Hakeem Olajuwon a Clippersnél?

Huszonöt évvel ezelőtt, 1992 szeptemberében a Houston Rockets kis híján a Los Angeles Clippershez cserélte a franchise történetének legjobb játékosát, a legendás Hakeem Olajuwont.

Hakeem „The Dream” Olajuwon intézménynek számít az egész NBA-ben: minden idők egyik legjobb centere, kiemelkedően képzett magasember, ha nem is biztosan a valaha volt tíz, de mindenképp a valaha volt húsz legjobb NBA-játékos egyike. Neve örökre egybeforrt a Houston Rockets-szel, hiszen a franchise javarészt Olajuwonnak, az 1994-ben az alapszakasz és a nagydöntő, majd egy évvel később ismét a finálé MVP-jévé választott szupersztárjának köszönheti története mindkét bajnoki címét. Ennek fényében nehezen hihető, ám tény, hogy pár évvel Olajuwon és a Rockets diadalmenete előtt a Houston közel állt ahhoz, hogy elcserélje franchise-centerét.

A történet gyökerei a nyolcvanas évekre nyúlnak vissza. 1986-ban a Houston Rockets fiatal „ikertornyai”, a harmadéves Ralph Sampson és a másodéves (akkor még „Akeem”) Olajuwon vezetésével bejut a nagydöntőbe, miután a nyugati főcsoport fináléjában meggyőző játékkal simán kiütik a címvédő Los Angeles Lakerst. Ugyan a Rockets a döntőben aztán veszít a Boston Celtics-szel szemben, a jövő fényesnek tűnik – a következő szezonban aztán viszont Sampson súlyosan megsérül, soha nem szerzi már vissza korábbi formáját, a Rockets több fontos kiegészítő játékosát pedig kitiltják a ligából, miután droghasználaton kapják őket. Az ifjú Akeem ugyan folyamatosan fejlődik tovább, és az NBA legjobb centerei közé emelkedik, de az 1986-os Rockets-garnitúra széthullása után a houstoni vezetők nem tudnak köré évekig olyan csapatot építeni, amely felvehetné a versenyt a nyugati elittel, legfőképp a Lakersszel.

A nyolcvanas évek végén a Luisiana State egyetem kosárcsapatában egymás mellett szerepel két elképesztő tehetségű fiatal center: egyiküket úgy hívják, hogy Stanley Roberts, a másikat pedig úgy, hogy Shaquille O’Neal. A 18 éves Shaq és a pár évvel idősebb Roberts, önmaguk és társaik szórakoztatására, rendszeresen egy-egy elleni meccseket vívnak egymással. A hasonlóan robosztus testfelépítésű, palánkzúzó zsákolásokra képes két center közül Robertsnek van még egy extra fegyvere is: megbízható gyűrűtől távoli tempódobása, amellyel az ifjú O’Neal nem tud mit kezdeni, a meccseket rendszeresen Roberts nyeri. Gondolhatnánk, hogy az egyetemistaként O’Nealt leiskolázó Robertsnek egyenes útja vezet az NBA-be, azonban 1990-ben kibukik az egyetemről rossz tanulmányi eredményei miatt, majd elfelejt időben jelentkezni az NBA-draftra, végül kénytelen egy évet Európában játszani. 1991-ben aztán a draft első körének huszonharmadik helyén az Orlando Magic választja ki az elmúlt egy év eseményeinek hatására kissé megkopott megítélésű Robertst.

Az 1991/92-es idény a mélypontot jelenti Hakeem Olajuwon houstoni karrierjében, aki pályafutása során először lemarad a rájátszásról. Bár ma ligaszerte sztoikus nyugalmáról, bölcsességéről ismert jófiú az öreg Hakeem, ez nem volt mindig így, fiatalabb korában ugyanis hajlamos volt kimondottan forrófejű viselkedésre, és nem átallott a csapat vezetőségének is nekimenni, sajtónyilvánosságot is kapó balhékat generálva. A sikertelen 1992-es szezonban Olajuwon többször is sérelmezi alacsony fizetését, kikezdi a franchise vezetőit, amiért képtelenek ütőképes csapatot rakni köré, majd a Rockets tulajdonosával, Charlie Thomas-szal is nagyon csúnyán összerúgja a port, miután egy combizom-sérülés elszenvedését követően Thomas állítólag azzal vádolja meg az újságokban Hakeemot, hogy a sérülését csak színleli, ezzel „állva bosszút” a Rocketsen, amiért nem hajlandóak megemelni a fizetését. Az ellentétek kibékíthetetlennek tűnnek 1992 nyarán, a média is biztosra veszi, hogy az 1992/93-as idényt Olajuwon már egy új csapatban kezdi meg.

Mindeközben az Orlando Magicnél teljesíti első NBA-szezonját az újonc Stanley Roberts, nem is rossz eredménnyel, hiszen tíz pontot és hat lepattanót átlagol meccsenként, és beválasztják az All-Rookie Second Team soraiba. Ám miután a Magic megkapja az 1992-es draft 1/1-es választási jogát, amellyel kihúzza Roberts egykori egyetemi csapattársát, az elmúlt két évben az NCAA küzdelmeit domináló Shaquille O’Nealt, Stanley mondhatni feleslegessé válik, és a Magic áruba bocsátja a másodéves centert. Roberts 1992 nyarán jelentős mértékben elengedi magát és 145 kilósra hízik, de ahogy az az idő előtt elkallódó tehetségekkel kezdetben lenni szokott, a benne rejlő kiaknázatlan potenciál okán számos csapat érdeklődik a megszerzése iránt, így a Clippers, a Pistons, a Bucks és a Rockets is.

Houstonban például konkrétan úgy vélik, Robertsből olyan szintű játékos lehet, aki hosszú távon pótolni tudja centerposzton az elvágyódó Olajuwont. Hosszadalmas tárgyalásokba bocsátkoznak hát az Orlandóval, de a buliba más csapatok is rövidesen beszállnak, konkrétan a Clippers és a Knicks, akik közül a Clippersnek is mindenképp Robertsre fáj a foga. A Rockets nemsokára körön kívülre kerül, mivel a Clippers, a Knicks és a Magic rövidesen összerakják egy háromcsapatos csere tervét, amelynek során Roberts a Clippershez kerülne, de Stanley ekkor nyilvánosan kijelenti, hogy nem akar a Clippersnél játszani. Ekkor visszaszáll a játszmába a Houston, és nagy nehezen csak összeáll egy őrült, négycsapatos ügylet terve: a Rocketstől Olajuwon és Sleepy Floyd a Clippershez kerülne, cserébe érkezne Houstonba Los Angelesből Danny Manning (az 1988-as draft 1/1-ese) és Loy Vaught, továbbá az Orlandótól Stanley Roberts, valamint a Knickstől Gerald Wilkins (Dominique Wilkins öccse). Eközben a New York szintén a Clippershez küldene Charles Oakley-t és Mark Jacksont, cserébe megkapná Charles Smith-t és Doc Riverst (aki ugyebár jelenleg épp a Clippers edzője), míg az Orlando első körös draftjogokat szerezne Stanley Roberts elengedéséért.

Egyszóval a Clippers ugyan lemaradna Stanley Robertsről, de a sérülékeny Manningért, a jómunkásember Vaughtért, a megbízhatatlan Charles Smith-ért és a karrierje vége felé járó Doc Riversért cserébe megkapná Hakeem Olajuwont és a Charles Oakley-Mark Jackson párost (ne feledjük, Oakley korának egyik legjobban védekező magasembere, Jackson pedig minden idők harmadik legtöbb gólpasszát regisztráló irányítója).  Los Angelesben ugyanakkor úgy gondolják, nagyobb érték a 22 éves Stanley Roberts potenciálja, mint a harminc felé közelítő Olajuwon és bármi, amit a Knicks ajánl még mellé. Így aztán Roberts tesz még egy látogatást Los Angelesben, melynek során meggyőzik arról, hogy feladja a Clippersszel kapcsolatos aggályait, így a Rockets csak kihullik a versengésből, és az eredeti hármas csere valósul meg: Roberts a Clippershez kerül, Charles Smith, Bo Kimble és Doc Rivers mennek New Yorkba, ahonnan így Oakley már nem, csak Mark Jackson költözik Los Angelesbe, míg a Magic draftjogokkal gazdagodik.

Így hát a Houston „hoppon marad” és „kénytelen” megtartani a sértődött Olajuwont. Ugyan felmerül ezt követően még egy cserelehetőség, melynek során Hakeem a Miami Heathez kerülne (Steve Smith, Glen Rice és Rony Seikaly érdekli a Houstont), de abból sem lesz semmi. Olajuwon még egy hónapig duzzog, de aztán az edzőtábor során a Rockets élére az előző idényben kinevezett új tréner, Rudy Tomjanovich végül csak jobb belátásra bírja, majd 1992 novemberében, amikor a Rockets Japánba utazik, hogy ott csapjon össze két kihelyezett alapszakasz-meccsen a Seattle SuperSonics-szal, a hosszú repülőút során Olajuwon és Charlie Thomas csapattulajdonos hosszasan elbeszélgetnek és végül kibékülnek.  Tomjanovich oktató-nevelő projektje rendet rak Hakeem fejében, aki újrafókuszálja energiáit, végül remek szezont produkál a Rockets-szel 1992/93-ban (karriercsúcs pontok és gólpasszok terén, és a legtöbb blokk a ligában), de a java csak ezután jön. 1993/94-ben Olajuwon lesz az alapszakasz MVP-je, az Év Védője és a nagydöntő legértékesebb játékosa is, története első bajnoki címéig vezetve a Houstont, majd a Rockets 1995-ben megvédi címét, és ismét Hakeem a Finals MVP, miután lejátssza a pályáról az első nagydöntőjében szereplő fiatal Shaquille O’Nealt.

Valószínűleg ezek után mindenkit kimondottan érdekel, mi történhetett Stanley Roberts-szel a Clippersnél. Ugyan Roberts 1992/93-ban még tisztességes számokat hoz (77 meccsen 11.3 pont, 6.2 lepattanó, 1.8 blokk), már ez sem Olajuwon- vagy Shaq-szintű teljesítmény, majd aztán karrierje hátralevő része szomorú küzdelem lesz már csak a sérülésekkel, a túlsúllyal, az ivással és a drogokkal. Roberts 1993 novemberében elszakítja az Achilles-inát az egyik lábában, 1994 szeptemberében pedig a másik lábában. Közel két évet hagy ki teljesen, majd visszatérése után is tovább küzd a súlyával és a függőségekkel. A Clippers 1997-ben a Minnesotához cseréli, ott produkál még egy elfogadható szezont cserecenterként, majd jut neki még pár alapszakasz-meccs a Houstonnál (milyen ironikus), és a Philadelphiánál, mielőtt 1999 novemberében két évre kitiltanák a ligából, mert vérében amfetamin-származékokat találnak. 2000 nyarán kokain birtoklása miatt öt év próbaidőt kap, majd több nő is elmaradt gyerektartás miatt perli be. Nem csoda, hogy Roberts eltiltása leteltét követően sem tér vissza soha többé az NBA-be. 

Nem tudni, a Clippers vezetősége mivel vette rá huszonöt évvel ezelőtt Stanley Robertst arra, hogy mégis hajlandó legyen náluk játszani. Akármi is volt a Clippersnél a Roberts meggyőzésére alkalmazott taktika, a Houston Rockets háza táján, így huszonöt év távlatából minden bizonnyal fenemód hálásak azért, hogy bejött.

100 éve született Red Auerbach

Kereken száz éve, 1917. szeptember 20-án látta meg a napvilágot egy szegény brooklyni zsidó család sarjaként Arnold "Red" Auerbach, az NBA egyik "keresztapja", a ligatörténet tán legnagyobb hatású olyan egyénisége, aki sohasem volt játékos az NBA-ben.

Se szeri, se száma az Auerbach hosszú élete során vele kapcsolatban született történeteknek, anekdotáknak, illetve az általa végrehajtott, az NBA-történelem menetét befolyásoló csapatépítési húzásoknak, melyek közül számtalan már e blog rövid fennállása alatt is említésre került. Ezekből válogatunk most Auerbach 100. születésnapja alkalmából.

Nem a Celtics volt az első csapat, amelyet döntőbe vezetett. Bár Auerbach neve egyszer és mindenkorra összeforrott a Boston Celticsszel, nem a Kelták volt az első franchise, amelynél edzőként sikereket ért el. A fiatal, 31 éves Red 1949-ben a Washington Capitols vezetőedzőjeként jutott el először az NBA jogelődjeként számon tartott BAA nagydöntőjébe, melyet csapata elveszített George Mikan és a Minneapolis Lakers ellen. Auerbach legjobb játékosai az öt évvel később megszűnő Capitols mezében "Bones" McKinney, Bob Feerick és Fred Scolari voltak.

Nem rajongott kezdetben Bob Cousy-ért. Bob Cousy, az ötvenes évtized legjobb irányítója igazi varázsló volt a pályán, ráadásul NBA-karrierjét megelőzően a Boston közeli Holy Cross egyetem sztárjaként tartották számon. Ennek ellenére 1950-ben a frissen Bostonba érkezett Auerbach kezdetben nem akarta csapata soraiban látni a trükkös hátvédet, akinek látványos játékát haszontalannak, feleslegesen kockázatvállalónak vélte, és nagy megrökönyödést kiváltva nem Cousy-t választotta ki az 1950-es NBA-drafton. Cousy aztán kacskaringós úton mégis a Celticsnél kötött ki (nem volt hajlandó pályára lépni az őt ledraftoló Tri-Cities Blackhawks mezében, akik így a Chicago Stagshez cserélték, de a Stags rövidesen tönkrement, Cousy játékjogát pedig kisorsolták a többi NBA-csapat között - és a Celtics nyerte el), Auerbach pedig az idő előre haladtával annyira összebarátkozott vele, hogy a legenda szerint Cousy volt az egyetlen játékosa, aki eredeti keresztnevén, Arnoldnak szólíthatta.

Bob Cousy és Auerbach

Számtalan NBA-játékos gúnyneve ered tőle. Auerbach és a Boston Celtics 1957 és 1966 között tíz idény alatt kilenc bajnoki címet nyert, és ez idő alatt általánossá vált a Celtics győztes meccseinek végén a kispadon szivarra gyújtó Auerbach látványa, egyezményes jeleként annak, hogy az adott meccs kimenetele már nem fog változni, zsebben van a Celtics számára. A "victory cigar" (győzelmi szivar) intézménye később aztán megszemélyesítésen ment keresztül, és létrejött a "human victory cigar" (emberi győzelmi szivar) gúnynév, amelyet olyan szerény képességű játékosokra ragasztanak rá a mai napig, akiket csak egy már eldőlt meccs legvégén küldenek pályára csapataik. A leghíresebb "human victory cigar" talán a nyolcvanas évek esetlen, 226 centiméteres centere, Chuck Nevitt volt, de használták ilyen célra az ifjú Darko Milicicet is a kétezres évek közepének domináns Detroit Pistonsaiban.

Úttörő volt a "color barrier" lebontásában. Auerbach volt az első csapatvezető az NBA történetében, aki fekete játékost draftolt, amikor 1950-ben a Celtics szerződést adott Chuck Coopernek, és az ő vezetésével a Celtics volt az első NBA-csapat, amely csak afro-amerikai játékosokból álló kezdőötössel állt fel egy meccsen, 1964-ben (K.C. Jones, Sam Jones, Tom "Satch" Sanders, Willie Naulls, Bill Russell). Amikor Auerbach az 1965/66-os idény előtt bejelentette, hogy a szezon végén távozik a Celtics kispadjáról, Red volt játékosai közül a Celtics egy éve visszavonult korábbi hatodik emberét és mindenesét, Frank Ramsey-t akarta elsősorban követőjeként, de Ramsey akkor még nem akart belevágni az edzősködésbe. Auerbach ekkor egy másik bizalmasát, Tommy Heinsohnt kérte fel, de Heinsohn sem vállalta a feladatot, mondván, nem lenne képes irányítani a rendkívül önérzetes szupersztár centert, Bill Russellt. "Bill Russellt csak egyvalaki képes kontrollálni, Bill Russell" - mondta Rednek Heinsohn, és így a megoldás is megszületett: Bill Russell játékos-edzőként vette át a Celtics irányítását Auerbachtól 1966 nyarán, ezáltal ő lett a sporttörténelem első fekete vezetőedzője egy "major" amerikai sportligában.

Bill Russell, Auerbach és John Havlicek 1968-ban

Bill Russell még neki sem szólt arról, hogy befejezi. Bill Russell sohasem szerette a nyüzsgést, a legendás center játékoskorában pedig kifejezetten magánakvaló volt. Amikor Bob Cousy 1963-ban visszavonult, utolsó fellépésén álló ováció, telt ház, síró drukkerek egész hada köszöntötte a Boston Gardenben, és 1969-ben hasonló búcsúztatás jutott a szezon végi távozását előre bejelentő hátvédnek, Sam Jones-nak is. A játékos-edzőként a Celticsszel két bajnoki címet szerző Russell azonban csak ugyanezen idény végét követően, a maga szűkszavú módján jelentette be, hogy mind játékosként, mind edzőként abbahagyja. Auerbach ugyanakkor az 1969-es drafton már kihúzott egy hátvédet Jo Jo White személyében, Sam Jones pótlására, ha tudta volna, hogy Russell sem lesz már a csapatnál a következő szezonban, minden bizonnyal centert választott volna (persze White sem bizonyult hosszú távon rossz picknek, hiszen hétszeres All-Star, és az 1976-os nagydöntő MVP-je vált belőle).

Majdnem elhagyta Bostont a New York Knicks kedvéért. Mint minden hosszú távú kapcsolatban, úgy Auerbach és a Celtics viszonyában is voltak nehezebb időszakok, melyek közül a legmélyebb krízist az 1977/78-as szezonban kellett átélniük. A Boston tulajdonosa ekkoriban egy Irv Levin nevű dúsgazdag playboy volt, aki aranyláncaival és köldökig kigombolt ingjeivel elég gyorsan kivívta a régi vágású Auerbach ellenszenvét. Levin ráadásul mindenképpen Kaliforniában szeretett volna NBA-csapatot működtetni, így időről időre a Celtics elköltöztetésének gondolatát is felvetette, amivel természetesen újfent csak kiborította Auerbachot. A költözésre végül nem került sor, Irv Levin kaliforniai vágyálmai úgy teljesültek be, hogy a Celticset elcserélte (!) a Buffalo Braves tulajdonosával, John Y. Brownnal, és a Braves-t költöztette a kaliforniai San Diegóba, átnevezve őket San Diego Clippers névre. (Létezik ebből kifolyólag egy olyan vad teória is, hogy a ma Boston Celtics néven ismert franchise igazából az 1970-ben alapított Buffalo Braves jogutódja, a hatvanas-hetvenes években tizenhárom bajnoki címet nyerő Celtics "örököse" pedig a mai Los Angeles Clippers. De ennek fejtegetésébe inkább ne menjünk bele, mert vérezni kezd az orrom.) De John Y. Brown hatalomátvétele sem tette boldoggá az öreg Redet, Brown ugyanis rögvest érkezését követően nekivágott a csapat átalakításának, és Auerbach megkérdezése nélkül hajtott végre több játékoscserét is. Auerbach dühében komolyan fontolóra vette, hogy elfogadja a New York Knicks GM pozícióját, és a legenda szerint el is indult egy taxival a reptérre, hogy felszálljon az első New York-i járatra, de a taxis felismerte, és könyörögve kérte, ne hagyja el Bostont. Red ekkor jött rá, mennyit is jelent ő a bostoniaknak, így végül visszafordult, és maradt a Celticsnél (John Y. Brown egy évvel később eladta a franchise-t).

Auerbach és az újonc Larry Bird

Egy héten múlott, hogy Larry Bird a Celtics játékosa lett. Auerbach az 1978-as NBA-draft első körének hatodik pickjével az Indiana egyetem sztárját, Larry Birdöt választotta ki. Bird azonban úgy döntött, hogy csak a következő idénytől csatlakozik a Celticshez, mert be akarja fejezni tanulmányait az egyetemen (az akkori szabályok ezt lehetővé tették). Mindeközben pedig Bird menedzsmentje közölte Auerbach-hal a fiatal sztár fizetési igényét: hatszázötvenezer dollár évenként. Ez akkoriban csillagászati összegnek számított, az újonc Bird a Celtics legjobban fizetett játékosává lett volna általa. Auerbach persze ilyesmiről hallani sem akart, a pályatársai körében kifejezetten zsugorinak tartott Red elképzelni sem tudta, hogy egy újonc többet keressen például a veterán, korábban az MVP-címet is elnyerő Dave Cowensnél. Az egyezkedés Auerbach és Bird emberei között egészen a következő év májusáig tartott, szintén az akkori szabályok értelmében, ha Bird és a Celtics között nem születik egyezség a következő NBA-draft kezdetéig, a Celtics elveszíti Bird játékjogát, aki így visszakerül a szabadon kiválasztható játékosok közé. Auerbach végül kénytelen volt félretenni évtizedes elveit, és engedett a nyomásnak: egy héttel az 1979-es draft napját megelőzően Bird megkapta az igényelt fizetését, és a Celtics játékosa lett hivatalosan is.

A Golden State csúnya lehúzásával épített újabb bajnokcsapatot. A Celtics az 1980-as drafton az 1/1-es cetlit birtokolta egy korábbi játékoscserének köszönhetően, hiába nyertek 61 meccset az 1979/80-as alapszakaszban az újonc Birdnek köszönhetően. Auerbach számára ez tette lehetővé egész pályafutása talán legütősebb húzását: az 1/1-es draftjogot felajánlotta a Golden State Warriors részére az 1/3-asért, illetve a Warriors fiatal centeréért, Robert Parishért cserébe. Ahogy azt Auerbach nagyon jól tudta, a Golden State mindennél jobban szerette volna soraiban tudni az azévi draft legmagasabbra taksált játékosát, a center Joe Barry Carrollt, így még kapóra is jött nekik, hogy a Boston átveszi tőlük Parisht, hogy így csináljanak helyet a kezdőben a leendő 1/1-esnek. A GSW tehát elvitte Carrollt, a Boston pedig a harmadik pickkel Kevin McHale-t választotta ki. Így Auerbach egyetlen húzásával összeállt a legendás Bird, McHale, Parish hármas, akikkel meg is nyerte a Celtics az 1981-es bajnoki címet. Ami pedig Joe Barry Carrollt illeti, nos, nem lett őbelőle sem olyan rossz játékos, de sokat elárul megítéléséről, hogy a mai napig Joe Barely Cares (kb. "Nemtörődöm Joe") becenéven emlegetik.

Kevin McHale, Dennis Johnson, Red és Robert Parish

Még hatvan felett is bárkivel összeverekedett. Auerbach hirtelen haragú ember volt, ami nem csak abban merült ki, hogy mennydörgő hangon üvöltözött időnként játékosaival, néhanapján fizikailag is elégtételt vett maga vagy csapata vélt vagy valós sérelmeiért. 1957-ben például a nagydöntő harmadik meccse előtt a pálya közepén mosott be egy óriásit a St. Louis Hawks tulajdonosának, Ben Kernernek, amikor Kerner heves káromkodások közepette azzal vádolta meg, hogy babrált a Hawks csarnokában a gyűrűk magasságával (akkoriban valóban ilyesmin veszekedtek emberek az NBA-ben). 1983-ban pedig egy Philadelphia elleni előszezon-mérkőzés közepette verekedés alakult ki a pályán a Celtics és a Sixers játékosai között, miután a Philly-cserejátékos Marc Iavaroni nekiment Larry Birdnek. Ezt látva a 66 éves Auerbach a nézőtérről a pályára rohant, és nekiesett a Sixers-edző Billy Cunninghamnek, megtépte a zakóját, majd úgy kellett lefogni, nehogy megüsse a hegyomlásnyi philadelphiai centert, a nála jó harminc centivel magasabb Moses Malone-t is.

Len Bias lehetett volna utolsó nagy húzása. Hasonlóan az 1980-as esethez, Auerbach és a Celtics az 1986-os drafton az 1/2-es drafcetli boldog birtokosa volt, annak ellenére, hogy a Boston volt épp a bajnoki címvédő. Red még 1984-ben szerezte meg a Seattle SuperSonics 1986-os első körös pickjét Gerald Hendersonért cserébe, amellyel aztán a Maryland egyetem kiválóságát, az erőcsatár Len Biast húzta ki. Bias a korabeli beszámolók szerint tökéletesen illett volna a Celtics rendszerébe a korosodó Bird, McHale, Parish hármas mellé, az őstehetségnek tartott fiatal játékos garanciát jelenthetett volna arra, hogy a Celtics még hosszú évekig harcban marad a bajnoki címért. Bias azonban az 1986-os draft másnapján kokain-túladagolás következtében meghalt. Bias elvesztése nagyon megviselte az öregedő, ekkor már 69 éves Redet, és a Celtics sem heverte ki könnyedén: 1987-ben kikaptak a döntőben a Lakerstől, majd Auerbach élete hátralevő részében már nem jutottak többé el a fináléig.

Paul Pierce átveszi a "Red Auerbach-díjat" Auerbach-tól 2006-ban

Már nem érhette meg a Celtics tizenhetedik bajnoki győzelmét. Red Auerbach a 2006/2007-es NBA-szezon nyitányakor, 2006. október 28-án halt meg 89 éves korában. Bár élete végéig aktív maradt, a kilencvenes évektől kezdve egyre kevésbé vette ki a részét a Celtics irányításával összefüggő mindennapi teendőkből, a GM pozícióját már 1984-ben leadta, és élete végéig különböző reprezentatív funkciókat töltött inkább csak be (elnök, alelnök, igazgató, stb.). Még megérte, hogy Phil Jackson 2002-ben beállítsa a vezetőedzőként szerzett legtöbb bajnoki aranygyűrű (kilenc) általa tartott rekordját (nem örült neki), de azt már sajnos nem, hogy a Celtics Paul Pierce, Kevin Garnett és Ray Allen modernkori "nagy hármasa" vezetésével 2008-ban visszakapaszkodjon a liga csúcsára, 22 évvel a franchise legutolsó, 1986-os bajnoki címét követően.

Balról: Bob Cousy, Larry Bird, Auerbach, Tommy Heinsohn és John Havlicek, 1992-ben

1978: A két underdog nagy csatája

Hiába dominálta az 1977/78-as NBA-alapszakaszt az előző idény két döntőse, a Portland TrailBlazers és a Philadelphia 76ers, ismét egy új győztest avathatott a liga: a Washington Bullets nyerte meg a bajnokságot, 4-3-ra felülmúlva a Seattle SuperSonics csapatát egy fordulatos fináléban.

A Portland TrailBlazers ott folytatta 1977/78-ban, ahol az előző nagydöntő végén abbahagyta: a címvédő ellenállhatatlan játékot mutatott be, első 60 alapszakasz-meccséből 50-szer győztesen hagyta el a pályát. Bill Walton, a Blazers centere azonban a hatvanadik mérkőzés után fájdalomra kezdett panaszkodni már korábban is sokszor sérült bal lábfejében, és a Blazers elveszítette őt az alapszakasz hátralévő részére. Ugyan Walton nélkül csak egy 8-14-es mutatót sikerült összehozniuk a maradék 22 meccsen, így is a liga legjobb mérlegével zárt a Portland (58-24), ráadásul a Blazers orvosai úgy-ahogy összedrótozták Waltont, hogy a rájátszásra visszatérhessen (a center úgy is megkapta az 1977/78-as MVP-díjat, hogy csak 58 alapszakasz-meccsen tudott pályára lépni).

Keleten Julius Erving és a Philadelphia 76ers 55 mérkőzést nyert, ezzel az élen végeztek, mögöttük a liga pontkirálya, George Gervin vezette San Antonio Spurs zárt 52 sikerrel, a harmadik helyet pedig egy harmatos mérleggel (44-38) a Washington Bullets szerezte meg. A két évvel ezelőtti bajnok Boston Celtics nem jutott be a rájátszásba John Havlicek utolsó szezonjában, bár Hondo 38 évesen is magas színvonalú játékot produkált, két fő társa közül Dave Cowens már javarészt elveszítette a motivációját a kosárlabdát illetően, Jo Jo White pedig sérülés miatt robbant le. A New York, a Cleveland és az Atlanta egészítette még ki a keleti playoff mezőnyét.

A Portland mögött tülekedő nyugati csapatok közül a liga leglátványosabban játszó együttese, a David Thompson és Dan Issel vezette Denver, a két évvel korábban döntőt veszítő, ezúttal pedig már az Év Újoncává választott Walter Davis repítette Phoenix, valamint a feltörekvő Seattle esélyei nőttek meg leginkább a fináléba jutásra Walton sérülésével. A Kareem Abdul-Jabbar féle Los Angeles Lakersnek nem volt túl jó szezonja, az ötszörös MVP Kareem a szezon legelején eltörte a kezét, ennek, illetve az 1977. december 9-i Rudy Tomjanovich-Kermit Washington incidensnek az utóhatásait is egész szezonban érezte a gárda, akik 45 győzelmükkel csak az ötödik kiemelést szerezték meg.

A Seattle ki is ütötte a playoff első körében a Lakerst, így ők csaphattak össze a küzdelmekbe a második körben bekapcsolódó címvédő Portlanddel. Walton valóban visszatért – ám mindössze két mérkőzésen tudott pályára lépni a sorozatban, mivel rásérült a műtött lábára (mint később kiderült, ezek voltak Walton utolsó meccsei a Blazers mezében). A Sonics kihasználta a center kidőlését, és 4-2-vel kiejtette a címvédőt, majd a főcsoportdöntőben az esélyesebbnek tartott Denvert is felülmúlták, szintén 4-2 arányban. Az 1967-ben alapított Sonics története első nagydöntőjébe jutott be, ahol, hiába zárták az alapszakaszt mindössze 47 győzelemmel, így is pályaelőnyből vághattak neki a sorozatnak, bízva abban, hogy hátvédpárosuk (a „Varázsló” becenevű ördöngös irányító, Gus Williams és a korszak egyik legjobb „two-way” hátvédje, a fiatal Dennis Johnson) és magasembereik (az atletikus Marvin Webster és a finom kezű, de kiválóan védekező Jack Sikma) lendülete tovább tart.

Keleten a Sonicshoz hasonló ívet írt le a Bullets által befutott pálya: miután kiverték az első körben az Atlantát, pályahátrányból búcsúztatták George Gervint és az esélyesebbnek tartott San Antoniót (4-2), majd a főcsoportdöntőben még nagyobb meglepetésre legyőzték „Dr. J” , azaz Erving csapatát, a Sixerst is (ugyancsak 4-2). A szupersztár Erving az egész sorozatban szenvedett a Bullets fojtogató védekezésével szemben, és nem tudott önmaga lenni, így aztán 1971 és 1975 után története harmadik nagydöntőjét játszhatta a washingtoni alakulat (az első alkalommal, 1971-ben még Baltimore-ban működött a franchise), akik eddig egyik fellépésük alkalmával sem tudtak meccset nyerni a fináléban. A Bullets gerincét továbbra is az Elvin Hayes-Wes Unseld magasember-páros képezte, fontos változás volt viszont 1975-höz képest a korábban a Milwaukee-val bajnok kiscsatár, a sokoldalú Bobby Dandridge érkezése, valamint paradox módon a háromszoros All-Star hátvéd, Phil Chenier sérülése. Chenier, aki egyébként Hayes mellett a Bullets fő pontfelelősének számított, még 1978 januárjában dőlt ki egész szezonra, a helyére a kezdőcsapatba kerülő fiatal Kevin Grevey, és a sérülés miatt leigazolt veterán Charles Johnson igen fontos szerepet játszottak a Bullets playoff-menetelésében.

Wes Unseld (41) és Elvin Hayes (11)

Még egy érdekes adalék: 1958 óta először, illetve a 82 meccses alapszakasz bevezetése óta máig egyetlen alkalommal fordult elő, hogy két olyan csapat jutott az NBA nagydöntőjébe, amelyek egyike sem érte el az alapszakaszban az 50 győzelmet. A furcsa párosítást látva sem az NBA-követő közönség, sem a liga vezetősége nem csapkodta a térdét örömében, hiszen sem az egy évvel korábban varázslatos játékával óriási hangulatot csináló Blazers, sem valamelyik látványos egykori ABA-sztár csapata (Philadelphia, Denver, San Antonio), sem valamelyik „tradicionális” nagycsapat (Boston, LA Lakers, New York) nem volt ott a nagydöntőben – amely ennek ellenére azért élvezetes kosárlabdát hozott.

A Seattle-ben rendezett első meccsen Grevey és Hayes vezetésével az idegenben játszó Bullets komoly előnyre tett szert, már 19 ponttal is vezettek, amikor érkezett Freddie „Downtown” Brown, a Sonics távolidobás-specialistája, aki tizenhat pontot szórt a mérkőzés utolsó kilenc percében, ennek köszönhetően a Sonics fordított és győzött (106-102, 1-0). Ismétcsak szervezési gondok miatt a párharc második meccsét már Washingtonban rendezték, ahol Bobby Dandridge állt a hazaiak élére, 34 ponttal a mezőny legjobbja volt, a Bullets pedig kiegyenlített (106-98, 1-1). Dennis Johnson, a Sonics hátvédje hét dobást blokkolt a harmadik meccsen, az addig nagyon élő Grevey-t pedig egyetlen sikeres mezőnykísérleten tartotta, és ezzel a Sonics kicsikart egy 93-92-es idegenbeli győzelmet, visszavéve a vezetést (2-1), igaz, a negyedik negyed legvégén kétszer is eladták a labdát, ám a washingtoni oldalon Dandridge győztesnek szánt dobása célt tévesztett.

A negyedik találkozó volt a legkiélezettebb a sorozatban. A csapatok visszatértek Seattle-be, és az ismét nagyot játszó Dennis Johnson vezetésével a Sonics uralta is az összecsapást, de a negyedik negyedben csúnyán bordán könyökölték, és ápolni kellett. Johnson távollétében a Bullets ledolgozta hátrányát, majd vezetést is átvette, de miután „DJ” visszatért, a Sonicsnak sikerült hosszabbításra mentenie a csatát. A ráadásban aztán a washingtoni kispadról beszálló Charles Johnson kosaraira már nem maradt válasza a Sonicsnak, hiába zárt Dennis Johnson 33 ponttal, hét lepattanóval és három blokkal, végül a Bullets nyert (120-116, 2-2). Az ötödik találkozón DJ és Freddie „Downtown” Brown ismételt pontzuhatagának köszönhetően javított otthon a Sonics (98-94, 3-2), de a hatodik összecsapáson óriási pofonba szaladtak bele Washingtonban: a Bullets döntőbeli rekordot jelentő 35 ponttal nyerte meg a meccset (117-82) a dupla-duplázó Hayes és a szokatlan szerepkörben, hátvédként játszva mismatch-problémákat okozó Dandridge vezérletével (3-3).

Bob Dandridge (10) támadásban

A mindent eldöntő, Seattle-ben rendezett hetedik meccsen a sorozatban addig sziporkázó Dennis Johnson csődöt mondott: tizennégy dobásából egy sem talált célba. Ugyan Marvin Webster és Jack Sikma magasemberek 27, illetve 21 ponttal megtették a magukét, és a Sonics a negyedik negyed legvégén két pontra vissza tudott kúszni, a végjátékban az amúgy 55%-os büntetődobó Wes Unseld két egypontosával, valamint Dandridge zsákolásával a Bullets 105-99-re nyert, és ezzel 4-3-ra megfordította és megnyerte a nagydöntőt. Ez volt a washingtoni franchise történetének első és mindmáig egyetlen bajnoki címe, egyúttal az utolsó alkalom a 2016-os Golden State-Cleveland döntőt megelőzően, amikor az idegenbeli csapat a hetedik mérkőzést megnyerve hódította el a bajnoki címet. A sorozat Legértékesebb Játékosának a Bullets szellemi vezérét, a kiemelkedő statisztikai mutatókat ugyan ezúttal sem, de kőkemény palánk alatti védekezést azért bemutató Wes Unseldet választották meg.

Akinek szimpatikussá vált a Bullets vagy a Sonics gárdája, nem kell sokat várnia, hogy ismét találkozhasson velük: a következő idényben, 1979-ben ismét Seattle-Washington nagydöntőt rendeztek az NBA-ben.

Hátsó sor: John Lally segédedző, Kevin Grevey, Greg Ballard, Elvin Hayes, Wes Unseld, Mitch Kupchak, Joe Pace, Bobby Dandridge, David Osnos társtulajdonos.
Elülső sor: Bernie Bickerstaff segédedző, Larry Wright, Charles Johnson, Dick Motta vezetőedző, Abe Pollin tulajdonos, Bob Ferry GM, Tom Henderson, Phil Walker, Jerry Sachs alelnök.

Greg Ballard. Újoncként vált fontos komponensévé a Bullets 1978-as bajnokcsapatának a támadásban és védekezésben is igen hasznos kiscsatár, Ballard, aki azután még hosszú évekig, egészen 1985-ig a washingtoniak játékosa maradt. Legerőteljesebb idényét 1981/82-ben produkálta, karriercsúcsot jelentő 18.8 pontot és 8 lepattanót átlagolva mérkőzésenként. Később játszott a Golden State-ben, a Seattle-ben és Olaszországban is, 1989-ben vonult vissza, pályafutása során közel 10 ezer pontot és 5 ezer lepattanót gyűjtve. Edzősködött Európában, majd az Atlantánál volt játékos-megfigyelő és segédedző közel egy évtizedig, de dolgozott játékos-megfigyelőként a Wizardsnál, illetve a Minnesotánál és a Dallasnál is. 61 évesen hunyt el 2016 novemberében.

Phil Chenier. Kulcsfigurájává vált az 1978-as bajnoki menetelésnek Chenier, de minden bizonnyal nem úgy, ahogyan azt ő szerette volna. A Bullets még Baltimore-ban draftolta 1971-ben a ponterős hátvédet, aki pár év alatt a csapat legjobb dobói és a szurkolók kedvencei közé emelkedett. Chenier 1973 és 1977 között rendre 20-22 pont körüli szezonátlagokat produkált, 1974-ben, 1975-ben és 1977-ben is képviselte az All-Star meccsen a Bulletst, az 1975-ben döntőt játszó Washingtonnak ő volt Elvin Hayes mögött a második legjobb pontszerzője (21.8). 1978 januárjában aztán súlyosan megsérült Chenier háta, a szezon hátralevő részére kidőlt, így csak a kispadról nézhette végig csapata bajnoki címig tartó menetelését. Ugyan a következő idényben visszatért, már nem volt képes a sérülése előtti szinten teljesíteni, kiegészítő emberré lett, és a Bullets 1979 decemberében meg is vált tőle. Chenier az Indiana Pacersnél és a Golden State-nél próbálkozott megragadni a ligában, sikertelenül, miután a Warriors is megvált tőle 1981 februárjában, visszavonult. Bár NBA-pályafutása szomorú véget ért sajnálatos sérülése miatt, Chenier a mai napig intézmény a washingtoni franchise háza táján, hiszen a nyolcvanas évektől kezdve egészen a legutóbbi szezonig, több mint harminc éven keresztül volt a Bullets/Wizards meccseinek tévés szakkomentátora a CSN csatornánál. A Wizards épp a héten jelentette be, hogy visszavonultatja Chenier 45-ös mezszámát.

Bobby Dandridge. Bár a csapaton belül Elvin Hayesnek volt a legjobb statisztikái, a legnagyobb tisztelet pedig Wes Unseldet övezte, az 1978-as rájátszásban szintet lépő Bullets és a korábbi évek rendre elbukó verziói között a legnagyobb különbséget minden bizonnyal Bob Dandridge jelentette. „Bobby D”, a Milwaukee Bucks 1971-es bajnokcsapatának tagja 1977 nyarán szabadügynökként érkezett Washingtonba. Bár mára meglehetősen elfeledett a neve, kortársai körében nagy tisztelet övezi a négyszeres All-Start, aki a hetvenes évtized legsokoldalúbb kiscsatára volt, és az alapszakaszban nyújtott kiváló teljesítményre rendre rá tudott tenni még egy lapáttal a rájátszásban. 1978-ban például 19 pontot, 6 lepattanót és 4 gólpasszt átlagolt 75 meccsen, a playoffban ugyanezek a számai 21, 6.5 és 4. 1978/79-ben ha lehet, még kiválóbb idénye volt, ekkor szerepelt utolsó All-Star meccsén, illetve került be karrierje egyetlen All-NBA (első) és All-Defensive (második) csapatába, miközben a Bullets újabb döntőig tartó menetelése során 23 pontot, 7.5 lepattanót és 5.5 gólpasszt átlagolt mérkőzésenként a playoffban, számos meccsnyerő kosarat elsüllyesztve. Ezt követő három szezonját sajnos azonban sérülések nehezítették el, 45, 23, illetve 11 alapszakasz-meccsen tudott csak pályára lépni, utolsó idényére visszatért a Milwaukee Buckshoz, innen vonult vissza 1982-ben. Bár senki sem dobott nála több pontot nagydöntőben az 1970-es években (1971, 1974, 1978 és 1979 fináléiban összesen 450-ig jutott), Hall of Fame-meghívója valószínűleg elkallódott a postán, beiktatása a mai napig várat magára.

Kevin Grevey. Phil Chenier sajnálatos sérülése nyitotta meg az utat a harmadéves kettes-hármas swingman, Grevey előtt a Bullets kezdőcsapatába, és ő remekül élt a lehetőséggel: 1978-as "breakout" szezonja során Grevey 15.5 pontot dobott meccsenként, amellyel ugyan nem tudta teljes mértékben pótolni Chenier kieső kosarainak számát, de nála lényegesen jobb védőként így is kulcsfigurájává vált a bajnoki menetelésnek. Grevey volt a kezdő kettese az 1979-ben döntőt játszó Bulletsnek is, hasonlóan megsüvegelendő teljesítményt nyújtva, de újabb szintet lépni már nem tudott a játéka. 1983-ban, egy sérülések által elgyötört szezon után távozott Washingtonból, karrierjét 1985-ben a Milwaukee Bucks csereembereként fejezte be. Visszavonulása után egy népszerű éttermet, valamint egy fagyasztott joghurtot gyártó és forgalmazó céget működtetett, népszerű éttermét sajnos azonban tavaly decemberben pénzügyi okokból be kellett zárnia.

Elvin Hayes. Pusztán statisztikai mutatói alapján Hayes helyet követel magának minden idők legjobb NBA-játékosai között: 16 szezont töltött a ligában, ez idő alatt 1303 mérkőzésen több mint 27 ezer pontot és 16 ezer lepattanót jegyzett, miközben – szándékoltan – kereken 50 ezer percet töltött a pályán, és egész karrierje során mindössze 9 mérkőzést hagyott ki! Pályafutása első tizenkét idényében minden egyes alkalommal ott volt az All-Star meccsen, ő volt a liga pontkirálya 1969-ben, hat All-NBA (négy első, két második) és két All-Defensive (második) csapatba válogatták be. Azonban Hayes pályáját végigkísérte az a negatív megítélés irányába, miszerint igazán fontos mérkőzéseken nem tud csapata élére állni és teljesíteni. Az 1975-ös, Warriors ellen elveszített nagydöntőben emlékezetesen nagyot betlizett, de hiába nyert a Bullets 1978-ban, a sorsdöntő hetedik mérkőzésen például Hayes csak tizenkét pontot szerzett, a negyedik negyedben egyet sem, ráadásul tíz perccel a meccs vége előtt kipontozódott. Kritikusainak ugyanakkor egyből megüzente a lefújást követően a magáról gyakran egyes szám harmadik személyben beszélő Hayes: „Bármit is mondanak rólam, most már azt is hozzá kell tenniük, hogy „E” a bajnok. „E” megnyerte a gyűrűt.”  Igen, Hayes szerette önmagát csak „E” vagy „Big E” néven emlegetni. Hayes 1981-ben visszatért a Bulletstől első csapatához, a Houston Rocketshez, innen vonult vissza 1984-ben, 38 éves korában. 1990 óta a Hall of Fame tagja. Jelenleg is Houstonban él, ahol még hetven fölött járva is tartalékos állományú rendőrtiszt.

Tom Henderson. Az 1977 januárjában az Atlantától érkező Henderson volt a kezdő irányítója az 1978-ban bajnok és 1979-ben döntőt veszítő Bulletsnek. Henderson, a meglehetősen jól védekező, de nem kiemelkedően látványos egyes 1979-ben aztán távozott is Washingtonból, 1983-ig tartó karrierje hátralevő részét a Houston Rockets cserehátvédjeként töltötte el, 1981-ben harmadik alkalommal is eljutva az NBA-döntőbe (a Rockets elveszítette azt a finálét a Bostonnal szemben). Még NBA-karrierjét megelőzően Henderson tagja volt az 1972-es müncheni olimpián szereplő amerikai válogatottnak, amely emlékezetesen botrányos körülmények között veszítette el az olimpiai döntőt a szovjetek ellen. Henderson, akárcsak a csapat összes többi tagja, nem volt hajlandó elfogadni az ezüstérmet a minden bizonnyal csúnyán elcsalt mérkőzés után.

Charles Johnson. Az 1975-ös bajnok Golden State kispadjának "instant offense" játékosát, Johnsont a Warriors 1978 januárjában kitette keretéből, és még ugyanabban a hónapban, Phil Chenier sérülése következtében leigazolta őt a Washington. A húzás mindkét félnek bejött: Johnson kulcsfontosságú csereembere lett egy újabb bajnokcsapatnak, a nagydöntőben a kispadról beszállva volt 14, 17 és 19 pontos mérkőzése is (a Bullets mindet megnyerte). Johnson NBA-pályafutása az 1979-ben elveszített fináléval fejeződött be, ezt követően főleg golfozással töltötte idejét, visszavonultan élt. 2007-ben, 58 évesen rákban halt meg.

Mitch Kupchak. Nem véletlenül ismerős a név, a Lakers idén nyáron menesztett GM-je játékosként három bajnoki címet is nyert, az elsőt a Bullets játékosaként. Kupchak centert és erőcsatárt is tudott játszani, a Washington 1976-ban az első körben draftolta, a bajnoki cím évében meccsenkénti 16 pontjával és 6 lepattanójával kiváló hatodik embere volt a Bulletsnek. 1981-ben igazolt a Lakershez (állítólag Magic Johnson kifejezett kérésére szerezték meg), ahol aztán egy súlyos térdsérülés miatt ugyan rengeteget kellett kihagynia, de további két bajnokcsapatnak volt legalábbis papíron tagja.

Joe Pace. A cserecenter két idényt töltött az NBA-ben 1976 és 1978 között, nem sok lehetőséget kapva Washingtonban a Hayes-Unseld páros mögött. 1978 nyarán a Boston Celtics igazolta le, de soha nem lépett pályára a Kelták mezében, több játéklehetőségre vágyva inkább elhagyta az NBA-t, játszott Olaszországban, Mexikóban, Argentínában, Venezuelában is. Argentínában súlyosan megsérült a háta, megműtötték, de a műtét rosszul sikerült, és Pace nem tudott többé kosárlabdázni. Az Államokba visszatérve elhatalmasodott felette drog- és alkoholfüggősége, a kilencvenes évek közepére hajléktalanná vált. 2008-ban, amikor épp Seattle-ben tengette az életét egy hajléktalanszállón, egy helyi újság cikke nyomán országos figyelmet kapott a sztorija, volt játékostársai, illetve akkori NBA-játékosok közül is sokat felajánlották Pace-nek segítségüket, végül sikerült neki szerezni egy lakást, ahová beköltözhetett az utcáról.

Wes Unseld. Az 1978-as nagydöntő Legértékesebb Játékosa egészen különös, atipikus jelenség volt a kosárlabdapályán. Mindössze 201 centis magassággal játszott centert, atletikus képességek híján nem volt sem túl hasznos dobásblokkoló, sem kimagasló palánk alatti védő, támadójátéka pedig különösen 1974-ben elszenvedett súlyos térdsérülése után teljesen esetlegessé vált (1974 után mindössze egy szezonban átlagolt tíz pont felett meccsenként). Mindennek ellenére Unseld nagy szorgalommal szedte a lepattanókat (karrierátlaga 14.0 e téren), elzárásain szinte lehetetlen volt átjutni, támadásban pedig az ún. „outlet pass” volt a fő fegyvere: az általában lepattanó formájában megszerzett labdákat a saját palánkja alól hajította óramű pontossággal az ellenfél gyűrűje felé száguldó csapattársak kezébe, könnyű kosarak százait lehetővé téve ily módon. Mivel egyáltalán nem érdekelték saját statisztikái, önzetlen és kemény játéka miatt mindenki kedvelte és szeretett vele játszani, nem csoda, hogy egyből újoncévében, amikor 57 győzelemre vezette az akkor még Baltimore-ban működő Bulletst, megkapta az akkor még a játékostársak által megszavazott MVP-díjat (igaz, öt All-Star fellépésén kívül többé egyetlen egyéb egyéni elismerése sem volt, még egy All-NBA Second Team-tagsága sem). Unseld 1981-ben vonult vissza, 1988-ban iktatták be a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa egyikének választották. Visszavonulása után hosszú évekig volt a Bullets edzője (1987-1994) és GM-je (1996-2003), de egyik minőségében sem ért el olyan sikereket, mint játékosként. Szomorú update (2020.06.02.): Wes Unseld, a kiváló egykori center 2020. június 2-án, 74 éves korában elhunyt.

Phil Walker. A csere-dobóhátvédnek az 1977/78-as volt az egyetlen idénye az NBA-ben, a Bullets négy 1978-as playoff-párharca során minden sorozatban egyetlen meccsen került pályára. Később a Continental Basketball Association (CBA) több csapatában is megfordult.

Larry Wright. A csereirányító 9 pontot és 4 gólpasszt átlagolt mérkőzésenként mind az 1978-ban, mind az 1979-ben döntős Bullets színeiben. Wright 1976-tól 1981-ig játszott az NBA-ben, a Washingtonon kívül a Detroit Pistons játékosa volt még a ligában. Miután a Detroit 1981-ben kitette keretéből, Wright Olaszországba igazolt, ahol sikert sikerre halmozott, a Banco di Roma csapatával 1983-ban olasz bajnokságot nyert, 1984-ben pedig megnyerték a Bajnokcsapatok Európa-Kupáját (a mai Euroliga elődjét). A BEK-döntő legértékesebb játékosának és az év európai játékosának egyaránt Wrightot választották. 1988-ig játszott Olaszországban, majd egyetemi edző volt odahaza az USA-ban 2008-ig.

Vezetőedző: Dick Motta. "The opera isn't over 'til the fat lady sings" azaz kb. "Az operának addig nincs vége, amíg a kövér hölgy nem énekel" - egy San Antonio-i helyi újságban olvasta ezt a tételmondatot a Bullets vezetőedzője, Motta a Washington 1978-as playoff-menetelése közepette, és ezt tette meg csapata mottójának, kifejezésre juttatva, hogy a későbbi bajnokot szinte mindegyik rájátszásbeli párharca előtt esélytelennek minősítették, mégis győzni tudtak a Spurs, a Sixers és végül a Sonics ellen is. Motta, azon kevés NBA-edzők egyike, aki maga soha nem volt sem profi, sem középiskolai, sem egyetemi szinten játékos, 1968-ban kezdett a Chicago Bullsnál edzősködni, 1970 és 1974 között minden évben legalább 50 győzelmet aratott csapatával, 1971-ben az Év Edzője díjat is megkapta. A Washingtonnál érte el legnagyobb sikereit az 1978-as bajnoki cím és az 1979-es újabb nagydöntő formájában, majd 1980-ban elhagyta Washingtont, és őt nevezték ki az akkor megalakult Dallas Mavericks első vezetőedzőjévé. Motta pár év alatt ütőképes csapatot épített, ám miután 1987-ben egy 55 győzelmes alapszakaszt követően a Dallas a playoff első körében kiesett, lemondott. A manapság 86 éves veterán tréner a kilencvenes években hosszabb-rövidebb ideig ült a Sacramento (1990-91), ismét a Dallas (1994-96) és a Denver (1996-97) kispadján is, de túl sok sikert ebben az időszakban már nem könyvelhetett el.

1977: Blazermania

1976/77-ben az ABA beolvadása miatt totálisan felbolydult NBA-ben a transzcendens tehetségű center, Bill Walton köré szerveződő, elképesztő csapatjátékot bemutató Portland TrailBlazers diadalmaskodott, a nagydöntőben 0-2-es hátrányból fordítva, megszerezve története első és mindmáig egyetlen bajnoki címét.

A Blazers kemény magja, Lionel Hollins (14), Maurice Lucas (20), Dave Twardzik (13) és Bill Walton (32) csatába indul, mögöttük Dr. Jack Ramsay vezetőedző (Getty Images)

1976 júniusában évekig tartó tárgyalások, egyezkedések, pénzügyi manőverezések és bírósági eljárások után végre megszületett a megállapodás az NBA és legfőbb riválisa, az American Basketball Association (ABA) összeolvadásáról. A paktum értelmében a piros-fehér-kék labdájáról és a hárompontos dobás bevezetéséről elhíresült bajnokság kilenc év után beszüntette működését, talpon maradt hat csapatából négyet (Denver Nuggets, Indiana Pacers, New York Nets és San Antonio Spurs) átvett az NBA, a maradék két franchise (Kentucky Colonels és Spirits of St. Louis) pedig megszűnt, és játékosaikat a „régi” NBA-csapatok között osztották szét. Az ABA-NBA összeolvadás („merger”) a tengerentúlon jelentős szakirodalommal bír, ehelyütt nem is térnénk ki a játékosok szétdobálásával, a tévébevételek felosztásával, az újonnan belépő csapatokra kiszabott „büntetésekkel” kapcsolatos összes apró-cseprő kitételre (pedig volt egy pár, pl. az NBA legendás paktuma a Spirits of St. Louis volt tulajdonosaival, a Silna testvérekkel, erről talán majd egyszer máskor), de pár dolog azért kiemelendő.

A New York Knicks például meglehetősen feudális alapokon állva ragaszkodott ahhoz, hogy „területi jogai megsértéséért” kárpótolja őket a második New York-i franchise-ként a ligába érkező Nets, akiknek az NBA a csatlakozás feltételéül szabta, hogy fizessenek be 4.8 millió dollár „jóvátételt” a Knicks kasszájába. Az anyagilag amúgy sem túl stabil lábakon álló ABA-csapatnak nem volt ennyi felesleges pénze, azt előteremteni csak úgy tudták, hogy kénytelenek voltak eladni szupersztárjukat, a háromszoros ABA-MVP Julius Ervinget, akit a Philadelphia 76ers vásárolt meg (a Nets felajánlotta Ervinget a Knicksnek is, ha elengedik a „büntetésüket”, de a Knicks inkább a pénzt választotta). A másik pengeélen táncoló franchise a Pacers volt, akik hiába voltak az ABA-történelem legeredményesebb csapata három bajnoki címükkel, pénzügyileg elég rosszul álltak az összeolvadás idején, és az anyagi stabilitásra törekvő NBA inkább a Kentucky Colonelst látta volna helyettük a mezőnyben. Igen ám, de a Chicago Bulls megfúrta a Colonels csatlakozását, mivel a Kentucky centerére, Artis Gilmore-ra fájt a foguk, akinek NBA-s játékjogait egyébként a Bulls birtokolta. Így végül a Colonels jutott a megszüntetés sorsára, és a Pacers csatlakozhatott az NBA-hez, igaz, playoffba kerülniük még hosszú évekig nem sikerült.

Nem úgy a Julius Ervinget megszerző Philadelphiának. „Dr. J” érkezése egyből a liga elitjébe emelte az évek óta csak vegetáló, pár évvel korábban (1972/73) mindössze 9 alapszakasz-győzelmével máig fennálló negatív ligacsúcsot felállító Sixerst, akik 50 győzelmükkel a Keleti Konferencia élén végeztek. A Houston Rockets, amelyet szintén az előző idényben még az ABA-ben játszó ifjú titán, Moses Malone vitt széles vállain, másodikként futott be a Sixers mögött. A négy ABA-ből érkező csapat közül kettő, a Nuggets és a Spurs, két megállíthatatlan dobógép vezetésével (Denverben David Thompson, San Antonióban George Gervin) egyaránt a rájátszásba jutott, a Nuggets Nyugaton a második legjobb mérleggel, 50 győzelemmel, míg a Spurs Keleten (!) 44 sikerrel (valaki fejjel lefelé tarthatta a térképet az ABA-csapatok Konferenciákba sorolásakor). Tíz ABA-ből érkező játékos volt ott az NBA All-Star meccsén 1977-ben, a liga legjobb tíz pontszerzője közül  négyen is az ABA-ben játszottak még egy évvel korábban, az Indiana Pacers irányítója, Don Buse lett a liga legjobb gólpasszadója és labdaszerzője is, sőt, még az Év Edzője díjat is az ABA-ből érkező edző nyerte a Houstont irányító Tom Nissalke személyében. Az összeolvadás kétségkívül jelentős vérfrissítést jelentett az azt megelőző években kissé identitását vesztett, csökkenő nézettségű NBA-nek.

Ám a bajnokság ezévi végkimenetelét döntő mértékben meghatározó változásnak mégis olyasvalami bizonyult, amelynek semmi köze az összeolvadáshoz: Bill Walton, a Portland TrailBlazers harmadéves centere végre egészséges volt. Walton, minden idők egyik legsikeresebb egyetemi kosárlabdázója hasonló várakozások közepette érkezett a ligába az 1974-es draft 1/1-es kiválasztottjaként, mint pár évvel korábban Kareem Abdul-Jabbar, ámde első két szezonja nem sikerült túl jól. Akárcsak sajnos egész profi pályafutása során, már ekkor is rengeteget kínlódott sérülésekkel, valamint a magát a kaliforniai hippimozgalom gyermekeként definiáló Walton nem is érezte túl jól magát a felhős, borongós Portlandben és a pénzközpontú NBA világában. Ám 1976-ban a Blazers élére kinevezett új edző, a kiváló pedagógusi képességekkel bíró, empatikus Dr. Jack Ramsay, valamint az ABA-s Kentucky Colonelstől érkező, és rövidesen Walton legjobb barátjává váló erőcsatár, Maurice Lucas új életet leheltek a centerbe. A Blazers 49 meccset nyert az 1976/77-es alapszakaszban, és 1970 óta íródó története során először bejutott a rájátszásba.

Bill Walton, Dave Twardzik és Lionel Hollins megállítják Kareem Abdul-Jabbart és a Lakerst (sfchronicle.com)

A Nyugati Konferencia élén Kareem Abdul-Jabbar és a Lakers zárt 53 győzelemmel (az egy évvel korábbi betli után a Lakers a liga legjobb mérlegével jutott ismét a playoffba, Jabbar pedig karrierje során immáron ötödszörre lett az alapszakasz MVP-je), a másodikként pedig legeredményesebb egykori ABA-csapatként David Thompson, Dan Issel és a Denver Nuggets végzett. A Portland így ugyan csak harmadik számú kiemeltként vágott neki az immáron hatcsapatos rájátszásnak, annak első körében a Chicagót, második körében a Denvert is búcsúztatták, majd a főcsoportdöntőben, vaskos meglepetést szolgáltatva 4-0-ra lemosták a pályáról Jabbart és a Lakerst, így első rájátszásbeli szereplésük alkalmából egyből bejutottak a nagydöntőbe. A Blazers menetelése az egész NBA-t lázba hozta, az alapszakaszt a liga legjobb lepattanózójaként és dobásblokkolójaként záró Walton vezetésével a Portland a csapatjáték netovábbját mutatta be, melyben legfontosabb szerepe a hihetetlen játékintelligenciával bíró centernek volt: védekezése mellett passzjátéka is élményszámba ment, képes volt maga körül minden csapattársát jobbá tenni. Ezt a jelenséget emlegették összefoglalóan abban az időben ligaszerte úgy, hogy „Blazermania”.

Akárcsak Walton és Abdul-Jabbar csatája Nyugaton, Keleten is összecsapott a „régi és az új” a rájátszás során, amikor a Philadelphia 76ers a második körben a címvédő Boston Celticsszel találkozott. A 44 alapszakasz-győzelemmel  csak a negyedik helyen végző, de a playoff első körében a San Antoniót azért felülmúló, öregedő Celtics nagy csatát vívott az elképesztő tűzerővel rendelkező, látványos Sixersszel, de végül 4-3 arányban alulmaradtak. Julius Erving és a Philadelphia a főcsoportdöntőben aztán legyőzte Moses Malone-t, Rudy Tomjanovichot és a Rocketst, és 1967 után jutott a nagydöntőbe. Bár a Philadelphia játéka egyértelműen Erving köré épült, nem volt korántsem egyszemélyes csapat a Sixers: Dr. J mellett a magas posztokon szintén két korábbi ABA All-Star, George McGinnis és Caldwell Jones szerepelt, a hátvédposztokon is két dobógép, Doug Collins és World B. Free termelte a pontokat, a kispadról pedig olyan játékosok érkeztek, mint a zsákológép Darryl Dawkins, a távoli dobások specialistája, idősb Mike Dunleavy, a korábban a Knicksszel bajnokságot nyerő, elsősorban védekezésben rendkívül hasznos Henry Bibby, valamint Joe „Jellybean” Bryant, Kobe Bryant apja.

Az ikonikus képen Dr. J, azaz Julius Erving szárnyal a Blazers fölött (ballislife.com)

A döntő előtti előzetes esélylatolgatások egyértelműen a Philadelphiát tartották esélyesebbnek, annak ellenére, hogy a többség inkább szimpatizált a csapatkoncepciót tökélyre járató Portlanddel, mint a látványos, de egyénieskedőnek mondott kosárlabdát játszó Sixersszel. A két különféle stílus első összecsapása megfelelt az elvárásoknak, a nagydöntő nyitómérkőzésén Erving már rögtön az első támadást egy elképesztő zsákolással fejezte be, 33 pontot dobott, Doug Collins is 30-at szórt. Hiába gyűjtött össze a másik oldalon Walton 28 pontot és 20 lepattanót, a Sixers védekezésben is remekelt ezúttal, 34 labdaeladásba hajszolták bele a Blazerst, és 107-101-re nyertek. A második mérkőzésen ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg azzal, hogy Caldwell Jones és Darryl Dawkins Waltont is sikeresen levédekezték, a Philadelphia 107-89-re nyert és 2-0-ra vezetett.

Bár a második összecsapás sima Philly-győzelmet hozott, mégis ezt tartják a sorozat fordulópontjának az utolsó percekben lezajlott események miatt. A feszült hangulatú találkozó negyedik negyedében Darryl Dawkins összeakaszkodott a palánk alatt a portlandi Bobby Grosszal, ütésváltásra került sor, melybe beszállt a mindig csapattársai védelmére kelő kőkemény Maurice Lucas is, földre küldve Dawkinst, majd szinte az összes játékos, mindkét csapat kispadja, biztonságiak, sőt nézők (!) is csatlakoztak a tömegjelenethez. A csetepaté végén Dawkinst és Lucast kiállították, de Lucas csapattársa melletti kiállása ismét egységbe kovácsolta a kissé hitehagyott Blazerst. A Portlandben rendezett harmadik mérkőzést simán nyerték a hazaiak (129-107), Lucas 27 ponttal és 12 lepattanóval, Walton 20 ponttal, 18 lepattanóval és 9 gólpasszal remekelt. A negyedik meccsre a Sixers-edző Gene Shue ismét nyomás alá helyezte Waltont a palánk alatt Caldwell Jones és McGinnis által, de ezúttal a portlandi centert nem lehetett zavarba hozni, sorra osztotta ki a blokkokat, majd elöl a gólpasszokat a 25 pontot szerző hátvédnek, Lionel Hollinsnak és a 24 pontos Lucasnak, a Blazers ismét nagy fölénnyel győzött (130-98) és kiegyenlített a párharcban.

Bill Walton hegyként magasodik Doug Collins és a Sixers fölé (hoopshabit.com)

Az ötödik találkozó első felében a Philadelphia sorozatos faultolással igyekezett akasztani a lendületbe jött Portland játékát, mely egy ideig működött is nekik, de a harmadik negyedben megint lekerült a kosárról a fedél, a Blazers negyven pontot szerzett a játékrészben és állva hagyta a Phillyt. Julius Erving megtette, amit tudott, 37 egységet szórt be, de csapattársai (elsősorban az egész sorozatban csapnivalóan dobó másik pontgyáros, McGinnis) nem tudtak felnőni hozzá, míg a Blazers élére ezúttal Bobby Gross állt 25 pontjával, Lucas ismét dupla-duplázott, Walton 24 lepattanójával csapatrekordot állított fel. A 110-104 arányú győzelemmel a Blazers átvette a vezetést, és otthon léphetett pályára a hatodik meccsen a bajnoki cím megszerzéséért. A magabiztosan játszó Portland végig kontrollálta a mérkőzést, de a negyedik negyed végén az ezúttal 40 pontig jutó Dr. J két pontra felhozta a Sixerst, sőt, McGinnis labdaszerzése után az egyenlítésért támadhatott a Philly, de az utolsó labdabirtoklásuk során előbb Erving, aztán World B. Free, és végül McGinnis is dobást rontott. Így végül a Blazers előnye megmaradt (109-107),  4-2 arányban megnyerték a nagydöntőt és a bajnokságot. Bill Walton hihetetlen számsorral zárta a hatodik meccset (20 pont, 23 lepattanó, 8 blokk, 7 gólpassz), nem is lehetett kérdés, hogy ő  kapja a döntő Legértékesebb Játékosának járó díjat.

Az ünneplő portlandi játékosok pezsgővel locsolják Dr. Jack Ramsay vezetőedzőt (nba.com/blazers)

A Blazermania tehát jött, látott és győzött – majd ugyanilyen gyorsasággal le is áldozott a portlandi szép napoknak. Walton a következő idény közepette eltörte a lábát, összeveszett a csapat vezetőségével sérülésének kezelése miatt, melynek végkifejlete az lett, hogy csúnya körülmények közepette elhagyta végül a csapatot. A címvédés így nem jöhetett össze, sőt mi több, az azóta eltelt negyven évben nem sikerült újra bajnokságot nyernie a Blazersnek (két nagydöntős szereplésük volt ugyan, 1990-ben és 1992-ben, de mindkétszer vereség lett a vége). Julius Erving és a Philadelphia 76ers ugyanakkor még hosszú évekig a liga elitjében tudott maradni, a nyolcvanas évtized első felében három elveszített nagydöntőt követően 1983-ban sikerült újra bajnoki címet szerezniük.

Elülső sor: Larry Weinberg tulajdonos, Harry Glickman GM, Herm Gilliam, Dave Twardzik, Johnny Davis, Lionel Hollins, Dr. Jack Ramsay vezetőedző, Jack McKinney segédedző.
Középső sor: Lloyd Neal, Larry Steele, Corky Calhoun, Bill Walton, Maurice Lucas, Wally Walker, Robin Jones, Bob Gross.
Leghátsó sor: csapatorvosok és egyéb Blazers-alkalmazottak.

David "Corky" Calhoun. A hármas poszton bevethető cserejátékos 1972 és 1980 között játszott az NBA-ben, Portlandet megelőzően volt a Phoenix és a Los Angeles Lakers játékosa is, majd miután 1978-ban távozott a Blazerstől, szerepelt még az Indiana Pacersnél is. Bár hasznos védőjátékosként tartották számon, az 1977-es playoffban kapott átlag 8 perc játékidejével azért nem ő volt a legélesebb kés a fiókban. Visszavonulása után a kosárlabdáról az olajiparra nyergelt át, jelenleg is egy olajipari nagyvállalat alelnöke.

Johnny Davis. A villámgyors újonc irányító a kispadról beszállva adott lendületet az 1977-es bajnok Portlandnek. Miután a rájátszásban a kezdő hátvéd Dave Twardzik megsérült, Davis több kiváló meccset is összehozott a helyén játszva (25, majd 20 pont a Denver elleni sorozatban, 21 egység a Lakers elleni párharc negyedik meccsén, 18 pont a nagydöntő harmadik mérkőzésén). 1978-ban a Blazers az Indianához cserélte, ahol négy statisztikailag igen erős szezont töltött, majd volt még az Atlanta és a Cleveland játékosa is. 1986-ban vonult vissza. Több, mint húsz évet edzősködött az NBA-ben, volt vezetőedző a Philadelphiánál (1996/97) és az Orlandónál (2003-2005), és segédedző számtalan további csapatnál, így többek közt a Blazersnél, volt csapattársa, Lionel Hollins vezetőedzősége idején a Memphisnél, legutóbb pedig a 2013/14-es idényben a Lakersnél.

Herm Gilliam. A veterán hátvéd, Gilliam még Oscar Robertson csapattársaként kezdte pályafutását 1969-ben a Cincinnati Royalsnál, egy idényt Buffalóban, négy évet az Atlantánál, majd egy szezont a Seattle-nél töltött, az 1976/77-es volt az utolsó éve a ligában. A Los Angeles Lakers elleni 1977-es főcsoportdöntő második meccsének ő volt a hőse 24 pontjával, a mérkőzést később csapattársai csak mint "Herm Game" emlegették. Gilliam szerette volna folytatni pályafutását a Blazersnél a következő szezonban is, ám az előidényt követően a Portland kitette keretéből. Miután így kénytelen volt visszavonulni, a legnagyobb amerikai csomagküldő szolgálatnál helyezkedett el és csinált magának karriert a civil életben. 58 éves korában halt meg 2005-ben, egy szívroham következtében.

Bobby Gross. A bajnokcsapat kezdő hármasa a másodéves Gross volt, egy remekül védekező, jól passzoló, gyors játékos, aki egyfajta "glue guy" funkciót is ellátott. A ligában a legjobb idénye a harmadik éve volt, 1977/78-ban meccsenként 12.7 pontot, 5.6 lepattanót és 3.5 gólpasszt átlagolt, és az All-Defensive Second Team soraiba is bekerült. Miután 1978-at követően a Blazers két legnagyobb sztárjával, Waltonnal és Maurice Lucasszal is visszafordíthatatlanul megromlott a csapat viszonya, a népszerű Gross-szal nem akartak ugyanígy járni, és megtették a Portland legjobban fizetett játékosává, még azt is belevették a szerződésébe, hogy állják az éves golfbérletét a kedvenc pályáján. Sajnos Gross teljesítménye ezt követően hanyatlani kezdett, 1982-ben el is hagyta Portlandet, majd 1983-ban, egy San Diego Clippersnél töltött idény után be is fejeződött pályafutása. A Blazers 2008-ban azért visszavonultatta 30-as számú mezét.

Lionel Hollins. Az 1977-es Blazers kezdő irányítója a második szezonját futó Hollins volt. Első három szezonja során a fiatal Hollins rohamosan fejlődött, 1976-ban az All-Rookie First Team tagja, 1978-ban All-Star és az All-Defensive First Team tagja, míg 1979-ben az All-Defensive Second Team soraiba választották be, ám ebben az idényben súlyos térdsérülést szenvedett, amely megtörte ígéretesen induló karrierjét. 1980-ban a Portland egy elsőkörös draftjogért cserébe a Philadelphiához cserélte, az 1977-es döntős ellenfél színeiben Hollins még további két fináléban játszhatott, 1980-ban és 1982-ben (mindkétszer veszített a Sixers). 1985-ben vonult vissza, miután volt egy-egy idény erejéig a San Diego, a Detroit és a Houston játékosa is. A mai NBA-szurkolók elsősorban edzőként ismerhetik nevét, 2009 és 2013 között a Memphis Grizzlies vezetőedzőjeként háromszor is a rájátszásba juttatta csapatát, és az ő nevéhez fűződik a franchise történetének legnagyobb sikere, a 2013-as nyugati főcsoportdöntő. 2014 és 2016 között a Brooklyn Nets kispadján ült, itt már lényegesen kevesebb eredményt mutatva fel (2016 januárjában kirúgták). Az ő mezszámát (14) is visszavonultatták Portlandben.

Robin Jones. A cserecenter két szezont töltött a ligában, 1976/77-ben a Portland, 1977/78-ban a Houston játékosa volt. NBA-pályafutása befejeződését követően még évekig szerepelt Európában, Franciaorszában és az Egyesült Királyságban játszott, majd az Anheuser-Busch sörgyártó vállalat marketingigazgatója volt Illinois államban. Szomorú update (2018.07.26.): Robin Jones 2018. július 16-án, 64 éves korában elhunyt.

Maurice Lucas. Bill Walton mellett a 206 centi magas, tiszta izom "Luke" volt az 1977-es Blazers másik szellemi vezére. Az ABA-ben a Spirits of St. Louis és a Kentucky Colonels színeiben is játszó Lucas első NBA-szezonjában, 1976/77-ben 20.2 pontot és 11.4 lepattanót átlagolt, 1977-től 1979-ig minden évben All-Star volt, 1978-ban az All-Defensive első és az All-NBA második, 1979-ben az All-Defensive második csapat soraiba választották. A Pittsburgh városának legkeményebb gettójában felnőtt Lucas nem ismert kíméletet, bárkinek odasózott, ha magát vagy csapattársait fenyegető veszélyt észlelt, ebből kifolyólag nem volt egy könnyen kezelhető jelenség sem a pályán, sem azon kívül. Bár Bill Waltonnal egy idény leforgása alatt legjobb barátok lettek, az 1978 után történteket az ő kapcsolatuk is megsínylette, és miután Walton elhagyta Portlandet, Lucas is egyre többször volt elégedetlen a csapattársaival és a fizetésével, nem egyszer tetemre hívva utólag Waltont is, mondván, indokolatlanul keresett jóval többet mindenkinél a csapatban a center. Miután a Blazers nem volt hajlandó a fizetésén emelni, elcserélését kérte, így 1980-ban a New Jersey-hez került. 1988-ig tartó pályafutása során volt a Nets, a Knicks, a Suns, a SuperSonics és a Lakers játékosa is, utolsó idényében, 36 évesen visszatért a Portlandhez, innen vonult vissza. Bár a Phoenix játékosaként 1982/83-ban is sikerült még egy kiváló szezont futnia (All-Star szereplés), sehol máshol nem tudott már olyan sikeres lenni, mint a Blazersnél volt. A Portland az ő 20-as mezszámát is felhúzta a mennyezetre, még 1988-ban, ezt követően több alkalommal is dolgozott Lucas segédedzőként Portlandben. 2009-ben prosztatarákot diagnosztizáltak az akkor is épp a Blazers stábjában dolgozó egykori kőkemény erőcsatárnál, aki 2010 októberében, 58 éves korában elhunyt.

Lloyd Neal. Az 1973-as All-Rookie Team tagja, a keményen védekező és lepattanózó Neal ötödik NBA-szezonját futotta 1976/77-ben. 1976-ban még 15.5 pontot és 8.6 lepattanót átlagolt meccsenként a magasember, ám a bajnoki cím évében, az egészséges Walton és a frissen érkezett Lucas mögött jócskán lecsökkent a szerepe, továbbá rengeteget bajlódott állandóan sérült térdeivel, amelyek 1979-ben, mindössze 28 évesen visszavonulásra kényszerítették. Mivel a portlandi közönség kimondottan kedvelte (egyszer a legenda szerint egy Lakers elleni idegenbeli meccsen még a Lakers-főszurkoló Jack Nicholson fejét is leüvöltötte a kispadról), az ő mezszámát is visszavonultatta a Blazers (36), mely egyben a franchise történetének első visszavonultatott mezszáma volt, 1979-ben. Kosárlabda-karrierjét követően Neal hosszú évekig dolgozott az amerikai szövetségi adóhatóságnál.

Larry Steele. Akárcsak Bob Gross vagy Lloyd Neal, Larry Steele is egy szorgos-hasznos kiegészítő ember, ebből kifolyólag a portlandi közönség egyik nagy kedvence volt. Az 1971-től kezdve a Blazersnél játszó Steele elsősorban labdaszerzések terén jeleskedett (1974-ben, az első olyan NBA-szezonban, amelynek során a labdalopásokat hivatalos statisztikaként rögzítették, Steele vezette a ligát ebben a kategóriában), és fáradhatatlanul vetődött minden veszni látszó labda után a pályán. Játékstílusa az évek során kikezdte a térdeit, a bajnoki cím évét követően ő is sokat kínlódott a sérülésekkel, végül 1980-ban, 30 évesen vonult vissza. Talán mondani sem kell, az ő 15-ös számú meze is a portlandi Moda Center (korábban Rose Garden) mennyezetén lóg. Visszavonulása után Steele dolgozott a Blazers marketingrészlegén, 1987 és 1994 között a Portlandi Egyetemen volt edző, és közvetített NBA-meccseket a CBS tévécsatornán.

Dave Twardzik. Maurice Lucashoz hasonlóan Twardzik is az ABA-ből érkezett a Blazershez 1976 nyarán. A rivális ligában a hátvéd négy szezont töltött a Virginia Squires játékosaként, 1975-ben All-Star is volt az ABA-ben. A Portlandnél, ahol Lionel Hollins partnereként kezdett a hátvédsorban, nem kedvelte őt különösen a szupersztár center Bill Walton, és Twardzik sem rajongott a szerinte nagyképű és basáskodó Waltonért, ennek ellenére a pályán remekül funkcionált a kapcsolatuk. A jól védekező, remekül passzoló és hatékony betörésekre képes Twardzik négy idényt töltött végül Portlandben, 1980-ban, több csapattársához hasonlóan, neki is egy sérülés miatt kellett visszavonulnia. Dolgozott később a Blazers vezetőségében, volt segédedző a Pacersnél, a Pistonsnál, a Hornetsnél, a Clippersnél, a Warriorsnál és a Nuggetsnél is, legutóbb, 2005 és 2012 között az Orlando Magicnél volt GM-helyettes. 13-as számú mezét a Portland úgyszintén visszavonultatta.

Wally Walker. A zavarbaejtően jóképű Walkert minden idők talán legszebb NBA-játékosaként tartják számon. Az újonc bedobó Bob Gross cseréje volt a hármas poszton az 1976/77-es Portlandben, de a bajnoki cím megnyerését követően már csak 9 meccs jutott neki Blazers-mezben, 1977 novemberében a Seattle-hez cserélték a magas draftpozíciójához (1/5) képest alulteljesítő Walkert. Dr. Jack Ramsay elmondása szerint többre is vihette volna, ha nem lett volna annyira jóképű. Ennek ellenére Walker még egy NBA-bajnokcsapat tagja lehetett 1979-ben a Sonics színeiben, majd Seattle-ben hosszú évekig a csapat GM-je volt.

Bill Walton. Ha felteszik a kérdést, melyik NBA-játékos emelkedhetett volna minden idők tíz legjobbja közé, ha nem akadályozzák meg ebben a sérülések, legtöbben Penny Hardaway, Grant Hill vagy Tracy McGrady nevét említik - erre a kérdésre ugyanakkor legnagyobb bizonyossággal Bill Walton a válasz. Az NBA-be kétszeres NCAA-bajnokként érkező Walton talán a valaha volt legmagasabb kosárlabda IQ-val bíró center, aki bár nem volt kiemelkedő pontszerző (18.6 pontos átlaggal második volt a csapaton belül Maurice Lucas mögött 1976/77-ben), erre nem is volt feltétlenül szükség, olyan mértékben dominált a játék minden más elemében. Atletikus képességei meghaladták korát, ő volt a liga legjobb lepattanózója és blokkolója, védekezésben áthatolhatatlan akadályt jelentett a gyűrű közelében, támadásban pedig képes volt irányítóként gyorsindításokat vezetni és passzaival kihagyhatatlan helyzetbe hozni társait. Walton mellett játszva olyan hasznos, de legfeljebb átlagos képességű játékosok is klublegendává válhattak Portlandben, mint Bobby Gross, Dave Twardzik, Lloyd Neal vagy Larry Steele (nem csoda, hogy mindannyiuk karrierje pár éven belül véget ért azután, hogy Walton elhagyta Portlandet). Ám miután Walton az 1978-as rájátszásban eltörte a lábát, és a címvédő Blazers kiesett, nagyon csúnya véget ért a portlandi tündérmese (hozzá kell tenni, Waltont úgy is megválasztották az 1977/78-as alapszakasz MVP-jévé, hogy csak 58 meccsen lépett pályára az idény során). Walton azzal vádolta meg a Blazerst, hogy félrekezelték a sérülését, majd sérülten is erőltették a játékát a playoffban, és követelte az elcserélését. Erre a Portland nem volt hajlandó, így Walton a teljes 1978/79-es idényt kiülte, végül 1979-ben szabadügynökként a San Diego Clippershez távozott.

Vezetőedző: Dr. Jack Ramsay. A Pennsylvania egyetemen tanárként doktori címet szerző Ramsay köztiszteletben álló figurája volt az NBA-nek edzőként és kommentátorként eltöltött több mint negyven éves pályafutása során. A tősgyökeres philadelphiai Ramsay a helyi St. Joseph's főiskola kosárcsapatának edzőjeként szerzett magának hírnevet 1955 és 1966 között, majd a Philadelphia 76ers kérte fel, legyen a csapat GM-je. Első Sixersnél töltött szezonjában a Wilt Chamberlain köré épített Philly megnyerte a bajnoki címet, de Ramsay jobban szeretett volna ismét edzősködni, ezért 1968-ban leült a Sixers kispadjára, és 1972-ig edzette a Philadelphiát, amellyel ugyan háromszor is rájátszásba jutott, az 1967-es sikert már nem tudták megismételni. Ramsay 1972-ben elfogadta a harmadik szezonját kezdő Buffalo Braves ajánlatát, akikkel négy év alatt szintén három playoff-szereplést harcolt ki, innen érkezett épp a legjobbkor, 1976-ban Portlandbe. Bár nagyon közel állt mind Bill Waltonhoz, mind Maurice Lucashoz, ő sem tudta megakadályozni Walton botrányos távozását a franchise-tól. Walton nélkül ugyan Ramsay csapata 1986-ig egy szezon kivételével minden évben playoff-résztvevő volt, nem tudtak többé a bajnoki cím közelébe kerülni. Dr. Jack 1986 és 1988 között az Indiana Pacers vezetőedzője volt még a ligában, majd a Philadelphia 76ers és a Miami Heat meccseinek szakkomentátoraként, és az ESPN szakértőjeként dolgozott egészen 2012-ig. Ramsay, a kiváló tanárember 2014-ben, 89 éves korában hunyt el.