Az NBA-történelem egyik rejtélyes figurája a több mint
negyven évvel ezelőtt örökre eltűnt John Brisker. A fékezhetetlen természetéről
ismert egykori Sonics-hátvéd nagy tehetségnek számított, de már 27 évesen
befejeződött profi pályafutása, és hogy utána mi történt vele, azt igazából a
mai napig senki sem tudja.
John Brisker az a fajta figura volt, akivel se a pályán, se
azon kívül nem szerencsés kötözködni. A híre messze megelőzte, kezelhetetlen,
agresszív, balhés viselkedéséről legendák maradtak fenn. Az 1948-as születésű
Brisker Detroit Hamtramck nevű elővárosában, a gettóban nőtt fel, ahol az utcákat az
erőszak és a túlélésért folytatott mindennapos harc uralta. „Detroitban, ha
elég kemény vagy, játszótereket neveznek el rólad” – mondta egyszer Brisker,
aki fiatalkori élményei hatására úgy szocializálódott, hogy aztán egész játékos-pályafutása
során töltött pisztollyal a táskájában járt edzésre. Kosárlabda-tehetsége
azonban kitörési lehetőséget biztosított számára, valamint gyermekkori
jóbarátja, az NBA-ben aztán All-Starrá váló Spencer Haywood számára is (velük lógott továbbá akkoriban a szintén Hamtramckben született későbbi Rockets-legenda és vezetőedző Rudy Tomjanovich is).
Brisker egyetemi ösztöndíjat kapott, és bár az egyetemi
csapatból utolsó évében kirúgták, 1968-ban profi szerződést kötött az NBA
rivális ligájában, az ABA-ben szereplő Pittsburgh Pipers (később Condors)
alakulatával. Rögtön a liga egyik legjobb pontszerzője lett belőle, kiválóan
dobta a hárompontosokat, és a palánk alatt is könnyedén szerezte a pontjait, köszönhetően rendkívüli fizikai
erejének. Két ABA All-Star meccsen is játszhatott, 1971-ben és 1972-ben,
ezekben az években átlag 29 pontot és közel 10 lepattanót termelt meccsenként.
Játékostársai, bár elismerték tehetségét, ugyanakkor féltek
is tőle. Előfordult, hogy edzés közben pisztollyal kezdett el hadonászni a
pályán, volt olyan, hogy rendőröknek kellett becibálniuk az öltözőbe, miután
egy durva könyökös miatt kiállították, és ő nem volt hajlandó elhagyni a
pályát. Egyszer egy baseballmeccs megtekintése után taxival indult volna haza,
ám a stadion előtt várakozó taxiba egy másik férfi is be akart szállni,
mondván, hogy az az ő hívására érkezett. Brisker nem csak a másik férfit, de a
ráhívott rendőröket is megverte.
„Kiváló játékos” – mondta róla egy csapattársa, Charlie
Williams – „de ha véletlenül valami rosszat mondasz róla, azonnal az az
érzésed, hogy mindjárt belenyúl a táskájába, kiveszi a pisztolyát és lelő”. Reputációja
ellenére Briskernek nem volt rossz dolga az ABA-ben, a pályán sztárnak
számított, és azon kívül is inkább kultstátusznak, mintsem megvetésnek
örvendett állandó balhéi miatt. Jellemző, hogy csapata, a Pittsburgh még
promóciós kampányt is felhúzott a mindenhová pisztollyal járó Briskerre, hogy
népszerűsítse a meccseit, lásd az alábbi képet.
 |
| A Pittsburgh Condors 1970/71-es műsorfüzete, a címlapon John Briskerrel |
Brisker idővel „kinőtte” az ABA-t, több pénzt akart, és a
rivális liga hosszú távon nem tudott versenyezni az NBA által kínált
fizetésekkel (annak ellenére, hogy az NBA sem volt közel sem annyira eleresztve
anyagilag a hetvenes években, mint manapság). Ugyan Brisker NBA-játékjoga a
Philadelphia 76ershez tartozott, ő 1972 nyarán inkább a Seattle SuperSonicshoz
írt alá, hogy egy csapatban játszhasson gyermekkori jóbarátjával, a szintén nem
makulátlan előéletéről híres Spencer Haywooddal (Haywood viselt dolgai kapcsán
lásd ezt az írást).
Brisker megkapta a pénzét (6 évre 1 millió dollárt, ami
akkoriban csillagászati összegnek számított), de a Sonics színeiben a pályán
betöltött szerepe, játékideje és statisztikái is jelentősen visszaestek, bár
meccsenkénti 13 pontra, 4 lepattanóra és 2 gólpasszra így is jó volt. El is
lavírozott volna ő szerződése végéig Seattle-ben, de első ott töltött idényét
követően a csapat kispadjára a legendás Bill Russell ült le.
Bill Russell az kosárlabdázás történetének egyik legnagyobb
alakja, játékosként mindent megnyert (nem is egyszer) amit meg lehet nyerni,
hogy aztán még játékos-edzőként is kétszer bajnoki címre vezesse a Boston
Celtics csapatát, mellyel örökre összeforrt a neve. Kevésbé ismert, és kevésbé
sikeres fejezete ugyanakkor Russell karrierjének a Seattle-ben töltött
időszaka, amikor 1973 és 1977 között a SuperSonics vezetőedzője volt. A
konzervatív felfogású, a fegyelmezett játékra és a jól megszervezett
védekezésre alapozó Russell a kezdetektől fogva nem volt képes tolerálni a
szabad szellemű Brisker viselkedését.
 |
| Nem sokáig volt ilyen vidám a helyzet a Sonicsnál 1973-ban (középen, 40-es számmal Brisker, mellette jobbra Bill Russell) |
Erre mondjuk minden oka meg is volt, hiszen Brisker „nem
lassított”: az 1973-as előszezon során egy edzésen kiütötte csapattársát, Joby
Wrightot, kiverve annak négy fogát, szintén egy edzésen bemosott egyet az újonc
Slick Wattsnak is, miután az blokkolta egy dobását. Miután Russell rájött, hogy
szép szavakkal nem fogja megtanítani viselkedni Briskert, más eszközökhöz
nyúlt. Az 1973/74-es idényben előfordult olyan, hogy hónapokig pályára sem
küldte, és olyan is, hogy száműzte a csapattól az alsóbb rendű Eastern
Basketball Leauge-be, ahonnan még azután sem hívta vissza őt a Sonicshoz, hogy ott
Brisker egymás utáni 50 pontos meccseket produkált.
John barátunk persze nehezen viselte a mellőzést és a
száműzetést, és egy idő után kezdtek tényleg hatni rá Russell kőkemény nevelési
módszerei, 1974-ben például már azt nyilatkozta az újságoknak, hogy ideje
megkomolyodnia és felnőnie, már csak azért is, mert a felesége éppen gyereket
várt. De elérkezett az 1974/75-ös NBA-szezon, és úgy tűnt, hiába Brisker
fogadalmai, végleg elrúgta a pöttyöst Russellnél, továbbra is csak elvétve
került pályára. 1975 januárjában érkezett el az utolsó olyan alkalom, amikor
Brisker régi fényében csilloghatott, a Seattle-t rég nem látott jó
teljesítményt nyújtva, 28 pontot szerezve vezette győzelemre egy Portland
elleni mérkőzésen.
A meccs után az öltözőben Russell megjelent gratulálni
játékosainak, és egyből megfagyott a levegő, csapattársai beszámolói szerint
Brisker olyan tekintettel bámult szótlanul az edzőjére, hogy félő volt, ott
helyben nekiesik. Erre végül nem került sor, de tény, hogy e jelenet után
Brisker még mindösszesen nyolc alkalommal lépett pályára az NBA-ben, majd a
Sonics felbontotta a szerződését. Brisker 1975 őszén besétált a Sonics
csarnokába, afelől érdeklődve, hogy kap-e mezt az új szezonra. A nemleges
választ követően megrázta Russell és a csapattulajdonos kezét, majd távozott Seattle-ből. 1976-ig még játszott egy alacsonyabb szintű ligában, majd a kosárlabdának is végleg hátat fordított. Innentől kezdve csupán másodkézből származó információink vannak
arról, mi történt élete hátralévő három (?) évében John Briskerrel.
A korábban már említett Spencer Haywood, Brisker egykori
jóbarátja a New York Knicks játékosa volt az 1976/77-es idényben, és elmondása
szerint valamikor ekkortájt Brisker meglátogatta őt New Yorkban. Brisker arról
mesélt Haywoodnak, hogy a közelmúltban Afrikában járt, egyrészt, hogy
felfedezze spirituális gyökereit, másrészt, hogy export-import vállalkozást
indítson be egy afrikai országgal, Haywood visszaemlékezései szerint Ugandával.
Brisker azt is mondta, hogy hamarosan visszatér Afrikába, de barátja valami
minden korábbinál zavaróbbat, sötétebbet vélt felfedezni Brisker szavai és
arckifejezése mögött. Haywood kérlelte Briskert, hogy ne térjen vissza, ő
azonban hajthatatlan maradt, így a nem túl jó hangulatban telt látogatás végén
örökre elváltak útjaik, Haywood sem látta Briskert soha többé.
1978 áprilisában adott életjelet magáról utoljára John
Brisker, telefonon hívta fel akkori barátnőjét, a hivatalos verzió szerint
Uganda fővárosából, Kampalából. Többé senki nem hallott róla, sem a három különböző nő, akiktől gyermeke született, sem a gyermekei, sem
az anyja vagy a testvérei. Az anyja elmondása szerint ekkoriban már vagy három
éve nem beszélt Briskerrel. Miután hét év elteltével sem tudott meg
senki többet Johnról, 1985-ben halottnak nyilvánították. Ekkor 38 éves lett
volna.
Azt senki sem tudja, hogy pontosan hogyan és mikor halt meg
John Brisker, már ha meghalt egyáltalán. A „legnépszerűbb” verzió szerint
Afrikába visszatérve zsoldoskatonaként a véreskezű ugandai diktátor, Idi Amin
szolgálatába állt, és Ugandában lelte halálát 1978-ban vagy 1979-ben. Spencer
Haywood is utalgatott beszámolójában Brisker és Idi Amin kapcsolatára,
állítólag a diktátor kimondottan szerette a kosárlabdát, és Brisker ennek
köszönhetően került bensőséges kapcsolatba vele, ám amikor a két, mondjuk úgy,
lobbanékony természetű férfiú valamin összekapott, Brisker húzta a rövidebbet,
és Amin kivégeztette. Egy másik verzió szerint Brisker csak egy „mezei” zsoldos
volt a diktátor szolgálatában, és 1979-ben felkelők lőtték le, amikor a kitörő
forradalom megdöntötte Amin uralmát.
 |
| Idi Amin, a véreskezű diktátor. Tényleg köze lett volna Brisker eltűnéséhez? |
Egyik bátyja, Ralph Brisker ugyanakkor váltig állította,
hogy Brisker összes afrikai kalandja csak mese, és bár valóban járt Afrikában
valamikor 1975-ben, nem Ugandában volt, hanem Nigériában, és aztán később soha
nem tért vissza oda. E verzió szerint Brisker eltűnése a szervezett bűnözéssel
való kapcsolataira vezethető vissza. John nagy jazzrajongó volt, és még
seattle-i játékos korában vett magának egy jazzklubot is magába foglaló éttermet, ám annak működtetése
során óriási adósságokat halmozott fel, végül be kellett zárnia a helyet.
Innentől a forgatókönyv kitalálható, Brisker nálánál is rosszabb életű
figuráknak tartozott, és nem fizetett, azok meg eltették láb alól, vagy – ez a
verzió is felmerült akkoriban – tanúvédelmi programba került.
Sok mindent mondanak John Brisker balhés életéről, de
ahogy az az ilyen sztoriknál lenni szokott, az éremnek most is, mint mindig,
két oldala van. Bár számtalan embert elvert a pályán és azon kívül is, aki
ismerte Briskert, félt ugyan tőle, de ugyanakkor egy mély intellektusú,
érzelmes embernek írta le, aki imádta a zenét és a történelmet, és
megszállottja volt az afrikai kultúrának. Pénzéből, amelyet a Sonicsnál
keresett, minden nyáron kosártábort szervezett hátrányos helyzetű gyerekeknek,
és minden kapcsolódó költséget ő állt. Spencer Haywood a mai napig hiányolja
egykori barátját, és Slick Watts, az a Sonics-újonc, akinek első közös
edzésükön bemosott Brisker, elmesélte, hogy az eset után is mindig keményen
védekezett Brisker ellen az edzéseken, és ezzel kivívta tiszteletét. John
ezután a szárnyai alá vette az újoncot, volt, hogy a házába is elhívta, és még
Bill Russell előtt is megvédte, amikor Russell leszidta Wattst amiatt, hogy
első fizetését egyből egy sportautóra költötte (na persze ez nyilván arra is
visszavezethető, hogy Brisker sosem hagyott volna ki semmilyen lehetőséget,
hogy ellentmondjon Russellnek).
Ralph Brisker még hosszú évekig bízott abban, hogy testvére egyszer majd visszatér. Mint mondta, addig nem hiszi el, hogy John meghalt, amíg soha senki sem látta a holttestét. Spencer Haywood pedig a mai napig a pincéjében őrzi azokat a kongadobokat, amelyeket Brisker utolsó nála tett látogatása során adott neki ajándékba. Bár valószínűtlen, de nem zárható ki, hogy Brisker még ma is életben van - hogy mi az igazság, azt mi már jó eséllyel soha nem fogjuk megtudni.
(A bejegyzés forrása túlnyomórészt a Seattle Times 2017-es "Is John really dead? The mysterious disappearance of John Brisker, the Sonic legend that never was" című cikke.)
