1968: Russell edzőként is viszi a pálmát

Wilt Chamberlain és a Philadelphia 76ers uralkodása nem sokáig tartott, az immáron játékos-edző Bill Russell vezette Boston Celtics legyőzte a Sixerst az 1968-as keleti döntőben, majd ismétcsak a Los Angeles Lakers ellenében újfent bajnok lett - tizenkét év alatt a tizedik alkalommal.

Az 1967/68-as alapszakaszban Chamberlain folytatta azt a domináns "all-around" játékot, amely az előző szezonban karrierje első bajnoki címét eredményezte - a nagyember vezette a ligát játékpercekben, dobószázalékban, lepattanókban és center létére ő adta a legtöbb gólpasszt az egész mezőnyben! Ennek megfelelően Wilt ismét megkapta az alapszakasz MVP-díját, a címvédő Philadelphia 76ers pedig a Keleti Divízió élén végzett 62-20-as mérlegével (ez volt az első olyan NBA-szezon, amikor a csapatok a ma jól ismert számú, 82 alapszakasz-mérkőzést játszottak). 54 győzelmével azonban ott ólálkodott mögöttük továbbra is a Boston Celtics, és a keleti fináléban össze is csapott a két gárda. 

Az érzelmileg túlfűtött hangulatú párharcban - a sorozat első meccse előtt gyilkolták meg Dr. Martin Luther Kinget, a '60-as évekbeli Amerika kultikus személyiségének halála olyannyira megviselte a két csapat játékosait, hogy szóba került, le sem játsszák a csoportdöntőt - a Sixers négy mérkőzés után 3-1-re vezetett. A playoff addigi történetében soha nem fordított még egy csapat sem 1-3-as hátrányból, ám a Celtics az óriási formában játszó John Havlicek vezetésével kiegyenlített, majd a hetedik meccset idegenben nyerte meg az egyébként egyik legjobbját, Billy Cunninghamet kéztörés miatt nélkülöző Sixers otthonában, és egy év kihagyás után visszatért a nagydöntőbe. A Sixers összeomlása egyúttal Wilt Chamberlain philadelphiai karrierje végét is jelentette, a következő szezont már a Los Angeles Lakers játékosaként kezdte meg. Annál a Lakersnél, amely 1968-ban szintén egy év távollét után került be ismét a fináléba. Jerry West és Elgin Baylor csapata legyőzte a rájátszásban a Chicago Bullst, majd kisöpörte az előző évben döntőt játszó (de akkori legjobbját, Rick Barryt azóta elveszítő) San Francisco Warriorst, így egy újabb Celtics-Lakers összecsapásra készülhetett az NBA közönsége. 

Annak első mérkőzésén Baylor és West gyenge dobóformáját kihasználva nyert a Celtics (107-101), de a Lakers elhozta a második meccset a Boston Gardenből (113-123), így 1-1-es állással utaztak a csapatok Los Angelesbe. A Lakers otthonában Havlicek, Larry Siegfried, Bill Russell és Sam Jones is elérte a húsz pontot a harmadik találkozón, nyert is a Celtics (119-127), de a negyedik összecsapás alkalmával a Lakers ismét egyenlített, West 38 és Baylor 30 pontjának köszönhetően (118-105). A bokasérüléssel küszködő West az ötödik meccsen is 35-ig jutott, de a Celtics három ponttal, hosszabbítás után be tudta húzni a találkozót (120-117), mivel ismét négy bostoni (Havlicek, Don Nelson, Russell és Bailey Howell) érte el legalább a húsz egységet. A hatodik mérkőzésen pedig a Lakersnek nem volt válasza az ihletett formában 40 pontot szerző John Havlicekre, aki mellett Bailey Howell is 30-at szórt a Bostonból, így a Kelták nyertek is Los Angelesben (109-124). A Lakers ismét elbukott a Celtics ellen, a Boston megszerezte első bajnoki címét Red Auerbach visszavonulását követően, Bill Russell pedig az első NBA-bajnok fekete edző lett.

Ligatörténeti szempontból mindenképp megemlítendő mindemellett az 1967/68-as szezonról, hogy ekkor kezdte meg működését az NBA 1976-ig létező nagy ellenlábasa, a piros-fehér-kék labdával játszó American Basketball Association (ABA), amelynek kimondott célja volt az NBA sztárjainak átcsábítása az ottanihoz képest magasabb fizetések és látványosabb, kötetlenebb játék ígéretével (az ABA-ben volt például hárompontos-vonal, és ők találták fel a zsákolóversenyt is). A rivális ligának sikerült is borsot törnie az NBA orra alá ezen törekvéseivel (például az NBA regnáló pontkirálya, Rick Barry is elhagyta a San Francisco Warriorst 1967 nyarán az ABA-ben szereplő Oakland Oaks kedvéért), de összességében inkább a pénzügyi bizonytalanság, és az anyagi gondok miatt állandóan költözni kényszerülő, vagy meg-megszűnő csapatok jellemezték a ligát. Az ABA jelentette konkurencia ugyanakkor kétségtelenül felgyorsította az NBA bővítésének folyamatát, hogy ezzel is ellentételezni tudják az ABA által elszipkázott játékosokat, edzőket és közönséget. Az 1966-ban bemutatkozó Chicago Bulls után 1967-ben két újabb franchise, a San Diego Rockets és a Seattle SuperSonics csatlakozott az NBA-hez, majd a következő szezontól ismét két újonc, a Milwaukee Bucks és a Phoenix Suns érkezett.

Hátsó sor: Joe DeLauri segédedző, Rick Weitzman, Tom Thacker, Tom Sanders, Bailey Howell, Wayne Embry, Don Nelson, Johnny Jones, Mal Graham.
Elülső sor: Sam Jones, Larry Siegfried, Red Auerbach GM, Marvin Kratter tulajdonos, Clarence Adams elnök, Bill Russell, John Havlicek.

Wayne Embry. A veterán magasember még 1958-ban kezdte NBA-karrierjét, a Cincinnati Royals játékosaként, Oscar Robertson oldalán a liga legkeményebb centerei között tartották számon. 1961 és 1965 között zsinórban öt idényen át átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát, és mind az öt évben ott volt az All-Star meccsen. Ám a Royalsszal egyszer sem tudta felülmúlni a rájátszásban a Celticset, akikhez 1966-ban csatlakozott, és 1968-ban karrierje egyetlen bajnoki címét nyerte. Az 1968-as "expansion draft" alkalmából az újonnan alakult Milwaukee Buckshoz került, majd egyetlen Milwaukee-ban töltött idény után visszavonult, és csatlakozott a csapat vezetőségéhez. 1972-ben kinevezték a Bucks általános managerévé, ezzel ő lett a ligatörténet első fekete GM-je. 1979-ig dolgozott Milwaukee-ban (ő volt az a GM, aki Kareem Abdul-Jabbart Milwaukee-ből a Los Angeles Lakershez cserélte), majd 1986 és 1999 között a Cleveland Cavs GM-jeként és elnökeként működött, 1992-ben és 1998-ban is megkapta az Executive of the Year díjat. Embry 2004-ben a Toronto Raptorsnál lett "senior tanácsadó" Rob Babcock GM mellett, majd Babcock 2006-os kirúgása után rövid ideig a Toronto fő döntéshozója is ő volt. A 80 éves Embry manapság is a Raptors kötelékében dolgozik, tanácsadói minőségben. Munkásságát, úttörő szerepét elismerendő már 1999-ben bekerült a Hall of Fame tagjai közé.

Mal Graham. A csereirányító 1967 és 1969 között két szezont játszott az NBA-ben, mindkettőt a Boston színeiben. 1967/68-as újoncidényében 6 pontot átlagolt meccsenként, úgy, hogy sorkatonai szolgálata miatt a szezon jelentős részét egy katonai bázison állomásozva kellett eltöltenie.

John Havlicek. 1967/68-ra egyértelműen "Hondo" lett a Celticsnél a "go-to-guy", az edzői teendőket is ellátó Bill Russell és a Russellel egyidős, ekkor 34 éves Sam Jones öregedésével. Havlicek közel 21 pontot, 7 lepattanót és 5 gólpasszt átlagolt az alapszakasz során, ott volt az All-Star meccsen és az All-NBA Second Team soraiban. A rájátszásban nem lehetett megállítani: ekkorra már 25.9 pont, 8.6 lepattanó és 7.5 assziszt volt a meccsenkénti produktuma, a nagydöntő ötödik meccsén 31, a hatodikon 40 pontot szórva vezette győzelemre a Bostont.

Bailey Howell. A "Garbageman" becenéven is ismert Howell igazi keményen brusztoló, klasszikus "old-school" magasember volt a pályán, aki szorgosan gyűjtögetett lepattanókkal, palánk alatti kosarakkal segítette csapatát, ellenfeleinek pedig igen kemény könyökösöket osztogatott rendre. Howell 1959-ben volt újonc, öt évig a Detroit Pistons, majd két idényen át a Baltimore Bullets játékosa volt, a Pistons színeiben négy, a Bulletsnél egy alkalommal volt All-Star, és 1966-os Bostonba igazolása után is volt még egy fellépése az All-Star meccsen, 1967-ben. A rendszeresen 20 pont-10 lepattanó környékén, vagy afelett átlagoló Howell 1968-ban is kimondottan effektív volt 19.8 pontos és 9.8 lepattanós átlagteljesítményével, a nagydöntőben kiváló védekezéssel limitálta Elgin Baylor játékát, és a hatodik meccsen John Havlicek mellett ő is óriásit játszott, 30 pontot és 11 lepattanót begyűjtve.

Johnny Jones. A kiegészítő hármas, Jones egyetlen NBA-szezonja volt az 1967/68-as, 1968/69-ben az ABA-ben játszott a Kentucky Colonels csapatában, majd alsóbb rendű ligákban (EPBL, EBA) pattogtatott 1977-es visszavonulásáig.

Sam Jones. A veterán dobógép 21.3 pontos meccsenkénti átlagával utolsó All-Star fellépését könyvelhette el az 1967/68-as idényben, majd a rájátszásban is húsz pont felett átlagolt, legjobb teljesítményét a Philadelphia elleni keleti döntő sorsfordító ötödik meccsén nyújtotta, ahol 37 pontot szórt. A nagydöntőben kiegyensúlyozott játékkal, 12-20 egység közötti pontterméssel segítette a Celticset, ezzel karrierje kilencedik NBA-bajnoki címét szerezte meg.

Don Nelson. Az egykori Lakers-játékos, Nelson a Celtics hatodik embereként lelhette örömét az őt annak idején kihajító los angelesiek ismételt legyőzésében, melyből fontos szerepet vállalt, a nagydöntő három meccsén is dupla-duplát ért el, az ötödik találkozón 26 pontot és 12 lepattanót tett hozzá.

Tom "Satch" Sanders. Továbbra is fontos láncszem, a csapat védekezésének egyik alappillére volt a Boston számára az ekkor 30. életévében járó Sanders, aki hetedik bajnoki címét szerezte meg a Keltákkal. Átlagai 1967/68-ban tíz pont és hat lepattanó körül mozogtak.

Larry Siegfried. K.C. Jones 1967-es visszavonulásával "Ziggy" lett a Celtics első számú irányítója, és kemény védekezése mellett elődjével szemben támadásban is számíthatott rá a Boston, 12 pontot szerzett meccsenként az 1968-as rájátszásban, büntetőit pedig 90% feletti hatékonysággal értékesítette. 26 pontot dobott (7 gólpasszal) a Lakers elleni finálé harmadik összecsapásán, és 22 egységig jutott a hatodik találkozón.

Tom Thacker. A cserehátvéd a Cincinnati Royals játékosaként kezdte NBA-karrierjét 1963-ban, 1966-ban, mindössze 27 évesen egy évre visszavonult, de 1967-ben reaktiválta magát és a Celticshez szerződött. 1968 után nem játszott többé az NBA-ben, az ABA-ben viszont még három szezonon át pattogtatott, az akkoriban még a rivális ligában szereplő Indiana Pacers színeiben 1970-ben ABA-bajnok is lett. Thacker, aki egyetemistaként a Cincinnati Bearcats játékosaként 1961-ben és 1962-ben is megnyerte az NCAA küzdelmeit, a világtörténelem egyetlen olyan kosárlabdázója, akinek van NCAA-, NBA- és ABA-bajnoki címe is.

Rick Weitzman. A cserehátvédnek marginális szerep jutott az 1968-as bajnok Celticsben, 25 alapszakasz-meccsen átlag 3 perc játékidőt kapott, és összesen három playoff-mérkőzésen került pályára. Miután egy térdsérülés miatt be kellett fejeznie a játékot a szezont követően, Weitzman középiskolai tanárként dolgozott, majd a nyolcvanas években előbb rádiós kommentátorként, majd játékos-megfigyelőként került vissza az NBA kötelékébe. A Boston az ő tanácsára draftolta Reggie Lewist és Rick Foxot is, majd miután 1997-ben elküldték a Celticstől, volt csapattársa, Wayne Embry a Clevelandnél alkalmazta, szintén játékos-megfigyelőként. Utoljára 2011 környékén a Charlotte Bobcatsnél dolgozott.

Játékos-edző: Bill Russell. Mint arról már esett szó, Russell az NBA (és az amerikai profi sportok történetének) első afro-amerikai vezetőedzője lett, aki bajnoki címet tudott nyerni, egyben pedig ő a ligatörténet során a második, aki játékos-edzőként lett bajnok (ez először még 1948-ban Buddy Jeanette-nek sikerült a Baltimore Bullets-szel). Russell zsenialitását mi sem jelzi jobban, mint hogy edzői teendői ellátása mellett is All-Star, valamint All-NBA Second Team-tag tudott lenni az alapszakaszban, és a rájátszás során pedig 14.4 pontot és 22.8 lepattanót átlagolva szerezte meg egyedülálló karrierje tizedik bajnoki aranygyűrűjét.