1978: A két underdog nagy csatája

Hiába dominálta az 1977/78-as NBA-alapszakaszt az előző idény két döntőse, a Portland TrailBlazers és a Philadelphia 76ers, ismét egy új győztest avathatott a liga: a Washington Bullets nyerte meg a bajnokságot, 4-3-ra felülmúlva a Seattle SuperSonics csapatát egy fordulatos fináléban.

A Portland TrailBlazers ott folytatta 1977/78-ban, ahol az előző nagydöntő végén abbahagyta: a címvédő ellenállhatatlan játékot mutatott be, első 60 alapszakasz-meccséből 50-szer győztesen hagyta el a pályát. Bill Walton, a Blazers centere azonban a hatvanadik mérkőzés után fájdalomra kezdett panaszkodni már korábban is sokszor sérült bal lábfejében, és a Blazers elveszítette őt az alapszakasz hátralévő részére. Ugyan Walton nélkül csak egy 8-14-es mutatót sikerült összehozniuk a maradék 22 meccsen, így is a liga legjobb mérlegével zárt a Portland (58-24), ráadásul a Blazers orvosai úgy-ahogy összedrótozták Waltont, hogy a rájátszásra visszatérhessen (a center úgy is megkapta az 1977/78-as MVP-díjat, hogy csak 58 alapszakasz-meccsen tudott pályára lépni).

Keleten Julius Erving és a Philadelphia 76ers 55 mérkőzést nyert, ezzel az élen végeztek, mögöttük a liga pontkirálya, George Gervin vezette San Antonio Spurs zárt 52 sikerrel, a harmadik helyet pedig egy harmatos mérleggel (44-38) a Washington Bullets szerezte meg. A két évvel ezelőtti bajnok Boston Celtics nem jutott be a rájátszásba John Havlicek utolsó szezonjában, bár Hondo 38 évesen is magas színvonalú játékot produkált, két fő társa közül Dave Cowens már javarészt elveszítette a motivációját a kosárlabdát illetően, Jo Jo White pedig sérülés miatt robbant le. A New York, a Cleveland és az Atlanta egészítette még ki a keleti playoff mezőnyét.

A Portland mögött tülekedő nyugati csapatok közül a liga leglátványosabban játszó együttese, a David Thompson és Dan Issel vezette Denver, a két évvel korábban döntőt veszítő, ezúttal pedig már az Év Újoncává választott Walter Davis repítette Phoenix, valamint a feltörekvő Seattle esélyei nőttek meg leginkább a fináléba jutásra Walton sérülésével. A Kareem Abdul-Jabbar féle Los Angeles Lakersnek nem volt túl jó szezonja, az ötszörös MVP Kareem a szezon legelején eltörte a kezét, ennek, illetve az 1977. december 9-i Rudy Tomjanovich-Kermit Washington incidensnek az utóhatásait is egész szezonban érezte a gárda, akik 45 győzelmükkel csak az ötödik kiemelést szerezték meg.

A Seattle ki is ütötte a playoff első körében a Lakerst, így ők csaphattak össze a küzdelmekbe a második körben bekapcsolódó címvédő Portlanddel. Walton valóban visszatért – ám mindössze két mérkőzésen tudott pályára lépni a sorozatban, mivel rásérült a műtött lábára (mint később kiderült, ezek voltak Walton utolsó meccsei a Blazers mezében). A Sonics kihasználta a center kidőlését, és 4-2-vel kiejtette a címvédőt, majd a főcsoportdöntőben az esélyesebbnek tartott Denvert is felülmúlták, szintén 4-2 arányban. Az 1967-ben alapított Sonics története első nagydöntőjébe jutott be, ahol, hiába zárták az alapszakaszt mindössze 47 győzelemmel, így is pályaelőnyből vághattak neki a sorozatnak, bízva abban, hogy hátvédpárosuk (a „Varázsló” becenevű ördöngös irányító, Gus Williams és a korszak egyik legjobb „two-way” hátvédje, a fiatal Dennis Johnson) és magasembereik (az atletikus Marvin Webster és a finom kezű, de kiválóan védekező Jack Sikma) lendülete tovább tart.

Keleten a Sonicshoz hasonló ívet írt le a Bullets által befutott pálya: miután kiverték az első körben az Atlantát, pályahátrányból búcsúztatták George Gervint és az esélyesebbnek tartott San Antoniót (4-2), majd a főcsoportdöntőben még nagyobb meglepetésre legyőzték „Dr. J” , azaz Erving csapatát, a Sixerst is (ugyancsak 4-2). A szupersztár Erving az egész sorozatban szenvedett a Bullets fojtogató védekezésével szemben, és nem tudott önmaga lenni, így aztán 1971 és 1975 után története harmadik nagydöntőjét játszhatta a washingtoni alakulat (az első alkalommal, 1971-ben még Baltimore-ban működött a franchise), akik eddig egyik fellépésük alkalmával sem tudtak meccset nyerni a fináléban. A Bullets gerincét továbbra is az Elvin Hayes-Wes Unseld magasember-páros képezte, fontos változás volt viszont 1975-höz képest a korábban a Milwaukee-val bajnok kiscsatár, a sokoldalú Bobby Dandridge érkezése, valamint paradox módon a háromszoros All-Star hátvéd, Phil Chenier sérülése. Chenier, aki egyébként Hayes mellett a Bullets fő pontfelelősének számított, még 1978 januárjában dőlt ki egész szezonra, a helyére a kezdőcsapatba kerülő fiatal Kevin Grevey, és a sérülés miatt leigazolt veterán Charles Johnson igen fontos szerepet játszottak a Bullets playoff-menetelésében.

Wes Unseld (41) és Elvin Hayes (11)

Még egy érdekes adalék: 1958 óta először, illetve a 82 meccses alapszakasz bevezetése óta máig egyetlen alkalommal fordult elő, hogy két olyan csapat jutott az NBA nagydöntőjébe, amelyek egyike sem érte el az alapszakaszban az 50 győzelmet. A furcsa párosítást látva sem az NBA-követő közönség, sem a liga vezetősége nem csapkodta a térdét örömében, hiszen sem az egy évvel korábban varázslatos játékával óriási hangulatot csináló Blazers, sem valamelyik látványos egykori ABA-sztár csapata (Philadelphia, Denver, San Antonio), sem valamelyik „tradicionális” nagycsapat (Boston, LA Lakers, New York) nem volt ott a nagydöntőben – amely ennek ellenére azért élvezetes kosárlabdát hozott.

A Seattle-ben rendezett első meccsen Grevey és Hayes vezetésével az idegenben játszó Bullets komoly előnyre tett szert, már 19 ponttal is vezettek, amikor érkezett Freddie „Downtown” Brown, a Sonics távolidobás-specialistája, aki tizenhat pontot szórt a mérkőzés utolsó kilenc percében, ennek köszönhetően a Sonics fordított és győzött (106-102, 1-0). Ismétcsak szervezési gondok miatt a párharc második meccsét már Washingtonban rendezték, ahol Bobby Dandridge állt a hazaiak élére, 34 ponttal a mezőny legjobbja volt, a Bullets pedig kiegyenlített (106-98, 1-1). Dennis Johnson, a Sonics hátvédje hét dobást blokkolt a harmadik meccsen, az addig nagyon élő Grevey-t pedig egyetlen sikeres mezőnykísérleten tartotta, és ezzel a Sonics kicsikart egy 93-92-es idegenbeli győzelmet, visszavéve a vezetést (2-1), igaz, a negyedik negyed legvégén kétszer is eladták a labdát, ám a washingtoni oldalon Dandridge győztesnek szánt dobása célt tévesztett.

A negyedik találkozó volt a legkiélezettebb a sorozatban. A csapatok visszatértek Seattle-be, és az ismét nagyot játszó Dennis Johnson vezetésével a Sonics uralta is az összecsapást, de a negyedik negyedben csúnyán bordán könyökölték, és ápolni kellett. Johnson távollétében a Bullets ledolgozta hátrányát, majd vezetést is átvette, de miután „DJ” visszatért, a Sonicsnak sikerült hosszabbításra mentenie a csatát. A ráadásban aztán a washingtoni kispadról beszálló Charles Johnson kosaraira már nem maradt válasza a Sonicsnak, hiába zárt Dennis Johnson 33 ponttal, hét lepattanóval és három blokkal, végül a Bullets nyert (120-116, 2-2). Az ötödik találkozón DJ és Freddie „Downtown” Brown ismételt pontzuhatagának köszönhetően javított otthon a Sonics (98-94, 3-2), de a hatodik összecsapáson óriási pofonba szaladtak bele Washingtonban: a Bullets döntőbeli rekordot jelentő 35 ponttal nyerte meg a meccset (117-82) a dupla-duplázó Hayes és a szokatlan szerepkörben, hátvédként játszva mismatch-problémákat okozó Dandridge vezérletével (3-3).

Bob Dandridge (10) támadásban

A mindent eldöntő, Seattle-ben rendezett hetedik meccsen a sorozatban addig sziporkázó Dennis Johnson csődöt mondott: tizennégy dobásából egy sem talált célba. Ugyan Marvin Webster és Jack Sikma magasemberek 27, illetve 21 ponttal megtették a magukét, és a Sonics a negyedik negyed legvégén két pontra vissza tudott kúszni, a végjátékban az amúgy 55%-os büntetődobó Wes Unseld két egypontosával, valamint Dandridge zsákolásával a Bullets 105-99-re nyert, és ezzel 4-3-ra megfordította és megnyerte a nagydöntőt. Ez volt a washingtoni franchise történetének első és mindmáig egyetlen bajnoki címe, egyúttal az utolsó alkalom a 2016-os Golden State-Cleveland döntőt megelőzően, amikor az idegenbeli csapat a hetedik mérkőzést megnyerve hódította el a bajnoki címet. A sorozat Legértékesebb Játékosának a Bullets szellemi vezérét, a kiemelkedő statisztikai mutatókat ugyan ezúttal sem, de kőkemény palánk alatti védekezést azért bemutató Wes Unseldet választották meg.

Akinek szimpatikussá vált a Bullets vagy a Sonics gárdája, nem kell sokat várnia, hogy ismét találkozhasson velük: a következő idényben, 1979-ben ismét Seattle-Washington nagydöntőt rendeztek az NBA-ben.

Hátsó sor: John Lally segédedző, Kevin Grevey, Greg Ballard, Elvin Hayes, Wes Unseld, Mitch Kupchak, Joe Pace, Bobby Dandridge, David Osnos társtulajdonos.
Elülső sor: Bernie Bickerstaff segédedző, Larry Wright, Charles Johnson, Dick Motta vezetőedző, Abe Pollin tulajdonos, Bob Ferry GM, Tom Henderson, Phil Walker, Jerry Sachs alelnök.

Greg Ballard. Újoncként vált fontos komponensévé a Bullets 1978-as bajnokcsapatának a támadásban és védekezésben is igen hasznos kiscsatár, Ballard, aki azután még hosszú évekig, egészen 1985-ig a washingtoniak játékosa maradt. Legerőteljesebb idényét 1981/82-ben produkálta, karriercsúcsot jelentő 18.8 pontot és 8 lepattanót átlagolva mérkőzésenként. Később játszott a Golden State-ben, a Seattle-ben és Olaszországban is, 1989-ben vonult vissza, pályafutása során közel 10 ezer pontot és 5 ezer lepattanót gyűjtve. Edzősködött Európában, majd az Atlantánál volt játékos-megfigyelő és segédedző közel egy évtizedig, de dolgozott játékos-megfigyelőként a Wizardsnál, illetve a Minnesotánál és a Dallasnál is. 61 évesen hunyt el 2016 novemberében.

Phil Chenier. Kulcsfigurájává vált az 1978-as bajnoki menetelésnek Chenier, de minden bizonnyal nem úgy, ahogyan azt ő szerette volna. A Bullets még Baltimore-ban draftolta 1971-ben a ponterős hátvédet, aki pár év alatt a csapat legjobb dobói és a szurkolók kedvencei közé emelkedett. Chenier 1973 és 1977 között rendre 20-22 pont körüli szezonátlagokat produkált, 1974-ben, 1975-ben és 1977-ben is képviselte az All-Star meccsen a Bulletst, az 1975-ben döntőt játszó Washingtonnak ő volt Elvin Hayes mögött a második legjobb pontszerzője (21.8). 1978 januárjában aztán súlyosan megsérült Chenier háta, a szezon hátralevő részére kidőlt, így csak a kispadról nézhette végig csapata bajnoki címig tartó menetelését. Ugyan a következő idényben visszatért, már nem volt képes a sérülése előtti szinten teljesíteni, kiegészítő emberré lett, és a Bullets 1979 decemberében meg is vált tőle. Chenier az Indiana Pacersnél és a Golden State-nél próbálkozott megragadni a ligában, sikertelenül, miután a Warriors is megvált tőle 1981 februárjában, visszavonult. Bár NBA-pályafutása szomorú véget ért sajnálatos sérülése miatt, Chenier a mai napig intézmény a washingtoni franchise háza táján, hiszen a nyolcvanas évektől kezdve egészen a legutóbbi szezonig, több mint harminc éven keresztül volt a Bullets/Wizards meccseinek tévés szakkomentátora a CSN csatornánál. A Wizards épp a héten jelentette be, hogy visszavonultatja Chenier 45-ös mezszámát.

Bobby Dandridge. Bár a csapaton belül Elvin Hayesnek volt a legjobb statisztikái, a legnagyobb tisztelet pedig Wes Unseldet övezte, az 1978-as rájátszásban szintet lépő Bullets és a korábbi évek rendre elbukó verziói között a legnagyobb különbséget minden bizonnyal Bob Dandridge jelentette. „Bobby D”, a Milwaukee Bucks 1971-es bajnokcsapatának tagja 1977 nyarán szabadügynökként érkezett Washingtonba. Bár mára meglehetősen elfeledett a neve, kortársai körében nagy tisztelet övezi a négyszeres All-Start, aki a hetvenes évtized legsokoldalúbb kiscsatára volt, és az alapszakaszban nyújtott kiváló teljesítményre rendre rá tudott tenni még egy lapáttal a rájátszásban. 1978-ban például 19 pontot, 6 lepattanót és 4 gólpasszt átlagolt 75 meccsen, a playoffban ugyanezek a számai 21, 6.5 és 4. 1978/79-ben ha lehet, még kiválóbb idénye volt, ekkor szerepelt utolsó All-Star meccsén, illetve került be karrierje egyetlen All-NBA (első) és All-Defensive (második) csapatába, miközben a Bullets újabb döntőig tartó menetelése során 23 pontot, 7.5 lepattanót és 5.5 gólpasszt átlagolt mérkőzésenként a playoffban, számos meccsnyerő kosarat elsüllyesztve. Ezt követő három szezonját sajnos azonban sérülések nehezítették el, 45, 23, illetve 11 alapszakasz-meccsen tudott csak pályára lépni, utolsó idényére visszatért a Milwaukee Buckshoz, innen vonult vissza 1982-ben. Bár senki sem dobott nála több pontot nagydöntőben az 1970-es években (1971, 1974, 1978 és 1979 fináléiban összesen 450-ig jutott), Hall of Fame-meghívója valószínűleg elkallódott a postán, beiktatása a mai napig várat magára.

Kevin Grevey. Phil Chenier sajnálatos sérülése nyitotta meg az utat a harmadéves kettes-hármas swingman, Grevey előtt a Bullets kezdőcsapatába, és ő remekül élt a lehetőséggel: 1978-as "breakout" szezonja során Grevey 15.5 pontot dobott meccsenként, amellyel ugyan nem tudta teljes mértékben pótolni Chenier kieső kosarainak számát, de nála lényegesen jobb védőként így is kulcsfigurájává vált a bajnoki menetelésnek. Grevey volt a kezdő kettese az 1979-ben döntőt játszó Bulletsnek is, hasonlóan megsüvegelendő teljesítményt nyújtva, de újabb szintet lépni már nem tudott a játéka. 1983-ban, egy sérülések által elgyötört szezon után távozott Washingtonból, karrierjét 1985-ben a Milwaukee Bucks csereembereként fejezte be. Visszavonulása után egy népszerű éttermet, valamint egy fagyasztott joghurtot gyártó és forgalmazó céget működtetett, népszerű éttermét sajnos azonban tavaly decemberben pénzügyi okokból be kellett zárnia.

Elvin Hayes. Pusztán statisztikai mutatói alapján Hayes helyet követel magának minden idők legjobb NBA-játékosai között: 16 szezont töltött a ligában, ez idő alatt 1303 mérkőzésen több mint 27 ezer pontot és 16 ezer lepattanót jegyzett, miközben – szándékoltan – kereken 50 ezer percet töltött a pályán, és egész karrierje során mindössze 9 mérkőzést hagyott ki! Pályafutása első tizenkét idényében minden egyes alkalommal ott volt az All-Star meccsen, ő volt a liga pontkirálya 1969-ben, hat All-NBA (négy első, két második) és két All-Defensive (második) csapatba válogatták be. Azonban Hayes pályáját végigkísérte az a negatív megítélés irányába, miszerint igazán fontos mérkőzéseken nem tud csapata élére állni és teljesíteni. Az 1975-ös, Warriors ellen elveszített nagydöntőben emlékezetesen nagyot betlizett, de hiába nyert a Bullets 1978-ban, a sorsdöntő hetedik mérkőzésen például Hayes csak tizenkét pontot szerzett, a negyedik negyedben egyet sem, ráadásul tíz perccel a meccs vége előtt kipontozódott. Kritikusainak ugyanakkor egyből megüzente a lefújást követően a magáról gyakran egyes szám harmadik személyben beszélő Hayes: „Bármit is mondanak rólam, most már azt is hozzá kell tenniük, hogy „E” a bajnok. „E” megnyerte a gyűrűt.”  Igen, Hayes szerette önmagát csak „E” vagy „Big E” néven emlegetni. Hayes 1981-ben visszatért a Bulletstől első csapatához, a Houston Rocketshez, innen vonult vissza 1984-ben, 38 éves korában. 1990 óta a Hall of Fame tagja. Jelenleg is Houstonban él, ahol még hetven fölött járva is tartalékos állományú rendőrtiszt.

Tom Henderson. Az 1977 januárjában az Atlantától érkező Henderson volt a kezdő irányítója az 1978-ban bajnok és 1979-ben döntőt veszítő Bulletsnek. Henderson, a meglehetősen jól védekező, de nem kiemelkedően látványos egyes 1979-ben aztán távozott is Washingtonból, 1983-ig tartó karrierje hátralevő részét a Houston Rockets cserehátvédjeként töltötte el, 1981-ben harmadik alkalommal is eljutva az NBA-döntőbe (a Rockets elveszítette azt a finálét a Bostonnal szemben). Még NBA-karrierjét megelőzően Henderson tagja volt az 1972-es müncheni olimpián szereplő amerikai válogatottnak, amely emlékezetesen botrányos körülmények között veszítette el az olimpiai döntőt a szovjetek ellen. Henderson, akárcsak a csapat összes többi tagja, nem volt hajlandó elfogadni az ezüstérmet a minden bizonnyal csúnyán elcsalt mérkőzés után.

Charles Johnson. Az 1975-ös bajnok Golden State kispadjának "instant offense" játékosát, Johnsont a Warriors 1978 januárjában kitette keretéből, és még ugyanabban a hónapban, Phil Chenier sérülése következtében leigazolta őt a Washington. A húzás mindkét félnek bejött: Johnson kulcsfontosságú csereembere lett egy újabb bajnokcsapatnak, a nagydöntőben a kispadról beszállva volt 14, 17 és 19 pontos mérkőzése is (a Bullets mindet megnyerte). Johnson NBA-pályafutása az 1979-ben elveszített fináléval fejeződött be, ezt követően főleg golfozással töltötte idejét, visszavonultan élt. 2007-ben, 58 évesen rákban halt meg.

Mitch Kupchak. Nem véletlenül ismerős a név, a Lakers idén nyáron menesztett GM-je játékosként három bajnoki címet is nyert, az elsőt a Bullets játékosaként. Kupchak centert és erőcsatárt is tudott játszani, a Washington 1976-ban az első körben draftolta, a bajnoki cím évében meccsenkénti 16 pontjával és 6 lepattanójával kiváló hatodik embere volt a Bulletsnek. 1981-ben igazolt a Lakershez (állítólag Magic Johnson kifejezett kérésére szerezték meg), ahol aztán egy súlyos térdsérülés miatt ugyan rengeteget kellett kihagynia, de további két bajnokcsapatnak volt legalábbis papíron tagja.

Joe Pace. A cserecenter két idényt töltött az NBA-ben 1976 és 1978 között, nem sok lehetőséget kapva Washingtonban a Hayes-Unseld páros mögött. 1978 nyarán a Boston Celtics igazolta le, de soha nem lépett pályára a Kelták mezében, több játéklehetőségre vágyva inkább elhagyta az NBA-t, játszott Olaszországban, Mexikóban, Argentínában, Venezuelában is. Argentínában súlyosan megsérült a háta, megműtötték, de a műtét rosszul sikerült, és Pace nem tudott többé kosárlabdázni. Az Államokba visszatérve elhatalmasodott felette drog- és alkoholfüggősége, a kilencvenes évek közepére hajléktalanná vált. 2008-ban, amikor épp Seattle-ben tengette az életét egy hajléktalanszállón, egy helyi újság cikke nyomán országos figyelmet kapott a sztorija, volt játékostársai, illetve akkori NBA-játékosok közül is sokat felajánlották Pace-nek segítségüket, végül sikerült neki szerezni egy lakást, ahová beköltözhetett az utcáról.

Wes Unseld. Az 1978-as nagydöntő Legértékesebb Játékosa egészen különös, atipikus jelenség volt a kosárlabdapályán. Mindössze 201 centis magassággal játszott centert, atletikus képességek híján nem volt sem túl hasznos dobásblokkoló, sem kimagasló palánk alatti védő, támadójátéka pedig különösen 1974-ben elszenvedett súlyos térdsérülése után teljesen esetlegessé vált (1974 után mindössze egy szezonban átlagolt tíz pont felett meccsenként). Mindennek ellenére Unseld nagy szorgalommal szedte a lepattanókat (karrierátlaga 14.0 e téren), elzárásain szinte lehetetlen volt átjutni, támadásban pedig az ún. „outlet pass” volt a fő fegyvere: az általában lepattanó formájában megszerzett labdákat a saját palánkja alól hajította óramű pontossággal az ellenfél gyűrűje felé száguldó csapattársak kezébe, könnyű kosarak százait lehetővé téve ily módon. Mivel egyáltalán nem érdekelték saját statisztikái, önzetlen és kemény játéka miatt mindenki kedvelte és szeretett vele játszani, nem csoda, hogy egyből újoncévében, amikor 57 győzelemre vezette az akkor még Baltimore-ban működő Bulletst, megkapta az akkor még a játékostársak által megszavazott MVP-díjat (igaz, öt All-Star fellépésén kívül többé egyetlen egyéb egyéni elismerése sem volt, még egy All-NBA Second Team-tagsága sem). Unseld 1981-ben vonult vissza, 1988-ban iktatták be a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa egyikének választották. Visszavonulása után hosszú évekig volt a Bullets edzője (1987-1994) és GM-je (1996-2003), de egyik minőségében sem ért el olyan sikereket, mint játékosként. Szomorú update (2020.06.02.): Wes Unseld, a kiváló egykori center 2020. június 2-án, 74 éves korában elhunyt.

Phil Walker. A csere-dobóhátvédnek az 1977/78-as volt az egyetlen idénye az NBA-ben, a Bullets négy 1978-as playoff-párharca során minden sorozatban egyetlen meccsen került pályára. Később a Continental Basketball Association (CBA) több csapatában is megfordult.

Larry Wright. A csereirányító 9 pontot és 4 gólpasszt átlagolt mérkőzésenként mind az 1978-ban, mind az 1979-ben döntős Bullets színeiben. Wright 1976-tól 1981-ig játszott az NBA-ben, a Washingtonon kívül a Detroit Pistons játékosa volt még a ligában. Miután a Detroit 1981-ben kitette keretéből, Wright Olaszországba igazolt, ahol sikert sikerre halmozott, a Banco di Roma csapatával 1983-ban olasz bajnokságot nyert, 1984-ben pedig megnyerték a Bajnokcsapatok Európa-Kupáját (a mai Euroliga elődjét). A BEK-döntő legértékesebb játékosának és az év európai játékosának egyaránt Wrightot választották. 1988-ig játszott Olaszországban, majd egyetemi edző volt odahaza az USA-ban 2008-ig.

Vezetőedző: Dick Motta. "The opera isn't over 'til the fat lady sings" azaz kb. "Az operának addig nincs vége, amíg a kövér hölgy nem énekel" - egy San Antonio-i helyi újságban olvasta ezt a tételmondatot a Bullets vezetőedzője, Motta a Washington 1978-as playoff-menetelése közepette, és ezt tette meg csapata mottójának, kifejezésre juttatva, hogy a későbbi bajnokot szinte mindegyik rájátszásbeli párharca előtt esélytelennek minősítették, mégis győzni tudtak a Spurs, a Sixers és végül a Sonics ellen is. Motta, azon kevés NBA-edzők egyike, aki maga soha nem volt sem profi, sem középiskolai, sem egyetemi szinten játékos, 1968-ban kezdett a Chicago Bullsnál edzősködni, 1970 és 1974 között minden évben legalább 50 győzelmet aratott csapatával, 1971-ben az Év Edzője díjat is megkapta. A Washingtonnál érte el legnagyobb sikereit az 1978-as bajnoki cím és az 1979-es újabb nagydöntő formájában, majd 1980-ban elhagyta Washingtont, és őt nevezték ki az akkor megalakult Dallas Mavericks első vezetőedzőjévé. Motta pár év alatt ütőképes csapatot épített, ám miután 1987-ben egy 55 győzelmes alapszakaszt követően a Dallas a playoff első körében kiesett, lemondott. A manapság 86 éves veterán tréner a kilencvenes években hosszabb-rövidebb ideig ült a Sacramento (1990-91), ismét a Dallas (1994-96) és a Denver (1996-97) kispadján is, de túl sok sikert ebben az időszakban már nem könyvelhetett el.