphiai Guy Rodgers is megelőzte. A nagydöntőben az öt meccsen 20 pontot, 10 asszisztot és 5 lepattanót átlagoló Cousy ugyanakkor könnyedén fölé kerekedett a Hawks ifjú irányítójának, Lenny Wilkensnek, egyúttal bizonyította, hogy még mindig ő a műfaj legjobbja az NBA-ben.

Gene Guarilia. A fiatal kiscsatár 45 alapszakasz-mérkőzésen került pályára átlag 8 percre, a rájátszásban már nem fért bele a Celtics leszűkített keretébe.

Tom Heinsohn. A mókamesterként és fáradhatatlan dobógépként is remekül funkcionáló Tommy 21 pontot és 10 lepattanót átlagolva karrierje második All-Star szereplését könyvelhette el 1960/61-ben, és az All-NBA második csapatba is beválasztották. A nagydöntőben ezúttal egyszer volt a Celtics legjobb pontszerzője, de így is 22 pontot, valamint 9 lepattanót tett hozzá a Celtics sikeréhez meccsenként.

K.C. Jones. Továbbra is Bob Cousy cseréjeként játszott, de így is a csapat védekezésének egyik alappillére volt a harmadéves Jones, aki 7 pontot, valamint 3-3 lepattanót tett be a közösbe mérkőzésenként, már ami a számokban mérhető teljesítményét illeti.

Sam Jones. Bill Sharman a visszavonulás előtt állt, és sérülések is kínozták, ez pedig több játéklehetőséget jelentett az ifjú hátvédnek, aki élt is mindezzel, bár többször is hangoztatta a szezon során, hogy jobban érzi magát a padról beszállva, mint kezdőként. Jones 15 pontot szerzett mérkőzésenként az alapszakaszban, a nagydöntőben pedig volt egy 22 pontos teljesítménye is a második találkozón.

Jim Loscutoff. A sérülésektől sújtott előző szezon után vissza tudott térni a pályára a Celtics kemény négyese, meccsenként átlag 15 percet kapott, amit 4-4 ponttal és lepattanóval, valamint szokásos hatékony emberfogásával hálált meg.

Frank Ramsey. 30. életéve felé araszolva némileg csökkent a Boston swingmanjének játékideje, valamint Sam Jones fejlődésével a szerepe is, ugyanakkor 1960/61-ben is kiváló szezont futott 15 pontos és 5 lepattanós átlagaival, és a döntő második mérkőzésén dobott 24 pontjával.

Bill Russell. 17 pontot és 24 lepattanót szerzett meccsenként az alapszakaszban, ezzel 1961 után másodjára kapta meg az MVP címet a Boston vezére (érdekesség ugyanakkor, hogy a sportújságírók nem választották be az All-NBA First Teambe, csak a második csapatban kapott helyet - az MVP-re ekkor még nem az újságírók, hanem a játékostársak szavaztak). A rájátszásban aztán a 19 pontot, 30 lepattanót (!) és 5 gólpasszt átlagoló Russellt senki sem tudta megállítani, negyedik bajnoki aranygyűrűjét szerezte a center a Celtics-szel.

Tom "Satch" Sanders. Egy újonc, aki négyes és hármas poszton is szerepelve elsősorban nem hangzatos statisztikákkal, hanem hajtós játékával, kemény védekezésével lett hosszú időre a Celtics gépezetének fontos láncszeme, de ha kellett, akkor támadásban is képes volt megrázni magát, az 1961-es döntő negyedik mérkőzésén például 22 pontot szórt.

Bill Sharman. Élete 35. évét taposva, és utolsó NBA-idényét játszva is még képes volt mérkőzésenként 16 pontot szórni a veterán Sharman, aki emellett hetedik alkalommal volt a liga legpontosabb büntetődobója 1960/61-ben. Miután elhagyta a Celticset, Sharman edzőnek állt, és ilyen minőségben is igen komoly sikereket könyvelhetett el. Az 1961-ben alakuló rivális liga, a mindössze két szezont megélt American Basketball League (ABL) Los Angeles Jets nevű csapatának volt játékos-edzője 1961/62-ben, majd a csapat idény közbeni megszűnése után átvette a Cleveland Pipers nevezetű gárda vezetését, akikkel megnyerte a liga egyetlen teljes szezonjának bajnoki címét. Némi egyetemi edzősködés után 1966-ban vállalt először vezetőedzői pozíciót az NBA-ben, két szezonon át volt a San Francisco Warriors trénere, majd ismét egy rivális ligába, az ABA-be igazolt, ahol 1969 és 1971 között a Los Angeles Stars, majd a franchise költözése után a Utah Stars vezetőedzőjeként 1971-ben újabb bajnokság küzdelmeit nyerte meg csapatával. A keménykezű, játékosaival szigorúan bánó, és többek között a ma minden kosárlabdacsapatnál alkalmazott meccs előtti dobóedzéseket elsőként bevezető és alkalmazó Sharman legnagyobb dobása azonban még ezután jött, hiszen 1971/72-ben az alapszakasz-rekordokat felállító Los Angeles Lakersszel edzőként is megnyerte az NBA bajnoki címét, legendává válva ezzel a Boston Celtics legnagyobb riválisának háza táján is.

Vezetőedző: Red Auerbach.

Stevie Franchise, a földbe állt rakéta története

Ma 40 éves az a Steve Francis, aki a 2000-es évtized elején még az NBA egyik legizgalmasabb fiatal játékosának számított, de személyes problémái, botrányai és sérülései következtében már közel tíz éve nem láthatjuk a pályán a ligában, és sajnálatos módon azóta is csak egyre mélyebbre csúszik az életben.

Steve Francis Washington egy külvárosában, Takoma Parkban született és nőtt fel. Már középiskolás korában kitűnt tehetségével, de miután 18 éves korában elveszítette őt egyedül felnevelő édesanyját - aki mindössze 39 évesen hunyt el rákban- közel két évig nem vett kosárlabdát a kezébe. Édesanyja halálát követően a nagymamájával élt, és végül csak újrakezdte a játékot, két főiskolán is szerepelt 1996 és 1998 között, végül az 1998/99-es idényben a Maryland egyetem játékosaként jutott el az országos hírnévig. Ugyan egyetlen szezont töltött csak itt is el, de az olyan sikeres volt, hogy Francis az 1999-es NBA-drafton az első kör második kiválasztottjaként kelt el.

Nem váratott sokáig magára NBA-pályafutása első botránya. Francis igen csalódott volt, mivel a Vancouver Grizzlies draftolta, olyannyira, hogy megtagadta a játékot a kanadai csapatnál, hivatkozva többek között arra, hogy nem akarja a fizetését az amerikainál kevesebbet érő kanadai dollárban kapni, nem akarja, hogy a nagymamájának Kanadába kelljen utaznia, ha látni akarja őt játszani, illetve arra is, hogy Isten nem azért küldte őt erre a világra, hogy Vancouverben kelljen kosaraznia. Nem segített az sem, hogy első vancouveri látogatása során a város repterén őt és kísérőit összetévesztették egy rapegyüttessel, amin Francis csak még jobban megsértődött a kanadaiakra. Végül két hónap huzavona után, egy tizenegy játékost érintő, háromcsapatos csere keretében Francis a Houston Rocketshez került 1999 augusztusában.

Francis és a mez, melyet soha nem viselt (news.nationalpost.com)

A Rockets átalakulóban volt azon a nyáron, hiszen a csapat ikonikus alakja, Hakeem Olajuwon, valamint másik Hall of Famere, Charles Barkley igencsak benne járt már ekkor a korban, Barkley be is jelentette, hogy az 1999/2000-es lesz az utolsó szezonja a ligában (az előző, 1999-es csonka idényben Scottie Pippen is itt játszott, de őt még az új évad kezdete előtt továbbcserélték a Portlandhez). Francis bemutatkozása a ligában remekül sikerült, 18 pontos, 5.3 lepattanós és 6.6 gólpasszos átlagaival Elton Branddel megosztva megkapta az Év Újonca díjat, Vince Carter mögött ő végzett a második helyen a 2000-es All-Star hétvége legendás zsákolóversenyén, houstoni hátvédtársával, Cuttino Mobley-val pedig nem csak a pályán értették meg jól egymást, de azon kívül is jó barátok lettek. Ugyan a Rockets nem jutott be a playoffba, a klublegenda Olajuwont rengeteg nyavalya kínozta, Barkley pedig egy súlyos sérülés miatt idő előtt be kellett, hogy fejezze utolsó szezonját, olybá tűnhetett, hogy a Francis-Mobley páros kezében jó helyen van a franchise jövője.

Francis szárnyalása a 2000-es zsákolóversenyen (dunkademics.com)

Ennek megfelelően Francist már ekkoriban elkezdték "Stevie Franchise" becenéven illetni. Második idényében ő és Cuttino Mobley is közel húsz pontot átlagolt meccsenként, és 45 győzelemig vezették a Rocketst, igaz, hogy az akkoriban bivalyerős nyugati konferenciában ez is csak a 9. helyre volt elég, nem ért playoff-szereplést. 2002-ben, harmadéves korában Francis tovább javított számain, először volt kezdő a nyugati csapatban az All-Star gálán, de egy sérülés, valamint az egyre gyakrabban rátörő migrénes fejfájásai miatt 25 meccset kihagyott, így hát a Rockets a szezon második felét inkább tankolással töltötte, melynek meg is lett az eredménye. Az egy évvel korábban Olajuwont elcserélő Houston megkapta az 1/1-es picket a 2002-es drafton, a kínai óriás, Yao Ming kiválasztásával Francis mellé egy újabb alapkövet szerzett, amelyre a jövő csapatát tervezte építeni. 2003-ban Yao és Francis mindketten kezdők voltak az All-Star meccsen, a Rockets sokat javulva 43 meccset nyert ugyan, de három éven belül másodjára is pozitív mérleggel maradtak le a rájátszásról.

2003 nyarán aztán a Rocketst több mint tíz éve irányító Rudy Tomjanovich lemondott vezetőedzői posztjáról. A lazább felfogású, játékosbarát hírében álló Rudy T helyére az egykori New York Knicks-edzőt, Jeff Van Gundyt nevezték ki, aki viszont nem tűrte az egyénieskedő játékot, és a kemény védekezésre építette taktikáját. A "shoot-first" mentalitású, látványosan játszó Francis így hát nem nagyon illett bele Van Gundy elképzeléseibe, aki támadásban Yaót kívánta első számú opcióvá fejleszteni, és igyekezett limitálni Francis szerepét. Stevie-nek ez persze nem nagyon ízlett, nem csoda, hogy ugyan a Rockets 45 meccset nyert, és öt év után először a rájátszásba jutott, Van Gundyval való rossz viszonya okán tudvalevő volt, hogy Francis napjai meg vannak számlálva Houstonban. A playoff első körében a Los Angeles Lakers 4-1 arányban lelépte a Rocketst (ez volt, mint utóbb kiderült, Francis karrierjének első és utolsó rájátszásbeli szereplése), majd 2004 nyarán Francis és jóbarátja, Mobley az Orlando Magichez került többek között Tracy McGradyért és Juwan Howardért cserébe.

Yao és Francis (sports.yahoo.com)

Francis és Mobley Orlandóban ismétcsak egy újjáépülő csapatnál találták magukat, ahol legfőbb játszótársaik a 2004-es drafton 1/1-esként elhozott, újonc Dwight Howard, valamint a négy, sérülések által tönkretett év után végre újra egészséges egykori szupersztár, Grant Hill voltak. Francis jól játszott a 2004/05-ös idényben, 21.3 pontot, 5.8 lepattanót és 7 gólpasszt átlagolt, és a Magic is bíztatóan kezdte a szezont, de az alapszakasz végére összecsuklottak, 34 győzelmükkel nem jutottak a rájátszásba. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy Mobley-t 2005 januárjában a Sacramento Kingshez cserélték, Francis pedig eléggé kiakadt barátja és legrégebbi harcostársa elvesztésén, és onnantól kezdve mintha nem lett volna kedve többé a játékhoz. A következő idényt még Orlandóban kezdte, de akárcsak utolsó houstoni évében, tudni lehetett, hogy csapata szabadulna tőle, ráadásul a Magic irányítását átvevő új edzővel, Brian Hill-lel szintén meggyűlt a baja, 2006 januárjában két meccsre el is tiltották, miután megtagadta, hogy pályára lépjen egy már eldőlt mérkőzés negyedik negyedében. Az ekkorra már végérvényesen sértődős, duzzogós primadonnának elkönyvelt Francisbe még Shaquille O'Neal is belerúgott egyet, amikor úgy nyilatkozott, hogy Dwight Howard addig nem fog tudni normálisan fejlődni, amíg Francisszel kell egy csapatban játszania.

Francis és Mobley, immáron külön utakon (www.stack.com)

Végül 2006 februárjában az Orlando a New York Knickshez cserélte Francist Trevor Arizáért és a sérülések által ekkorra már használhatatlanná vált egykori Magic-sztár, Penny Hardaway lejáró szerződéséért. New Yorkban, ahol ekkoriban az Isiah Thomas-éra legsötétebb évei tomboltak, Francis és Stephon Marbury párosával összeállt a liga legmagasabb fizetésű hátvédkettőse, és mint utóbb kiderült, a legdiszfunkcionálisabb is. Mindössze 23 győzelemmel fejezte be a Knicks a 2005/2006-os idényt, a következőt pedig 33 sikerrel. Francisnek minden eddiginél több társával kellett osztoznia a labdán, hiszen csapattársa volt itt Marburyn kívül több-kevesebb ideig Jamal Crawford, Jalen Rose, Quentin Richardson, Nate Robinson vagy Eddy Curry is, játékideje tíz perccel csökkent, pontátlaga 10-11 pont körülire esett vissza, továbbá térdsérülése miatt mindössze 44 meccsen tudott pályára lépni 2006/2007-ben. Ugyan volt egy meccsnyerő triplája még ebben a szezonban a Washington ellen, gyakorlatilag ez volt pályafutása utolsó vidám pillanata.

Marbury és Francis: nem sok örömüket lelték egymásban (redticketblues.com)

A 2007-es draft napján a Knicks a Portland TrailBlazershez cserélte Francist, a Blazers pedig kivásárolta a szerződése hátralevő két évét, és szabadlistára tette őt. Ekkor még akadtak kérői, a Miami és a Lakers is fontolgatta a leigazolását, ám ő végül első csapata, a Houston Rockets ajánlatát fogadta el, és két éves szerződést kötött velük. Houstoni visszatérése ugyanakkor kérészéletűre sikeredett: mindössze 10 meccs után egy izomsérülés miatt kénytelen volt befejezni a 2007/2008-as szezont. Ezek voltak az utolsó mérkőzései az NBA-ben. A következő idényt is még a Rockets keretének tagjaként kezdte meg, játszani viszont nem játszott, és hogy karrierje minél tökéletesebb keretbe foglalódjon, 2008 karácsonyának napján a Rockets az ekkor már Memphisben működő Grizzlieshez cserélte. Akárcsak annak idején, ezúttal sem lépett egyetlen meccsen sem pályára a Grizzlies játékosaként, egy hónappal megszerzése után, 2009 januárjában a Memphis kitette a keretéből. Ekkor már egyetlen további csapat sem érdeklődött a 2007 decembere óta inaktív Francis leigazolása iránt.

Innentől kezdve válik igazán szomorúvá a történet. Francis 2010 novemberében próbálkozott meg ismét a kosárlabdával, volt csapattársa, Stephon Marbury példáját követve a kínai bajnokságba, a Beijing Ducks csapatához igazolt, ám totálisan formán kívül, elhízottan jelentkezett játékra, és négy meccs után ott is hagyta a csapatot, többé nem is tért vissza Kínába. Azóta pedig időről időre aggasztóbbnál aggasztóbb hírek, valamint képek és videófelvételek kerülnek róla nyilvánosságra. Az utóbbi években általában éjszakai klubokban kapják lencsevégre, alkata tónustalan, arca beesett, szemei karikásak az alkoholtól és vélhetően a drogoktól. 2013-ban egy másik problémás egykori NBA-játékossal, Stephen Jacksonnal verekedett össze egy houstoni nightclubban, 2015-ben pedig egy rapkoncert során vették videóra, ahogy egy ismeretlen alak lerángatja a teljesen beállt Francis nyakából többkilós aranyláncát. Tavaly ősszel ittas vezetés és marihuána-birtoklás miatt kapcsolták le a rendőrök (amelynek következtében egy alkoholszintmérő karperecet kell kötelezően viselnie), illetve rablás miatt is eljárás folyik ellene, mivel feltört egy parkoló BMW-t, és több, mint hétezer dollár értékben lopott el belőle ékszereket, készpénzt, de még sminkcuccokat is. Tettéért akár öt évre is börtönbe kerülhet.

Egy megrázó átalakulás (bossip.com)

Csak remélni tudjuk, hogy a nem is olyan rég még látványos zsákolásaival, robbanékonyságával és crossovereivel All-Star-szerepléseket gyűjtő egykori játékos bűnlajstroma nem bővül már tovább, képes lesz összeszedni magát, és rendbe tenni az életét.

1960: A Boston visszavág 1958-ért

Egy év kihagyás után 1960-ban ismét a Boston Celtics és a St. Louis Hawks vívta az NBA nagydöntőjét, és 1957-et követően másodszor is egy kiélezett, hétmeccses csatában tudott csak felülkerekedni a Celtics, megvédve ezzel bajnoki címét.

Az 1959/60-as NBA-alapszakaszt a címvédő Boston a liga legjobb mérlegével, 59-16-os mutatóval zárta (ebben a szezonban a csapatok 75 alapszakasz-mérkőzést játszottak a korábbi 72 helyett), de az idény nem feltétlenül a Celtics kiváló teljesítményétől, hanem egy újonc berobbanásától volt hangos. Wilt Chamberlain, a legendás center, Bill Russell később állandósuló nemezise első NBA-szezonját kozmikus statisztikákkal, meccsenkénti átlag 37.6 ponttal és 27 lepattanóval zárta, egyszerre kapta meg az alapszakasz-MVP és az Év Újonca díjat is. Chamberlain csapata, a Philadelphia Warriors (melyben továbbra is ott pattogtatott az 1956-os philadelphiai bajnokcsapat két ásza, Paul Arizin és Tom Gola is) a Celtics mögött a második helyen végzett keleten 49 győzelemmel, a rájátszás során a csoportdöntőben össze is csapott hát a két gárda. A Boston 4-2 arányban nyerni tudott, köszönhetően többek közt a Red Auerbach által Chamberlain lassítására feltalált "Hack-a-Wilt" taktikának, a borzasztóan büntetőző nagyembert ugyanis szinte állandóan a vonalra küldte a Celtics, illetve időnként durva szabálytalanságokkal hergelte és zökkentette ki az agilis Tom Heinsohn.

Nyugaton a St. Louis Hawks zárta az alapszakaszt az első helyen. A csapat gerincét továbbra is Bob Pettit és Cliff Hagan bedobók, valamint a veterán karmester, Slater Martin adták, csatlakozott továbbá hozzájuk két tapasztalt magasember, az újoncként még a George Mikan-féle Lakersszel bajnoki címet nyerő Clyde Lovellette, aki All-Star szezont futott a Hawks színeiben, valamint Larry Foust, a korábbi nyolcszoros All-Star center, aki idény közben érkezett a Minneapolistól. A Hawks ellenfele a nyugati csoportdöntőben ismét az egy évvel korábban őket nagy meglepetésre legyőző, Elgin Baylor vezette Minneapolis Lakers volt. Ezúttal a meglepetés elmaradt, bár nem adta könnyen a bőrét az utolsó minneapolisi idényét futó Lakers, a St. Louis 4-3-as összesítéssel tudott a döntőbe jutni ellenük. A címvédő Celtics elleni fináléra ugyanakkor úgy kellett készülniük, hogy sérülések miatt elveszítették addigra kezdő irányítójukat, Slater Martint (az ötszörös bajnok Hall of Famer vissza is vonult a szezont követően). Ed Macauley, a Hawks két évvel korábbi bajnokcsapatának tagja, aki ekkorra már a St. Louis edzője volt, nem is adott sok esélyt csapatának, mondván, örülhetnek, ha egy meccset tudnak nyerni a Boston ellen.

Az első mérkőzésen a Celtics megállíthatatlan volt, 140 pontot szórtak a Hawksnak, Heinsohn, Bill Sharman, Frank Ramsey és Bob Cousy egyaránt legalább húsz egységig jutott (140-122, 1-0), de a 35 pontos Pettit és a 21-ig jutó Lovellette vezérletével a Hawks egyenlíteni tudott idegenben a második találkozón (103-113, 1-1), annak ellenére, hogy Bill Russell ligarekordot jelentő 40 lepattanót (!) gyűjtött össze a meccsen. Heinsohn vezetésével a Celtics meggyőző, 16 pontos győzelmet aratott St. Louisban a harmadik összecsapáson (86-102, 2-1), de ismét jött a válasz és az újabb egyenlítés a negyedik meccsen a Pettit-Hagan párosnak köszönhetően (106-96, 2-2). A Boston ezután hiába mért 25 pontos verést a Hawksra a Bostonban rendezett ötödik mérkőzésen (127-102, 3-2), a hatodikon St. Louisban megint a Hawks kerekedett felül (105-102, 3-3), köszönhetően Hagan 36 és Pettit 25 egységének. A foggal-körömmel harcoló St. Louis kivívta ugyan a hetedik meccset, de ott már nem volt esélyük: ezúttal Frank Ramsey volt a Celtics legjobb dobója, Bill Russell pedig 22 pontja mellé 35 lepattanót szedett, a Celtics könnyedén nyerte meg a mérkőzést (122-103, 4-3) és húzta be ezáltal a franchise harmadik bajnoki elsőségét.

Állnak: Gene Guarilia, Tom Heinsohn, John Richter, Bill Russell, Gene Conley, Jin Loscutoff, Sam Jones, Buddy LeRoux segédedző.
Ülnek: Frank Ramsey, Bob Cousy, Red Auerbach vezetőedző, Walter A. Brown tulajdonos, Louis A.R. Pieri társtulajdonos, K.C. Jones, Bill Sharman.

Gene Conley. A baseballjátékos-kosárlabdázó legeredményesebb bostoni idényében közel 7 pontot és több, mint 8 lepattanót szerzett mérkőzésenként az alapszakasz és a rájátszás során egyaránt, kiegészítő emberként főként a kemény védekezés volt a fő profilja e szezon során is.

Bob Cousy. A 32. életévét taposó nagy varázsló szokás szerint ott volt 1960-ban az All-Star meccsen, és az All-NBA First Team soraiba is bekerült, ebben az idényben volt karrierje során utoljára, zsinórban nyolcadszorra a liga legjobb gólpasszadója (ezt viszont pályafutása legmagasabb átlagával, meccsenkénti 9.5 assziszttal érte el). 20 pontot szerzett a döntő első, 21-et az ötödik mérkőzésén.

Gene Guarilia. A hármas poszton szereplő újonc Guarilia 48 alapszakasz- és hét playoff-meccsen kapott lehetőséget a bizonyításra, a döntőben öt találkozón játszott. Átlag 8-9 perceket töltött a pályán, és mivel neki is főleg védekezésben voltak feladatai, a finálé során összesen egyetlen pontot dobott.

Tom Heinsohn. Miután a Philadelphia elleni csoportdöntőben kikészítette Wilt Chamberlaint (olyan mértékben idegesítette fel Heinsohn a nagy Wiltet, hogy az az egyik meccsen be is húzott neki, de Heinsohn keménységét jól mutatja, hogy az ütésbe Chamberlain keze sérült bele), Tommy Heinsohn a Hawks elleni döntőben is megtette a magáét, hiszen ő volt a Celtics legjobb pontszerzője a döntő első, harmadik és ötödik mérkőzésén is. Az alapszakaszban egyébként 21.7 pontot és karriercsúcsot jelentő 10.6 lepattanót átlagolt, de a keleti All-Star keretbe vagy valamelyik All-NBA csapatba ezúttal sem válogatták be.

K.C. Jones. A védekezőfenomén Jones 1959/60-ban is elsősorban Bob Cousy cseréjeként szerepelhetett, átlag 17 perceket játszva 6 pont, valamint 3-3 lepattanó és gólpassz volt a meccsenkénti produktuma.

Sam Jones. Míg névrokona, K.C. Bob Cousy helyére beállva védekezésben jeleskedett, addig Sam Jones Bill Sharman cseréjeként funkcionálva a támadóoldalon vált egyre hatékonyabbá, 12 ponttal és 5 lepattanóval támogatva meg a Celtics gépezetét 1959/60-ban.

Jim Loscutoff. A népszerű verőember, Loscy sérülés miatt mindössze 28 mérkőzésen tudott pályára lépni az 1959/60-as alapszakasz során, a rájátszásban pedig egyáltalán nem szerepelt.

Frank Ramsey. A sokoldalú kiscsatár 15 pontot és 7 lepattanót átlagolt meccsenként, és a döntőben ezúttal is képes volt még rátenni egy lapáttal, a hét mérkőzésből négyen is elérte legalább a húsz egységet.

John Richter. A cserecenternek az 1959/60-as volt az egyetlen szezonja a ligában. Bár az NBA-ben soha többé nem kapott lehetőséget, az EBA (Eastern Basketball Association) nevű alsóbbrendű bajnokságban egészen 1972-ig játszott. Fiatalon, 46 éves korában halt meg 1983-ban.

Bill Russell. Bár Wilt Chamberlain elorozta előle a lepattanókirályi címet és az All-NBA First Team centerposztját is, Russellt ez nem különösebben érdekelte, hiszen nagy ellenlábasával ellentétben vajmi keveset törődött a statisztikákkal és az elismerésekkel, csak a győzelem volt fontos számára. Russell és a Celtics megnyerte a Chamberlain ellen játszott első alapszakasz-mérkőzését és első playoff-párharcát is, miközben meccsenkénti 18 ponttal és 24 lepattanóval 1959/60-ban is ő volt a Boston játékrendszerének alfája és omegája.

Bill Sharman. Utolsó előtti szezonjában is képes volt még 19 pontos átlagot hozni mérkőzésenként a veterán mesterlövész Sharman, aki 1960-ban volt ott utoljára az All-Star-meccsen, illetve az All-NBA Second Team soraiban. A rájátszásban sem hagyta magát elnyomni, 30 pontot szórt a második találkozón, 26-ot az ötödiken.

Vezetőedző: Red Auerbach.

1959: A Celtics igazán beindul

1959-ben találkozott először egymással a Celtics és a Lakers az NBA nagydöntőjében. A későbbi ősi riválisok első nagy összecsapását a Boston nyerte, így a Kelták visszaültek a liga trónjára, ahonnan egy évvel korábban a St. Louis Hawks taszította le őket, és jó hosszú ideig nem is mozdultak el onnét sehová.

Az 1958/59-es alapszakasz során minden abba az irányba mutatott, hogy ismét Boston-St. Louis fináléra készülhet a liga, keleten a Celtics a 72 meccsből ötvenkettőt, nyugaton a Hawks negyvenkilencet megnyerve végzett az élen. A Boston sztárjai közül Bill Russell lepattanózásban, Bob Cousy gólpasszok terén volt a bajnokság legjobbja, míg a St. Louis színeiben Bob Pettit az alapszakasz pontkirályi címét hódította el, és 1956 után másodszorra is őt választották az MVP-vé. A rájátszásban aztán viszont váratlan dolgok történtek. A Celtics rendkívüli módon megszenvedett a keleti fináléban a négy évvel korábbi bajnok, Dolph Schayes vezette Syracuse Nationals ellen, akiket 4-3-as összesítéssel tudtak csak búcsúztatni, nyugaton pedig vaskos meglepetés született, a 33-39-es negatív mérleggel a playoffba jutó Minneapolis Lakers ugyanis kiütötte a St. Louis Hawkst a csoportdöntőben.

A Lakers 1954, azaz a George Mikan-éra utolsó győzelme és a 24 másodperces támadóidő bevezetése óta nem játszhatott a bajnoki címért, eddigi története során ugyanakkor még egyszer sem maradt alul, ha nagydöntőbe jutott. A csapat kispadján még mindig az 1949 és 1954 közötti öt bajnoki elsőség sikerkovácsa, John Kundla ült, és ott volt még a keretben az akkori nagyok közül a kemény magasember, Vern Mikkelsen is (mind Kundla, mind Mikkelsen pályafutásának utolsó szezonja volt már ez). A Lakers legjobbja ugyanakkor már egy elsőéves játékos, Elgin Baylor volt, aki egy Év Újonca-díjjal, egy All-NBA First Team tagsággal, valamint egy megosztott All-Star-meccs MVP-címmel valósággal berobbant a ligába. A Lakerst erősítette továbbá a háromszoros All-Star hátvéd, Dick Garmaker, a nyolcszoros All-Star, korábban a Fort Wayne Pistonsszal már kétszer döntőt játszó center, Larry Foust, valamint az irányító Bob "Slick" Leonard is.

A domináns Celtics ugyanakkor nem hagyott kétséget afelől, melyik a jobb csapat: a liga történetében először söpréssel ért véget a nagydöntő. Az első mérkőzésen 29 pontjával Frank Ramsey állt a Boston élére (ez volt a legszorosabb összecsapás, egy három pontos, 118-115 arányú Celtics-siker formájában), a másodikon Ramsey mellett Bob Cousy, Bill Sharman és Tom Heinsohn is elérte a húszat, a Celtics pedig ennek megfelelően épp húsz ponttal verte meg a Lakerst (128-108). Heinsohn, Sharman és Cousy hármasát támadásban a harmadik találkozón sem tudta megállítani a Minneapolis, miközben a Bill Russell vezette védelem másodszorra is húsz pont alatt tartotta az egyébként nehezen feltartóztatható Elgin Baylort (110-123). A negyedik meccsen aztán hiába játszott ismét jól Baylor, valamint a veterán Mikkelsen és az irányító "Slick" Leonard, a Boston 118-113-ra behúzta ezt a mérkőzést is, és megszerezte ezáltal a franchise második bajnoki címét.

A Lakersnek ez volt az első elveszített nagydöntője, és az utolsó olyan finálé, amelyben még Minneapolis képviseletében vettek részt. A csapat egy szezont töltött még Minnesota államban (amely az ebben az írásban megénekelt eset okán kimondottan emlékezetesre sikerült), mielőtt 1960 nyarán a napfényes Los Angelesbe költözött volna.

A Celtics fékevesztetten ünnepli az 1959-es bajnoki címet

Gene Conley. Igen érdekes figura volt a 203 centis erőcsatár-center, aki már az 1952/53-as szezonban bemutatkozott a Celticsben, de aztán öt évre elhagyta a csapatot, sőt a kosárlabdasportot is, és baseball-játékosként is a legmagasabb szinten, az MLB-ben játszott a Milwaukee Braves színeiben, akikkel 1957-ben MLB-bajnoki címet nyert. 1958-ban tért vissza a kosárlabdához és a Celticshez, így hát az 1959-es elsőséggel ő lett a világtörténelem egyetlen olyan alakja, aki MLB- és NBA-bajnoki győzelemmel is büszkélkedhet.

Bob Cousy. A Boston irányítófenoménja húsz pontos átlagával a csapat második legjobb dobója volt az 1958/59-es alapszakaszban, meccsenkénti átlag 8.6 gólpasszánál pedig az egész ligában nem tudott senki többet felmutatni. Ott volt természetesen ebben az idényben is az All-Star meccsen, és az All-NBA First Team összeállítása is az ő nevével kezdődött a szezon végén. A nagydöntő második meccsén 21, a harmadikon 23 pontot dobott a Lakersnek.

Tom Heinsohn. Az alapszakaszban közel 19 pontos és 10 lepattanós átlagot tudott felmutatni a harmadéves Heinsohn, ennek ellenére nem került be sem az All-Star gálára, sem valamelyik All-NBA csapatba. A nagydöntőben ugyanakkor a Lakers nem tudta megállítani, Tommy mind a négy mérkőzésen legalább 23 pontot szórt, és a Celtics egyik legjobbja volt a sorozatban.

K.C. Jones. Bill Russell egyetemi csapattársa, a védekezőspecialista K.C. Jones papíron már 1956 óta a Celtics játékosa volt, ekkor draftolta ugyanis a Boston, de két éves katonai szolgálata miatt az 1958/59-es idényben mutatkozott csak be az NBA-ben. Az 1956-os melbourne-i olimpián Russellel együtt szintén aranyérmet szerző Jones játéka nem volt különösebben látványos, karrier-statisztikái pedig kimondottan visszafogott számokat tartalmaznak, ennek ellenére az újoncidényében még csak 12-13 perceket kapó hátvéd a Celtics tizenegy bajnoki címének vált kulcsszereplőjévé különféle szerepekben az idők folyamán.

Sam Jones. 1957-ben mutatkozott be a ligában az azévi drafton nyolcadikként kiválasztott későbbi legendás dobóhátvéd, akit Red Auerbach annak ellenére hozott el a játékostoborzón, hogy játszani sohasem látta, de megbízott egykori játékosa, a Wake Forest egyetemen edzősködő Bones McKinney ajánlásában. Jones, aki a nem különösebben nagy hírnevű North Carolina State egyetemen kosarazott, igencsak meglepődött, hogy őrá esett Auerbach választása, hiszen nem vette ő olyan komolyan a kosárlabdát, és sokáig egy középiskolai tanári állást fontolgatott a Celticshez csatlakozás helyett. 1958/59-ben meccsenként tíz pont és hat lepattanó volt a teljesítménye az ekkor még elsősorban hármas poszton, csereként foglalkoztatott Jonesnak, ezt a teljesítményt azonban megbízhatóan hozta minden mérkőzésen, a nagydöntő első három találkozóján egyaránt hozzá tudott tenni legalább 12 pontot a Celtics sikeréhez.

Jim Loscutoff. "Jungle Jim" 1957/58-ban mindössze öt mérkőzésen tudott pályára lépni, 1958/59-ben viszont visszatért, szokásos kőkemény védekezésével sok kellemetlen percet okozva ismét az ellenfeleknek. A kiegészítő magasember meccsenként 8 pontot és 7 lepattanót tett átlagban hozzá karrierje második bajnoki elsőségéhez.

Frank Ramsey. A fregoliember Ramsey az 1958/59-es alapszakaszban 15 pontot, 7 lepattanót és 2 gólpasszt átlagolt, a rájátszásra aztán feljebb tekert a tempón, és az 1959-es nagydöntő első meccsén 29, a másodikon 20, a negyediken pedig 24 pontot szerzett a Lakers ellen. Mindössze 27 percet kapva meccsenként így is a Boston egyik vezére tudott lenni a párharcban Red Auerbach nagy kedvence.

Bill Russell. Mérkőzésenkénti 23 lepattanós produktumával vezette a ligát a Boston centere az 1958/59-es idényben, miközben ő töltötte a legtöbb időt a pályán, átlagosan több, mint 42 percet játszva. A Celtics védelmének oszlopa emellett még támadóoldalon is közel 17 pontot hozzá tudott tenni, nem csoda, hogy mind az All-NBA First Team, mind a keleti All-Star csapat soraiban ott volt 1959-ben.

Bill Sharman. 20.4 pontos átlagával 32 évesen is a Celtics legjobb pontszerzője volt a veterán Sharman, és ő volt az egész liga legpontosabb büntetődobója is a szezonban (93,2 %). A keleti All-Star kezdőcsapatban és az All-NBA First Teamben is ő volt szokás szerint Bob Cousy társa a kettes poszton. Fáradhatatlanul termelte a kosarakat a nagydöntőben is, a második összecsapáson 28, a negyediken 29 pontjával volt a Celtics legeredményesebbje.

Bennie Swain. Ez volt az egyetlen idénye az NBA-ben a 203 centi magas cserecenternek, aki ugyan sikeres egyetemi pályafutásának köszönhetően az 1958-as draft hetedik kiválasztottja volt, de karrierje a ligában 1959-ben véget is ért. A hetvenes-nyolcvanas években középiskolai kosáredzőként dolgozott. 2008-ban, 74 éves korában halt meg.

Lou Tsioropoulos. A görög származású csere-bedobó utolsó NBA-szezonja volt az 1958/59-es, a rájátszásban nem került pályára, az alapszakaszban is csak 35 meccs jutott neki. Visszavonulása után Görögországban és Iránban (!) tartott kosárlabda-táborokat érdeklődőknek, volt középiskolai edző és szeszesital-nagykereskedő is, és Georgia államban sokáig egy gimnázium igazgatójaként dolgozott. 2015-ben, 85 éves korában halt meg.

Vezetőedző: Red Auerbach.

1958: Russell sérülése, a Sólymok szárnyalása

Az NBA 1958. évi nagydöntőjében az előző évben vesztes St. Louis Hawks visszavágott a címvédő Boston Celticsnek, 4-2 arányú győzelmével megszerezve a franchise történetének első (és mindmáig egyetlen) bajnoki címét.

Az 1949-es BAA-NBL összeolvadás során került a ligába a Illinois államban székelő Tri-Cities Blackhawks gárdája, akiket első NBA-idényükben egy fiatal, ambiciózus edző, "Red" Auerbach egyből a rájátszásba juttatott, de aztán kreatív nézetkülönbségek okán el is hagyta a csapatot. Sikertelen évek következtek Red távozása után, a Blackhawks 1952-ben átköltözött Milwaukee-ba (és innentől kezdve már csak mint "Hawks" szerepeltek), majd 1956-ban továbbköltöztek St. Louis-ba, ámde hiába a sok mozgás, 1951 és 1956 között egyáltalán nem kvalifikálták magukat a playoff mezőnyébe. Felemelkedésük az 1955-ben az Év Újoncává, 1956-ban alapszakasz MVP-vé választott Bob Pettit remek játékának volt köszönhető, vezetésével az 1957-ben drámai, hétmeccses döntőt veszítő St. Louis 1958-ban újfent a nyugati csoport élén zárta az alapszakaszt, majd kiütötte az immáron Detroitban működő (korábban Fort Wayne) Pistonst és ismét a nagydöntőbe jutott.

Keleten ezúttal is dominálta az alapszakaszt Red Auerbach csapata, a címvédő Boston Celtics, Bill Russell, a másodéves center szenzációs idényt zárt, csapattársa, Bob Cousy előző évi győzelme után ezúttal ő lett az MVP. Russell, Cousy, Bill Sharman, Tom Heinsohn és Frank Ramsey társaságához csatlakozott az újonc Sam Jones, aki rövid időn belül hidegvérű dobógéppé fejlődött. A Celtics a keleti csoportdöntőben a két évvel ezelőtti bajnok Philadelphia Warriorsszal kellett, hogy megküzdjön, soraiban Neil Johnstonnal, Paul Arizinnel, Tom Golával és az 1958-ban az Év Újonca címet elnyert Woody Sauldsberryvel, ám viszonylag könnyen, 4-1 arányban diadalmaskodtak, bizakodva várhatták tehát az előző évi nagydöntő visszavágóját a Hawks ellen.

A sorozat ugyanúgy indult, mint egy évvel korábban, a Hawks idegenben, a Celtics pályáján megnyerte az első meccset Cliff Hagan 33 és Pettit 30 pontjával (102-104), majd a Boston a második találkozón egy sima győzelemmel (136-112) egyenlített úgy, hogy soraiból négyen is legalább 20 pontot szereztek. A harmadik mérkőzésen aztán a Celtics drámai pofonba szaladt bele, mivel Russell súlyos bokasérülést szenvedett, a Boston ki is kapott St. Louisban (111-108). Auerbach Russell nélkül is a győzelembe űzte-hajtotta az övéit a negyedik összecsapáson (98-109), ám aztán az ötödik, Bostonban rendezett menetben a Hawks kerekedett felül (100-102), és 3-2-re ismét vezetett. A bicegő Russell visszatért ugyan a hatodik meccsre, de Bob Pettit a nagydöntők addigi történetének legnagyobb teljesítményét nyújtva 50 pontot dobott a találkozón, melyen Bill Sharman és Tom Heinsohn őrületes dobópárbajt vívtak ugyan a St. Louis legjobbjával a hajrában, de a Hawks végül egy ponttal, 110-109-re győzött, és ezzel letaszította trónjáról a Celticset.

A St. Louis Hawks csapatával fogunk még találkozni az 1960-as és 1961-es nagydöntőben, e két alkalommal azonban már nem sikerült legyőzniük a Celticset, és bár volt még számtalan csoportdöntős szereplésük ezt követően a hatvanas évek rájátszásaiban, a franchise azóta sem tudott ennél messzebbre eljutni. 1968-ban költöztek át Atlantába, ahol a mai napig működnek.

Hátulsó sor, balról a másodiktól az ötödikig: Slater Martin, Win Wilfong, Jack McMahon, Med Park.
Elülső sor: Alex Hannum vezetőedző, Cliff Hagan, Jack Coleman, Chuck Share, Bob Pettit, Walt Davis, Ed Macauley.

Jack Coleman. Utolsó NBA-szezonja volt az 1957/58-as az 1951-ben a Rochester Royalsszal egyszer már bajnoki címet szerző Colemannek, ennek ellenére egy mérkőzést sem hagyott ki sem az alapszakaszban, sem a rájátszásban. 8 pont, 7 lepattanó körüli átlagaival volt hasznos kiegészítő játékosa a csapatnak, volt a playoffban 22 pontos meccse is, a döntőben kétszer érte el a tíz egységet. 73 évet élt, 1997-ben halt meg.

Walt Davis. Írtunk már korábban az 1952-es olimpián magasugrásban aranyérmet nyerő és 1956-ban a Philadelphia Warriorsszal egyszer már bajnok Davisről is, aki szintén utolsó NBA-szezonját futotta 1957/58-ban. 1958 januárjában került a Warriorstól a Hawkshoz, akikkel második NBA-bajnoki aranygyűrűjét is megszerezhette. Visszavonulása után rendőrként, majd bankárként is dolgozott, egészen a bankelnöki pozícióig vitte. Szomorú update (2020.11.19.): Walt Davis, az egyetlen olyan NBA-bajnok, aki egy másik sportágban olimpiai bajnok tudott lenni, 2020. november 17-én, 89 éves korában elhunyt.

Cliff Hagan. Az 1957/58-as alapszakaszban 19.9 pontos meccsenkénti átlagával a Hawks második legjobb dobója volt a másodéves Hagan, aki emellé még 10 lepattanót is lehúzott mérkőzésenként. Az 1958-as nagydöntő első mérkőzésén 33, a másodikon 37, a negyediken 27, az ötödiken 21 pontot szerzett. 1958 és 1962 között zsinórban ötször volt ott az All-Star meccsen, valamint 1958-ban és 1959-ben is helyet kapott az All-NBA Second Team soraiban. Egész NBA-pályafutását a Hawksnál töltötte, 1966-ban visszavonult ugyan, de egy év kihagyás után még három szezonon át a rivális ABA-ben  szereplő Dallas Chaparrals játékos-edzője volt (ezt a franchise-t ma úgy ismerhetjük, hogy San Antonio Spurs). 1968-ban Hagan lett a világtörténelem első olyan játékosa, aki az NBA után az ABA-ben is All-Star lehetett. 1970-ben fejezte be végleg aktív pályafutását, a '70-es, '80-as években alma materében, a Kentucky Egyetemen dolgozott. A tavaly decemberben 85. születésnapját ünnepelt Hagant már 1978-ban beválasztották a Halhatatlanok Csarnokába.

Ed Macauley. Az "Easy Ed" becenévre hallgató center 1949-ben a St. Louis Bombers csapatánál kezdte NBA-pályafutását, majd egy év után Bostonban folytatta, ahol 1951 és 1956 között zsinórban hatszoros All-Starrá vált, olyannyira, hogy ő volt a legelső, 1951-es All-Star meccs MVP-je. 1953-ban és 1954-ben vezette a ligát mezőnyszázalék terén, és volt három All-NBA First Team (1951-53) és egy Second Team (1954) tagsága is. Az 1957-ben még a St. Louis Hawks színeiben is All-Star-szezont futó Macauley szerepe az 1958-as döntő idején már lecsökkent a csapaton belül, bár két pontot szerzett csak a finálé utolsó, hatodik meccsén, viccből sokáig hangoztatta, hogy ezen múlt a Hawks bajnoki címe, hiszen egy egypontos győzelemmel húzták azt be. Az 1958 után játékos-edzővé kinevezett Macauley 1959-ben vonult vissza, 1960-ig még a Hawks edzője maradt, és már ebben az évben, mindössze 32 évesen a Hall of Fame soraiba választották, ezzel máig ő a legfiatalabban beiktatott játékos a Halhatatlanok Csarnokában. Élete hátralevő részét St. Louisban élte le, volt televíziós kommentátor és lelkész is. 83 évesen, 2011-ben halt meg.

Slater Martin. Újabb visszatérő vendég a Minneapolis Lakers színeiben 1950 és 1954 között négy bajnoki címet szerző veterán irányító, Martin, aki karrierje ötödik aranygyűrűjét szerezte meg a Hawksszal 1958-ban. Miután a Lakers egyeduralma 1954 után véget ért, Martin, mint a liga egyik legkeményebb védője és legjobb irányítója 1959-ig minden évben ott volt az All-Star gálán, és minden évben tagja volt az All-NBA második csapatnak. 1956-ban a Lakers a New York Knickshez cserélte őt, de onnét kevesebb mint két hónap után továbbállt és a St. Louis játékosa lett. A sohasem főleg pontterméséről híres Martin bármikor képes volt a védekezés mellett támadásból is kivenni azért a részét, és nem volt ez máshogy az 1958-as nagydöntőben sem, melynek során 19, 17 és a fordulópontnak tekinthető ötödik mérkőzésen 25 pontos teljesítménye is volt. 1960-ban vonult vissza, a hatvanas évek végén edzősködött egy ideig az ABA-ben (egy Houston Mavericks nevezetű csapatnál, amelynek semmi köze se a mai Houston Rocketshez, se a mai Dallas Maverickshez), 1982-ben iktatták be a Hall of Fame-be. 2012-ben, 86 éves korában hunyt el.

Jack McMahon. A szorgos kettes Slater Martin társa volt a Hawks kezdő hátvédsorában. 1952-től 1960-ig szerepelt az NBA-ben, kezdetben a Rochester Royals játékosa volt, 1956-ban érkezett St. Louisba. Az 1957/58-as idény minden meccsén játszott, átlag 8 pontot és 6 gólpasszt produkálva mérkőzésenként. Visszavonulása után ő is edzőnek állt, és neki volt a leghosszabb tréneri karrierje egykori csapattársai közül. 1962-től 1970-ig vezetőedzőként a Chicago Zephyrs, a Cincinnati Royals és a San Diego Rockets kispadján ült, majd egy ABA-s kirándulást követően (Pittsburgh Condors, 1970-1972) 1974-től egészen 1986-ig a Philadelphia 76ersnél volt játékos-megfigyelő és segédedző (ilyen minőségében részese volt a Sixers 1983-as bajnoki győzelmének is). Utoljára 1986/87-ben a Golden State Warriorsnál dolgozott. 1989-ben, élete 61. évében hunyt el.

Med Park. 1955 és 1960 között szerepelt az NBA-ben a Missouri egyetem egykori kiemelkedő játékosa, a profik között főleg csere-dobóhátvédként funkcionáló Park. A St. Louistól a bajnoki címet követő szezon során távozott, és a Cincinnati Royalsnál töltötte karrierje hátralevő részét. 1998-ban halt meg, 65 éves volt.

Bob Pettit. 1955-ben az Év Újonca, kétszeres MVP (1956, 1959), 11-szeres All-Star, négyszeres All-Star meccs MVP (1956, 1958, 1959, 1962), pályafutása 11 idényéből tízszer az All-NBA First Team tagja (csak utolsó szezonjában nem, de a második csapatba akkor is befért), a Hall of Fame magától értetődő beiktatottja már 1971 óta. Nem csak az ötvenes-hatvanas évek, hanem az egész kosárlabdatörténet meghatározó alakja Bob Pettit, aki 1954 és 1965 között tartó pályafutása során 20880 pontot szerzett (ő volt az NBA történetének első játékosa, aki elérte a húszezer dobott pontot) és 12849 lepattanót szedett le (Bill Russell és Wilt Chamberlain mögött a mai napig övé minden idők harmadik legmagasabb karrierátlaga lepattanók terén, 16.2-del), és soha egyetlen játékosnak sem volt olyan magas pontátlaga utolsó szezonjában, mint Pettitnek (22.5 meccsenként 1964/65-ben). Ugyanakkor a Celtics korszakbeli dominanciája okán Pettit bajnoki címet csak egyszer, 1958-ban tudott nyerni, valamint bámulatos statisztikái és számtalan egyéni elismerése ellenére is csak ritkán szokás őt minden idők legjobb magasemberei között emlegetni, elsősorban a régmúlt korszak miatt, amelyben játszott, másrészt pedig talán amiatt, hogy nem feltétlenül volt ő egy transzcendens tehetség (főleg védőoldalon nem hasonlítható össze a későbbi korok legjobb négyeseivel), ugyanakkor kitartásával, küzdeni tudásával és szorgalmával kiemelkedett kortársai közül. Az 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztott Pettit tavaly decemberben múlt 84 éves.

Chuck Share. Bár nem futott be kimondottan emlékezetes karriert, Share személyében az 1950-es draft 1/1-es választottját tisztelhetjük. A Boston Celtics húzta ki, de soha nem játszott a Celticsnél, továbbadták ugyanis a Fort Wayne Pistonsnak (méghozzá nem is akárkiért, hanem Bill Sharman, a Celtics későbbi sztárjának játékjogáért cserébe), ahonnan 1953-ban került az akkor még Milwaukee-ban működő Hawkshoz. Új csapatánál a pályán kívül pozitív kisugárzásával, a pályán pedig kemény védekezésével vált népszerűvé, közönségkedvenc lett, és csapatkapitánynak is megtették. 1960-ig erősítette a Hawkst, majd a Minneapolis Lakershez került, ahol három meccset még játszott ugyan, de aztán befejezte pályafutását. 85 évet élt, 2012-ben halt meg.

Win Wilfong. Négy NBA-szezonjából kettőt St. Louisban, kettőt a Cincinnati Royalsnál töltött az 1957 és 1961 között a ligában szereplő Wilfong, aki újoncként az 1958-as bajnokcsapat csereirányítója volt. Rák okozta halálát viszonylag fiatalon, 52 éves korában, 1985-ben.

Vezetőedző: Alex Hannum. A ligatörténet kiemelkedő, ám mára nagyjából elfeledett edzői közé tartozik Red Auerbach egyik nagy ellenlábasa, Hannum, aki 1957-ben még mint a Hawks játékos-edzője vezette el csapatát a nagydöntőig, 1958-ban pedig már mint főállású tréner nyert velük bajnoki címet, mindössze 33 évesen. Játékosként 1949-től 1957-ig a Syracuse, a Baltimore, a Rochester és a Fort Wayne mezét is viselő Hannum a pályán egyfajta "verőember" volt (Auerbach ezen tulajdonsága miatt már játékos korában sem kedvelte elmondása szerint), és edzőként is főleg keménykezű edzésmódszereiről volt híres, ugyanakkor nagy tisztelet övezte játékosai körében. A bajnoki címet követően fizetésemelést szeretett volna a Hawks tulajdonosától, aki ebbe nem ment bele, így Hannum otthagyta a csapatot, sőt az egész NBA-t is, és két évig az építőiparban dolgozott. Nem ez volt ennek ellenére sem az egyetlen NBA-bajnoki címe edzőként, ő vezette végső győzelemre az 1966/67-es Philadelphia 76erst is, így hallunk majd még róla.