Charles Barkley mondta egyszer ifjú phoenixi csapattársáról, Oliver Millerről a következőket: „Oliver All-Star lehetne ebben a ligában, ha megtanulna kimondani két szót: Tele vagyok.”
2020. április 6-án ünnepelte 50. születésnapját a Phoenix Suns, a Detroit Pistons, a Toronto Raptors, a Dallas Mavericks, a Sacramento Kings és a Minnesota Timberwolves egykori centere, Oliver Miller. Az NBA-történelem folyamán két embernek volt a közismert beceneve a „The Big O”: egyikük a hatvanas évek szupersztárja, Oscar Robertson, a másik ilyen személy pedig mai írásunk főhőse, Miller, akinek az esetében a „Big” jelző elsősorban testi paramétereivel állt összefüggésben.
Barkley fent idézett egysorosa lényegében teljes keretbe foglalja a 90-es évek ezen érdekes figurájának a pályafutását. Aki követte már azokban az években az NBA eseményeit, úgy emlékezhet Millerre, mint egy nagyon képzett, a pályán remekül látó és kiválóan passzoló centerre, aki hosszú karjainak köszönhetően kiváló lepattanózó és dobásblokkoló is volt – és akinek karrierjét ugyanakkor a kezdetektől fogva beárnyékolta állandó küzdelme a felesleges kilókkal, mely küzdelemből csak ritkán került ő ki győztesen.
Kezdeti „nehézségek” Phoenixben
Miller négy sikeres évet töltött el az Arkansas egyetemen 1988 és 1992 között, majd ugyanabban az évben jelentkezett az NBA-draftra, mint többek között a két centerlegenda, Shaquille O’Neal és Alonzo Mourning. Az 1992-es drafton aztán – javarészt már az egyetemi játékosként is közismert súlyproblémáira tekintettel – végül csak az első kör 22. választásával kelt el, így viszont egyből egy „contender”, a szupersztár Charles Barkley-t is azon a nyáron megszerző Phoenix Suns játékosa lett.
Miller újoncéve meglehetősen rögösen indult. Amikor draftolták, „hivatalos” súlya 280 fontként, azaz nagyjából 127 kilóként szerepelt a nyilvántartásokban, ám mire az 1992/93-as idény kezdetét vette, már jócskán 300 font (135 kiló) felett járt a tényleges tömege. A szezon kezdetén még voltak bíztató mérkőzései, ám 1993 januárjára annyira visszaesett a teljesítménye és annyira elszálltak a kilói (154 kg!), hogy a Suns egy hónapra egy „súlyklinikára” száműzte lefogyni.
(Egy olyan sztori is szárnyra kelt ebben az időben, hogy Miller valahogy csalt a mérleggel a szezon előtti mérlegelések során, és a tényleges súlya csak akkor derült ki, amikor a Suns beszerzett egy új, modernebb mérleget, amit Miller már nem tudott megbabrálni. Persze Miller ezt mindig is vehemensen tagadta.)
A szokatlan húzás bejött, a jó pár kilótól megszabadult, a jóval mozgékonyabb Miller pedig az idény hátralevő részében fontos szerepet vívott ki magának a phoenixi rotációban, tehermentesítve a szupersztár Barkley-t, valamint a csapat kezdő centerét, a veterán Mark Westet is. Élete pillanata aztán az 1993-as rájátszás első körében, a Los Angeles Lakers elleni sorozat során jött el.
Az újonc center csodát tesz
A Lakers ekkoriban, két évvel Magic Johnson visszavonulása után, árnyéka volt csupán már a nyolcvanas években öt bajnoki címet szerző dinasztiának, 39-43-as mérleggel kúsztak csak be a rájátszásba a nyugati nyolcadik helyen, miközben a Suns bajnokesélyeshez méltóan, 62 győzelemmel az egész liga legjobb alapszakasz-mérlegét érte el.
Nem kicsit volt sokkoló ehhez képest, hogy a lesajnált, öreges Lakers az akkor még három sikerig tartó első körös párharc első két meccsét egyaránt meg tudta nyerni a Suns otthonában, 2-0-s előnyre téve szert. Addig még soha nem fordult elő korábban, hogy egy nyolcadik kiemelt búcsúztasson egy első kiemeltet az NBA rájátszásában (végül ez egy évvel később, 1994-ben következett először be, amikor a Denver a Seattle-t ütötte ki), úgyhogy az alapszakaszban brillírozó Suns egy történelmi léptékű blama előtt állt.
Fel is szívták magukat, mindkét Los Angelesben rendezett meccset megnyerték és 2-2-re egyenlítettek. A mindent eldöntő ötödik meccsen, hazai pályán azonban ismét nem bírtak az óriásit küzdő Lakersszel, a mérkőzés hosszabbításba torkollott – és a mérleg nyelvének, amely végül a Suns javára döntötte el a párharcot, az újonc center, Oliver Miller bizonyult. Miller az ötödik találkozón 17 pontot dobott, 14 lepattanót szerzett és 7 dobást blokkolt, ebből 9 pontja és 4 lepattanója a hosszabbításban érkezett. A Suns végül kiizzadta a győzelmet és elkerülte a történelmi léptékű blamát, de ez nem jöhetett volna létre Miller nélkül. Barkley a meccs után büszkén kapta a hóna alá az ifjú Olivert a tévériporternek adott értékelő nyilatkozata során.
Balhés búcsú a Sunstól
A Suns végül a Seattle-t és a San Antoniót is legyűrve bejutott a nagydöntőbe, ahol a Chicago Bulls megállította őket. Bár a végső győzelmet így végül nem sikerült megszerezni, a Phoenix – főleg Michael Jordan időleges visszavonulása okán – így is abszolút bajnokesélyesként vágott neki a következő, 1993/94-es idénynek, amely aztán csalódást keltő véget ért számukra, már a playoff második körében búcsúztak a – későbbi bajnok – Houston ellen.
Miller újoncidénye átlagaihoz képest ugyan szinte minden mutatóban javítani tudott második szezonjában (átlag 26 játékperc alatt 9,2 pont, 6,9 lepattanó, 2,3 blokk meccsenként, 61%-os mezőnymutató), de ezúttal, épp ellentétes előjellel az egy évvel korábban történtekkel, az idény második felére és a rájátszásra eresztett le teljesen.
Azonban a korai playoff-búcsú sem zavarta meg őt és több csapattársát annyira, hogy a Rockets elleni kiesést követő éjszakát ne egy klubban töltsék – és még ha ez nem lett volna elég, a bulit követően egy nő megvádolta Millert azzal, hogy erőszakoskodott vele azon az éjszakán. Ugyan az esetből végül nem lett rendőrségi, bírósági eljárás, a keményvonalas Suns-GM, Jerry Colangelo számára betelt a pohár, és az azon a nyáron korlátozott szabadügynökké váló Millernek a Suns nem ajánlott új szerződést.
„Ha hibát vétesz, a legfontosabb, hogy beismerd, hogy hibáztál. Oliverrel a legnagyobb probléma az, hogy sosem vállalja a felelősséget a tetteiért” – mondta Colangelo Millerről, amin a címzett persze kiakadt. „Nem értem, miért ábrázolnak negatív karakterként. Ha Jézus leszállna az égből, és elmenne Phoenixbe, valószínűleg ugyanúgy keresztre feszítenék most is” – nyilatkozta a saját jelentőségét és sanyarú helyzetét kissé talán túlzó hasonlattal érzékeltetni próbáló Miller.
Detroitban nem, Torontóban igen
Az akkoriban újjáépülő Detroit Pistons ugyanakkor látott fantáziát Oliverben, és négyéves szerződést ajánlottak neki. Ugyan a Suns – korlátozott szabadügynökről lévén szó – tarthatta volna a Pistons ajánlatát, de eszük ágában sem volt, így Miller karrierje harmadik idényét Detroitban kezdte meg, együtt egy korábbi phoenixi csapattársával és mentorával, az 1994 nyarán szintén a Pistonshoz kerülő Mark Westtel. A Detroit eredetileg kezdő centerének szánta Millert, ám hamar bebizonyosodott, hogy túlsúlya miatt Oliver egész egyszerűen nem tud kezdőjátékosnyi időt a pályán tölteni.
Így egy újabb csalódást keltő idény után Miller ismét új csapathoz került – a ligához újonnan csatlakozó Toronto Raptors és Vancouver Grizzlies számára rendezett „expansion draft” alkalmával a Pistons nem „védte le” őt, játékjogát pedig így a Raptors foglalta le.
1995/96-ban a Raptors első számú centerként Miller több területen karrierje legjobb mutatóit produkálta – 33 játékperc alatt 12,9 pont, 7,4 lepattanó, 1,4 labdaszerzés -, miközben 74 mérkőzéséből 70-szer kezdőként futott ki a pályára. Bár a súlyát többé-kevésbé képes volt konszolidálni, a viselkedését nem mindig, egy 1995. decemberi meccsen például úgy ítélte meg, hogy – az akkor még Millerhez képest nádszálvékony, de később túlsúly terén az ő nyomdokaiba eredő – Shawn Kemp faultolta őt, ám amikor a bírók sípja néma maradt, Miller toporzékolni kezdett, fenyegette a játékvezetőket, majd végül a pálya széléről egy széket is behajított a pályára.
Az incidens ellenére Miller játéka alapvetően meggyőzte a Raptors vezetőségét, akik szívesen megtartották volna őt a következő idényre is, annak ellenére, hogy az 1996-os drafton centerposztra hoztak épp embert Marcus Camby személyében. Azonban Miller, akinek játékos-opciója volt szerződése hátralevő két évére, nem kívánt ismét cserecenter lenni, úgy gondolta, 1995/96-os produkciójával kiérdemelte, hogy kezdőjátékos legyen valahol a következő idényben, és hogy mindemellé még fizetésemelést is kapjon. Úgyhogy nem hívta le az opcióját (és ezzel lemondott arról az 5,3 millió dollárról, ami a szerződése hátralevő két éve alatt járt volna neki), hanem a távozás mellett döntött, és várta az ajánlatokat.
Dallasi kínkeserv, torontói mentőöv
Sajnos keservesen csalatkoznia kellett, ugyanis az ajánlatok nem érkeztek. Már az 1996/97-es előszezon is kezdetét vette, amikor a Dallas Mavericks megkeresése befutott – a Miller által remélt csillagászati összegű, többéves ajánlat helyett egy egyéves, minimum szerződés lehetőségével... Miller némi vacillálás után belátta, hogy ez a minimum a maximum, amit bárki is hajlandó letenni elé, így hát aláírt a Mavericksszel, ahol legalább azon kívánsága valóra vált, hogy kezdőként számoltak vele. Kezdetben legalábbis így volt, ám mivel a hosszúra nyúlt nyári várakozás miatt Miller súlya ismét nagyon csúnyán elszállt (ebben az időszakban állítólag már a 170 kilót is elérte!) játékpercei rövidesen csökkenésnek indultak.
Ez természetesen nem tetszett Millernek, és ennek szokása szerint hangot is adott. Nem csak a sajtóban panaszkodott, hanem előfordult olyan is, hogy minősíthetetlen hangnemben ordítozott a Mavericks vezetőségének egy tagjával az öltözőben, majd a Mavs sokadik vesztes meccse és a saját sokadik értékelhetetlen produkciója után azt nyilatkozta az újságoknak: „Többé már nem érdekel.” A folyamatos hisztizéssel nem meglepő módon Miller csak azt érte el, hogy amikor 1997 januárjában Don Nelson személyében új GM-je lett a Dallasnak, Nelson első intézkedése az lett, hogy kihajította őt a Mavericks keretéből.
„Olvastam az újságokban, hogy Miller azt nyilatkozta, hogy őt már nem érdekli többé semmi. Én pedig nem akarok olyan játékost a csapatomban, akit semmi nem érdekel.” – mondta Nelson.
Miller tehát ismét új csapat után nézhetett a rendkívül kínos dallasi kitérő után, és a Toronto Raptors jelezte, hogy „visszafogadná” őt. Így hát pár nappal azután, hogy a Dallas elküldte, Oliver mégiscsak a Toronto cserecentere lett – fél évvel később, és ötmillió dollárral kevesebb fizetésért, mint azt eredetileg tehette volna (a szezon végéig, minimum fizetésért írt alá).
19 mérkőzést játszott Torontóban, majd az idény végeztével újra szabadügynök lett. Ismétcsak nem kapkodtak érte a kérők, végül 1997 novemberében, amikor az 1997/98-as alapszakasz már egy hónapja zajlott, újra leigazolta a Raptors. Miller a torontói magasemberek folytonos sérüléseinek köszönhetően a szezon hátralevő részében 64 meccséből 53-szor kezdő lehetett a Raptors színeiben, 6,3 pontot, 6,3 lepattanót és 3,1 gólpasszt átlagolva ezeken a mérkőzéseken – 3,1 gólpasszos átlaga egyébként a liga összes centere közül a legmagasabb volt!
A Gorilla-incidens
Mivel játékát ismét elfogadható színvonalra tornázta fel, az 1998/99-es csonka szezonra is kapott szerződést, mégpedig a Sacramento Kingstől, ahol Vlade Divac cseréjeként számoltak vele – ám sajnos ez az idény is csak egy újabb mélypontot hozott Miller karrierjében. Állandó hát- és térdfájdalmai miatt mindössze négy mérkőzésen tudott pályára lépni, ráadásul épp első csapata, a Phoenix Suns otthonában játszott meccs egyik szünetében még azt is meg kellett élnie, hogy a Suns kabalaállata, a Gorilla, egy őt kigúnyoló műsort adott elő. A túlsúlyosnak öltöztetett Gorilla Oliver Miller-mezben fetrengett a pályán.
„A Gorilla és én valaha barátok voltunk” – nyilatkozta szomorúan Miller, aki egyébként nem lépett pályára az ominózus találkozón – „de nem is ez fáj a legjobban, hanem az, hogy a gyerekeim is kint voltak a meccsen, és végig kellett nézniük ezt. Ilyet egyetlen gyereknek sem szabadna átélnie.”
A vérig sértett Miller panaszt nyújtott be a Suns ellen a játékos-szakszervezethez, és perrel is fenyegetőzött – a Suns végül hivatalos közleményben kért bocsánatot tőle, mondván, nem állt szándékukban megbántani őt. Aztán eltelt pár hónap, és újabb bizarr fordulat állt be Miller egyébként is elég bizarr pályafutásában: az 1999/2000-es idényre nem más szerződtette az akkor már több mint fél éve inaktív centert, mint a – Phoenix Suns!
Hogy ez még mindig valamiféle vezeklés volt-e a Gorilla műsora miatt a Suns részéről, nem tudni, mindenesetre Miller az 1999/2000-es szezonban 51 alapszakasz- és hét playoff-meccsen játszott ismét az őt draftoló csapat színeiben, 6,3 pontot, 5,1 lepattanót és 1,6 blokkot átlagolva 21 percnyi játékidő alatt. Az idénynek volt amúgy egyfajta osztálytalálkozó-hangulata Phoenixben, Miller mellett ugyanis egykori mentora, az akkor már 40 éves Mark West is újra a Sunsnál játszott ebben a szezonban, sőt, az alapszakasz legvégén még az 1993-ban döntős Phoenix All-Star irányítója, a két évvel korábban visszavonult Kevin Johnson is visszatért pár meccsre a csapathoz Jason Kidd sérülését követően.
A világjáró
Olybá tűnt, a phoenixi nosztalgia-szezon egyúttal Miller NBA-pályafutásának végét is jelenti, azt ezt követő éveket ugyanis az NBA-től távol töltötte. 2000-től kezdve számos helyen megfordult, játszott egy ideig Lengyelországban, Puerto Ricón és Kínában is, illetve a Harlem Globetrotters világjáró showműsora is szerződtette, igaz, onnan 2001 decemberében elküldték, mondván, hogy Miller nem tartja tiszteletben azokat az alapvető elveket, amelyeket a Harlem Globetrotters képvisel (értsd: megint túlzásba vitte a sajtburgerek fogyasztását).
Emellett számos alsóbb szintű, félprofi amerikai kosárlabda-ligában is szerepelt (Continental Basketball Association, United States Basketball League, American Basketball Association), olyan elnevezésű csapatokban, mint a „Southern California Surf” vagy a „Dodge City Legend”. De mindeközben Miller nem adta fel azt az álmát, hogy visszakerüljön az NBA-be. 2002 őszén az Indiana Pacersnél próbálkozott, egy edzőtábor-szerződésig el is jutott, de a csapat alapszakasz-keretébe már nem került be.
2003 decemberében aztán valószínűleg őt is meglepte, amikor a Minnesota Timberwolves megkereste. Az akkoriban története legszebb időszakát élő Wolves Kevin Garnett vezetésével épp a nyugati elsőségért hajtott, amikor kezdő centere, az alulteljesítő egykori 1/1-es pick, Michael Olowokandi több hétre kidőlt. Az ő helyére érkezett a csapathoz Miller, aki így 2000 májusa után, három és fél év kihagyást követően léphetett újra pályára NBA-mérkőzésen.
A nagyvonalúan 315 font (143 kiló) súllyal elkönyvelt Miller 48 meccset játszott a Wolvesnál az alapszakaszban, átlag 10 percnyi játékidő jutott neki osztályrészül. És akárcsak anno újoncidénye során, egy hosszú playoff-menetelésnek is ismét a részese lehetett, a Minnesota a rájátszásban a nyugati főcsoportdöntőig jutott. Ez már aztán tényleg Miller NBA-karrierjének hattyúdala lett, utolsó meccse a ligában a Lakers elleni konferencia-finálé hatodik mérkőzése volt, 2004 májusában.
Az ekkor már 34 éves Miller még egy pár évre visszatért ezután az alsóbb szintű, félprofi ligákhoz, sőt, még 2010-ben, 40 évesen is játszott egy „Lawton-Fort Sill Cavalry” elnevezésű csapatban a Professional Basketball League elnevezésű ligában.
A börtöntől a Hírességek Csarnokáig
Miután végleg abbahagyta a versenyszerű kosárlabdázást, Millernek sajnos ismét meggyűlt a baja a törvénnyel, köszönhetően már játékos korában is gyakran megnyilvánuló indulatkezelési problémáinak. 2011 áprilisában letartóztatták, miután pisztolya agyával agyba-főbe vert egy másik férfit (egyes források szerinti akkori barátnőjének a testvérét) egy marylandi barbecue-bár előtt. Millert súlyos testi sértés és lőfegyverrel való visszaélés miatt öt év börtönre ítélték, melyből csak egy évet kellett leülnie, a fennmaradó négy év végrehajtását felfüggesztették, így aztán 2012-ben szabadulhatott.
A börtönből kijövet Miller úgy döntött, muszáj kezdenie valamit az életével. Visszaköltözött Arizona államba, Phoenix környékére, ahol egy autókereskedésben kapott állást. Igyekezett kerülni a bajt, és hasznos tagja lenni a társadalomnak. 2016-ban aztán, ismét meglehetősen váratlanul, nagy megtiszteltetés érte: mint az Arkansas egyetem kosárlabdacsapatának egykori sztárját, beiktatták az Arkansas Egyetem Hírességek Csarnokába.
Köszönőbeszédében Miller elcsukló hangon mondott köszönetet egykori egyetemi edzőjének és az édesanyjának, felidézve azokat az éveket, amikor az Arkansas Razorbacks annyira sikeres és felkapott volt, hogy még Arkansas állam akkori kormányzója, a későbbi elnök, Bill Clinton is rendszeresen kijárt a meccseikre.
„Azt mondják, hogy akkoriban én voltam a második legnépszerűbb ember Arkansasban Bill Clinton után” – emlékezett vissza a dicső napokra a meghatódott Miller.
A sajtburgeren túl
2018-ban, amikor a Phoenix Suns fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte, többek között Oliver Miller legendás ötödik meccséről is megemlékezett a franchise az 1993-as playoff első köréből. Ekkoriban Millerrel ismét több interjú készült, aki ezekben elmondta, hogy már évek óta tudatosan odafigyel a súlyára, és igyekszik egészségesen élni.
„Az elmúlt években többen is meghaltak, akikkel együtt, vagy akik ellen játszottam – Armen Gilliam, [Kevin] Duckworth, [Anthony] Mason, Cliff Rozier, és ez nagyon ijesztő” – nyilatkozta Miller. – „Akinek a halála különösen megérintett, az Sean Rooks. Egyidősek voltunk, egy évben kerültünk be a ligába (Sean Rooks, aki 1992 és 2004 között tizennégy idényt húzott le az NBA-ben, 2016-ban, 46 évesen szívrohamban halt meg – a szerk.), amikor hallottam, hogy meghalt, rettentően megijedtem. Nekem pedig most már unokáim vannak, szeretném látni felnőni őket, szeretnék ott lenni a ballagásukon” – magyarázta életmódváltásának legfőbb okát.
Miller tehát letette végre a sajtburgert. Elmondása szerint napi fél-egy órát sétál, leadott vagy harminc kilót, és belefér abba a mezbe, amit újoncévében hordott a Sunsnál.
