1971: "Big O" és "Big Lew" kalandjai

1971-ben a mindössze harmadik NBA-szezonját futó Milwaukee Bucks nyerte meg a bajnokságot, kihasználva az ifjú Lew Alcindor - a későbbi Kareem Abdul-Jabbar - domináns játékát, és a veterán Oscar Robertson arra irányuló vágyát, hogy karrierje során először végre bajnok lehessen.

Oscar Robertsont kortársai, a szurkolók és a média tagjai is egyöntetűen minden idők egyik legjobb kosárlabdázójának tartották a maga idejében, és tartják a mai napig is, nem véletlenül, hiszen bámulatra méltó statisztikákat produkált fénykorában (ezzel kapcsolatosan lásd ezt a novemberi írásunkat). Ugyanakkor Robertson, aki 1964-ben az alapszakasz MVP-díját is megkapta, és pályafutása során tizenkét egymást követő All-Star meccsen vett részt, csapatszinten nem sok sikernek örülhetett. 1970-nel bezárólag már tíz szezont húzott le a Cincinnati Royals színeiben, de egyszer sem tudta a rájátszásban legyőzni csapatával a Boston Celticset, sőt, 1967-et követően már a playoff mezőnyébe se jutott be a Royals.

Robertson nehezen viselte a csapat sikertelenségét, illetve nem jött ki túl jól az 1969-ben a Royals edzőjévé kinevezett egykori bostoni irányítófenoménnal, Bob Cousy-val. Torzsalkodásuk nyomán a Royalsnál 1970 nyarán arra a döntésre jutottak, hogy megérett az idő a váltásra, és szakítanak a franchise legnagyobb nevű és valaha volt legjobb játékosával. A Royals eredetileg a New Yorkhoz vagy a Lakershez cserélte volna Robertsont, ők viszont egyetlen sztárjátékosuktól sem akartak megválni, hogy megszerezhessék Oscart. Wayne Embry, Robertson egykori cincinnati csapattársa, aki ekkor már a Milwaukee Bucks vezetőségében dolgozott, úgy vélte, hogy Oscar és Lew Alcindor összepárosítása a Bucks mezében instant bajnoki címet eredményezhetne, ezért felhívta kissé sértődött barátját, és meggyőzte, csatlakozzon hozzájuk (Robertsonnak ugyanis volt egy "no-trade" klauzula a szerződésében). Így végül a Bucks és a Royals között köttetett üzlet, és Oscar Robertson a Milwaukee játékosa lett.

1970-ben az NBA tovább bővült, a Buffalo Braves, a Cleveland Cavaliers és a Portland TrailBlazers csatlakozásával az 1970/71-es idényben immáron 17 franchise vetélkedhetett a bajnoki címért, a liga pedig át is szervezte a struktúráját, 1970-től kezdődően nevezik a ma is ismert Eastern és Western Conference néven a liga két főcsoportját, melyeken belül két-két "kiscsoportot" (Division) alakítottak ki. Ennek következtében a Milwaukee és a Detroit átkerült keletről nyugatra, míg az Atlanta Hawks immáron a Keleti Főcsoport mezőnyéhez tartozott.

A Bucks az Alcindor-Robertson páros vezérletével hengerelt az 1970/71-es alapszakaszban, volt egy akkoriban ligarekordot jelentő 20 meccses győzelmi sorozatuk is, végül 66-16-os mutatót értek el, melyet megközelíteni sem tudott egyetlen másik csapat sem. Alcindor 31.7-es pontátlagával a liga pontkirálya lett, emellé 16 lepattanót is szedett átlagosan meccsenként, nem csoda hát, hogy második szezonjában megkapta az alapszakasz MVP-díját. A Bucks a playoff első körében legyőzte a San Francisco Warriorst, a főcsoportdöntőben pedig az előző három évben döntőt játszó (és veszítő) Los Angeles Lakers volt az ellenfelük, akiket szintén könnyedén intéztek el - meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a Lakersben az egész szezonban csak 2 meccset játszott Achilles-ínszakadása miatt Elgin Baylor, míg a csapat szellemi vezére, Jerry West térdsérülés miatt nem tudott pályára lépni a rájátszásban.

Big Lew (Alcindor) és Big O (Robertson) 1971-ben

Keleten a címvédő New York Knicks végzett az élen 52 győzelemmel, de nem tudtak ismét a döntőbe jutni. A Baltimore Bullets mindössze 42-40-es mérleggel zárta az alapszakaszt, de a playoff első körében hétmeccses párharcban legyőzték a Billy Cunningham vezette Philadelphiát, majd a főcsoportdöntőben szintén hét mérkőzésen felülmúlták a New Yorkot is - úgy, hogy a mindent eldöntő hetedik meccset a Madison Square Gardenben sikerült behúzniuk a New York-i média által előző évi győzelme után az évszázad csapatának kikiáltott Knicks ellen. A Bullets, melynek legjobbjai a két évvel korábbi MVP és a liga legjobban passzoló centere, Wes Unseld, a kosárlabda virtuóza, a legendás Earl "The Pearl" Monroe, a látványos, gyűrű fölötti játékáról ismert Gus "Honeycomb" Johnson, valamint a ponterős hátvéd, Kevin Loughery voltak, története első döntőjére készülhetett, akárcsak a Bucks - ezt követően 35 évig, a 2006-os Dallas-Miami fináléig nem fordult elő, hogy két olyan csapat játszhatott volna a bajnoki címért, amelyik korábban még sosem járt a nagydöntőben.

A párharc aztán elég egyoldalúra sikeredett - a Bullets, amelyben Wes Unseld boka-, Earl "The Pearl" Monroe térdfájdalmakkal küszködött, Gus "Honeycomb" Johnson pedig több meccset ki is hagyott szintén térdsérülés miatt - képtelen volt megállítani a nagydöntőben 27 pontot, valamint 18.5 lepattanót átlagoló Alcindort, aki mellett Oscar Robertson és a kiscsatár Bobby Dandridge is elérte a húszpontos átlagot. A Milwaukee söpréssel, 4-0-ával küldte haza a Bulletst: az első meccset 10 ponttal nyerték (98-88), a másodikat tizenkilenccel (102-83), a legszorosabb, harmadik találkozón 107-99-re győzött a Bucks, majd a bajnoki címet Baltimore-ban ünnepelhették egy 118-106 arányú diadal eredményeképp. 1959 után másodszor fordult elő, hogy söpréssel ért véget a nagydöntő, akkor a Boston Celtics simázta le a még Minneapolisban működő Lakerst. A negyedik mérkőzés legjobb dobója a 30 pontot szerző Oscar Robertson volt - "Big O" tizenegyedik NBA-idénye végén végre valahára, Lew Alcindor pedig második szezonja során máris megnyerte első bajnoki aranygyűrűjét. Alcindor, aki a döntő Legértékesebb Játékosának díját is megkapta, egy nappal a Bucks végső győzelmét követően nevét Kareem Abdul-Jabbarra változtatta.

Párhacok a döntőben: Alcindor Wes Unseld, Robertson Earl "The Pearl" Monroe ellen

Soha egyetlen csapat sem tudott létrejöttét követően ily hamar, mindössze három év elteltével bajnokságot nyerni, mint a Bucks - ugyanakkor mind a mai napig ez az egyetlen bajnoki címük. Amíg Abdul-Jabbar náluk játszott, ő és az öregedő Robertson a liga élmezőnyében tartották a Milwaukee-t, 63 győzelmet arattak a következő szezonban is, de kikaptak a főcsoportdöntőben a történelmi idényt futó Los Angeles Lakerstől, majd 1974-ben ismét sikerült döntőbe jutniuk, de azt meg a Boston Celtics ellen veszítették el. Miután Oscar Robertson 1974-ben visszavonult, Abdul-Jabbar pedig az elcserélését kérte, a Bucks történetének legsikeresebb időszaka lezárult - a franchise a mai napig nem játszott újabb NBA-döntőt.

Álló sor: Arnie Garber segédedző, Jeff Webb, Marvin Winkler, Dick Cunningham, Bob Greacen, McCoy McLemore, Tom Nissalke segédedző.
Ülő sor: Bob Boozer, Greg Smith, Bob Dandridge, Oscar Robertson, Lew Alcindor, Jon McGlocklin, Lucius Allen, Larry Costello vezetőedző.

Lew Alcindor. Már az NBA-be kerülése előtt legendának számított a későbbi Kareem Abdul-Jabbar, aki az UCLA egyetem csapatával példátlan módon zsinórban háromszor nyerte meg az NCAA küzdelmeit 1967 és 1969 között - tán nem is volt még kosárlabdázó, akinek érkezését annyira várta volna az NBA, mint az övét. Na persze nem csak az NBA vágyott Alcindor szolgálataira, hanem a rivális liga, az ABA is, ráadásul ők azt a lehetőséget kínálták számára, hogy szülővárosában, a New York Nets csapatában játsszon, mivel Alcindor ABA-játékjogát a Nets foglalta le az 1969-es ABA-drafton. Alcindornak tetszett az ötlet, ámde aggódott az ABA instabil anyagi helyzete miatt, ezért az ABA-csapattulajdonosok kiállítottak egy csekket egymillió dollárról, és George Mikan - az ötvenes évek Lakersének szupersztár centere, aki ekkor az ABA elnökeként működött - kezébe nyomták, megbízva őt azzal, adja oda Alcindornak, aki a csekk láttán majd minden kétségét elfelejti az ABA-vel kapcsolatosan. Mikan és Alcindor valóban találkoztak is, de Mikan végül nem adta oda Alcindornak a csekket - vagy elfelejtette, vagy nem értett egyet az ötlettel, mindenesetre a csekk a zsebében maradt (aztán persze visszaadta az ABA-csapattulajdonosoknak). Big Lew kétségei így hát nem oldódtak fel, és végül a Bucks mellett tette le a voksát, a többi pedig már történelem.

Lucius Allen. Az atletikus hátvéd az 1969-es draft 1/3-as kiválasztottja volt, a Seattle SuperSonicsnál mutatkozott be az NBA-ben, de egy idényt követően a Milwaukee-hoz cserélték, Lew Alcindor nagy örömére, hiszen Alcindor és Allen csapattársak voltak az UCLA egyetemen, így Allen is kétszeres NCAA-bajnoknak mondhatja magát. Allen 1974-ig játszott a Bucksnál, ekkor (egyébként karrierje legerősebb szezonja közepette, amikor meccsenként 19 pontot és közel 6 gólpasszt átlagolt) a Los Angeles Lakershez cserélték, ahol később ismét együtt játszhatott az ekkor már Kareem Abdul-Jabbarként ismert Alcindorral. 1979-ig tartó NBA-pályafutása utolsó két szezonját a Kansas City Kingsnél töltötte. Visszavonulását követően dolgozott pénzváltóként, egy gyógyszerészeti cég marketingmenedzsereként, és volt saját építőipari vállalkozása is.

Bob Boozer. A 2000-es években All-Star erőcsatárral, Carlos Boozerrel rokonságban nem álló Bob az 1959-es draft 1/1-es kiválasztottja volt, de NBA-karrierjét csak egy évvel később kezdte meg, mert ragaszkodott hozzá, hogy részt vehessen az amerikai válogatottal az 1960-as római olimpián (ezt profi játékosként akkor még nem tehette volna meg). Rómában aztán aranyérmet szerzett, és már az olimpiai csapatban is együtt játszott Oscar Robertsonnal, akinek aztán a Cincinnati Royalsnál is csapattársa volt 1960 és 1963 között. Megfordult ezt követően a New York Knicksnél, a Los Angeles Lakersnél (három meccsen pályára lépett a Lakers színeiben az 1966-os nagydöntőben), majd az újonnan alapított Chicago Bulls játékosa lett, ahol karrierje legjobb éveit futotta, kétszer is 21 pont feletti szezonátlagot produkált, 1968-ban egy alkalommal All-Star is volt. Miután egy évet a Seattle SuperSonicsnál is lehúzott, karrierje utolsó szezonja lett az 1970/71-es a Bucksnál, a bajnoki győzelmet követően visszavonult, pályafutása során közel 13 ezer pontot és több, mint hétezer lepattanót regisztrálva. 2012-ben, 75 évesen hunyt el.

Dick Cunningham. A finomnak nem mondható játékstílusa okán "Cement Mixer" becenévre hallgató cserecenter már a franchise indulásától kezdve, 1968-tól a Bucks játékosa volt. A bajnoki győzelmet követően egy szezon erejéig átigazolt a Houston Rocketshez, de aztán visszatért Milwaukee-ba, és 1975-ig tartó pályafutása hátralevő idényeit végig itt töltötte.

Bob Dandridge. Sok kiváló NBA-játékos, aki fénykorát a '70-es évtizedben élte, ma már kissé elfeledetté vált. Ilyen karakter Bobby Dandridge is, aki a hármas poszton az egész liga egyik legjobb játékosa volt a maga idejében, egy támadásban és védekezésben is kiváló teljesítményre képes "all-around" bedobó, és igazi "glue guy". 1969 és 1977 között szerepelt Milwaukee-ban, ahol Abdul-Jabbar és Robertson mögött töltött időszakában csak harmadik számú opciónak számított a csapaton belül, de így is rendre 18 és 20 pont közötti szezonátlagokat produkált, és három All-Star mérkőzésen képviselte a Buckst, akikkel 1974-ben is nagydöntőt játszhatott. 1977-ben, miután az NBA - a maihoz képest kissé kötöttebb formában, de akkor is - engedélyezte a játékosok csapatok közti szabad mozgását (lásd alább), Dandridge lett a ligatörténet egyik legelső "free agent" igazolása, amikor a Buckstól a Wasington Bulletshez szerződött, akikkel 1978-ban karrierje második bajnoki címét nyerte meg.

Bob Greacen. A kiscsatár NBA-pályafutása 1969-től 1971-ig tartott, mindkét szezonjában a Bucks játékosa volt, viszont marginális szereppel bírt, az 1971-es bajnoki menetelés közepette kettő alapszakasz- és hét playoff-meccsen került pályára, a nagydöntőben két találkozón kapott lehetőséget. Miután távozott Milwaukee-ból, egy rövid ideig volt az ABA-ben a New York Nets játékosa is. Kosárlabda-pályafutását követően történelemtanárként dolgozott, 2009-ben vonult nyugdíjba.

Jon McGlocklin. "Jonny Mac" a Bucks franchise történetének első All-Starja volt. A kettes és hármas poszton is bevethető swingman 1965-ben a Cincinnati Royalsnál kezdte pályafutását (tehát ő is volt korábban Oscar Robertson csapattársa), 1967-ben a San Diego Rocketshez, egy évvel később pedig Milwaukee-ba került, ahol a Bucks első szezonjában közel húsz pontot átlagolt meccsenként, és karrierje egyetlen All-Star szereplését gyűjthette be ennek köszönhetően. A megbízható pontszerző McGlocklin 1976-os visszavonulásáig a Bucks játékosa maradt, és jelenleg is a franchise kötelékében dolgozik, a mai napig a Bucks-meccsek tévés kommentátora. 14-es mezszámát visszavonultatták Milwaukee-ban.

McCoy McLemore. A kispadról beszállva elsősorban hatékony védekezésével és lepattanózásával vívott ki magának szerepet a Bucks 1971-es bajnokcsapatánál a veterán McLemore, aki 1964 és 1972 között tartó NBA-pályafutása során hét különböző gárda játékosa is volt. Karrierjét a San Francisco Warriorsnál kezdte, az 1966-os "expansion draft" alkalmával a Chicago Bulls, az 1968-as "expansion draft" alkalmával a Phoenix Suns, majd az 1970-es ugyanilyen esemény során a Cleveland Cavaliers választotta soraiba, McLemore tehát mindhárom franchise legelső keretének tagja volt. Az 1970/71-es szezon során, amikor a Cleveland a Milwaukee-hoz cserélte, 86 alapszakasz-meccsen lépett pályára! Egy évvel később viszont NBA-karrierje befejeződött, miután az 1971/72-es szezonban a Bucks és a Houston Rockets mezében játszott még pár mérkőzésen. A nyolcvanas években a Rockets meccseinek tévés közvetítései során volt szakkommentátor. 2009-ben, 67 éves korában halt meg.

Oscar Robertson. "Big O" karrierje utolsó négy szezonját töltötte Milwaukee-ban, amikor 1974-ben visszavonult, 26710 pont, 7804 lepattanó és 9887 gólpassz ékesítette a nevét - az NBA addigi történetében senki sem regisztrált több asszisztot, és egyedül csak Wilt Chamberlain szerzett több pontot Robertsonnál - ez azonban, mint az fentebb is  írtuk, nem igazán eredményezett csapatsikereket, amíg Oscar nem került a Milwaukee-hoz. Kétségtelen, hogy Cincinnatiban egyszer sem volt olyan hatékonyan működő, jól összerakott csapat körülötte, mint a korszakot domináló Boston Celtics, ugyanakkor a korabeli beszámolók szerint Oscar csapattársaival rendkívül keményen bánt, gyakorta megtalálta őket egy-egy vereséget követően, már-már ellenséges természete miatt nem volt egy leányálom vele játszani. Mindezzel együtt is Oscar mind a pályán, mind azon kívül korszakalkotó figurája az NBA-nek, a pályán kívül elsősorban azért, mert az NBA-játékosok szakszervezetének elnökeként 1971-ben beperelte a ligát, amikor az NBA a játékosokra nézve kedvezőtlen feltételekkel tervezett összeolvadni a rivális ABA-vel. Az "Oscar Robertson-per" néven elhíresült eljárás végén, 1976-ban a bíróság kimondta, hogy az NBA-csapatok nem kezelhetik játékosaikat a "tulajdonukként", meg kell teremteni a "szabadügynökség" és a piaci viszonyoknak megfelelő fizetések kiharcolásának lehetőségét a számukra. Ez egy óriási lépés volt a liga mai arculatának, a játékosok csapatok közötti szabad mozgásának (és napjaink csillagászati összegű fizetéseinek) irányába - a mai értelemben vett "free agency" létrejötte tehát nagy mértékben Oscar Robertsonnak köszönhető. Oscart 1980-ban iktatták be a Hall of Fame-be, 1996-ban pedig minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztották.

Greg Smith. Smith 1968-ban kezdte NBA-pályafutását a Milwaukee-nál, ő volt a Bucks kezdő négyese 1970/71-ben, amely egyben karrierje legproduktívabb szezonja is volt, hiszen 12 pont, 7 lepattanó és 3 assziszt körüli meccsátlagokkal bírt. A bajnoki címet követő szezonban elkerült Milwaukee-ból, és a Houston Rockets játékosa lett, majd egy itt töltött év után a Portland TrailBlazershez cserélték, ahol 1975 decemberi elbocsátásáig szerepelt.

Jeff Webb. A kettes poszton szereplő cserejátékos, Webb rövid NBA-pályafutása 1970 és 1972 között zajlott le, mely idő alatt a Milwaukee és a Phoenix Suns csapatait erősítette.

Marv Winkler. Az 1970/71-ben újonc csereirányító mindössze három alapszakasz- és öt playoff-meccsen került pályára a Bucks mezében, a következő, 1971/72-es idényt az ABA-ben töltötte, az Indiana Pacersnél, majd professzionális karrierje be is fejeződött.

Bill Zopf. Egy másik újonc csereirányító, Zopf 1971 februárjában elhagyta Milwaukee-t, mert besorozták tartalékos sorkatonai szolgálatra, ezért nem játszhatott az 1971-es rájátszásban, de technikailag a Bucks keretéhez tartozott, tekintsük hát így őt is NBA-bajnoknak. 1971 őszén tért vissza a csapathoz, de a Bucks ekkor már nem tartott igényt rá, és kirúgta, Zopf pedig többé nem lépett pályára az NBA-ben, inkább brókernek állt.

Vezetőedző: Larry Costello. Játékosként 1967-ben a Philadelphia 76ersszel nyert bajnoki címet a rafkós, ötszörös All-Star, "old school" hátvéd, Costello, aki egyből 1968-as visszavonulása után megkapta az akkor ligaújonc Bucks kispadját, majd egy évvel később a liga legjobb fiatal játékosát, Lew Alcindort is. Costello a franchise történetének első vezetőedzőjeként nyerte meg a franchise első és egyetlen bajnoki címét, rendszere remekül használta ki a gyűrű közelében megállíthatatlan Alcindor erősségeit, de ha "Big Lew" mégis gondba került volna a palánk alatt, Robertson, Bob Dandridge, Jon McGlocklin vagy Lucius Allen személyében hatékony pontszerzők sorakoztak körülötte a pályán. Costello 1976-ig maradt a Bucks vezetőedzője, egy kivétellel minden idényében a rájátszásba jutott csapatával, és bár bajnoki címet többé nem nyertek, volt még egy főcsoportdöntős (1972) és egy nagydöntős (1974) szereplésük is Costello alatt. 1976-os kirúgása után Costello volt egy rövid ideig a Chicago Bulls vezetőedzője is, 1978 után az NBA-ben már többé nem dolgozott, egy női és egy főiskolai csapatot edzett még 1987-ig tartó tréneri pályafutása során. 2001-ben halt meg, 70 évet élt.

Kareem Abdul-Jabbar és Oscar Robertson 2015-ben