Nélkülük megy tovább az NBA

A napokban kezdetét vette a 2016/17-es NBA-szezon alapszakasza - 21 év után Kevin Garnett, 20 év után Kobe Bryant, és 19 év után Tim Duncan nélkül. A három korszakalkotó, azonnali Hall of Fame-várományos legenda visszavonulását sokan, sok helyütt megénekelték és kielemezték már, összeállításunkban azokat a nagyobb nevű játékosokat vesszük sorra, akik a Nagy Hármas árnyékában szintén az idei évben fejezték be NBA-pályafutásukat, és váltak végleg az NBA-történelem részévé.

Szeptemberben még játékos minőségében kapott szerződést a Philadelphia 76ers-től, ám a múlt héten, az előszezon befejeztével aztán mégiscsak bejelentette visszavonulását Elton Brand, a Chicago Bulls által az 1999-es drafton 1/1-esként kiválasztott erőcsatár. Brand kettő 20 pont / 10 lepattanós szezont produkált újoncként és másodévesként a Bikáknak, akik ennek ellenére 2001-ben a Los Angeles Clippershez cserélték. A Clippersnél sem lassított, 2002-ben karrierje során először All-Star volt, de a csapatsikerek egészen 2005/2006-ig elkerülték - ekkor a Branden kívül Sam Cassellt, Corey Maggette-t, Cuttino Mobley-t és Chris Kamant is felvonultató Clippers a rájátszás második köréig jutott, ahol csak hétmeccses párharcban maradtak alul a Phoenix-szel szemben. Brand ebben a szezonban MVP-szintű számokat hozott: közel 25 pont, 10 lepattanó, 2,5 blokk és gólpassz, 1 labdaszerzés volt az átlaga meccsenként. Emberünk aztán 2007 nyarán Achilles-ín-szakadást szenvedett, majd 2008-ban a Philadelphiához igazolt, ahol egy súlyos vállsérülés fosztotta meg végleg robbanékonyságától és sebességétől. A Sixersnél négy, majd a Dallasnál egy, az Atlantánál két idényt játszott végig, utóbbi állomáshelyein többnyire már csak kiegészítő emberként. Tavaly nyáron egyszer már visszavonult, de a Philadelphia idén januárban reaktiválta, és fiatal magasemberei mentorálása céljából nagy valószínűséggel a jövőben is alkalmazza majd valamilyen pozícióban az egykori kiváló négyest.

Emlékezetes NBA-pályafutást zárt le idén nyáron Amar'e Stoudemire, aki szintén az előző évtized egyik meghatározó magasembere volt. A középiskolából 2002-ben a Phoenix által 1/9-esként draftolt Stoudemire 2003-ban az Év Újonca lett, majd a Mike D'Antoni edzette, Steve Nash vezérelte "Seven Seconds or Less" Suns színeiben a liga egyik legizgalmasabb fiatal játékosává fejlődött. Ugyan a 2005/2006-os szezonban két súlyos térdműtéten is átesett, 2007-ben az All-NBA First Team tagjává választották, míg 2005-ben, 2008-ban és 2010-ben a Second Team soraiban szerepelt. A Phoenix-szel 2005-ben és 2010-ben is a nyugati konferenciadöntőig jutott, a nagydöntőtől 2005-ben a Spurs, 2010-ben a Lakers ütötte el őket. A szabadügynök Stoudemire 2010 nyarán elhagyta a Sunst és sokat emlegetett, 5 évre 100 millió dollárt fizető szerződést kötött a New York Knicks-szel. Itt első éve még ragyogóan sikerült (All-Star, All-NBA Second Team, 25.3 pont meccsenként), 2011-től aztán fokozatosan mentek szét a térdei, emiatt egykori robbanékony és megállíthatatlan önmaga árnyéka volt már csupán a pályán az utóbbi években. A Knicks 2015 februárjában kivásárolta lejáró szerződéséből, azt a szezont a Dallasnál fejezte be, a legutóbbi idényt pedig a Miaminál töltötte, mielőtt a nyáron bejelentette, visszavonul az NBA-ből. Az aktív játékot ugyanakkor nem hagyta abba, a zsidó gyökereit pár éve felfedező és gondosan ápoló Amar'e jelenleg az izraeli Hapoel Jerusalem játékosa.

Ugyan jelenleg is a bajnoki címvédő Cleveland Cavaliers keretének tagja hivatalosan, októberben előbb lehívta erre a szezonra szóló játékosopcióját, majd meggondolva magát inkább mégiscsak visszavonult Mo Williams. Második körös pick volt még a 2003-as drafton, a Utah színeiben volt újonc, majd Milwaukee-ban fejlődött liga-szerte elismert scorerré. A Cleveland első ízben 2008 nyarán szerezte őt meg, első Cavsnél töltött szezonjában zsebelte be karrierje egyetlen All-Star szereplését 2009-ben, illetve hű fegyverhordozója volt LeBron Jamesnek 2010-ig, amikor ugyebár James elhagyta Clevelandet és Miamiba igazolt. Mo sem maradt sokkal tovább, 2011-ben a Clippershez cserélték, majd játszott (ismét) Utah-ban, Portlandben, Minnesotában (volt egy 52 pontos meccse a Wolves színeiben tavaly januárban!) és a Charlotte Hornetsben, mielőtt tavaly nyáron visszatért volna a Jamest is ismét soraiban tudó Cavshez, akikkel megnyerte karrierje első és egyetlen bajnoki címét 2016 nyarán. Térdbántalmai miatt ugyanakkor a szezon második felében már nem sok szerep jutott neki.

Caron Butler a Miami Heat színeiben mutatkozott be a ligában 2002-ben. Karrierje legemlékezetesebb időszakát a Washington Wizardsnál töltötte 2005 és 2010 között, kétszer volt All-Star és produkált 20 pont feletti meccsenkénti átlagot, a Gilbert Arenas-szal és Antawn Jamisonnal alkotott hármasuk pedig három egymást követő évben a rájátszásba vezette a Wizardst. Arenas sorozatos sérülései és 2009-es öltözői fegyverbotránya miatt 2010-re a csapat széthullott, Butlert pedig a Dallas Maverickshez cserélték. 2011-ben súlyos térdsérülése miatt 29 meccs után véget ért számára a szezon, így nem léphetett pályára a rájátszásban, melynek során a Dallas megnyerte története első bajnoki címét. 30 éves kora után Butler sokat vándorolt, játszott két évet a Clippersnél, majd 2013-tól a Milwaukee, az Oklahoma City, a Detroit is a legutóbbi szezonban a Sacramento játékosa is volt, utolsó állomáshelyén már csak marginális szerepet kapva. A "Tuff Juice" becenévre hallgató kiscsatár fiatalkorában drogdílerként működött Wisconsin utcáin és számtalan javítóintézetet megjárt, életéről és a mélyszegénységből való kitöréséről nemrég könyvet jelentetett meg, melyből állítólag hollywoodi film is készül Mark Wahlberg produceri közreműködésével.

A legutóbbi idényben a liga legidősebb játékosa volt Andre Miller, aki idén márciusban töltötte be a negyvenet. A "Professzor" becenevű irányító 1999-ben a Clevelandnél volt újonc, 17 éves karrierje során ezt követően a Clippers, a Denver, a Philadelphia, a Portland (volt egy 52 pontos meccse a Blazers színeiben 2010 januárjában!), ismét a Denver, majd a Washington, a Sacramento, a Minnesota és a San Antonio mezét viselte. Több mint 8500 gólpassza minden idők 9. legjobb eredménye, emellett a liga egyik utolsó "vasemberét" is benne tisztelhetjük, aki 1999 és 2013 között mindössze 6 (!) alapszakasz-mérkőzésről hiányzott (és 2013/2014-ben is csak a denveri edzővel, Brian Shaw-val kialakult konfliktusa miatt szorult méltánytalanul a kispadra több mint 20 meccs erejéig).

A történelmi jelentőségű 2003-as drafton 6. helyen vitte el a Clippers Chris Kamant. Az ősember-küllemű center tagja volt a fentebb már említett, Elton Brand vezérelte "nagy" Clippersnek 2006-ban, 2010-ben pedig több mint 18 pontot és 9 lepattanót átlagolva egy All-Star szereplést is kivívott magának. A sérülékeny magasember később a Hornets, a Mavericks, a Lakers és a TrailBlazers játékosa is volt, a Portlandnél töltött utolsó két szezonjában viszont már csak epizódszerepek jutottak neki.

Kaman után eggyel, hetedikként választotta ki a Chicago Bulls azon a bizonyos 2003-as drafton Kirk Hinrich-et, aki első nekifutásra hét évig szolgálta a Bikákat, és a liga egyik legjobban védekező hátvédjének számított az előző évtized túlnyomó részében. Washingtoni és atlantai kitérők után 2012-től ismét a Bulls játékosa volt, és ugyan még 2014-ben is kezdőként szerepelt a csapatnál, az elmúlt években feltűnően lelassult, a Chicago pedig Atlantába küldte idén februárban. Ugyan Mo Williams visszavonulása után szóba került a neve a Cleveland potenciális csereirányító-jelöltjei között, e blog szerkesztősége meglepőnek tartaná, ha valaha viszontlátnánk még őt a pályán az NBA-ben.

Tayshaun Prince a 2004-ben bajnoki címet szerző Detroit Pistons kezdőjátékosa volt, és 2002-től egészen 2013-ig játszott az autóvárosi csapatnál. A kiválóan védekező kiscsatárt 2005-től 2008-ig zsinórban négyszer választották az adott évi All-Defensive Second Team tagjává, és szerepelt a 2008-as pekingi olimpián aranyérmet szerző amerikai válogatottban is. Detroitból való első távozása után legfőképp a Memphisben játszott, majd egy rövid bostoni kitérő után 2015 tavaszán 23 meccs erejéig visszatért a Pistonshoz. Legutóbbi, minden valószínűség szerint utolsó szezonját a Minnesotánál töltötte, bár nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy szeretne még egy idényt játszani a ligában, és hogy ez irányú terveit rendszeresen meg is szokta beszélni Chauncey Billups-szal, Rip Hamiltonnal, valamint Ben és Rasheed Wallace-szal a közös facebook-csoportjukban.

Még néhány név, akiknek nincs már szerződése erre a szezonra és nem valószínű, hogy valaha is pályára lépnek még az NBA-ben: Drew Gooden, a sokoldalú erőcsatár, aki 14 év alatt 10 csapatot is megjárt, Nate Robinson, a liga történetének második legalacsonyabb és egyben egyetlen háromszoros zsákolóbajnoka, a 2008-ban a Bostonnal bajnok, 2010-ben pedig szintén döntőt játszó, de karrierje utolsó szakaszában jóval inkább csak egy vaskos lejáró szerződésként, semmint használható játékosként emlegetett Kendrick Perkins, a 2006-ban Torontóban remek újoncszezont futó, majd 2009-ben a Detroit által csúnyán túlfizetett tripladobó magasember, Charlie Villanueva, a még 1998-ban draftolt, 2005-ben a San Antonióval bajnok center, Nazr Mohammed, illetve a szintén a Spurs-szel csúcsra érő, 2007-ben és 2014-ben is aranygyűrűt szerző közönségkedvenc "Red Rocket", Matt Bonner.

Szintén nincs jelenleg szerződése, de a csillagok megfelelő állásától függően még visszatalálhat az NBA-be a 2005-ös zsákolóbajnok, az Atlanta színeiben évekig keresett fantasy-játékosnak számító, majd a Detroitban megbukó és a Clippers, valamint a Houston által sem marasztalt Josh Smith, az üvegcsontú és védekezni képtelen, de hat szezonban is több mint 20 pontot átlagoló dobóhátvéd, Kevin Martin, a rafkós és keményen védekező csereirányító, a nemrégiben Ausztráliába szerződő Steve Blake, az Achilles-ín-szakadásból lábadozó, a Miamival kétszeres bajnok Mario Chalmers, vagy a 2008-ban 1/3-asként draftolt, de ehhez képest kiábrándító karriert befutó és idén nyáron droghasználat miatt a ligából két teljes évre kitiltott O.J. Mayo. 

Jumpin’ Joe tündöklése és tragédiája

95 éves lenne a mai napon, de már 1976 óta, azaz 40 éve halott az NBA (pontosabban annak jogelődje, a BAA) legeslegelső szezonjának szupersztárja és első bajnokcsapatának ásza, Joe Fulks.

1946/47-ben rendezték meg a Basketball Association of America néven életre hívott kosárlabda-bajnokság legelső szezonját (a liga 1949-ben egyesült a rivális National Basketball League-el, létrehozva a ma is funkcionáló National Basketball Associationt). Az 1947-es bajnoki döntőt a Philadelphia Warriors nyerte meg (nem véletlen az egyezés, ez a csapat bizony a mai Golden State Warriors egyenesági felmenője), méghozzá legfőképp annak köszönhetően, hogy náluk játszott és az egész idényt egyértelműen dominálta „Jumpin’ Joe” Fulks, akit mai fogalmaink szerint tekinthetünk az első NBA-sztárnak a világtörténelemben.

Fulks 1946/47-ben 23.2 pontot átlagolt mérkőzésenként, ami annak fényében egész elképesztő teljesítmény, hogy bőven a 24 másodperces támadóidő bevezetése előtt járunk, és meccsenként 68 pont volt a ligaátlag! Fulks megállíthatatlan dobógép volt, ha lett volna akkoriban alapszakasz- vagy Finals MVP-cím, egész biztosan övé lett volna mindkettő, hiszen ellenfelei nem tudtak mit kezdeni gyorsaságával, látványos játékával és felugrásból eleresztett tempódobásaival (ha nem is ő találta fel a ma széles körben elterjedt jumpert mint dobásformát, mindenképp annak egyik legelső pionírja és fejlesztője volt Fulks). Jumpin’ Joe 1948-ban is döntőbe vezette a Warriorst (ekkor viszont már elbuktak a Baltimore Bullets-szel szemben), 1949-ben pedig mérkőzésenként 26 pontot átlagolt, és ő lett az első NBA-játékos, aki legalább 60 pontot dobott egy meccsen, amikor 63 pontot szórt egy Indianapolis Jets elleni összecsapáson. Az ’50-es években aztán már nem emelkedett ki annyira a mezőnyből, mint korábban, lelassult, sérülések is sújtották, és ugyan 1951-ben és 1952-ben még All-Star volt Keleten, 1954-ben visszavonult.

A ’40-es, ’50-es évek NBA-je igen távol állt még napjaink dollármilliárdos, csillogó bizniszétől, a csapatok iskolai tornatermekben, gyárépületekben, üres fegyverraktárakban játszották meccseiket, amelyekre menetrendszerinti távolsági buszjáratokkal utaztak, a játékosok zöme rendre legurított egy-két sört a mérkőzések előtt (és jóval többet a mérkőzések után), és mindenki dohányzott, bemelegítés közben/helyett, a kispadon, a negyedek közti szünetekben egyaránt. De a legordítóbb különbség talán a fizetések terén volt: a mai őrületesen elszállt összegekkel szemben Fulks idejében jól keresőnek számított az a "profi" kosárlabdázó, akinek fizetése elérte egy gimnáziumi tornatanár átlagkeresetét. A korszak elég sok játékosa küzdött egzisztenciális problémákkal nemcsak visszavonulása után, de aktív korában is. A rurális környezetből, szegény családból, alkoholista apától származó Fulksnak a legtöbb gondja az itallal akadt (korabeli beszámolók szerint sörösrekeszeket tárolt az öltözőszekrényében), visszavonulása után pedig ugyan a ’60-as években dolgozott egy rövid ideig játékos-megfigyelőként a Warriorsnak, munkahelyről munkahelyre, városról városra vándorolva fokozatosan elkallódott, Jumpin’ Joe legendája pedig lassan, de biztosan a feledés és az alkohol homályába veszett.

1976 márciusában Fulks a Kentucky állambeli Eddyville börtönében dolgozott. Egyik este munka után meglátogatta a városszéli lakókocsiparkban élő barátnőjét, Roberta Bannistert, akinél épp ott vendégeskedett 22 éves fia, Greg, és annak felesége is. Bár Joe és Greg nem különösebben szívlelték egymást, vodkázásba kezdtek, a közös italozás pedig nem meglepő módon veszekedésbe torkollott. A vita tetőpontján Greg távozásra szólította fel Joe-t, aki viszont nem akarta elhagyni Greg anyjának lakókocsiját, és maradási szándékát úgy kívánta nyomatékosítani, hogy magához vette Greg feleségének pisztolyát, majd azzal együtt visszavonult a hálószobába. A feldühödött és erősen ittas ifjú Bannister erre kocsija csomagtartójából előszedett egy duplacsövű puskát, Joe után ment a hálószobába, és ott agyonlőtte.

Jumpin’ Joe 54 évet élt, 1978-ban posztumusz iktatták be a springfield-i Hall of Fame-be. Gyilkosa, Greg Bannister kevesebb mint két évet ült börtönben tettéért.

A taxisofőr MVP

Ma 68 éves Dave Cowens, a '70-es évek egyik legmeghatározóbb játékosa, a Boston Celtics legendája, a Hall of Fame tagja, akit 1996-ban a liga valaha volt 50 legjobb játékosa közé is beválasztottak.

Cowens 1970 és 1980 között viselte a Celtics mezét. 1971-ben a portlandi Geoff Petrie-vel megosztva az Év Újonca volt, őt választották az 1972/73-as szezon MVP-jévé, 1974-ben és 1976-ban pedig bajnoki címet nyert a Bostonnal. Bár Cowens magasságban és tán tehetségben is elmaradt kora olyan nagy centereitől, mint az öregedő Wilt Chamberlain vagy az ifjú Kareem Abdul-Jabbar, hiányosságait kifogyhatatlan lelkesedésével, küzdőszellemével és játékintelligenciájával pótolta. Egyike volt továbbá az első olyan centereknek, akik passzolni is jól tudtak, és a gyűrű közvetlen közelénél távolabbról is biztos kézzel mertek kosárra dobni.

Cowens, a "Big Redhead", ahogy vörös haja miatt a bostoniak hívták, emellett keménységéről is híres volt. Bill Simmons jegyzi a sztorit Book of Basketball c. könyvében, miszerint Cowenst egyszer igencsak felbőszítette a Houston játékosa, Mike Newlin, mégpedig azzal, hogy eljátszott vele szemben egy belemenést, támadóhibát harcolva ki ezzel Cowensen (manapság ezt "flop"-nak mondanánk). Miután Cowens hasztalanul reklamált igazáért a játékvezetőnél, a következő houstoni támadásnál vállal nekirontott a labdát épp felhozó Newlinnak, szabályosan felöklelve és kifektetve szerencsétlent. Ezután ismét odament a bíróhoz, és csak annyit mondott: "Now that's a fucking foul!"

Meglehetősen öntörvényű figura egyébként az egykori center, nem különösebben szerette a felhajtást és finoman fogalmazva nem voltak sztárallűrjei sem, magát egy átlagos fickónak tartotta, és pályán kívüli szabadidejét is jobb szerette átlagos fickó módjára tölteni. Így történt, hogy a 1974-es bajnoki győzelmet követően nem vett részt a hivatalos afterpartyn, hanem inkább pár ismerősével kocsmatúrára indult Boston kevésbé szofisztikált negyedeibe, melynek végen egy utcai padon ébredt fel másnap reggel. 1976-ban pedig közölte Red Auerbach-hal, a Celtics elnökével, hogy megunta a kosárlabdát és kiégéstől szenved, így két hónapra otthagyta a csapatot, hazatért szülei Kentucky államban fekvő farmjára, ahol karácsonyfákat árult, ezt követően pedig egy lóversenypályán is dolgozott. Aztán csak visszatért a Celticshez, de az 1977-es rájátszás során egy időre ismét megunta a kosárlabdát, 35 dollárért kiváltotta a szükséges engedélyt a lokális taxiszövetségtől, és egy éjszakán át taxisofőrként tevékenykedett. Bár elmondása szerint sok utasa volt aznap éjjel, azt állítja, senki sem ismerte fel benne a NBA-címvédő csapat centerét.

1978/79-ben játékos-edzőként működött a Celticsnél, majd a következő idény előtt "leadta" a csapatot, ám nem jött ki jól az új edzővel, Bill Fitch-csel, így 1980-ban, mindössze 31 évesen visszavonult. Két év távollét után 1982-ben visszatért a volt csapattársa és jóbarátja, Don Nelson által edzett Milwaukee Buckshoz, egy ott eltöltött utolsó szezon után fejezte be végleg a játékot 1983-ban. Később tovább edzősködött, a '90-es években vezette a Charlotte Hornetst, majd volt a Golden State edzője is, legutóbb a Detroit Pistonsnál dolgozott asszisztensként.

Új Larry Bird helyett befektető

Október 23. napjának legnagyobb nevű szülötte NBA-berkekben Keith Van Horn, akire elsősorban az ezredforduló New Jersey Nets-ének nagy fehér reménységeként emlékezhet a nyájas olvasó.

A 41. születésnapját ma ünneplő Van Hornt a Philadelphia draftolta 1997-ben közvetlenül Tim Duncan mögött 1/2-esként, de még a draft napján elcserélte őt a New Jersey-vel az 1/7-esként kiválaszott Tim Thomasra. Az ifjú bedobó újoncként közel 20 pontot átlagolt, rögvest vezéregyéniségévé vált a Sam Cassellt, Kerry Kittlest és Jayson Williamst felvonultató Netsnek, akik négy év után először jutottak be a rájátszásba, keleti 8.-ként (ott persze a Chicago Bulls rögvest kisöpörte őket). Fehér bőrszíne és magasságához mérten igen sokoldalú játéka miatt Van Hornt rögvest kikiáltották egyfajta következő Larry Birdnek, Brian Williams, a Detroit akkori centere pedig a liga "nagy fehér reménységeként" aposztrofálta őt. A következő, csonka '99-es idényben Van Horn már 21.8 pontot szórt mérkőzésenként, de a Nets nem tudta megismételni az előző évadban mutatott produkcióját, lemaradt a playoffról. Cassell helyére Stephon Marbury érkezett New Jersey-be, de Van Horn és Marbury párosa nem igazán volt működőképes a pályán, a Nets csak 2002-ben került vissza a rájátszásba, miután Marbury helyére Jason Kidd érkezett a csapathoz. Ott aztán egészen a nagydöntőig meneteltek, melyet a Lakers-szel szemben elveszítettek. Van Horn a csapat legjobb lepattanózója és második legjobb pontszerzője volt, ez volt ugyanakkor a hattyúdala a Hudson-folyó túlpartján, a Nets 2002 nyarán elcserélte.

Van Horn az őt öt évvel korábban draftoló Philadelphiához került, karrierje hátralevő részét vándormadárként töltötte. Egy évet játszott a Sixersnél, majd fél szezont a New York Knicksnél, másfél évet a Milwaukee-nál szerepelt, mielőtt 2005-ben a Dallas Maverickshez került. A 2006-ban nagydöntőt játszó és azt a Miami ellen elveszítő Mavs hatodik embereként Van Horn fontos szerepet játszott a csapat menetelésében. 2006 nyarán aztán némiképp meglepő módon bejelentette, hogy egy évet kihagy, mivel több időt szeretne feleségével és négy gyermekével tölteni.

Soha többé nem tért vissza a ligába. Vagy hát legalábbis fizikailag nem, papíron igen, ugyanis mivel hivatalosan nem vonult vissza, és így NBA-jogai a Dallasnál maradtak, a Mavs 2008 februárjában 3 éves szerződést kötött Van Hornnal, csakis azért, hogy az NBA vonatkozó szabályainak megfelelő legyen a fizetések egyensúlya abban a 2008. február 19-i cserében, amelyben a Dallas megszerezte Jason Kiddet a New Jersey-től. Van Horn tehát visszatért a Netshez, legalábbis elviekben, hiszen esze ágában sem volt újra játszani a ligában, a Nets 2008 októberében ki is tette a keretéből. Ezután Van Horn hivatalosan is visszavonult. játék nélkül 4,3 millió dollárt zsebre téve ezzel a kis trükközéssel. Biztosak lehetünk ugyanakkor abban, hogy ezt a pénzt jól használta fel, jelenleg sikeres üzletember Colorado államban, ingatlanbefektetésekkel foglalkozik, különleges nevelési igényű gyerekeknek működtet iskolát, és szoftverfejlesztő cége is van.

Az első hazánkfia az NBA-ben

Ki más is ünnepelhetné pont ma, e blog indulásának napján a születésnapját, mint kis hazánk egyetlen valaha volt NBA-játékosa? Dávid Kornél ma 45 éves.

Kornél NBA-pályafutása, mint az köztudott, a lockout miatt csonkára sikeredett, 50 mérkőzéses alapszakaszból álló 1999-es szezonban kezdődött. A Chicago Bulls játékosaként az alapszakasz mind az 50 meccsén pályára lépett, átlag 6.2 pontot és 3.5 lepattanót szerzett, mezőnyből 45, büntetőből 81 százalékkal célzott. 1999. március 23-án a Toronto, április 10-én a Miami ellen dupla-duplát ért el, április 14-én a Clevelandnek, majd április 23-án a Bostonnak is 20 pontot dobott. Ez az április olyan jól sikerült a mi Kornélunk számára, hogy egyenesen a hónap legjobb Bulls-játékosának is megválasztották.

A következő, 1999/2000-es évad már nem hozott ilyen mértékű sikereket. A Bulls az 1999-es drafton pont Kornél posztjára választotta 1/1-esként az épp a napokban visszavonult Elton Brandet, és több magasemberrel is megerősítette keretét, így Kornél játékideje jelentősen visszaesett, és a Bulls 2000. január 3-án búcsút is intett neki, kitéve őt keretéből. A Cleveland Cavaliers karolta fel emberünket és adott neki kettő 10 napos szerződést, Kornél összesen 6 meccsen szerepelt a Cavs színeiben a szezon hátralevő részében. 

2000 nyarán aztán a szabadügynök Dávidot szerződtette a Toronto Raptors, az épp felfutóban levő ifjú szupersztár, Vince Carter izgalmas csapata. 17 alapszakasz-meccset játszott a kanadaiaknál, legjobb teljesítménye a 2001. január 9-én a Houstonnak dobott 10 pont volt. Február 22-én aztán ismét csapatott váltott, egy 5 játékost érintő csereügylet keretében a Detroit Pistonshoz került, ahol további 10 meccsen pályára lépve fejezte be NBA-karrierjét, mint az utóbb kiderült. 

A 2001-es előszezonban Kornél kapott még egy nem garantált szerződést a Washington Wizardstól, de az alapszakasz-keretbe már nem tudta beverekedni magát. 2003 nyarán pedig a Bostonnál szerepelt a nyári ligában, de az őszi edzőtáborba már nem hívta meg a Celtics. Szégyenkeznie persze így sincs miért, hiszen 109 meccsen szerepelhetett a világ legerősebb bajnokságában, és 36 percre vetített karrier-átlagai, meccsenkénti 12.5 pont és 7 lepattanó, minimum megsüvegelendőek.

Kornélon kívül ma ünnepli születésnapját Jeff McInnis (42), aki 1996 és 2008 között hét csapatban is megfordult, leginkább tán a Los Angeles Clippersből és LeBron James igen korai Clevelandjeiből emlékezhetünk rá, vagy esetleg még azért, mert azon ritka játékosok egyike volt, akinek volt mersze magára haragítania Charles Oakley-t. A liga legkeményebb keményfiúi között is kiemelkedően kemény Oakley-nak a 2000/2001-es idény során (Dávid Kornél csapattársa volt ekkor a Raptorsnál!) tudomására jutott ugyanis, hogy McInnis kikezdett a barátnőjével, majd McInnis telefonon még be is szólt neki, mireföl Oakley egy Clippers elleni meccs bemelegítése közben bemosott egy óriásit McInnisnek (más források szerint fejbedobta egy kosárlabdával).

Szintén ma ünnepel a 2002 és 2015 között hét csapatban is megforduló dobóhátvéd, a pályafutása legjobb éveit 2006 és 2008 között a Hornetsben produkáló Jannero Pargo (37), és a Los Angeles Lakers játékosaként egy rövid snitt erejéig a Space Jam-ben is felbukkanó, a nem túl vonzó arcberendezése és megjelenése miatt egy nem túl hízelgő becenévvel is ellátott egykori erőcsatár, Anthony "Pig" Miller (45).

Az október 22-én született NBA-játékosok két legnagyobbika viszont sajno már nincs  az élők sorában. 2012-ben pár nappal 87. születésnapja előtt halt meg Slater Martin, az 50-es években a Minneapolis Lakers-szel és a St. Louis Hawks-szal összesen 5 bajnoki címet nyerő irányító, kora legjobb védőinek egyike. És ma lenne (még mindig csak) 52 éves a legendás Drazen Petrovic, minden idők egyik legjobb európai kosárlabdázója, akinek karrierje az NBA-ben is épp meredeken felfelé ívelt a New Jersey Nets játékosaként, amikor 1993. június 7-én egy németországi autópályán halálos balesetet szenvedett. Mindössze 28 éves volt. Mind Martin, mind Petrovic a Hall of Fame tagjai.