Egy év kihagyás után ismét Celtics-Lakers nagydöntőt
láthatott az NBA műértő közönsége 1965-ben. A végeredmény a szokásos: Bill
Russell és társasága legyűrte a Jerry West vezette, de Elgin Baylor nélkül
játszó Lakerst, így a Boston sorozatban hetedik bajnoki címét szerezte meg.
A Boston Celtics NBA-rekordot jelentő 62 sikerrel zárta az
1964/65-ös alapszakaszt, annak ellenére, hogy nehéz időszakot kellett megélnie,
hiszen a csapat alapítója és tulajdonosa, Walter A. Brown a szezont megelőzően, 1964
szeptemberében elhunyt. Az idény legnagyobb sztorijának ugyanakkor
nem ez, hanem egy játékoscsere számított: Wilt Chamberlaint, aki ugyebár a
kosárlabdatörténet legnagyobb alakjainak egyike volt, de mindezidáig csak egy
darab elveszített nagydöntőt tudott felmutatni ötéves pályafutása során, a San
Francisco Warriors 1965 februárjában visszaküldte szülővárosába, a „Big Dipper”
a Philadelphia 76ers játékosa lett. A sikeres előző szezon ellenére a váltás
régóta lógott a levegőben, hiszen Chamberlain a Warriors 1962-es odaköltözése
óta nem érezte túl jól magát San Franciscóban, meggyűlt a baja az edzőivel, a
csapattársaival és a szurkolókkal is.
A Wiltet elveszítő Warriors össze is omlott, az előző évi finalista
a Nyugati Divízió utolsó helyén végzett 1965-ben. A Philadelphia 76ers
ugyanakkor (akiknek ez volt a második szezonjuk a ma jól ismert néven, 1963-ban
költözött az addig Nationals néven futó franchise Syracuse-ból Philadelphiába)
megtáltosodott Chamberlain érkeztével, és bár mindössze 40-40-es mérleggel, a
Keleti Divízió harmadik helyén fejezték be az alapszakaszt, a rájátszásban
kiverték a Cincinnati Royalst, a keleti döntőben pedig hétmeccses csatára
kényszerítették a Bostont. Hajszál híján pedig a nagydöntőbe is bejutottak: a
hetedik meccs utolsó pillanataiban Bill Russell eladott labdája után a Celtics
palánkja alól jöhettek bedobással, és támadhattak a győzelemért, de John
Havliceknek sikerült Sam Joneshoz ütnie a Hal Greer által játékba hozott
labdát. „Havlicek stole the ball!”, azaz „Havlicek ellopta a labdát!” kiáltozta
átszellemülten Johnny Most, a Celtics legendás kommentátora, miközben Sam Jones
lepörgette az órát, és egy igen emlékezetes párharc végén ismét a Boston jutott
be a fináléba.
A Los Angeles Lakers volt ott az ellenfelük, akik 49
sikerrel zártak a Nyugati Divízó élén. A Baltimore Bullets (a mai Washington
Wizards jogelődje, akik első szezonjukat futották ezen a néven, és
összességében a harmadikat a ligában) kiütötte a rájátszásból a térdsérüléssel
küszködő, és a szezon végén vissza is vonuló legenda, Bob Pettit csapatát, a
St. Louis Hawkst, a fiatal gárda azonban nem bírt a tapasztaltabb Lakersszel a
nyugati döntőben, annak ellenére, hogy a szupersztár Elgin Baylor szintén egy
térdsérülés miatt szinte a teljes rájátszást ki kellett, hogy hagyja.
Baylor nélkül pedig nem sok esélye volt a Los Angelesnek a
Celtics gépezete ellen. Jerry West ugyan mindent megtett, az első meccs könnyed
Celtics-sikere (142-110) után a második találkozón 45 pontot szerzett, de a sokszoros
címvédő így is behúzta a mérkőzést (129-123). Los Angelesben a harmadik összecsapáson a
Lakersnek sikerült nyernie West 43 pontjának köszönhetően (126-105, az ünneplő
Lakers-szurkolók szivarokkal dobálták meg a Celtics-edző Red Auerbachot), de a
negyedik meccset Sam Jones 37 pontjának köszönhetően elhozta L.A.-ből a Boston (99-112),
az ötödik találkozón, ismét Bostonban pedig különösebb nehézség nélkül, 33
ponttal nyertek Russellék (129-96), az 1965-ös NBA-bajnoki címet is bezsebelve ezáltal.
 |
| Állnak: Ron Bonham, Larry Siegfried, Willie Naulls, Mel Counts, John Thompson, Tom Sanders John Havlicek, Buddy LeRoux segédedző. Ülnek: K.C. Jones, Tom Heinsohn, Louis A.R. Pieri társtulajdonos, Red Auerbach vezetőedző, Bill Russell, Sam Jones. |
Ron Bonham. A "Muncie Mortar" becenévvel bíró újonc hátvéd-bedobó meccsenként 7 ponttal és 2 lepattanóval segítette a Bostont átlag 10 percnyi játékideje alatt 1964/65-ben. A Philadelphia elleni sorozatban kettő, a Lakers elleni döntőben három mérkőzésen került pályára.
Mel Counts. Az 1964-es tokiói olimpián győztes amerikai válogatottban is szereplő újonc center feladata Bill Russell tehermentesítése volt, Ron Bonhamhez hasonlóan ő is tíz percet kapott meccsenként, ez idő alatt a produkciója 5 pont és 5 lepattanó volt, majdhogynem. Három találkozón szerepelt a Lakers elleni fináléban.
John Havlicek. Hondo, a Celtics hatodik embere 18 pontot és közel 5 lepattanót szállított mérkőzésenként 1964/65-ben, a rájátszásban pedig, mint az márt fentebb is említésre került, az igen gazdag Celtics-történelem egyik legemlékezetesebb jelenetét produkálta a Philadelphia elleni keleti döntő hetedik meccsének utolsó másodperceiben végrehajtott labdaszerzésével. A nagydöntő első mérkőzésén 22, a másodikon 24 ponttal szomorította a Lakerst.
Tom
Heinsohn. A Celticset 1956 óta fáradhatatlan dobógépként és mókamesterként is
szolgáló Tommy Heinsohn 1965 nyarán visszavonult. Kilencéves karrierje során
minden szezonjában nagydöntőt játszott, nyolc bajnoki címet nyert, több mint tizenkétezer
pontot gyűjtött össze, és utolsó idényében is ott volt a keleti All-Star
csapatban. Az éjszakázást, a cigarettát és az alkoholt köztudottan nem megvető
Tommy fizikailag azonban már pár éve leszállóágba került, és bár mindössze 31
éves volt 1965-ben, jobbnak látta befejezni a játékot. Heinsohn egyébként igen
sajátságos kapcsolatot ápolt mesterével, Red Auerbach-hal. A hirtelen haragú
Red igen gyakran hordta le, szidta, figurázta őt az egész csapat előtt, mások
helyett is rajta töltve ki dühét, ám mindezt annak tudatában tette, hogy a
nagypofájú, nagy életű Tommy mindezt elbírja, míg érzékenyebb lelkű
csapattársai, mint Bob Cousy vagy Bill Russell, nehezebben viselnék a kritikát.
Amikor Auerbach 1966-ban távozott a Celtics padjáról (lásd lentebb), Frank
Ramsey mellett Heinsohnt is felkérte utódjául, Tommy azonban nemet mondott,
mondván, nem tudná edzeni a nagyon önérzetes Bill Russellt. Így aztán végül
maga Russell vette át a Boston irányítását, de Tommy nem kerülhette el a
sorsát: miután Russell is visszavonult, 1969-ben csak leült a Kelták
kispadjára, és egészen 1978-ig ő edzette a csapatot. Két további bajnoki címet
nyert e minőségében, így fogunk még a nevével találkozni e sorozat hasábjain.
K.C. Jones. A védekezőspecialista irányító a 1965-ös rájátszásban is nagyot dolgozott, a 76ers elleni sorozatban Hal Greernek, a Lakers elleni fináléban pedig Jerry Westnek keserítette meg a végletekig az életét. A Lakers edzője, Fred Schaus nehezményezte is, hogy Jones rendszeresen inkább felöklelte Westet, mintsem hogy hagyja dobáshoz jutni.
Sam Jones. Ihletett formában játszott az 1964/65-ös szezonban a Celtics dobógépe, aki meccsenkénti 25.9-es átlaggal volt a csapat legjobb pontszerzője az alapszakaszban, ott volt az All-Star mérkőzésen, és bekerült az All-NBA Second Team soraiba is. A rájátszásban is ő bizonyult a legponterősebb bostoninak, a nagydöntőben a második mérkőzés kivételével végig ő volt a Celtics legeredményesebb dobója.
Willie Naulls. A pályafutása vége felé járó egykori All-Star bedobó 10 pontos meccsenkénti átlaggal segítette a Celticst újabb bajnoki címhez 1965-ben. A fináléban a harmadik mérkőzésen szerzett 14 pontja volt a legjobb teljesítménye.
Bill Russell. A ligarekordot jelentő 62 alapszakasz-győzelem legfőbb letéteményese szokás szerint Bill Russell volt, aki karrierje ötödik (egyben utolsó) MVP-címét gyűjthette be, emellett ő volt a liga legjobb lepattanózója, szokás szerint All-Star, és ezúttal az All-NBA First Team tagja is. A rájátszásban sem tétlenkedett persze, miután a keleti döntőben újabb győzelmet aratott nagy riválisa, Wilt Chamberlain fölött, nem okozott gondot neki semlegesíteni az Elgin Baylor nélkül játszó Lakers magasembereit, a finálé utolsó, ötödik mérkőzésén pedig 30 lepattanót szedett.
Tom "Satch" Sanders. Sanders a kiegyensúlyozottság megtestesítője volt a Celtics gépezetében, 1964/65-ben is minden mérkőzésen pályára lépett, és szokásos meccsenkénti 12 pontjával, 8 lepattanójával és kemény védekezésével tett sokat a bostoni győzelmekért.
Larry Siegfried. Bár csak 13 perc jutott neki mérkőzésenként átlagosan az alapszakaszban, a több csapattársához hasonlóan elsősorban védekezésével kitűnő csereirányító, Siegfried szerepe a rájátszásra némiképp megnőtt, minden meccsen pályára lépett, a döntő első összecsapásán pedig 25 perc alatt 19 pontot dobott.
John Thompson. A Celtics másik cserecentere Mel Counts mellett a szintén újonc Thompson volt, aki átlag 3.6 pontjával és 3.6 lepattanójával igen kevés szerepet kapott. Három mérkőzésen játszhatott a Lakers elleni döntőben.
Gerry Ward. Mindössze három alapszakasz-mérkőzésen lépett pályára a Celtics színeiben 1964/65-ben a Boston előtt a St. Louis Hawksnál, Boston után pedig Philadelphiában és Chicagóban is szereplő Ward, aki elég marginális jelentőségű karriert futott be annak ellenére, hogy az 1963-as draft ötödik kiválasztottja volt. Miután kosárlabda-pályafutása befejeződött 1967-ben, Ward sikeres vállalkozó lett, a '90-es évek óta foglalkozik állatkerti ajándékboltok üzemeltetésével.
Vezetőedző: Red Auerbach. Walter A. Brown halálával még nagyobb felelősség és munkateher hárult az ekkor egyébként még csak 48 éves Redre, aki már egyébként is egy személyben látta el vezetőedzői pozíciója mellett a Celtics elnökének és mai értelemben vett GM-jének a teendőit, és emellett funkcionált még játékosmegfigyelőként is, sőt, a legenda szerint néha még a csapatbuszt is ő vezette (bár több volt játékosának egybehangzó véleménye szerint is csapnivaló sofőr volt). Így aztán az 1965-ös bajnoki győzelem után bejelentette, hogy a következő idénye lesz az utolsó a Celtics kispadján edzőként, és 1966-tól már csak mint a csapat elnöke/GM-je fog dolgozni. Egyébiránt 1965-ben kapta meg először a (két évvel később már az ő nevét viselő) Év Edzője díjat.
