1982: A Showtime hajnala

A Los Angeles Lakers számtalan nehézséget leküzdve ismét felkapaszkodott a liga trónjára az NBA 1981/82-es idényének végén, Magic Johnson és társasága 1980 után másodszorra is Julius Ervinget és a Philadelphia 76erst legyőzve lett újra bajnok.

Pedig nem úgy indult Hollywoodban az 1981/82-es NBA-szezon, hogy annak majd diadalmenet lesz a vége, sőt. Az előző idényben végig térdsérüléssel küszködő ifjú szupersztár, Magic Johnson ugyan újra egészséges volt és vissza tudott térni, de a Lakers bukdácsolva kezdte az évadot, az első hat meccsükből négyet elveszítettek, a frusztrált Johnson pedig, miután egy vereséget követően összerúgta a port a Lakers-vezetőedző Paul Westheaddel, egész konkrétan az elcserélését kérte a Lakers-tulajdonos Dr. Jerry Busstól! A dörzsölt Bussnak azonban több esze volt annál, hogy aprópénzre váltsa generációs tehetségű irányítóját, inkább húzott egy merészet, és kirúgta a csapatot 1980-ban bajnoki címig vezető Paul Westhead vezetőedzőt, annak ellenére, hogy a 2-4-es mérleget követően a Lakers öt meccset nyert zsinórban.

Westhead eltávolítása megnyugvást hozott az edző játékrendszerével és személyével elégedetlen Johnsonnak, aki visszavonta elcserélése iránti kérelmét, Buss pedig megpróbálta visszacsábítani a kispadra a csapat vezetőségében dolgozó klublegendát, Jerry Westet. Westnek esze ágában nem volt újra edzősködni, inkább Westhead stábjának tagját és korábbi csapattársát, az akkor 36 éves Pat Riley-t ajánlotta maga helyett. Buss húzta ugyan a száját az akkor még edzői minőségben nem sok tapasztalattal bíró jelölt láttán, de mivel Westet képtelen volt meggyőzni, végül kinevezte a csapat élére a zselézett hajú Riley-t, azzal a feltétellel, hogy West a segítője lesz a kispadon. Mondhatnánk, hogy ezzel a „Showtime” kezdetét vette, de egyelőre csak tovább tetéződtek a gondok, Kareem Abdul-Jabbar bokasérüléssel hagyott ki meccseket, az előző nyáron igazolt, kezdőnek szánt magasember, Mitch Kupchak (későbbi Lakers-GM) pedig térdsérüléssel dőlt ki egész szezonra.

Magic Johnson és Pat Riley

Amíg a Lakers kereste önmagát és új identitását, ősi ellenségük, a címvédő Boston Celtics gondtalanul élte életét, Larry Bird és társai 63 meccset nyertek az 1981/82-es alapszakaszban, ezzel a liga legjobb mérlegét állították fel, könnyedén utasítva maguk mögé a másik két domináns keleti csapatot, ez 58 győzelmes Philadelphiát és az 55 sikert elkönyvelő Milwaukee-t. A rájátszásban aztán viszont megismétlődött az előző két keleti playoff forgatókönyve: a Celtics és a Sixers játszotta a főcsoportdöntőt, és ahogy az elmúlt két évben is mindkét alkalommal, most is a pályahátrányból induló fél kerekedett felül. Az előző főcsoportdöntőhöz hasonlóan a Philly 3-1-re elhúzott, ahonnan a Celtics ismét vissza tudott ugyan jönni, 3-3-ra kiegyenlítettek, de az utolsó meccset ezúttal elveszítették, a Sixers a Boston Gardenben nyert a 34 pontot szóró Andrew Toney vezérletével, a nem mindig sportszerűségéről híres bostoni közönség pedig „Beat LA!” skandálással bíztatta a mérkőzés végén a Celtics legyőzőit, hogy a nagydöntőben az ősellenség Lakerst is felülmúlják.

Merthogy a Lakers a sok kínlódás után épp a legjobbkor, az alapszakasz végére, illetve a rájátszásra érte el legjobb formáját. 57 győzelemmel zártak Nyugat élén, és két söpréssel meneteltek be a nagydöntőbe, vesztett meccs nélkül kiütve a Phoenixet, illetve a nyugati fináléban a San Antoniót is. (Ehelyütt véssük fel, hogy az alapszakasz MVP-je az előző évi döntős Houston Rockets centere, Moses Malone lett, de az egy évvel ezelőtti rájátszásban brillírozó Rockets ezúttal a playoff első körében kiesett.) Ahogy haladt előre a szezon, Riley megszilárdította helyét a kispadon, Abdul-Jabbar is felépült sérüléséből, Kupchak kiesését követően pedig a Lakers sikeresen építette be a csapatba a nyolcvanas évtized ikonikus, szemüveges verőemberét, Kurt Rambist, valamint az 1981 decemberében a New Jersey Netstől megszerzett, addig egész idényben a Nets által jegelt egykori MVP-t és többszörös pontkirályt, az elmúlt években rosszabbnál rosszabb csapatoknál szereplő és idővel mindenütt kegyvesztetté váló Bob McAdoo-t.

A nagydöntő Philadelphiában vette kezdetét, a hazai pályán játszó, kőkemény hétmeccses sorozatból érkező Sixerst egy ideig még vitte magával a Boston elleni lendülete, de a második félidőre kijött rajtuk a fáradtság, és a pihentebb Lakers átrobogott rajtuk. A vendégcsapatnál mind a hét pályára lépő játékos elérte a tíz pontot, hárman is dupla-dupláztak (Magic, Norm Nixon és Jamaal Wilkes), így a Los Angeles később sorsdöntőnek bizonyuló idegenbeli sikert aratott (117-124, 0-1). A második találkozón aztán a Philly mutatott be irigylésre méltó csapatjátékot, most náluk ért el három ember (Erving, Toney és a center Caldwell Jones) dupla-duplát, miközben Maurice Cheeks és Bobby Jones Magicet és Norm Nixont, Caldwell Jones, Darryl Dawkins és Earl Cureton pedig Abdul-Jabbart fogták vissza sikeresen, így a Sixers egyenlített (110-94, 1-1).

Kareem Abdul-Jabbar zsákol Julius Erving mellett

Los Angelesben azonban nem sok babér termett a Philadelphiának. A harmadik összecsapáson a kiegyensúlyozott Lakerst a 29 pontos Nixon vezérelte, Magic egyetlen dobást rontott mezőnyből és közel járt a tripla-duplához, Wilkes, Kareem, Bob McAdoo és Michael Cooper is hozzátették a maguk pontjait, illetve a 36 pontos Andrew Toney-n kívül mindenkit megfékeztek védekezésben a Sixersből, így a Lakers ismét előnybe került (129-108, 1-2). Az olajozottan működő Lakers-gépezetet a negyedik meccsen sem tudta kizökkenteni a Philly, Johnson és Wilkes 24-24 pontot dobtak, Abdul-Jabbar 22-11-gyel dupla-duplát produkált, Nixon 14 gólpasszt osztott szét, Bob McAdoo a kispadról 19 pontot tett hozzá. Julius Erving ugyan most jobban célzott mezőnyből, mint az eddigiekben, Toney pedig ismét 28 pontot termelt, de ez is kevésnek bizonyult, a Sixers vereséget szenvedett és 1-3-as hátrányban térhetett vissza Philadelphiába (111-101, 1-3).

Az ötödik találkozóra igencsak felszívta magát a 76ers, ezúttal a Lakers került már korán hátrányba és a Sixers végül nagy különbségű, meggyőző győzelmet aratott (135-102, 2-3). Négy philadelphiai is elérte a húszpontos határt (Toney, Erving, Bobby Jones és Darryl Dawkins), miközben a Lakers ezúttal szenvedett, Abdul-Jabbar addigi karrierje leggyengébb playoff-meccsét játszva mindössze hat pontot szerzett Dawkins és Caldwell Jones szorításában, a Lakerstől csak a csereként ezúttal 23 egységig jutó McAdoo volt dicsérhető. Az aranysárga-lilák azonban tudták, hogy számukra a kulcsfontosságú a hatodik, ismét LA-ben rendezett mérkőzés megnyerése lesz, hiszen így hazai környezetben le is zárhatják a sorozatot, ennek megfelelően a Lakers végig kontrollálta is a következő összecsapást. A hősiesen küzdő Toney és Erving (30, ill. 29 pont) ismét meccsben tartotta a Philadelphiát, de hiába közelítették meg többször is a Los Angelest a harmadik és a negyedik negyedben, a vezetést átvenni nem tudták. A 27 pontos Wilkes, a 13-13-13 számsorral tripla-duplázó Magic Johnson, a dupla-duplázó Kareem és a kispadról ismét remek meccset játszó McAdoo együttese soknak bizonyult a Phillynek, a Lakers megnyerte a hatodik mérkőzést és a bajnoki címet (114-104, 2-4).

Akárcsak 1980-ban, a finálé Legértékesebb Játékosává ezúttal is a sokoldalú produkciót bemutató Magic Johnsont választották. A Lakers három éven belül másodszor lett bajnok, a Philadelphia pedig hat éven belül a harmadik nagydöntőjét bukta el, 1977 és 1980 után ezúttal is veszítettek – ám ez még egyelőre nem a történet vége a Lakers és a Sixers párharcát illetően.

Álló sor: Pat Riley vezetőedző, Bill Bertka segédedző, Eddie Jordan, Kevin McKenna, Mitch Kupchak, Bob McAdoo, Mark Landsberger, Mike McGee, Tom Thibault segédedző, Jack Curran erőnléti edző.
Ülő sor: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Jim Brewer, Kurt Rambis, Jamaal Wilkes, Kareem Abdul-Jabbar, Michael Cooper, Norm Nixon, Magic Johnson, Bill Sharman GM.

Kareem Abdul-Jabbar. A legendás center az 1981/82-es idény végére már betöltötte a 35-öt, statisztikai mutatói (mind hagyományos, mind analitikus értelemben véve) némiképp esni kezdtek, hatékonysága kisebb kopásnak indult. Persze így is beszórt 24 pontot átlagosan meccsenként, de például lepattanó-átlaga karrierje során először nem érte el a tízet, és kiosztott blokkok terén is pályafutása legalacsonyabb mutatóját érte el, bár még az is elég magas volt (2.7). A nagydöntőben Jamaal Wilkes több pontot, Magic Johnson pedig több lepattanót regisztrált nála, de természetesen Jabbar így is a Philadelphia védekezésének fókuszpontjában állt végig, magasembereik (Caldwell Jones, Darryl Dawkins, Earl Cureton) energiáját fel is emésztette a Kareem elleni küzdelem, így viszont bőven jutott hely Magic Johnsonnak, Jamaal Wilkesnek, Norm Nixonnak és Bob McAdoo-nak a pontszerzésre. Egy szó mint száz, hiába indult öregedésnek Kareem, így is kulcsfontosságú szereplőként ünnepelhette karrierje harmadik bajnoki aranygyűrűjét.

Jim Brewer. Az 1973-as drafton 1/2-esként kiválasztott Brewer kilenc szezont húzott le az NBA-ben, miután amatőrként tagja volt az 1972-es müncheni olimpiai döntőben a Szovjetuniótól botrányos körülmények között vereséget szenvedő amerikai válogatottnak. A magasember a Clevelandnél kezdte NBA-karrierjét, egyike volt az 1976-ban főcsoportdöntőt játszó Cavaliers fontos játékosainak (abban az idényben 11.5 ponttal és 10.9. lepattanóval dupla-duplát átlagolt), majd egészen 1979-ig Clevelandben pattogtatott. Később volt a Detroit és a Portland játékosa is, a Blazerstől érkezett 1980-ban a Lakershez. 1981/82-ben már utolsó NBA-szezonját teljesítette, kiegészítő emberként meccsenként tíz (a rájátszásban hét) percre került átlagosan pályára, majd még évekig játszott Olaszországban. Brewer civilben a korábbi Boston Celtics-, jelenlegi Los Angeles Clippers-edző Doc Rivers nagybátyja.

Michael Cooper. Hátvédposzton cserejátékosként is a liga legrettegettebb védőjátékosai közé emelkedett 1982-re a negyedik szezonját futó Cooper, aki ráadásul támadásban is ebben az idényben hozta össze karrierje legjobb mutatóját (11.9-es pontátlag), miközben bekerült az All-Defensive First Team soraiba. Cooper a védő-, míg a vele együtt a kispadról érkező Bob McAdoo támadóoldalon jelentett általában megoldhatatlan feladatot az ellenfelek második sorainak 1981/82-ben és az azt követő idényekben. Coopernek ez volt a Lakersszel a második bajnoki címe, valamint a második szezonja a zsinórban összehozott nyolc  olyanból, amikor beválasztották valamelyik All-Defensive csapatba.

Clay Johnson. Az újonc hátvéd hét alapszakasz- és hét playoff-meccsen került pályára a Lakers mezében 1981/82-ben. A következő idényt is az aranysárga-liláknál töltötte, utolsó NBA-meccseit pedig az 1983/84-es szezonban játszotta a Seattle-nél. Profi pályafutása után egy nevét viselő alapítványt hozott létre, melynek célja a Kansas City környékén élő tehetséges fiatalok életpályájának megsegítése.

Earvin „Magic” Johnson. Második nagydöntője után már két bajnoki cím és két Finals MVP trófea büszke tulajdonosa volt az ifjú Magic, akinek az idény eleje nem volt azért egy fáklyásmenet, hiszen miután előbb elcserélését kérte, majd lényegében kirúgatta az edzőjét, Paul Westheadet, még saját szurkolói is rendszeresen fújolták a szezon első hónapjaiban. Magic ugyanakkor tagadta, hogy ő kérte volna Westhead elküldésére Dr. Jerry Busst, és Buss is bevédte a sztárhátvédet, mondván, maga sem volt elégedett az edzővel, és már épp ő is pont ki akarta rúgni. Hogy mi az igazság, az már sosem fog kiderülni, és egy idő után a Lakers-drukkerek sem foglalkoztak már ezzel, amikor Pat Riley vezetésével a Lakers és Magic újra szárnyalni kezdett. A második All-Star fellépését regisztráló Magic az alapszakaszban a liga legjobb labdaszerzője volt, a nagydöntő hat meccsén 16.2 pontot, 10.8. lepattanót és 8 gólpasszt átlagolva érdemelte ki az MVP-címet.

Eddie Jordan. A csereirányító hét idényt töltött az NBA-ben, 1977-ben a Clevelandnél kezdett, ahonnan még újoncidénye elején a New Jersey-hez cserélték, innen érkezett a Lakershez 1980 decemberében. Akárcsak a Netsnél, itt is három évet töltött el, majd 1983-ban Norm Nixonnal együtt küldte el őt a Lakers a San Diego Clippershez. A Clippers nem tartott rá igényt, Jordan a Portland játékosa lett, majd még három meccs erejéig visszatért a Lakershez az 1983/84-es szezon végén, amelyek egyúttal karrierje utolsó fellépései is voltak a ligában. Edzőként tán ismertebb a neve, mint játékosként volt, köszönhetően elsősorban a 2003 és 2008 között a Washington Wizards vezetőedzőjeként töltött időszakának, melynek során egymás után négy idényben jutott a rájátszásba a Gilbert Arenas, Antawn Jamison és Larry Hughes/Caron Butler köré épített gárdával, sőt, a 2007-es All-Star gálán ő volt a keleti csapat edzője. Washington mellett egyébként volt vezetőedző Sacramentóban (1997-98) és Philadelphiában (2009-10), valamint asszisztens a Netsnél (1999-2003) és a Lakersnél is (2012-13), jelenleg a Charlotte Hornets segédedzője.

Mitch Kupchak. A Washington Bullets 1978-as bajnokcsapatának tagja, az erőcsatár Kupchak 1981 nyarán érkezett Los Angelesbe Washingtonból, Dr. Jerry Buss (Magic Johnson tanácsára) annyira bízott benne, hogy egyből hétéves szerződést adott neki. Kupchak kiválóan kezdte az idényt, 26 meccsből 26-szor volt a kezdőcsapat tagja, 14 pontot és 8 lepattanót átlagolt, majd egy 1981. decemberi meccsen iszonyú térdsérülést szenvedett. Kupchak elülső keresztszalagja olyan mértékben roncsolódott, hogy máshonnan vett inakból kellett újjáépíteni, az orvosai elképzelni sem tudták, hogy valaha még vissza fog tudni térni a pályára. Kupchak azonban kitartóan küzdött, hogy újra játszhasson, így bár az 1982-es bajnokcsapatnak csak papíron volt tagja, és a teljes következő idényt kihagyta, 1983 novemberében vissza tudott térni a Lakershez, és még egy bajnoki győzelemnek lett fontos, tevőleges részese 1985-ben.

Mark Landsberger. A kiegészítő magasember második bajnokságát nyerte a Lakersszel 1982-ben, miután már az 1980-ban győztes alakulatnak is tagja volt. Landsberger hasznos, szorgos palánk alatti játékának köszönhetően tizenöt percet kapott átlagosan meccsenként 1981/82-ben, karrierje hátralevő két évében viszont már jóval kisebb szerepe volt. A Lakers 1983-ban el is bocsátotta, Landsberger pályafutása utolsó NBA-szezonját az Atlanta Hawksnál töltötte 1983/84-ben. Bár az NBA-ben többé nem kapott szerződést, egészen 1993-ig kosarazott még Olaszországban, Görögországban, Spanyolországban és Argentínában. Visszavonulása után Phoenixben üzemeltetett éttermet és egy zálogházat.

Bob McAdoo. Egy mára már kevésbé ismert egykori MVP, Bob McAdoo karrierjét igen komoly hullámhegyek és –völgyek tarkították. A magasember az 1972-es draft második kiválasztottjaként szenzációsan kezdte karrierjét a Buffalo Braves színeiben, ő volt 1973-ban az Év Újonca, majd 1974 és 1976 között zsinórban három éven át átlagolt legalább 30 pontot és 12 lepattanót, mindhárom idényben ő volt a liga pontkirálya, és 1975-ben megkapta az alapszakasz MVP-díját is. McAdoo magasember létére villámgyors léptű és kiváló távoli dobó volt, támadóarzenáljával a palánk környékén operáló négyesekhez szokott védők képtelen voltak felvenni a versenyt. A fiatal buffalói franchise McAdoo vezetésével 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban is bejutott a playoffba, 1976-ban történetük első rájátszásbeli párharcát nyerték. Ekkor azonban váratlan fordulat állt be McAdoo addig meseszerű karrierjében, és nem épp a jó irányba. 1976-ban előbb egy sérülés miatt, majd az új szerződése körül kialakult viták során rúgta össze a port a Braves tulajdonosával McAdoo, így fordulhatott elő, hogy az 1976/77-es idény közepette a New York Knickshez cserélték. Pályafutásában komoly törést okozott a váltás, ugyan 1977-ben és 1978-ban is ott volt még az All-Star meccsen, és a New Yorkkal 1978-ban rájátszásba is jutott, nem érezte jól magát, és a Knicks túl is adott rajta. Volt ezt követően az újjáépülőben levő, még Larry Bird előtti Boston Celtics (1979), majd a rém gyenge Detroit Pistons (16 győzelem 1979/80-ban) és tíz meccs erejéig a szintén csapnivaló New Jersey Nets játékosa is (1981). Játékjoga ugyan az 1981/82-es szezonra is még a Netsnél maradt, de új szerződést már nem adtak az egykori megállíthatatlan támadógépnek, akit ekkorra már mindenki leírt, önző, csapatjátékra alkalmatlan, csak magával foglalkozó primadonnának bélyegezték az elmúlt évek sikertelensége okán. A Lakers azonban adott még egy esélyt McAdoo-nak, aki élt is ezzel, és a nyolcvanas évek első felének egyik legkiválóbb hatodik embereként definiálta újra magát és karrierjét.

Mike McGee. Az újonc swingman harminckilencszer lépett pályára az 1981/82-es alapszakaszban és négyszer az 1982-es rájátszásban, a nagydöntőben két meccsen összesen tíz pontot szerzett. Bár kilenc idényt játszott az NBA-ben, elsősorban egyetemi karrierje során vívott ki hírnevet magának, a Michigan Egyetemen töltött négy éve alatt végig ő volt csapata legjobb pontszerzője, kiérdemelve az „Offensive Machine” becenevet. Az NBA-ben hasonlóan nagy dolgokat nem vitt véghez, ugyanakkor tagja volt még a Lakers következő, 1985-ös bajnokcsapatának is.

Kevin McKenna. A dobóhátvéd Mike McGee-hez hasonlóan szintén újonc volt 1981/82-ben, ezt az egy idényt töltötte a Lakersnél, 36 meccsen átlagosan hat és fél perc játékidőt kapott, az 1982-es playoffra nem nevezték. Miután a Lakers 1982 őszén kitette a keretéből, a következő idényre nem is kapott senkitől szerződést McKenna, de végül sikerült még öt évet lehúznia a ligában, 1983 és 1988 között volt az Indiana, a New Jersey és a Washington játékosa is. A nyolcvanas évek vége óta edzősködik, egyetemi, főiskolai szintén viszonylag sikeres edző vált belőle a kétezres évekre, jelenleg az Oregon Egyetemen dolgozik.

Norm Nixon. Kiváló teljesítményt nyújtott az 1982-es rájátszásban és nagydöntőben az ebben az idényben karrierje első All-Star fellépését is regisztráló irányító, Nixon, a következő szezonban azonban számai némiképp visszaestek, a Lakers pedig úgy döntött, véget vet annak, hogy Nixonnal és Magic Johnsonnal lényegében két irányítót szerepeltetnek a kezdőcsapatban, így hát elcserélték Nixont. A San Diego (1984 után Los Angeles) Clippershez került, ahol futott még két remek idényt (11.1 gólpassz meccsenként 1983/84-ben, második All-Star fellépés 1985-ben), de aztán két teljes év kihagyásra kényszerült, miután 1986 nyarán softballozás közben elszakadt egy szalag a térdében, majd egy évre rá az Achillese mondta fel a szolgálatot. 1988/89-ben tért csak vissza a Clippershez, ez volt az utolsó idénye a ligában a kétszeres bajnok irányítónak.  Miután maga mögött hagyta az NBA-t, pár hónapot játszott még Olaszországban, aztán volt játékosügynök, táncművész feleségével tánciskolát alapított, illetve Clippers- és Lakers-meccsek szakkommentátoraként is lehetett hallani a hangját NBA-berkekben.

Kurt Rambis. A „Showtime” Lakers jellegzetes kiegészítő embere volt a nyolcvanas évtizedben vastag szemüvegkeretével és sűrű bajszával az erőcsatár Rambis, aki szintén újonc volt 1981/82-ben, és akárcsak Bob McAdoo, ő is Mitch Kupchak sérülését követően vívott ki magának fontos szerepet a csapatban, egyenesen a kezdőötös tagjává válva. Rambist 1980-ban a New York Knicks draftolta, de náluk nem tudott szerződést kiharcolni magának, így egy évre Görögországba szerződött és az AEK Athénnál játszott (egyébként Rambis görög felmenőkkel bír). A Lakershez kerülve tipikus „hustle player” minőségben a védekezésért, lepattanózásért, palánk alatti piszkos munkáért volt felelős, és lett ennek köszönhetően a Lakers drukkereinek egyik nagy kedvence.

Jamaal Wilkes. Nehéz szívvel játszott az 1981/82-es szezon során a Lakers első számú hármasa, a sokoldalú Wilkes, hiszen közvetlenül a szezon kezdete előtt elveszítette újszülött gyermekét, akit elvitt a bölcsőhalál. Wilkes gyászát leküzdve végig a pályán volt az idényben, az alapszakaszban 21.1 pontot átlagolt, a rájátszásban meccsenként húszat, a nagydöntő utolsó, hatodik mérkőzésén pedig ő volt a csapat legjobbja 27 pontjával. A kiscsatár ezzel harmadik bajnoki címét gyűjthette be a Golden State-tel még 1975-ben szerzett elsőség és a Lakersszel 1980-ban nyert aranygyűrű mellé.

Vezetőedző: Pat Riley. Dr. Jerry Buss olyannyira ragaszkodott ahhoz, hogy Jerry West legyen Paul Westhead utódja a Lakers kispadján, hogy az új edző bejelentéséről szóló sajtótájékoztatón először Westet nevezte meg vezetőedzőként, Riley-t pedig a segítőjeként, ami kínos jelenetek egész sorához vezetett. A zavarodott West tiltakozni kezdett, mire a zavarodott Buss először úgy korrigálta magát, hogy West és Riley társ-vezetőedzők lesznek, majd végül abban maradtak, hogy Riley az ideiglenes vezetőedző, West pedig a segítője. A füstölgő Jerry így csak kénytelen volt odaülni Riley mellé a kispadra, de aztán tizenkét meccs után visszakúszott az irodájába, látva, hogy a Lakers jó kezekben van. A látványos, gyors játékot játszató, sztárjai erősségeit maximálisan kihasználó rendszert működtető Riley nem csak edzőként volt az első pillanattól kezdve a legjobb választás a Lakers padjára, Armani öltönyeivel, hátrazselézett hajával és hollywoodi kisugárzásával ő testesítette meg tán leginkább a csapat kialakulóban levő „Showtime” identitását.

1981: Larry Bird is megkezdi a címgyűjtést

Egy évvel azután, hogy Magic Johnson megnyerte első bajnoki címét a Los Angeles Lakersszel, a nyolcvanas évtized másik meghatározó szupersztárja, Larry Bird is megszerezte első aranygyűrűjét a Boston Celticsszel – egy igen fura szezon végén.

1980 nyarán az NBA korrigált egy évek óta fennálló földrajzi nonszenszt, amikor átrendezte a Konferenciák felosztását, és végre átkerült Nyugatról Keletre a Chicago Bulls és a Milwaukee Bucks, Keletről Nyugatra pedig a Houston Rockets és a San Antonio Spurs. Új csapatként mutatkozhatott be a ligában 1980/81-ben a Dallas Mavericks. Az erőviszonyok szempontjából azonban a legnagyobb változást egy játékoscsere, illetve egy sérülés eredményezte.

Az 1980-as draft előestéjén a ravasz Red Auerbach, a Boston Celtics legendás korábbi edzője és akkor épp general managere, elcserélte az 1/1-es választás jogát (amit egy korábbi cseréje eredményeképp birtokolt az amúgy az előző évben főcsoportdöntőt játszó Boston) a Golden State Warriorsszal az 1/3-as pickre, valamint a Warriors fiatal centerére, Robert Parishre. A draft harmadik választásával a Celtics Kevin McHale-t hozta el, ezzel Auerbach egy csapásra megszerzett két jövőbeli Hall of Famert, ráadásul összeállt a Bostonnál a korszak, de talán az egész NBA-történelem legképzetteb, legsokoldalúbb magasember-állománya Parish-sel, McHale-lel, Larry Birddel és Cedric „Cornbread” Maxwell-lel. A hátvédposztokon sem volt épp kutya a Celtics, többek között a korábbi pont- és gólpasszkirály Nate „Tiny” Archibald pattogtatott ott.

A Celtics 62 meccset nyert az alapszakaszban, ezzel a Keleti Főcsoport élén végzett. Legnagyobb riválisuk, az előző évi döntős,1981-ben az alapszakasz MVP-jének választott Julius Erving vezette Philadelphia 76ers a Bostonnal azonos mérleggel zárt, megerősítve keretét az időnként megfoghatatlan pontszerző újonc hátvéddel, Andrew  Toney-val. Egy újabb erő is felemelkedőben volt Keleten, a Milwaukee Bucks 60 meccset nyert, soraiban Sidney Moncrieffel, Marques Johnsonnal és Bob Lanierrel. Óriási playoff-párharcok alakultak ki mindebből, a Sixers a főcsoport-elődöntőben 4-3-ra verte a Buckst, majd a Chicagót kisöprő Celticsszel csapott össze egy gigászi konferenciadöntőben. A Philly, mely egy évvel korábban pályahátrányból verte a Bostont a keleti fináléban, és jutott a nagydöntőbe, ebben a sorozatban is 3-1-es vezetésre tett szert. Bird és Cedric Maxwell vezetésével azonban a Boston kiharcolta a hetedik meccset, amelyet (Maxwell utolsó perces sikeres pöckölésével) egyetlen ponttal megnyerve megfordította a párharcot, és 1976 utáni első nagydöntőjébe jutott be. A minden idők egyik legjobb rájátszásbeli sorozatának tartott hétmeccses csata során öt mérkőzésen is kettő vagy egy pont döntött a győztes fél javára.

Mindeközben Nyugaton a bajnoki címvédő Los Angeles Lakersnél diszharmónia ütötte fel rút fejét. Magic Johnson, az előző szezon újonc hőse egész idényben térdsérüléssel küszködött, amely miatt mindössze 37 alapszakasz-mérkőzésen tudott pályára lépni. Emellett csak egyre mélyült konfliktusa hátvédtársával, Norm Nixonnal, akivel nem nagyon fértek meg együtt a pályán. Paul Westhead vezetőedző kezdte elveszíteni az öltözőt, nagy egójú játékosai fokozatosan nőttek a fejére. A Lakers így is 54 győzelemmel zárta az alapszakaszt, második helyen az 57 sikerrel nyugati első Phoenix Suns mögött, divízió-másodikként viszont csak a harmadik kiemelést kapták így meg a rájátszásra, melynek első körében, óriási meglepetésre, kiestek a 40-42-es negatív mérleggel, hatodik helyen playoffba jutó Houston Rockets-szel szemben.

Nem ez volt az egyetlen váratlan esemény Nyugaton az 1981-es rájátszásban. Az alapszakaszban főcsoport-első Phoenix sem járt sokkal jobban a Lakersnél, ők a szintén 40-42-es negatív mérleggel playoffba jutó Kansas City Kings ellen buktak el, úgy, hogy a Kings az első körben már végrehajtott egy bravúrt a Portland legyőzésével. És az őrületnek még nem volt vége, a Rockets ugyanis a Lakers búcsúztatása után a második körben 4-3-ra legyőzte és kiejtette a második kiemelt, George Gervin vezetésével 52 alapszakasz-meccset nyerő San Antonio Spurst is. Ezzel a történelem során először és mindmáig utoljára, két negatív mérleggel bíró csapat játszhatott főcsoportdöntőt a Rockets és a Kings személyében! A sorozatot a Rockets nyerte 4-1-re, ezzel a franchise történetében először bejutott a nagydöntőbe. 1959 után másodszorra fordult elő (és azóta egyszer sem), hogy egy csapat negatív alapszakasz-mérleggel kvalifikálta magát a fináléba.

Mindezek ellenére a Rockets nem volt egy kutyaütő alakulat, hiszen náluk játszott a liga lepattanókirálya, a center Moses Malone, és legjobb büntetődobója, a mindössze 175 centis scorer, Calvin Murphy (aki a Spurs elleni sorozat hetedik meccsén szerzett 42 pontjával megnyerte lényegében a párharcot a Houstonnak), a sokoldalú, kiválóan védekező swingman, Robert Reid, valamint az utolsó szezonját futó, franchise-legenda magasember, a későbbi Rockets-edző Rudy Tomjanovich is. Bár soha nem volt még ekkora különbség alapszakasz-mérleg alapján a két döntős ellenfél között (22 győzelem), a Rockets nem félt a Bostontól, sőt, a sosem bőbeszédűségéről és artikuláltságáról híres Moses Malone egyenesen „suttyóknak” minősítette a Celticst a párharc előtt.

Moses Malone kosárra dob Parish, Maxwell és Bird között

Malone jóslatának megfelelően a Rockets keményen odalépett a Celticsnek az első mérkőzésen, sokáig, még a negyedik negyed második felében is előnyben voltak a Boston otthonában. 87-84-es houstoni vezetésnél Larry Bird próbálkozott egy tempódobással. A labda még bőven a levegőben volt, ám Bird már tudta, hogy a dobás nem lesz jó, így őrült sebességgel rohant a saját lepattanójáért. Meg is szerezte azt, a lendülettől kizuhant az alapvonalon túlra, ám még a levegőben képes volt jobb kezéből a balba áttenni a labdát, és kosarat szerezni. Bird karrierjének egyik leghíresebb találata lett ez, amely a Bostont is lendületbe hozta, végül 98-95 arányban behúzták az első találkozót (1-0). Bird 18 ponttal, 21 lepattanóval és 9 gólpasszal zárt. Ez sem szegte ugyanakkor a kedvét a Houstonnak, a 31 pontos, 15 lepattanós Malone vezetésével a második meccsen már nem engedték ki a kezükből a győzelmet. Ez a találkozó is igen szoros volt, és végül Allen Leavell cserejátékos kosara döntött a Rockets javára, akik így kiegyenlítettek (90-92, 1-1).

Újabb tömegjelenet, ezúttal Cedrix Maxwell támadja a gyűrűt Malone és Mike Dunleavy ellenében

Újonnan szerzett pályaelőnyével nem tudott jól sáfárkodni a Houston, a harmadik összecsapáson, hazai pályán óriási pofonba szaladtak bele. Malone ugyan megint dupla-duplázott, Robert Reid pedig mindössze nyolc pontig engedte jutni Birdöt, de a Rockets csapatszinten siralmasan dobott, mindössze 71 egységet tudtak összekaparni. Cedric Maxwell 19, Chris Ford 17 pontot ért el a Bostonnál, és azért Bird is hozzátett 13 lepattanót és tíz gólpasszt, a Celtics könnyedén nyert (71-93, 2-1). A negyedik meccsen aztán váratlanul megszórta magát idősb Mike Dunleavy houstoni hátvéd, aki 28 pontot termelt, mellette Moses Malone is összerakott egy újabb erős dupla-duplát (24-22), a Rockets így hát újfent kiegyenlített (91-86), úgy, hogy mindössze hat emberrel játszották végig a meccset. Larry Bird ismét csak nyolc egységig jutott Reid szorításában, a 24 pontot és 14 lepattanót jegyző Maxwell most nem tudott segíteni, így hát 2-2-ről folytathatták a felek Bostonban.

Larry Bird próbál elhúzni Robert Reid mellett

A Rockets ismét önbizalomtól eltelve várta a következő összecsapást (a trash talkot kissé túltoló Moses Malone például azt mondta az ötödik meccs előtt, hogy szülővárosa, a Virginia állambeli Petersburg utcáin játszó random arcokból jobb csapatot rak össze, mint a Celtics), hogy aztán ott még nagyobb verést kapjanak, mind a harmadik találkozón. Már az első negyed végén tizenöt pontos hátrányban voltak, végül huszonkilenccel kaptak ki a Bostontól (109-80, 3-2). Történt mindez annak ellenére, hogy Larry Bird továbbra is szenvedett a dobásával (bár két gólpassz híján tripla-duplát produkált), de Cedric Maxwellt ezúttal sem tudta tartani a Houston (28 pont, 15 lepattanó). A hatodik találkozón jobban bírta a tempót, de a végére elfáradt a Rockets, ráadásul Bird végre megtalálta dobóformáját: 27 pontjával újra a Celtics legjobb dobója volt, Maxwell, Parish, Tiny Archibald és Chris Ford is elérte a tízet, a Robert Reid-Moses Malone párosnak pedig ezúttal senki nem tudott érdemi segítséget nyújtani. A Boston győzött Houstonban (91-102), és ezzel, immáron tizennegyedik alkalommal, bajnok lett. Cedric Maxwellt választották a döntő Legértékesebb Játékosává.

Álló sor: K.C. Jones segédedző, Wayne Kreklow (1981 januárjában elküldték, így a bajnokcsapatnak már nem volt tagja), M.L. Carr, Rick Robey, Robert Parish, Kevin McHale, Eric Fernsten, Gerald Henderson, Jimmy Rodgers segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülő sor: Chris Ford, Cedric Maxwell, Red Auerbach GM, Bill Fitch vezetőedző, Harry Mangurian tulajdonos, Larry Bird, Nate "Tiny" Archibald.

Nate "Tiny" Archibald. A 185 centi magas bronxi gyerek, Nate "Tiny" Archibald a mai napig egyedülálló módon egyazon idényben volt a liga legjobb pontszerzője és gólpasszadója, az 1972/73-as szezonban a Kansas City-Omaha Kings színeiben (34.0 pont, 11.4 gólpassz meccsenként). Archibald harmadik NBA-szezonját futotta ekkor az őt 1970-ben a második körben draftoló, akkor még Cincinnati Royals névre hallgató franchise színeiben, ahol már másodévesként 28.2 pontot átlagolt, 1973-ban pedig a fenti rekord felállítása mellett All-Star, és az All-NBA First Team tagja is volt. Bár e vívmányát tekinthetjük a "kiemelkedő statisztikák egy gyenge csapatban" jelenség legkiugróbb példájának is (a Royals/Kings Tiny első négy idénye során egyszer sem jutott rájátszásba), a villámgyors scorer Archibald így is helyet követel magának kora legjobb hátvédjei közt. Az 1973/74-es idényben egy Achilles-sérülés hátráltatta ugyan, de ezután még két újabb All-Star szezont produkált a Kings színeiben, majd 1976-ban az ABA-ből frissen a ligába került New York Nets igazolta le. A Nets ővele próbálta pótolni elkótyavetyélt szupersztárját, Julius Ervinget, de Tiny mindössze 34 meccset tudott játszani szülővárosa csapatában, majd elszakította problémás Achillesét, és a teljes 1977/78-as idényt kihagyta, miközben a Nets a Buffalo Braves-hez cserélte. Buffalóban egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára, innét cserélték 1978-ban a Celticshez, ahol csapnivalóan sikerült első idénye (1978/79) után a visszavonuláson gondolkodott. Larry Bird érkezése azonban mindent megváltoztatott, Archibald klasszikus játékmesterként született újjá Bostonban, 1980-tól 1982-ig minden évben a liga legjobb gólpasszadói közt volt ismét, és mindhárom All-Star meccsen felléphetett (sőt, az 1981-es mérkőzésnek ő lett az MVP-je). Tiny 1983-ig játszott Bostonban, utolsó szezonját a Milwaukee-nál töltötte, végül 1984-ben fejezte be a játékot. 1991-ben beiktatták a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé választották.

Larry Bird. A Magic-Bird hatalomátvétel két év alatt lezajlott, egy évvel nagy ellenlábasa, Magic Johnson első címe után Larry Bird is megszerezte első aranygyűrűjét. A másodéves Bird az alapszakaszban 21 pontot, 11 lepattanót és 5.5 gólpasszt, a rájátszásban pedig 22 pontot, 14 lepattanót és 6 asszisztot átlagolt meccsenként 1980/81-ben. A 206 centi magas, a játék minden elemében kiemelkedő Bird elsősorban hármas és négyes poszton szerepelt karrierje során, ugyanakkor irányító módjára tudta szervezni a játékot, híres volt arról a képességéről, hogy még azelőtt képes volt meglátni, mire készül az ellenfél, mielőtt az ellenfél tudta volna, így, bár nem volt túl gyors, Bird mégis kiemelkedő védőnek számított, rengeteg labdát szerzett, és kiválóan lepattanózott. Támadásban mind mezőnyből, mind a büntetővonalról rendkívüli hatékonysággal dolgozott, még úgy is, hogy akárcsak mint kortársai zöme, kezdetben ő sem nagyon szerette a hárompontos-dobást, csak karrierje dereka táján vált megbízható tripladobóvá. Bár a Celtics minden bizonnyal nélküle nem nyerte volna meg az 1981-es bajnoki címet, a döntőben mutatott gyenge dobóformája lehetővé tette, hogy csapattársa, Cedric Maxwell elhappolja előle a Finals MVP-trófeát.

M.L. Carr. Az ABA-veterán Carr még a rivális ligában kezdte profi pályafutását, amely döcögve indult be, az őt 1973-ban ledraftoló Kentucky Colonels ugyanis még az azévi ABA-előszezon során kitette keretéből, Carr pedig Izraelben és Görögországban játszott két évig. 1975-ben sikerült neki az áttörés, 1975/76-ban az ABA-ben a Spirits of St. Louis játékosa volt, majd az ABA megszűnését követően a Detroit Pistonsnál folytatta. A Celtics azt követően szerezte meg Carrt 1979-ben, hogy a Pistons színeiben karriercsúcsot jelentő 18.7 pontot, 7.4 lepattanót és 2.5 labdaszerzést átlagolt az 1978/79-es idényben, legutóbbi kategóriában ezzel vezette a ligát, és bekerült az All-Defensive Second Team soraiba. A kiválóan védekező kiscsatár a Celticsnél inkább már csak mint cserejátékos, de mint fontos kiegészítő ember volt részese két bajnoki címnek (1981, 1984).

Terry Duerod. A csere-swingman a Detroitnál volt újonc 1978/79-ben, onnét Dallason keresztül érkezett Bostonba az 1980/81-es idény közepette, ahol aztán harminckettő alapszakasz- és tíz playoff-meccsen kapott pár perces szerepet a bajnoki menetelés közepette. Több forrás is megerősíti ugyanakkor, hogy Duerod így is közönségkedvenccé vált a Boston Gardenben, amikor egy 1981 januári, rég eldőlt győztes meccs utolsó perceiben zsinórban öt dobását értékesítette, lázba hozva ezzel a közönséget, akik ezt követően minden pályára lépését hangos "Dooooo!" felkiáltásokkal ünnepelték. Terry a Celtics játékosa volt a következő, 1981/82-es idényben is, elenyésző jelentőséggel, majd 1982 októbere és novembere között rövid ideig a Golden State alkalmazásában állt. Olaszországi és Fülöp-szigeteki kitérő után fejezte be karrierjét, majd 27 évig Detroitban dolgozott tűzoltóként. Szomorú update (2020.11.14.): Terry Duerod 64 éves korában, súlyos betegség következtében 2020. november 13-án elhunyt.

Eric Fernsten. A cserecenter megjárta Clevelandet és Chicagót, majd egy darabig Belgiumban, aztán két évig Olaszországban játszott, mielőtt 1979-ben leigazolta volna a Celtics. Fernsten három idényt töltött Bostonban, 1981-ben játékideje átlagosan hat perc volt, a rájátszásban nyolc meccsen szerzett összesen két pontot. Pár viszonylag ritkán került pályára, kortársai visszaemlékezései szerint egy kimondottan szorgalmas, hajtós játékos volt, aki edzéseken is mindig odatette magát, és ha nagy ritkán beállt, mindig lehetett rá számítani. E jó tulajdonsága ellenére csúnya véget ért karrierje a Celticsnél, ugyanis a Boston 1982-ben úgy tette szabadlistára, hogy tudta, Fernsten egy sérv miatt játékra alkalmatlan állapotban van, és nem fog tudni így új csapatot találni magának. Fernsten be is perelte emiatt a Celticst (végül Red Auerbach felajánlott neki egy meghívót a Boston 1983-as edzőtáborába, de Fernsten nem fogadta el). Egy újabb egy éves olaszországi kiküldetés után 1983/84-ben a New York Knicks színeiben szerepelt utoljára az NBA-ben.

Chris Ford. A veterán dobóhátvéd már 1972 óta koptatta az NBA parkettjeit, mint több csapattársa az 1981-es Celticsnél, ő is a Detroitnál kezdte karrierjét, ahol hat évet húzott le, majd az 1978/79-es szezon elején a Pistons Bostonba cserélte. Ford volt többnyire Nate "Tiny" Archibald párja kettes poszton a Celtics kezdőötösében 1979 és 1982 között, ilyen minőségében pedig egy történelmi tett fűződik a nevéhez, ő dobta be ugyanis a ligatörténet legelső hárompontos kosarát 1979 októberében. 1982-es visszavonulása után még tizenhárom évig a Celtics kötelékében maradt, 1990-ig segédedzőként, majd 1995-ig vezetőedzőként szolgálta a klubot, így edzői minőségében még két bajnoki címet (1984, 1986) nyert a Keltákkal. Miután távozott Bostonból, volt még a Milwaukee Bucks (1996-98) és a Los Angeles Clippers (1998-2000) vezetőedzője is, de e csapatokkal nem sok sikert könyvelhetett el, utoljára a Philadelphia 76ersnél edzősködött megbízott minőségben a 2003/04-es idényben. A Sixersnél játékos-megfigyelőként, a New York Knicksnél "tanácsadóként" dolgozott aztán még a későbbiekben. Szomorú update (2024. május): Ford 2023. január 17-én szívrohamot kapott és meghalt. 74 éves volt.

Gerald Henderson Sr. Az egészen a közelmúltig NBA-játékos Gerald Henderson Jr. (Charlotte, Portland, az előző idényben Philadelphia) édesapja, az idősb Gerald egy remekül védekező hátvéd volt, aki tizenhárom szezont töltött a ligában, és kiegészítő emberként három bajnokcsapatnak is tagja lehetett. Henderson karrierje, több csapattársához hasonlóan, döcögősen indult, az 1978-as draft harmadik körében a San Antonio választotta ki, de sohasem lépett pályára a Spursnél, egy alsóbb rangú ligában szerepelt az 1978/79-es idényben, majd 1979 nyarán leigazolta a Celtics, ahol sikerült bizonyítania. Második szezonjában, 1980/81-ben átlag húsz percet töltött a pályán, 7.8 pont és 2.6 gólpassz volt a meccsenkénti teljesítménye. A Celtics következő, 1984-es győzelme alkalmával aztán jóval jelentősebb szerep hárult rá, de erről majd a maga idejében.

Cedric Maxwell. Bár a nyolcvanas évtized Celtics-dinasztiáját általában a Bird-McHale-Parish trióval szokás azonosítani, a "Nagy Hármas" első két bajnoki címe jó eséllyel nem születhetett volna meg Cedric "Cornbread" Maxwell nélkül. A Celticshez az 1977-es draft alkalmával érkező Maxwell kiváló pontszerző és lepattanózó volt, elsősorban a palánk alatt és annak közvetlen környékén volt elemében, ahonnan számtalan változatos módon képes volt a kosárba juttatni a labdát, remekül kiegészítve így a Celtics többi, távolabbi dobásokra specializálódott pontfelelősét, elsősorban Larry Birdöt. Ennek ellenére Birddel nem ápolt különösebben baráti viszonyt az öntörvényű Maxwell, nem esett jól neki, amikor az 1981-es nagydöntő után bostoni újságírók azt hangoztatták, hogy inkább Bird érdemelte volna meg a Finals MVP-díjat Maxwell helyett. A nagy mókamester "Cornbread" nem mindig átgondolt nyilatkozataival rendszeresen kiakasztotta egyébként is a bostoni médiát, így pályán kívüli megítélése egész pályafutása alatt ambivalens volt, de a pályán mindig odatette magát, ha szükség volt rá, így például az 1984-es nagydöntőben is, de erről majd a maga idejében.

Kevin McHale. A minnesotai születésű és a helyi egyetemen pallérozódó McHale újoncként egyből bajnoki címet ünnepelhetett Bostonban, pedig ekkor még csak időnként villantotta fel azon képességeit, melyek okán minden idők tán legképzettebb, legfineszesebb négyes poszton játszó NBA-játékosa vált belőle. Az 1980-as előszezonban McHale hosszú ideig nem volt hajlandó aláírni újoncszerződését, több pénzt követelve, de végül aztán megegyezett a Celticsszel, és mind a 82 alapszakasz-meccsen pályára lépett, tíz pontot átlagolt mérkőzésenként és bekerült az All-Rookie First Team soraiba. Rendkívül hosszú karjaival, gyorsaságával és ütemérzékével mind támadásban, mind védekezésben gyakran jelentett megoldhatatlan feladatot ellenfeleinek, és már az 1981-es rájátszásban letette a névjegyét, amikor a Philadelphia elleni főcsoportdöntő hatodik meccsén kulcsfontosságú blokkot jegyzett Andrew Toney ellen a mérkőzés utolsó percében, megőrizve így a Celtics egypontos előnyét.

Robert Parish. Az 1980/81-ben ötödik idényét játszó, és első alkalommal az All-Star meccsre is meghívott Parish korának egyik legkiválóbb centere volt, szokatlan képességekkel: 213 centis magassága ellenére rendkívüli sebességgel bírt, gyakorta fejezett be a pályán végigrohanva gyorsindításokat, szokatlanul magas ívű, emiatt gyakorlatilag blokkolhatatlan dobásával pedig középtávolról is igen magas százalékkal szórta a kosarakat, de a büntetővonalon sem remegett meg a keze. Emellett Parish híres volt még sztoikus nyugalmáról, mindig megfontolt, szótlan természetéről (ezért is ragasztotta rá Cedric Maxwell a "Chief", azaz a "Főnök" becenevet a Száll a kakukk fészkére című film és regény egyik fontos karaktere, a hasonló tulajdonságokkal bíró Bromden indián törzsfőnök nyomán), nehéz is elképzelni, hogy Bostonba érkezése előtt a bukdácsoló Golden State játékosaként inkább egy örökké elégedetlen, hepciáskodó fiatalként tartották őt számon. A Celticsnél azonban megtalálta a számára tökéletes csapatot és közösséget, és végül minden idők legtöbb NBA-meccset játszó játékosa vált belőle.

Rick Robey. Parish cseréje volt centerposzton 1980/81-ben az Indiana Pacers által az 1978-as drafton 1/3-asként kiválasztott Robey. Nagy várakozásokkal érkezett a ligába az 1978-as NCAA-bajnok Kentucky egykori sztárja, ám aztán mindössze fél szezon után továbbadta a Pacers a Bostonnak 1979 januárjában. A Celticsnél megbízható cserejátékosként funkcionált, és bár korabeli beszámolók szerint ő volt Larry Bird legjobb barátja a csapatnál, a Boston 1983-ban a Phoenix Sunshoz cserélte a védekező-specialista sztárhátvédért, Dennis Johnsonért. Robey Phoenixben már nem sok sót evett meg, sokat volt sérült, végül 1986-ban, harminc évesen visszavonult. Szülőföldjén, Kentucky államban a mai napig megbecsült ingatlanközvetítőként dolgozik.

Vezetőedző: Bill Fitch. Az egykori tengerészgyalogsági kiképzőtiszt, Fitch 1970-ben kezdte edzői pályafutását a ligában, amikor őt nevezték ki az újonnan létrejött Cleveland Cavaliers kispadjára. Legnagyobb sikere a csapattal az 1976-os főcsoportdöntő volt, ebben az évben az Év Edzője díjat is megkapta. Egészen 1979-ig Clevelandben dolgozott, majd a játékos-edző Dave Cowenstől átvette a Boston Celtics irányítását Larry Bird újoncévében, és karrierje során másodjára is az Év Edzőjévé választották 1980-ban. Pályafutása egyetlen bajnoki címe az 1981-es, miután a Celtics a következő két idényben nem tudta visszaverekedni magát a nagydöntőbe, Fitch 1983-ban távozott és a Houston Rockets edzője lett. A Ralph Sampson és a fiatal Akeem Olajuwon köré épített Rockets 1986-ban az 1981-es finálé visszavágóját vívhatta Fitch volt csapata, a Celtics ellen, de ismét a bostoniak nyertek. Hasonló sikereket karrierje hátralevő éveiben már nem tudott elérni a veterán tréner, aki a houstoni évek után ült még a New Jersey Nets (1989-92) és a Los Angeles Clippers (1994-98) kispadján is. 1996-ban beválasztották minden idők tíz legjobb NBA-edzője közé. Szomorú update (2022.03.30.): Fitch 2022. február 2-án, 89 éves korában elhunyt.