1989: Eljön a Rosszfiúk ideje

1988-ban egyetlen győzelemre (és talán pár bírói döntésre) volt a Detroit Pistons attól, hogy legyőzze a Los Angeles Lakerst a nagydöntőben és megszerezze története első bajnoki címét. Egy évvel később Isiah Thomas és társai visszavágtak az aranysárga-liláknak, kisöpörve a fináléban a kétszeres címvédőt.

A Los Angeles Lakers 1969 óta az első csapat lett, amely meg tudta védeni a bajnoki címét az NBA-ben, amikor hétmeccses csatában felülmúlták a heroikusan küzdő Detroit Pistonst 1988-ban. Magic Johnsonék így a hatvanas évek Boston Celticse óta elsőként készülhettek a „three-peat” megvalósítására, és ennek megfelelően teljesítettek az 1988/89-es alapszakasz során, 57-25-ös mérlegükkel a nyugati konferencia élén végezve. A triplázás vágyálma mellett még egy „storyline” határozta meg a Lakers szezonját, mégpedig a csapatkapitány, a huszadik NBA-idényét teljesítő legenda, Kareem Abdul-Jabbar búcsúturnéja. A center még az alapszakasz kezdete előtt bejelentette szezon végi visszavonulását, ennek megfelelően a Lakers minden idegenbeli fellépése alkalmával megköszöntötték őt az ellenfelek.

A detroiti „Bad Boys” mindeközben uralta a keleti konferenciát, köszönhetően ezt részben annak, hogy legnagyobb ellenlábasuk, a Boston Celtics gyakorlatilag az egész idényre elveszítette szupersztárját, Larry Birdöt, akinek meg kellett műteni a sarkát, és emiatt csak 6 mérkőzésen tudott a szezonban pályára lépni. A Pistons keményfiúi 63 győzelmükkel a liga legjobb győzelem-vereség mutatóját érték el, ihletett formában fordulva rá a playoffra, ugyanis azután, hogy elcserélték az egykori pontkirály Adrian Dantley-t a Dallasszal egy másik dobógépre, Mark Aguirre-re, az alapszakaszból hátralevő 37 meccsükből 31-et megnyertek.

A Lakers domináns módon kezdte a rájátszást, ahogy az a korábbi években is előfordult, nyugati ellenfeleiknek esélyük sem volt ellenük. A karrierje második alapszakasz MVP-díjában részesített Magic Johnson vezetésével átgázoltak a Portlanden, a Seattle-n és a Phoenixen is, minden egyes párharcukat söpréssel megnyerve! Korábban egyszer sem fordult még elő, hogy egy csapat zsinórban 11 győzelemmel nyissa a playoffot.

Fel volt tehát adva a lecke a Detroitnak, viszont az ő alapszakasz végi jó formájuk is kitartott a rájátszásra, a Bird nélküli Bostont, majd a Milwaukee-t ők is szintén söpréssel intézték el. A keleti főcsoportdöntőben aztán már jóval nehezebb dolguk volt, ugyanis a szintén eléggé sikerre éhes Michael Jordan és a Chicago Bulls volt az ellenfelük. A keleti hatodik helyezett Bulls már végrehajtott két bravúrt, amikor pályahátrányból kiütötték az első körben a parádés alapszakaszt produkáló, 57 győzelmet számláló Clevelandet (ebben a sorozatban dobta Jordan a „The Shot” néven legendássá vált buzzer-beaterét Craig Ehlo felett), majd a második körben a New Yorkot is, és a Pistons elleni párharcban is 2-1-re ők vezettek. A Detroit azonban kőkemény védekezésével képes volt megfogni Jordant és megfordítani az állást, végül 4-2-re nyertek és készülhettek a Lakers elleni visszavágóra.

A két bombaformában levő bajnokaspiráns elkerülhetetlen összecsapása azonban nem lehetett teljes értékű. A Lakers még a nagydöntő kezdete előtt, egy edzésen elszenvedett húzódás miatt az egész sorozatra elveszítette kezdő dobóhátvédjét, Byron Scottot. A Lakersnek nem nagyon volt megoldása Scott pótlására, a veterán védekezőfenomén, Michael Cooper már kifelé tartott a ligából, az újonc David Rivers pedig kevésnek bizonyult a Pistons minden hájjal megkent hátvédei, Isiah Thomas, Joe Dumars és Vinnie „Microwave” Johnson ellen. Hárman együtt 65 pontot dobtak a sorozat első meccsén, sima győzelemre vezetve a Detroitot (109-97, 1-0).

A második összecsapás drámát hozott. A Lakers összeszedte magát és egészen a harmadik negyedig vezetett a Pistons otthonában, de ekkor még inkább elpártolt tőlük az előző évi rájátszásokban azért inkább őket segítő szerencse, ugyanis Magic Johnson is meghúzódott, és kiszállt a meccsből. A szupersztár irányító nagy fájdalmak közepette is próbált ugyan pályán maradni, de végül csak lesántikált, és a kispadról nézte frusztráltan, ahogy csapata végül elveszíti a meccset. Nem sokon múlott, ugyanis a Lakers Magic nélkül is vezetni tudott a negyedik negyedben is még, de végül a 33 pontos Dumarsnak köszönhetően a Detroit egyenlített, majd James Worthy elrontott egy kulcsfontosságú büntetőt, Isiah Thomas viszont a túloldalon mindkét egypontosát a helyére küldte. A Lakersnek pár másodperce még maradt ugyan, de a csereember Jeff Lamp nem tudta megfogni a labdát az utolsó bedobásnál, így végül kitartott a Pistons szűk előnye (108-105, 2-0).

A dráma a harmadik mérkőzésen csak fokozódott. Ezúttal már a Lakers otthonában csaptak össze a felek, és Magic Johnson ugyan ott volt a pályán a feldobásnál, de mindössze 5 perc játék után megint kiállni kényszerült. Senki nem tudta így tartani a detroiti hátvédpárost, Joe Dumars 31, Isiah Thomas 26 pontot dobott a meccsen, különösen Dumars gálázott, aki a találkozó harmadik negyedében egymaga 21 egységet termelt. Hogy a Lakers meccsben tudott maradni, az Worthynek, valamint a 42 éves Abdul-Jabbarnak volt köszönhető. Kareem egészen elképesztő módon megrázta magát, és 24 ponttal, valamint 13 lepattanóval jelentkezett, rajta kívül pedig még egy veterán, Michael Cooper is dupla-duplázott. A kiélezett összecsapás utolsó percében a Pistons három ponttal vezetett, a Lakers az egyenlítésért támadott. A figurát az újonc hátvéd David Riversre játszották ki, akinek a triplakísérletét viszont blokkolta Dumars, sőt, még a labdát is bent tudta tartani. A detroiti center, Bill Laimbeer büntetője után már nem volt visszaút, a Pistons ismét nyert (110-114), és már 3-0-ra vezetett a sorozatban.

Behozhatatlannak tűnő hátránya okán a Lakers kisebb identitásválságba került a negyedik meccsen, próbáljon nyerni hazai pályán a tisztesség kedvéért, vagy engedje el a kilátástalannak tűnő sorozatot (Magic Johnson ezen a mérkőzésen már meg se próbált pályára lépni), és inkább Abdul-Jabbar búcsúztatásával foglalkozzon. A vége egyfajta mix lett, az ihletett formában kosarazó James Worthy ugyanis beszórt 40 pontot, az első három negyed egyaránt a Lakers vezetésével zárult, de a harmadik játékrészben már volt, hogy a Dumars mellett ezúttal Rick Mahorn, majd James Edwards kosaraira építő Pistons került előnybe, a negyedik negyedben pedig a Detroit végleg átvette az irányítást.

Abdul-Jabbar pályafutása utolsó kosarával négy pontra jött fel a hazai csapat alig több, mint egy perccel a vége előtt, de nem tudtak közelebb férkőzni, Pat Riley le is vitte a pályáról Abdul-Jabbart, dübörgő tapsorkán közepette. Bill Laimbeer találatával hat ponttal ment a Pistons és már kevesebb, mint fél perc volt csak az órán, amikor Riley mégiscsak visszaküldte az öreg Kareemot, de Michael Cooper kihagyott triplája és egy Isiah Thomason beütött fault után inkább végleg leültette a veterán kapitányt. A Pistons játékosai is mind a Lakers kispadja elé gyűltek, hogy megtapsolják a búcsúzó Jabbart, majd Isiah Thomas helyére küldte a büntetőit, a Pistons 105-97-re megnyerte a meccset, és söpréssel szerezte meg története első bajnoki címét. A sorozat MVP-je Joe Dumars lett.

A detroiti keményfiúkkal a következő évi nagydöntőben is fogunk találkozni, a Lakers viszont hiába érte el immáron Abdul-Jabbar nélkül is a legjobb mérleget az 1989/90-es alapszakaszban, meglepetésre már a playoff második körében elbuktak. A Pistons és a Lakers legközelebb 15 évvel később, 2004-ben csapott össze a fináléban, amikor emlékezetes körülmények között az „underdog” detroitiak 4-1-re legyőzték a Kobe Bryanttel, Shaquille O’Neallel, Karl Malone-nal és Gary Paytonnal felálló aranysárga-lilákat. 

Mark Aguirre. A nyolcvanas évtized egyik kiemelkedő scorere, az 1981-es draft 1/1-es kiválasztottja volt a kiscsatár Aguirre. Karrierje első hét évét az őt draftoló Dallas Mavericksnél töltötte, háromszor vehetett részt ez idő alatt az All-Star meccsen (1984, 1987, 1988), és hat alkalommal átlagolt legalább 24 pontot meccsenként, 1983/84-ben karriercsúcsot jelentő 29.5-et például. A Mavs 1988-ban, Aguirre utolsó teljes dallasi szezonjában története során először a főcsoportdöntőig jutott, ám a több csapattársával, valamint edzőivel is gyakran összebalhézó Aguirre és a Mavericks között 1989 februárjában szakításra került sor. A kiscsatár egy másik nagy nyolcvanas évekbeli dobógépért, Adrian Dantley-ért cserébe ekkor érkezett Detroitba, ahol a labda dominálásához szokott Aguirre elismerésre méltó módon képes volt változtatni játékán, a jóval kevesebb dobás vállalásának és hasznos védekezésének bajnoki gyűrű lett a jutalma.

Fennis Dembo. A Wyoming Egyetem története egyik legjobb játékosa volt a kiscsatár poszton szereplő Dembo, aki aztán az NBA-ben sok sót sajnos nem evett meg, kérészéletű NBA-karrierje 31 alapszakasz- és 2 playoff-meccsből állt, igaz, így is NBA-bajnoknak mondhatja magát. Miután a Pistons megvált tőle, Dembo Európában és alsóbb rendű amerikai ligákban játszott 1998-as visszavonulásáig, később dolgozott börtönőrként és vízvezeték-szerelőként is, 2003-ban pedig azzal került be a hírekbe, hogy önvédelemből agyonlőtt egy házába behatoló idegent (az ügy miatt végül állapították meg büntetőjogi felelősségét). 2016 óra buszsofőr San Antonióban.

Joe Dumars. A „Bad Boys” Pistons egyik arca, Isiah Thomas hátvédtársa és az 1989-es nagydöntő MVP-je az 1985-ben draftolt Dumars volt. Amellett, hogy irányító és dobóhátvéd poszton is kiemelkedő teljesítményre volt képes támadásban, a liga legjobb védői közé is tartozott, sőt, Michael Jordan elmondása szerint Dumars volt a legjobban védekező játékos, aki ellen valaha is játszott. Dumars karrierje első jelentősebb egyéni elismerése az 1989-es Finals MVP trófea mellett az azévi All-Defensive First Team tagság volt, majd a következő idénytől kezdve az All-Star mérkőzésekre is rendszeresen meghívást kapott, és további All-Defensive csapattagságokkal büszkélkedhetett.

James Edwards. A „Buddha” becenévre hallgató, hegyomlás méretű, 216 centiméteres center, Edwards már 12. éve szerepelt az NBA-ben, amikor csereemberként megnyerte karrierje első bajnoki címét a Pistonsszal. Edwards 1977-ben mutatkozott be az NBA-ben, a Lakers, a Pacers, a Cavaliers és a Suns érintésével 1988-ban érkezett Detroitba, a leghosszabb időszakát 1983 és 1988 között Phoenixben eltöltve. Bár volt pár sérülések által elnehezített szezonja, egészségesen megbízhatóan szállított meccsenkénti 15-16 pontos és 6-7 lepattanós átlagot minden évben. A Pistonsnál az 1988/89-es volt az első teljes idénye, és ugyan mindössze egyetlen mérkőzésen kezdett, a következő szezontól kezdőjátékossá avanzsált Rick Mahorn távozását követően.

Vinnie Johnson. Műfajteremtő játékos volt a „Microwave” , azaz „Mikrohullám” becenevű hátvéd, aki a Pistons hatodik embereként funkcionált az 1989-es és az 1990-es bajnoki címek idején. Becenevét a bostoni hátvéd (jelenlegi GM), Danny Ainge aggatta rá, mivel ahogy a padról beszállt a meccsbe, Johnson jellemzően azonnal „felmelegedett” és elkezdte termelni a pontjait. 1979-ben a Seattle draftolta, majd 1981 novemberében került Detroitba és egészen 1991-ig játszott a Pistonsnál. Bár 188 centis magasságával alacsonynak számított a kettes poszthoz, a keménykötésű Johnson mind Isiah Thomas, mind Joe Dumars cseréjeként jól érezte magát a pályán, ráadásul 1982 és 1991 között szinte alig hagyott ki mérkőzést, mindössze öt alapszakasz-mérkőzésről hiányzott a detroiti pad kulcsembere.

Bill Laimbeer. Az NBA-történelem egyik leggyűlöltebb figurája a „Bad Boys” Pistons kezdő centere, Laimbeer, akit a sportszerűség határát súroló (és néha át is lépő) faultjainak és piszkos trükkjeinek köszönhetően Detroiton kívül szerte a ligában megvetés övezett, a Pistons szurkolói ugyanakkor értelemszerűen imádták. Az 1979-ben draftolt Laimbeer Clevelandben kezdte meg NBA-pályafutását egy éves olaszországi kitérőt követően, majd 1982 februárjában érkezett Detroitba. Az őt övező általános gyűlölet ellenére képességeit mind az ellenfelei, mind a liga elismerték, hiszen Laimbeer nem csak, hogy az NBA egyik legjobban védekező centere és legjobb lepattanózója volt, támadásban abban az időben merőben szokatlan dolgokra volt képes, ugyanis a nyolcvanas évek közepe táján beépítette a játékába a hárompontos dobást is. 1983 és 1987 között négy All-Star meccsen szerepelt, 1986-ban ő lett az egész liga legjobb lepattanózója, mindemellett 1982 és 1992 között, tíz év alatt összesen 3 (!) alapszakasz-meccset hagyott ki.

John Long. Kalandos karriert mondhat magáénak az egykori dobóhátvéd Long, akit 1978-ban draftolt a Pistons. Karrierje első nyolc évét Detroitban töltötte, ő volt Isiah Thomas „eredeti” hátvédtársa egészen addig, amíg az ifjú Joe Dumars ki nem szorította a kezdőcsapatból. Long így hát 1986-ban távozott és Indianába igazolt, de ott meg két éven belül az ifjú Reggie Miller szorította ki a kezdőcsapatból, így hát 1989-ben visszaigazolt Detroitba – épp jókor, így ugyanis tagja lehetett az 1989-es bajnokcsapatnak, igaz, már csak cserejátékosként. A következő szezont aztán Atlantában töltötte, így az 1990-es bajnoki címről már lemaradt, igaz, 1991-ben még egyszer, harmadszorra is a Pistons játékosa lett – az 1990/91-es idény végén aztán végleg elhagyta Detroitot. Visszavonult, de pár év elteltével újrakezdte a játékot a CBA-ben, sőt, 1996-ban, 40 évesen az NBA-be is vissza tudott térni, a Toronto Raptors adott neki szerződést, 32 meccsen szerepelt az 1996/97-es idényben. Még az 1997/98-as szezon kezdetén is tagja volt a Raptors keretének, de pályára már többé nem lépett, 1997 novemberében, 41 évesen hagyta végleg abba. 

Rick Mahorn. Laimbeer mellett talán az erőcsatár Mahorn tekinthető a Bad Boys leghírhedtebb tagjának. A verőember kíméletlen palánk alatti védőnek és lepattanózónak számított már karrierje első, Washingtonban töltött éveiben is, majd 1985-ben érkezett Detroitba és az 1987/88-as idénytől kezdve a Pistons kezdő négyese volt. Aztán pár héttel azután, hogy a Detroit elhódította az 1989-es bajnoki címet, Mahornt némiképp meglepő módon „védtelenül” hagyták az azévi „expansion draft” alkalmával, amikor az újonnan a ligához csatlakozó Minnesota és Orlando válogathatott más csapatok játékosaiból. Mahorn könnyes szemmel vette tudomásul, hogy a Minnesota kiválasztotta, de aztán végül egyetlen meccsen sem lépett ott pályára, Philadelphiába került, ahol egyik korábbi ellenségével, Charles Barkley-val alkotott remek párost. Egy év olaszországi kitérő után négy évig a New Jersey Nets játékosa volt, majd 1996-ban, 38 évesen visszatért Detroitba, sőt, még 40 évesen, az 1998/99-es csonka idényben is játszott, megint a Philadelphiában. Visszavonulása után volt csapattársával, Bill Laimbeerrel a WNBA-ben edzősködött, majd a „BIG 3” liga első idényében, 2017-ben a „Trilogy” elnevezésű, az azévi kiírást megnyerő alakulat vezetőedzője volt.

Dennis Rodman. A legkevésbé tán ő szorul bemutatásra a „Bad Boys” tagjai közül. Későbbi munkásságához képest ekkoriban még kifejezetten visszafogott volt, pályán és azon kívüli botrányai legalábbis viszonylag ritkán adódtak, bár 1987-ben azért jókora felháborodást keltett, amikor lenyilatkozta, hogy szerinte Larry Bird túlértékelt, és csak azért tartják a liga egyik legjobb játékosának, mert fehér. Rodman 1986 óta volt a Pistons játékosa, az 1988/89-es a harmadik szezonja volt a ligában, és öt bajnoki aranygyűrűje közül az első elnyerésén túl ez az idény azért is volt mérföldkő pályafutásában, mert ekkor volt először tagja valamelyik All-Defensive csapatnak (rögtön a First Teamnek). Említést érdemel még, hogy ugyan lepattanózásban ekkor még nem, de mezőnyszázalék terén ő volt a legjobb az egész ligában ebben az idényben, 59,5%-kal.

John Salley. Dennis Rodmannel egy időben, az 1986-os draftról érkezett a Pistonshoz a detroiti kispad egy másik fontos alkotóeleme, Salley is (igaz, hogy ő abban az évben a Pistons első körös pickje volt, míg Rodmant csak a draft – akkor még létező – harmadik körében választotta ki a Detroit). A hosszú karjai miatt a „Spider” („Pók”) becenévvel is illetett Salley elsősorban dobásblokkolásban jeleskedett, de megbízhatóan szállított 10 pontot és 5 lepattanót, valamint társaihoz hasonlóan kemény védekezést is minden meccsen.

Isiah Thomas. A „Bad Boys” szellemi vezére, és Magic Johnson mellett a ’80-as évtized legjobb irányítója Isiah Thomas volt. Későbbi csapattársa, Mark Aguirre mögött az 1981-es draft második pickjével kiválasztott Thomas már újoncévében kezdő volt az All-Star meccsen, ahová aztán tizenegy éven át minden szezonban beválasztották, továbbá 1983 és 1987 között folyamatosan tagja volt az idény végén valamelyik All-NBA csapatnak is. Első bajnoki címe megszerzését megelőzően már számos emlékezetes csatát megvívott a rájátszásokban, kulcsszereplő volt például a Boston elleni 1987-es keleti főcsoportdöntőben (ahol akkor még a Celtics kerekedett felül hétmeccses csatában), majd az 1988-as, a Lakers ellen elveszített előző évi nagydöntőben is (ahol a hatodik mérkőzésen, kificamodott bokával dobott döntőbeli rekordot jelentő 25 pontot egyetlen negyed alatt, minden idők egyik legemlékezetesebb döntőbeli teljesítményét nyújtva).

Micheal Williams. Az irányító Williams volt a korábban említett Fennis Dembo mellett a második újonc az 1989-es bajnok Pistons keretében, és őneki lényegesen tartalmasabb NBA-karrier jutott, mint Dembónak. Ugyan a Detroit a bajnoki cím megszerzését követően megvált Williamstől is, ő Phoenix és Charlotte érintésével Indianában kötött ki, ahol a kilencvenes évek első felében a liga egyik legjobban védekező fiatal hátvédjévé nőtte ki magát. Az 1991/92-es, majd az 1992/93-as idényben is 15 pont, 8 gólpassz, 3 labdaszerzés körül mozogtak a szezonátlagai, igaz, a kettő között Indianából Minnesotába cserélték. 1992-ben az All-Defensive Second Team soraiba is beválasztották, és máig fennálló ligarekord az 1993 márciusa és novembere között hiba nélkül értékesített 97 büntetője. Sajnos 1994 után már nem nagyon lehetett hallani róla, karrierjét derékba törték a sérülések, többször kellett műteni a sarkát és az Achillesét. A Wolves 1999-ben vált meg tőle, miután négy év alatt összesen 35 meccsen tudott pályára lépni. Williams még abban az évben, a Torontónál lejátszott két utolsó NBA-mérkőzése után visszavonult.

Vezetőedző: Chuck Daly. A keménykezű, „old school” stílusú Daly az optimális vezetőedző volt a „Bad Boys” kispadján, hiszen nem csak a liga legkeményebb védekezését rakta össze, hanem számos nagy egójú, balhés játékost tudott kordában tartani és kihozni belőlük a legtöbbet a pályán. Daly 1978 óta edzősködött a ligában, kezdetben a Philadelphiánál volt assisztens, majd 1981-ben megkapta első vezetőedzői munkáját, méghozzá Clevelandben, de annak a történetnek nem lett túl jó vége, még az 1981/82-es idény vége előtt elküldték (ugyanakkor Daly már ekkor edzője volt a későbbi detroiti bajnokcsapatok két fontos alkotóelemének, Bill Laimbeernek és James Edwardsnak). Egy év kihagyás után kapta aztán meg Daly a detroiti kispadot, és vezetésével a Pistons, amely franchise Detroitba költözése (1957) óta egyszer sem tudott két egymást követő idényben pozitív alapszakasz-mérleget produkálni (!), Daly érkezésétől, azaz az 1983/84-es idénytől kezdve minden évben rájátszás-résztvevő volt.