1988: A Showtime alkonya

1988-ban újfent lezárult egy kiemelt NBA-történelmi jelentőségű korszak, ebben az évben nyerte utolsó bajnoki címét Magic Johnson, Kareem Abdul-Jabbar, James Worthy és a „Showtime” Lakers, egyúttal közel húsz év után láthatott ismét címvédést az NBA nagyközönsége.

Az 1987-es NBA-döntőben aratott győzelmet ünneplő parádén Pat Riley, a Los Angeles Lakers vezetőedzője már a következő szezonra fókuszált, de olyannyira, hogy kijelentette: a Lakers meg fogja védeni frissen megszerzett elsőségét 1988-ban. Nem volt ez alaptalan kijelentés, látva az előző szezon erőviszonyait, ugyanakkor az ősi rivális – és az 1987-es fináléban is a Lakers ellenfeleként fellépő – Boston Celtics 1969-es ismétlése óta egyetlen csapat sem volt képes a címvédésre.

Az 1987/88-as alapszakasz során a fentieknek megfelelően a Lakers nem is lassított, legfeljebb egy minimális mértékben: ismét az övék lett a legjobb mutató 62 győzelemmel és 20 vereséggel. Mögöttük egy kiegyenlített, de utcahosszal a Lakers mögött kullogó nyugati mezőny tömörült, a Denver Nuggets 54, a Dallas Mavericks és a Portland 53 győzelemmel zárt, a Utah, a Houston, a Seattle és a San Antonio tette teljessé a nyugati rájátszás mezőnyét. Érdekesség: a Spurs 31-51-es negatív mérleggel is be tudott jutni a playoffba a nyolcadik helyen, ez volt az utolsó alkalom a liga történetében, hogy egy 50 vereséget számláló csapat a rájátszásba tudott kerülni.

Keleten még mindig tartotta magát a konferencia élén az előző idényben nagydöntőt veszítő Boston Celtics 57 győzelemmel, de legnagyobb kihívójuk, a Detroit Pistons szorosan tapadt rájuk 54 sikerével. A harmadik kiemelt (50-32-es mutatóval) a Chicago Bulls lett, soraiban az alapszakasz pontkirályával, Michael Jordannel, aki karrierje első MVP-díját zsebelhette be ebben az évben. Az ezévi All-Star gála zsákolóversenyén legendás párbajt vívott Jordannel az atlantai Dominique Wilkins, aki a Hawksszal ugyanúgy 50-32-es mérleggel zárta az alapszakaszt, mint Jordan és a Bulls. A Milwaukee, a Cleveland, a Washington és a New York kvalifikálta még magát Keletről a playoffba.

A Lakers egy évvel korábban nem kellett, hogy különösebben megizzadjon a nagydöntőig vezető úton a rájátszásban, ezúttal viszont másképp alakult. Igaz, hogy az 51 vereséggel a rájátszásba jutó San Antoniót még kisöpörték, utána viszont rendesen megszorongatta őket következő két ellenfelük, a fiatal Karl Malone és John Stockton vezérelte Utah Jazz, majd a konferenciadöntőben a története addigi legeredményesebb idényét produkáló Dallas Mavericks, soraiban Derek Harperrel, Mark Aguirre-rel, Roy Tarpleyval és James Donaldsonnal. Mindkét párharcot hétmeccses csatában tudta csak megnyerni a Lakers, így hát ha nem is könnyen, de ott volt ismét a fináléban, egy lépésre attól, hogy beteljesítse Riley jóslatát.

Keleten pedig végbement az az őrségváltás, amely évek óta a levegőben volt, de a Detroit Pistons egészen idáig nem tudta átlépni az árnyékát, és a konferenciát 1983 óta uraló Bostont. Hiába gyötörték egyre nagyobb fájdalmak Larry Birdöt, Kevin McHale-t és társaikat, a Celtics kiejtette a New Yorkot, majd egy epikus párharcban az Atlantát is (4-3 lett a konferencia-elődöntő eredménye a Celtics javára, úgy, hogy a hetedik meccsen Bird 20 pontot dobott a negyedik negyedben, semlegesítve ezzel Dominique Wilkins 47 egységét). A Detroit a Washington után Jordant és a Chicagót könnyedén búcsúztatta (4-1), ezt követően pedig Isiah Thomas és társai az előző évi konferenciadöntőben elszenvedett drámai vereségüket megbosszulva 4-2 arányban lenyomták a Bostont, és készülhettek modern kori történelmük első nagydöntőjére (utoljára évtizedekkel korábban, 1956-ban szerepelt a fináléban a Pistons, és akkor még Fort Wayne-ben működött a franchise).

A sikerre éhes és kőkemény „Bad Boys” Pistons másféle kihívást jelentett a Lakers számára, mint korábbi állandó ellenfelük, a veterán és rafinált Celtics. A Detroit támadójátéka a zseniális irányítón, Isiah Thomason keresztül szerveződött, a pontszerzésért Thomas mellett hátvédtársa, a kiváló two-way kettes, Joe Dumars, a korábbi pontkirály veterán, Adrian Dantley, valamint a korszak egyik legjobb hatodik embere, Vinnie „Microwave” Johnson felelt. De ahol igazán elemében lehetett a Pistons gárdája, az a védekezés volt, hiszen olyan, sem a piszkos munkától, sem az időnkénti piszkos megmozdulásoktól nem megriadó figurák zúztak a palánk alatt, mint a minden ellenfele által gyűlölt center, Bill Laimbeer, az ifjú Dennis Rodman, valamint Rick Mahorn vagy John Salley.

A Detroit nem is illetődött meg a rá váró feladattól, meglepték a fáradtabb Lakerst, és rögtön a döntő első meccsét elhozták Los Angelesből (93-105, 0-1). Adrian Dantley régi önmagát idézve szórta a kosarakat, 34 pontig jutott, Isiah Thomas 12 gólpasszával a mezőny legjobbja volt. A címvédő a második mérkőzésen egyenlített, James Worthy 26, Byron Scott 24, a megfázással küszködő Magic Johnson 23 pontjának köszönhetően (108-96, 1-1).

Pályaelőny birtokában utazhatott így is haza a Detroit, de nem tudták megőrizni azt, ugyanis a harmadik találkozót idegenben nyerte meg a Lakers (86-99, 2-1). Ismét Worthy volt a legjobb dobó 24 egységgel, A.C. Green is 20 fölé jutott, Magic újfent dupla-duplázott, a Pistonsnál Isiah Thomas ezúttal magára maradt a 28 pontjával. A negyedik összecsapáson a feldühödött Bad Boys aztán fölényes, 25 pontos győzelmet aratott Magicék felett (111-86, 2-2). A Lakers sztárirányítója faultproblémákkal küszködött, miközben Adrian Dantley ismét megtalálta a dobóformáját és 27-et szórt, Bill Laimbeer vadul hergelte a detroiti közönséget, és a Pistons azt is elbírta, hogy Isiah Thomas ezúttal csak 10 pontig jutott (viszont volt 9 lepattanója és 12 gólpassza). A lendületbe jött Detroit behúzta aztán az ötödik meccset is Dantley, Vinnie „Microwave” Johnson és Joe Dumars vezetésével, Thomas újabb gyengélkedése és a sorozat során először életjeleket mutató, 26 pontot szerző, 41 éves Kareem Abdul-Jabbar jó játéka ellenére (104-94, 3-2).

A felek detroiti vezetéssel tértek vissza Los Angelesbe, a Pistons egy győzelemre volt története első bajnoki címétől, és a csapat vezérének, Isiah Thomasnak nem állt szándékában elszalasztani ekkora lehetőséget. A Detroit irányítója a harmadik negyedben mai napig NBA-történelmi rekordot jelentő 25 pontot dobott, tette mindezt úgy, hogy ugyanebben a játékrészben kifordult a bokája, és fél lábon bicegve kellett végigjátszania a meccset. Thomas a sérülése ellenére sem tágított, a negyedik negyed utolsó percében az ő dobásával vezetett egy ponttal a Pistons, ám akárcsak az előző évi, Boston elleni döntő ötödik meccsén, ezúttal is egy, mondjuk úgy, véleményes bírói döntés a Lakers javára billentette a mérleg nyelvét. Miután Dumars bedobott két büntetőt, majd Byron Scott a helyére küldött egy kettest, az egypontos hátrányban támadó Lakers megkapta a maga fújását, ugyan Bill Laimbeer a visszajátszások tanúsága szerint nem ért hozzá a horogdobáshoz készülő Abdul-Jabbarhoz, a bírók faultot ítéltek, a 41 éves center pedig bedobta mindkét büntetőjét. A Pistons meg is zavarodott, Dumars, Thomas és Dennis Rodman elszerencsétlenkedték az utolsó támadásukat, majd Rodman kihajította a pályáról Byron Scottot és nekirontott a Lakers kispadjának. Ez sem segített, a Lakers 103-102-re nyert és 3-3-ra kiegyenlítette a párharcot. Isiah Thomas 43 ponttal fejezte be a meccset.

Thomas vállalta ugyan a játékot a sorsdöntő hetedik összecsapáson, de közel sem volt 100%-os. Az első félidőt még végigjátszotta a Pistons irányítója, és csapata vezetett is, de a fordulás után állva hagyta őket az otthon játszó Lakers, és a negyedik negyed elején már tizenöt ponttal ment a címvédő. Thomas bokája annyira fájt, hogy csak perceket tudott a pályán tölteni a második játékrészben, de a Pistons összeszorított fogakkal ment tovább, nem adták fel. Egy 25-7-es futást produkáltak Joe Dumars vezetésével, alig több, mint egy perccel a vége előtt a Lakers előnye kettő pontra olvadt. Magic Johnson, Byron Scott, majd James Worthy büntetőjével újra öt egység volt az aranysárga-lilák előnye, a Pistons-center Bill Laimbeer ekkor aztán bevágott egy triplát (!), a Detroit megint egy pontra megközelítette ellenfelét. Közelebb jönni aztán már nem tudtak, A.C. Green Magic egész pályás passzából volt eredményes, a túloldalon pedig a pályára visszakerülő Isiah Thomas egy hárompontossal próbált egyenlíteni, de Magic Johnson kibillentette egyensúlyából, és elveszítette a labdát. A Lakers 108-105-re győzött, és 4-3-as összesítéssel beteljesítette Pat Riley jóslatát, megvédve bajnoki címét. James Worthy óriásit játszott a hetedik meccsen, 36 ponttal, 16 lepattanóval és 10 gólpasszal tripla-duplát ért el, és megkapta a döntő MVP-díját.

Ez volt a "Showtime-éra" utolsó bajnoki győzelme. A következő idény újabb Pistons-Lakers finálét hozott, de már teljesen ellentétes eredménnyel, majd Kareem Abdul-Jabbar visszavonult, két év múlva pedig Magic Johnson bejelentette, hogy HIV-fertőzése miatt szintén befejezi a játékot, így a kilencvenes évekre az aranysárga-lilák dinasztiája széthullott. A "Bad Boys" Pistons számára ugyanakkor még csak az út kezdete volt az elveszített 1988-as nagydöntő.

Állnak: Pat Riley vezetőedző, Wes Matthews, Billy Thompson, A.C. Green, Mike Smrek, Mychal Thompson, Jeff Lamp, Milt Wagner, Randy Pfund segédedző, Gary Vitti erőnléti edző.
Ülnek: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Kurt Rambis, James Worthy, Kareem Abdul-Jabbar, Michael Cooper, Byron Scott, Magic Johnson, Bill Bertka segédedző.

Kareem Abdul-Jabbar. Egy évet játszott még azt követően a legendás center, hogy 1988-ban megnyerte pályafutása hatodik, utolsó bajnoki aranygyűrűjét. Amikor 1989-ben, 42 évesen visszavonult, húsz éves profi karriert zárt le, ilyen hosszúságú pályafutást még csak megközelíteni sem tudott senki addig az NBA-ben. Bár a húsz lejátszott idény rekordját azóta már többen megdöntötték (Robert Parish, Kevin Willis, Kevin Garnett, újabban Vince Carter és Dirk Nowitzki), az NBA-közbeszédben manapság is állandó téma, hogy Kareem 38 387 dobott pontját, amivel 1989 óta az NBA örökranglistájának élén áll, befoghatja-e valaha bárki is (LeBron Jamesnek egyelőre reális esélye látszik erre). Hat alapszakasz-MVP címe, valamint karrierje során csapataival aratott 1074 győzelme szintén ma is fennálló rekord. Ami Jabbar játékos-pályafutása utáni életét illeti, ugyan nagyon szeretett volna NBA-szinten edzősködni, de érdemi vezetőedzői ajánlatot soha nem kapott – a rossz nyelvek szerint ez annak tudható be, hogy játékos korában sem a médiával, sem a szurkolókkal nem ápolt felhőtlen viszonyt az inkább magának való, önérzetes Kareem. Foglalkozott magasemberek fejlesztésével a Clippersnél (Michael Olowokandival nem sok sikert ért el), és a Seattle Sonicsnál is, 2005 óta pedig amolyan „félhivatalos” jelleggel a Lakersnél teszi ugyanezt. Emellett írt könyveket, manapság is felbukkan időnként filmekben, videoklipekben, reklámokban, tévéműsorokban, 2010-ben sikeresen küzdött meg a rákkal, 2012 óta pedig az Egyesült Államok „kulturális nagykövete”. 2016-ban Barack Obama elnöktől az Elnöki Szabadság-érdemrendet, az USA legmagasabb szintű polgári kitüntetését is megkapta.

Tony Campbell. Az 1984-ben a Detroit Pistons által draftolt swingmant 1988 márciusában igazolta le a Lakers, miután az egész idényt az alsóbbrendű CBA-ben töltötte, ahol az Albany Patroons gárdájával a liga bajnoki címét is megnyerte (így ő az egyetlen ember a történelemben, aki egyazon évben lett CBA- és NBA-bajnok). Campbell elsősorban egy scorer volt, a játék egyéb elemeiben kevésbé jeleskedett, nem is nagyon kapott játéklehetőséget a Lakersnél a következő idényben, majd az 1989-es expanziós drafton kiválasztotta őt az újonnan alakult Minnesota Timberwolves. Campbell a T-Wolves franchise fennállásának első éveiben a csapat legjobb dobója volt, 1989/90-ben 23.2, 1990/91-ben 21.8 pontos meccsenkénti átlaggal, három idény alatt közel ötezer pontot szerzett a küszködő Minnesota színeiben. Miután 1992-ben New Yorkba cserélték, már kevés sót evett meg a ligában, Dallas, majd Cleveland érintésével 1995-ben fejeződött be NBA-pályafutása.

Michael Cooper. A védekezőfenomén hátvéd karrierje során nyolcadszor és utoljára került be valamelyik All-Defensive csapatba 1987/88-ban (First Team), akárcsak Magic Johnson, ő is karrierje ötödik bajnoki címét szerezte ebben az évben. 1990-ig játszott a Lakersnél, majd egy évnyi olaszországi levezetés után vonult vissza 1991-ben. Cooper máig előkelő helyet foglal el több kategóriában is a Lakers örökranglistáin (játszott meccsek, percek, labdaszerzések, blokkok). Miután befejezte a játékot, változatos edzői karrierbe kezdett, volt segédedző a Lakersnél 1994 és 1997 között, majd a Los Angeles Sparks WNBA-csapatát edzette évekig, kétszer is megnyerve velük a női liga bajnoki címét. Az előző évtized közepén a Denver Nuggets kötelékébe került, mint segédedző, a 2004/05-ös szezonban egy rövid ideig megbízott vezetőedző is volt, majd a D-Ligában dolgozott (és itt is nyert bajnoki címet, az Albuquerque Thunderbirds alakulatával 2006-ban). Visszatérve a női kosárlabdához, egy rövid ideig ismét a Sparks, majd egy egyetemi női csapat, 2013-tól 2017-ig pedig a WNBA-s Atlanta Dream vezetőedzője volt.

A.C. Green. A ligatörténet legnagyobb vasembere egyúttal az összekötő kapocs is a „Showtime Lakers” és a „Shaq-Kobe Lakers” diadalmas korszakai között, ugyanis az 1999/2000-es szezonban, 36 éves veteránként is bajnok lett az aranysárga-lilákkal. Az 1988-as és a 2000-es bajnoki cím között eltelt 12 évben Green volt egyszer All-Star (1990-ben), volt az All-Defensive Second Team tagja (1989-ben), majd 1993-ban elhagyta a Lakerst és a Charles Barkley-féle, az azelőtti idényben döntőt játszó Phoenix Sunshoz igazolt. Phoenixben nem sikerült újabb bajnoki cím közelébe kerülnie, és majdnem a „vasember-sorozata” is megszakadt, amikor J.R. Reid egy Knicks elleni meccsen szándékosan arcon könyökölte. Greennek kiesett pár foga és valószínűleg agyrázkódást is kapott, de védőmaszkban pár percet a következő meccseken is a pályán töltött (a mai NBA-ben valószínűleg ezt már nem tehetné meg). Aztán 1996 decemberében Dallasba cserélték, és itt döntötte meg 1997. november 20-án Randy Smith ligarekordját, amikor zsinórban 907. alapszakasz-meccsén lépett pályára. 1999. március 13-án már sorozatban az 1000. mérkőzését játszotta, majd ennek az évnek a nyarán tért vissza hat év távollét után a Lakershez.

Magic Johnson. Amikor 1991. október 7-én Magic Johnson bejelentette, hogy azonnal hatállyal visszavonul az NBA-ből, mivel HIV-fertőzéssel diagnosztizálták, nem csak az egész NBA, hanem az egész világ megdöbbent. Egyrészt azért, mert bár ugyan 1988 után Magic több bajnoki címet nem nyert, az azt követő három évben semmi sem utalt arra, hogy gond lenne az egészségével, hiszen 1989-ben és 1990-ben is ő lett az alapszakasz MVP-je, és 1991-ben is döntőbe vezette a Lakerst, ahol a Chicago Bullstól kaptak ki. Másrészt a HIV-vírussal és az AIDS-szel kapcsolatos kutatások és ismeretek gyerekcipőben jártak még a kilencvenes évek elején, és általános riadalom lett úrrá mind Magic játékostársain (többen attól rettegtek, hogy az egymás elleni meccseiken ők is megfertőződhettek), mind a szurkolókon (akik pedig Johnson közelgő halálának gondolatától borultak ki). Ma már tudjuk, hogy ezekből semmi sem valósult meg, Johnson szerencsére ma is jól van, és visszavonulása sem volt végleges: 1992-ben játszott az All-Star meccsen, majd ott volt a barcelonai olimpián a Dream Team tagjaként, majd miután egy rövid, sikertelen periódus erejéig a Lakers vezetőedzője is volt 1994-ben, 1996 januárjában egy fél szezonra játékosként is visszatért a csapathoz. Amióta végleg abbahagyta a játékot, az üzleti életben és a médiában is igencsak aktív, számos cége és befektetése van a mai napig. A Lakersben már 1994-ben szerzett egy kisebb tulajdoni részesedést, 2017 februárja óta pedig ő a Lakers elnöke és legfőbb szakmai döntéshozója.

Jeff Lamp. Az 1981-ben a Portland által az első körben draftolt veterán kiegészítő embert 1987 októberében igazolta le a Lakers. Lamp, aki ezt megelőzően épp Olaszországban játszott, mindössze három mérkőzésen került pályára az 1987/88-as alapszakaszban, a rájátszásban pedig egyáltalán nem kapott lehetőséget. Még a következő, 1988/89-es idényt is a Lakersnél töltötte, akkor már valamivel többet játszva (37 meccsen átlagosan 5 percet töltött a pályán), és pályára léphetett a Lakers által elveszített 1989-es nagydöntőben is a Pistons ellen. NBA-karrierje ezt követően véget ért, de még évekig játszott Olaszországban, majd Spanyolországban, ahol ipari mennyiségben termelte a pontokat.

Wes Matthews. A csereirányító második bajnoki aranygyűrűjét szerezte meg a Lakers színeiben 1988-ban, és ezzel NBA-pályafutása érdemi része be is fejeződött. Egyetlen egy meccset játszott a ligában csupán az 1988-as nagydöntőt követően, 1990 januárjában az Atlanta színeiben, egyébként alsóbb rangú amerikai bajnokságokban (CBA, USBL), valamint külföldön (Olaszország, Fülöp-szigetek) szerepelt 1996-os visszavonulásáig. Miután 1988-ban elhagyta családját, fiával, az akkoriban két éves, manapság a Dallas Mavericksnél játszó  Wesley Matthews-zal egészen annak középiskolás végzős koráig semmi kapcsolata nem volt. A fiatalabb Matthews pár éve azt nyilatkozta, hogy apja azóta viszonylagos rendszerességgel jelen van az életében, és „próbálkoznak” azzal, hogy rendbe hozzák a viszonyukat.

Kurt Rambis. A szemüveges verőember negyedszerre lett bajnok a Lakersszel 1988-ban, de játékideje és szerepe drámaian lecsökkent (mindössze 12 percet kapott meccsenként), így nem volt különösebben váratlan, hogy a Lakers elengedte. Az újonnan létrejött Charlotte Hornets szerződtette, ahol Rambis lett a csapat kezdő négyese, és karrierje legmagasabb pont- (11.8) és lepattanó-átlagait (9.4) produkálhatta 1988/89-ben. Megfordult később Phoenixben és Sacramentóban is, játékos-pályafutása utolsó két évét pedig ismét a Lakersnél töltötte. Miután 1995-ben visszavonult, egyből a Lakers segédedzője lett, 1999-ben egy rövid időre a vezetőedzői pozíciót is átvehette Del Harris kirúgása után. Phil Jackson vezetőedzői kinevezését követően átmenetileg segéd-GM volt, majd visszaült a kispadra segédedzőnek, egy éves megszakítással egészen 2009-ig ott is maradt, majd kinevezték a Minnesota Timberwolves élére, de négy éves szerződését nem tölthette ki, 2011-ben kirúgták. Phil Jackson 2014-ben a New York Knickshez vitte, Derek Fisher vezetőedzői stábjában dolgozott, Fisher 2016-os kirúgása után ismét átmeneti vezetőedző volt, majd Jeff Hornacek segédedzőjeként tevékenykedett tavaly nyárig, amikor is Hornacekkel együtt őt is kirúgták. Jelenleg ismét a Lakers kötelékében működik, most épp „senior basketball advisor” (kb. „főtanácsadói”) szerepben.

Byron Scott. Karriercsúcsot jelentő meccsenkénti 21.7-es pontátlagot ért el a Lakers kezdő kettese az 1987/88-as idényben, ezt követően 1993-ig maradt a csapat alkalmazásában, majd tíz idény után elhagyta Los Angelest, és az Indiana Pacershez igazolt. Innen két év után állt tovább, és az első idényét futó Vancouver Grizzliest erősítette 1995/96-ban. Akárcsak Kurt Rambis vagy A.C. Green, pályafutása legvégén ő is visszatért a Lakershez, az 1996/97-es idényben még együtt játszott Shaquille O’Neallel és Kobe Bryanttel, majd egy éves görögországi levezetést követően 37 évesen vonult vissza. Manapság az ő neve is inkább edzői minőségében ismert, 1998-ban a Sacramento Kings segédedzője lett, majd 2000-ben nevezték ki a New Jersey Nets kispadjára, ahol legnagyobb sikereit érte el, amikor 2002-ben, majd 2003-ban is nagydöntőbe jutott csapata Jason Kidd vezérletével. 2004-ben menesztették a Netstől, de még abban az évben a New Orleans Hornets vezetőedzője lett, ő ült a csapat kispadján 2008-ban, amikor a Hornets franchise-rekordot jelentő 58 győzelmet könyvelhetett el az alapszakaszban. Miután 2009. év végén innen is elküldték, ezt követő munkái már nem voltak túl hálásak, a LeBron James (első) távozása utáni Cleveland (2010-2013) és Kobe Bryant utolsó két idényében a gyengélkedő Lakers (2014-2016) vezetőedzői posztjának betöltése sem volt épp egy leányálom.

Mike Smrek. A kanadai cserecenter két bajnoki címet is nyert Los Angelesben, majd a San Antonio Spurshöz szerződött, és 1988/89-ben karrierje legmagasabb statisztikai mutatóit (átlag 14.5 játékperc, 4.5 pont meccsenként) produkálta. 1992-ig tartó NBA-pályafutása hátralevő részében volt még a Golden State és a Los Angeles Clippers játékosa is. Miután lehúzott egy évet Görögországban, majd egy időre abba is hagyta a kosárlabdát, 1996-ban felbukkant a Toronto Raptors edzőtáborában, de nem kapott tőlük szerződést az 1996/97-es idényre. Jelenleg középiskolai tanár a kanadai Niagara Falls városában, időnként pedig asztalosként is dolgozik.

Billy Thompson. A rugólábú ifjonc még az előző évi rájátszásban szenvedett súlyos térdsérülést, így 1987/88-ban mindössze 9 alapszakasz-meccsen tudott játszani, az 1988-as rájátszásra pedig a Lakers nem is nevezte. Az 1988-as expanziós drafton is „védtelenül” hagyták, így elvitte őt a Los Angelesből az első szezonjára készülő Miami Heat. Thompson három évig játszott Miamiban, első két itteni évében meccsenkénti 11 pont és 7 lepattanó körül átlagolt. 1991-ben elküldték a Heattől, 1992 márciusában egyetlen meccsen, egyetlen percre került pályára még az NBA-ben a Golden State Warriors színeiben, majd kikopott a ligából. Később játszott még Törökországban és Izraelben is. Jelenleg lelkipásztorként tevékenykedik, sőt, mondhatni a Heathez is „visszatért”, ugyanis ő tartja a Heat-játékosoknak a meccsek előtti istentiszteletet.

Mychal Thompson. A bahamai születésű magasember 1991-ig játszott a Lakersnél, 1989/90-ben, miután Kareem Abdul-Jabbar visszavonult, megkapta a kezdő center pozícióját is egy idény erejéig, de ő maga is 35 éves volt már ekkor, utolsó NBA-szezonját pedig az ifjú Vlade Divac cseréjeként töltötte. A kor szokásainak megfelelően egy éves európai, olaszországi levezetést követően végül 1992-ben hagyta abba a profi játékot. Visszavonulása után Portlandben, majd Los Angelesben is dolgozott rádiós szakkomentátorként, ilyen minőségben a Lakers meccsein is felbukkan időről időre.  Másodszülött fia, Klay Thompson közismerten a Golden State Warriors All-Star játékosa, de idősebbik gyermeke, Mychel Thompson is játszott pár meccset az NBA-ben, még a 2011/12-es szezonban a Cleveland színeiben. Mychal és Klay Thompson a negyedik apa-fiú páros a liga történetében, amelynek mindkét tagja nyert bajnoki címet, sőt, rajtuk kívül csak Bill és Luke Walton mondhatják el magukról, hogy mindketten legalább kétszeres NBA-bajnokok.

Milt Wagner. Az 1986-ban a Luisville egyetem színeiben NCAA-bajnok újonc hátvédnek 40 meccsen átlag tíz percnyi játékidő jutott 1987/88-ban, az azévi rájátszásban pedig öt találkozón kapott nyúlfarknyi szerepet. 1988 októberében a Lakers elküldte, két év kihagyás után a Miami Heat adott neki szerződést az 1990/91-es idényre, de 1990 decemberében ott is megköszönték szolgálatait. Többé nem is lépett pályára az NBA-ben, 1999-ig tartó profi pályafutása hátralevő részét Franciaországban, Izraelben és Németországban töltötte. Az ő fia is eljutott az NBA-be, Dajuan Wagner reményteljes fiatal tehetség, a 2002-es draft 1/6-os kiválasztottja volt, a Clevelandnél bíztató újoncszezont is futott, ám aztán sérülések és egy súlyos betegség (colitis) miatt idő előtt véget ért NBA-pályafutása.

James Worthy. 1988-ban minden szempontból csúcsra ért a Lakers kiscsatára, amikor megkapta a nagydöntő MVP-címét, ráadásul a rájátszás során nem csak a Lakers, de az egész mezőny legjobb pontszerzője is ő volt. Hiába játszott talán még jobban az 1989-es, majd az 1990-es playoffban is, a Lakers elveszítette az 1989-es nagydöntőt, 1990-ben pedig már a playoff második körében búcsúztak a Phoenix ellen. A kilencvenes években Worthy sokat szenvedett a sérülésekkel, az 1991-es, újabb nagydöntőbeli vereség alkalmával egy bokasérülés miatt nem nagyon tudott csapata rendelkezésére állni a Bulls ellen, 1992-ben, utolsó All-Star idényében pedig térdműtét miatt fejeződött be idő előtt a szezonja. Végül 1994-ben vonult vissza állandósult térdfájdalmai miatt. A háromszoros bajnok, hétszeres All-Star kiscsatárt 2003-ban iktatták be a Hall of Fame tagjai közé, és előtte 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé is beválasztották. Visszavonulása óta túlnyomórészt szakkommentátorként, televíziós közvetítések stúdiójában szakértőként lehet őt látni és hallani a Lakers meccsein, illetve dolgozott egy időben a Lakers edzői stábjában is, Kareem Abdul-Jabbarhoz hasonlóan „félhivatalos” minőségben.

Vezetőedző: Pat Riley. A zselézett hajú mester ugyan egy harmadik egymást követő bajnoki címet már nem mert garantálni, állítólag őtőle származik az 1988/89-es idény hevében keletkezett és manapság is igen népszerű "three-peat" szakkifejezés (amelyet egy Riley tulajdonában álló cég védjegyként le is védetett, ha minden igaz). Aztán a triplázás csak nem jött össze, és Riley az elbukott 1989-es nagydöntő után már csak egy évig maradt a Lakers kispadján. 1989/90-ben hiába nyerte meg a Lakers az alapszakaszt, és kapta meg Riley az Év Edzője elismerést is (érdekes módon először karrierje során), miután az aranysárga-lilák a playoff második körében kiestek, a mester dobbantott, és meg sem állt New Yorkig. Először csak tévés elemző lett a Knicks kötelékében, majd 1991-ben kinevezték vezetőedzőnek, és kőkemény, fizikai erőszaktól sem visszariadó csapatai parázs csatákat vívtak Michael Jordannel és a Chicago Bullsszal az 1992-es, majd az 1993-es rájátszásokban. 1994-ben a nagydöntőbe is bejutottak, ott viszont 4-3-ra alulmaradtak a Houstonnal szemben (ez volt Riley első nagydöntős szereplése 1989 óta, és az egyetlen a kilencvenes évtizedben). 1995-ben aztán némiképp váratlanul otthagyta a Knickst, a Miami Heat elnöke és vezetőedzője lett egy személyben, ez viszont már egy másik történet kezdete.