1988-ban újfent lezárult egy kiemelt NBA-történelmi
jelentőségű korszak, ebben az évben nyerte utolsó bajnoki címét Magic Johnson,
Kareem Abdul-Jabbar, James Worthy és a „Showtime” Lakers, egyúttal közel húsz
év után láthatott ismét címvédést az NBA nagyközönsége.
Az 1987-es NBA-döntőben aratott győzelmet ünneplő parádén
Pat Riley, a Los Angeles Lakers vezetőedzője már a következő szezonra
fókuszált, de olyannyira, hogy kijelentette: a Lakers meg fogja védeni frissen
megszerzett elsőségét 1988-ban. Nem volt ez alaptalan kijelentés, látva az
előző szezon erőviszonyait, ugyanakkor az ősi rivális – és az 1987-es fináléban
is a Lakers ellenfeleként fellépő – Boston Celtics 1969-es ismétlése óta
egyetlen csapat sem volt képes a címvédésre.
Az 1987/88-as alapszakasz során a fentieknek megfelelően a
Lakers nem is lassított, legfeljebb egy minimális mértékben: ismét az övék lett
a legjobb mutató 62 győzelemmel és 20 vereséggel. Mögöttük egy kiegyenlített,
de utcahosszal a Lakers mögött kullogó nyugati mezőny tömörült, a Denver
Nuggets 54, a Dallas Mavericks és a Portland 53 győzelemmel zárt, a Utah, a
Houston, a Seattle és a San Antonio tette teljessé a nyugati rájátszás
mezőnyét. Érdekesség: a Spurs 31-51-es negatív mérleggel is be tudott jutni a
playoffba a nyolcadik helyen, ez volt az utolsó alkalom a liga történetében,
hogy egy 50 vereséget számláló csapat a rájátszásba tudott kerülni.
Keleten még mindig tartotta magát a konferencia élén az előző idényben nagydöntőt veszítő Boston Celtics 57 győzelemmel, de legnagyobb kihívójuk, a Detroit Pistons szorosan tapadt rájuk 54 sikerével. A harmadik kiemelt (50-32-es mutatóval) a Chicago Bulls lett, soraiban az alapszakasz pontkirályával, Michael Jordannel, aki karrierje első MVP-díját zsebelhette be ebben az évben. Az ezévi All-Star gála zsákolóversenyén legendás párbajt vívott Jordannel az atlantai Dominique Wilkins, aki a Hawksszal ugyanúgy 50-32-es mérleggel zárta az alapszakaszt, mint Jordan és a Bulls. A Milwaukee, a Cleveland, a Washington és a New York kvalifikálta még magát Keletről a playoffba.
A Lakers egy évvel korábban nem kellett, hogy különösebben megizzadjon a nagydöntőig vezető úton a rájátszásban, ezúttal viszont másképp alakult. Igaz, hogy az 51 vereséggel a rájátszásba jutó San Antoniót még kisöpörték, utána viszont rendesen megszorongatta őket következő két ellenfelük, a fiatal Karl Malone és John Stockton vezérelte Utah Jazz, majd a konferenciadöntőben a története addigi legeredményesebb idényét produkáló Dallas Mavericks, soraiban Derek Harperrel, Mark Aguirre-rel, Roy Tarpleyval és James Donaldsonnal. Mindkét párharcot hétmeccses csatában tudta csak megnyerni a Lakers, így hát ha nem is könnyen, de ott volt ismét a fináléban, egy lépésre attól, hogy beteljesítse Riley jóslatát.
Keleten még mindig tartotta magát a konferencia élén az előző idényben nagydöntőt veszítő Boston Celtics 57 győzelemmel, de legnagyobb kihívójuk, a Detroit Pistons szorosan tapadt rájuk 54 sikerével. A harmadik kiemelt (50-32-es mutatóval) a Chicago Bulls lett, soraiban az alapszakasz pontkirályával, Michael Jordannel, aki karrierje első MVP-díját zsebelhette be ebben az évben. Az ezévi All-Star gála zsákolóversenyén legendás párbajt vívott Jordannel az atlantai Dominique Wilkins, aki a Hawksszal ugyanúgy 50-32-es mérleggel zárta az alapszakaszt, mint Jordan és a Bulls. A Milwaukee, a Cleveland, a Washington és a New York kvalifikálta még magát Keletről a playoffba.
A Lakers egy évvel korábban nem kellett, hogy különösebben megizzadjon a nagydöntőig vezető úton a rájátszásban, ezúttal viszont másképp alakult. Igaz, hogy az 51 vereséggel a rájátszásba jutó San Antoniót még kisöpörték, utána viszont rendesen megszorongatta őket következő két ellenfelük, a fiatal Karl Malone és John Stockton vezérelte Utah Jazz, majd a konferenciadöntőben a története addigi legeredményesebb idényét produkáló Dallas Mavericks, soraiban Derek Harperrel, Mark Aguirre-rel, Roy Tarpleyval és James Donaldsonnal. Mindkét párharcot hétmeccses csatában tudta csak megnyerni a Lakers, így hát ha nem is könnyen, de ott volt ismét a fináléban, egy lépésre attól, hogy beteljesítse Riley jóslatát.
Keleten pedig végbement az az őrségváltás, amely évek óta a
levegőben volt, de a Detroit Pistons egészen idáig nem tudta átlépni az
árnyékát, és a konferenciát 1983 óta uraló Bostont. Hiába gyötörték egyre
nagyobb fájdalmak Larry Birdöt, Kevin McHale-t és társaikat, a Celtics
kiejtette a New Yorkot, majd egy epikus párharcban az Atlantát is (4-3 lett a
konferencia-elődöntő eredménye a Celtics javára, úgy, hogy a hetedik meccsen
Bird 20 pontot dobott a negyedik negyedben, semlegesítve ezzel Dominique
Wilkins 47 egységét). A Detroit a Washington után Jordant és a Chicagót
könnyedén búcsúztatta (4-1), ezt követően pedig Isiah Thomas és társai az előző
évi konferenciadöntőben elszenvedett drámai vereségüket megbosszulva 4-2
arányban lenyomták a Bostont, és készülhettek modern kori történelmük első
nagydöntőjére (utoljára évtizedekkel korábban, 1956-ban szerepelt a fináléban a
Pistons, és akkor még Fort Wayne-ben működött a franchise).
A sikerre éhes és kőkemény „Bad Boys” Pistons másféle kihívást jelentett a Lakers számára, mint korábbi állandó ellenfelük, a veterán és rafinált Celtics. A Detroit támadójátéka a zseniális irányítón, Isiah Thomason keresztül szerveződött, a pontszerzésért Thomas mellett hátvédtársa, a kiváló two-way kettes, Joe Dumars, a korábbi pontkirály veterán, Adrian Dantley, valamint a korszak egyik legjobb hatodik embere, Vinnie „Microwave” Johnson felelt. De ahol igazán elemében lehetett a Pistons gárdája, az a védekezés volt, hiszen olyan, sem a piszkos munkától, sem az időnkénti piszkos megmozdulásoktól nem megriadó figurák zúztak a palánk alatt, mint a minden ellenfele által gyűlölt center, Bill Laimbeer, az ifjú Dennis Rodman, valamint Rick Mahorn vagy John Salley.
A sikerre éhes és kőkemény „Bad Boys” Pistons másféle kihívást jelentett a Lakers számára, mint korábbi állandó ellenfelük, a veterán és rafinált Celtics. A Detroit támadójátéka a zseniális irányítón, Isiah Thomason keresztül szerveződött, a pontszerzésért Thomas mellett hátvédtársa, a kiváló two-way kettes, Joe Dumars, a korábbi pontkirály veterán, Adrian Dantley, valamint a korszak egyik legjobb hatodik embere, Vinnie „Microwave” Johnson felelt. De ahol igazán elemében lehetett a Pistons gárdája, az a védekezés volt, hiszen olyan, sem a piszkos munkától, sem az időnkénti piszkos megmozdulásoktól nem megriadó figurák zúztak a palánk alatt, mint a minden ellenfele által gyűlölt center, Bill Laimbeer, az ifjú Dennis Rodman, valamint Rick Mahorn vagy John Salley.
A Detroit nem is illetődött meg a rá váró feladattól,
meglepték a fáradtabb Lakerst, és rögtön a döntő első meccsét elhozták Los
Angelesből (93-105, 0-1). Adrian Dantley régi önmagát idézve szórta a
kosarakat, 34 pontig jutott, Isiah Thomas 12 gólpasszával a mezőny legjobbja
volt. A címvédő a második mérkőzésen egyenlített, James Worthy 26, Byron Scott
24, a megfázással küszködő Magic Johnson 23 pontjának köszönhetően (108-96,
1-1).
Pályaelőny birtokában utazhatott így is haza a Detroit, de
nem tudták megőrizni azt, ugyanis a harmadik találkozót idegenben nyerte meg a
Lakers (86-99, 2-1). Ismét Worthy volt a legjobb dobó 24 egységgel, A.C. Green
is 20 fölé jutott, Magic újfent dupla-duplázott, a Pistonsnál Isiah Thomas
ezúttal magára maradt a 28 pontjával. A negyedik összecsapáson a feldühödött
Bad Boys aztán fölényes, 25 pontos győzelmet aratott Magicék felett (111-86,
2-2). A Lakers sztárirányítója faultproblémákkal küszködött, miközben Adrian
Dantley ismét megtalálta a dobóformáját és 27-et szórt, Bill Laimbeer vadul
hergelte a detroiti közönséget, és a Pistons azt is elbírta, hogy Isiah Thomas
ezúttal csak 10 pontig jutott (viszont volt 9 lepattanója és 12 gólpassza). A
lendületbe jött Detroit behúzta aztán az ötödik meccset is Dantley, Vinnie
„Microwave” Johnson és Joe Dumars vezetésével, Thomas újabb gyengélkedése és a
sorozat során először életjeleket mutató, 26 pontot szerző, 41 éves Kareem
Abdul-Jabbar jó játéka ellenére (104-94, 3-2).
A felek detroiti vezetéssel tértek vissza Los Angelesbe, a
Pistons egy győzelemre volt története első bajnoki címétől, és a csapat
vezérének, Isiah Thomasnak nem állt szándékában elszalasztani ekkora
lehetőséget. A Detroit irányítója a harmadik negyedben mai napig NBA-történelmi
rekordot jelentő 25 pontot dobott, tette mindezt úgy, hogy ugyanebben a
játékrészben kifordult a bokája, és fél lábon bicegve kellett végigjátszania a
meccset. Thomas a sérülése ellenére sem tágított, a negyedik negyed utolsó
percében az ő dobásával vezetett egy ponttal a Pistons, ám akárcsak az előző
évi, Boston elleni döntő ötödik meccsén, ezúttal is egy, mondjuk úgy, véleményes
bírói döntés a Lakers javára billentette a mérleg nyelvét. Miután Dumars
bedobott két büntetőt, majd Byron Scott a helyére küldött egy kettest, az
egypontos hátrányban támadó Lakers megkapta a maga fújását, ugyan Bill Laimbeer
a visszajátszások tanúsága szerint nem ért hozzá a horogdobáshoz készülő
Abdul-Jabbarhoz, a bírók faultot ítéltek, a 41 éves center pedig bedobta
mindkét büntetőjét. A Pistons meg is zavarodott, Dumars, Thomas és Dennis
Rodman elszerencsétlenkedték az utolsó támadásukat, majd Rodman kihajította a
pályáról Byron Scottot és nekirontott a Lakers kispadjának. Ez sem segített, a
Lakers 103-102-re nyert és 3-3-ra kiegyenlítette a párharcot. Isiah Thomas 43
ponttal fejezte be a meccset.
Thomas vállalta ugyan a játékot a sorsdöntő hetedik összecsapáson, de közel sem volt 100%-os. Az első félidőt még végigjátszotta a Pistons irányítója, és csapata vezetett is, de a fordulás után állva hagyta őket az otthon játszó Lakers, és a negyedik negyed elején már tizenöt ponttal ment a címvédő. Thomas bokája annyira fájt, hogy csak perceket tudott a pályán tölteni a második játékrészben, de a Pistons összeszorított fogakkal ment tovább, nem adták fel. Egy 25-7-es futást produkáltak Joe Dumars vezetésével, alig több, mint egy perccel a vége előtt a Lakers előnye kettő pontra olvadt. Magic Johnson, Byron Scott, majd James Worthy büntetőjével újra öt egység volt az aranysárga-lilák előnye, a Pistons-center Bill Laimbeer ekkor aztán bevágott egy triplát (!), a Detroit megint egy pontra megközelítette ellenfelét. Közelebb jönni aztán már nem tudtak, A.C. Green Magic egész pályás passzából volt eredményes, a túloldalon pedig a pályára visszakerülő Isiah Thomas egy hárompontossal próbált egyenlíteni, de Magic Johnson kibillentette egyensúlyából, és elveszítette a labdát. A Lakers 108-105-re győzött, és 4-3-as összesítéssel beteljesítette Pat Riley jóslatát, megvédve bajnoki címét. James Worthy óriásit játszott a hetedik meccsen, 36 ponttal, 16 lepattanóval és 10 gólpasszal tripla-duplát ért el, és megkapta a döntő MVP-díját.
Ez volt a "Showtime-éra" utolsó bajnoki győzelme. A következő idény újabb Pistons-Lakers finálét hozott, de már teljesen ellentétes eredménnyel, majd Kareem Abdul-Jabbar visszavonult, két év múlva pedig Magic Johnson bejelentette, hogy HIV-fertőzése miatt szintén befejezi a játékot, így a kilencvenes évekre az aranysárga-lilák dinasztiája széthullott. A "Bad Boys" Pistons számára ugyanakkor még csak az út kezdete volt az elveszített 1988-as nagydöntő.
Kareem Abdul-Jabbar. Egy évet játszott még azt követően a legendás center, hogy 1988-ban megnyerte pályafutása hatodik, utolsó bajnoki aranygyűrűjét. Amikor 1989-ben, 42 évesen visszavonult, húsz éves profi karriert zárt le, ilyen hosszúságú pályafutást még csak megközelíteni sem tudott senki addig az NBA-ben. Bár a húsz lejátszott idény rekordját azóta már többen megdöntötték (Robert Parish, Kevin Willis, Kevin Garnett, újabban Vince Carter és Dirk Nowitzki), az NBA-közbeszédben manapság is állandó téma, hogy Kareem 38 387 dobott pontját, amivel 1989 óta az NBA örökranglistájának élén áll, befoghatja-e valaha bárki is (LeBron Jamesnek egyelőre reális esélye látszik erre). Hat alapszakasz-MVP címe, valamint karrierje során csapataival aratott 1074 győzelme szintén ma is fennálló rekord. Ami Jabbar játékos-pályafutása utáni életét illeti, ugyan nagyon szeretett volna NBA-szinten edzősködni, de érdemi vezetőedzői ajánlatot soha nem kapott – a rossz nyelvek szerint ez annak tudható be, hogy játékos korában sem a médiával, sem a szurkolókkal nem ápolt felhőtlen viszonyt az inkább magának való, önérzetes Kareem. Foglalkozott magasemberek fejlesztésével a Clippersnél (Michael Olowokandival nem sok sikert ért el), és a Seattle Sonicsnál is, 2005 óta pedig amolyan „félhivatalos” jelleggel a Lakersnél teszi ugyanezt. Emellett írt könyveket, manapság is felbukkan időnként filmekben, videoklipekben, reklámokban, tévéműsorokban, 2010-ben sikeresen küzdött meg a rákkal, 2012 óta pedig az Egyesült Államok „kulturális nagykövete”. 2016-ban Barack Obama elnöktől az Elnöki Szabadság-érdemrendet, az USA legmagasabb szintű polgári kitüntetését is megkapta.
Tony Campbell. Az 1984-ben a Detroit Pistons által draftolt
swingmant 1988 márciusában igazolta le a Lakers, miután az egész idényt az
alsóbbrendű CBA-ben töltötte, ahol az Albany Patroons gárdájával a liga bajnoki
címét is megnyerte (így ő az egyetlen ember a történelemben, aki egyazon évben
lett CBA- és NBA-bajnok). Campbell elsősorban egy scorer volt, a játék egyéb
elemeiben kevésbé jeleskedett, nem is nagyon kapott játéklehetőséget a
Lakersnél a következő idényben, majd az 1989-es expanziós drafton kiválasztotta
őt az újonnan alakult Minnesota Timberwolves. Campbell a T-Wolves franchise
fennállásának első éveiben a csapat legjobb dobója volt, 1989/90-ben 23.2,
1990/91-ben 21.8 pontos meccsenkénti átlaggal, három idény alatt közel ötezer
pontot szerzett a küszködő Minnesota színeiben. Miután 1992-ben New Yorkba
cserélték, már kevés sót evett meg a ligában, Dallas, majd Cleveland
érintésével 1995-ben fejeződött be NBA-pályafutása.
Michael Cooper. A védekezőfenomén hátvéd karrierje során
nyolcadszor és utoljára került be valamelyik All-Defensive csapatba 1987/88-ban
(First Team), akárcsak Magic Johnson, ő is karrierje ötödik bajnoki címét
szerezte ebben az évben. 1990-ig játszott a Lakersnél, majd egy évnyi
olaszországi levezetés után vonult vissza 1991-ben. Cooper máig előkelő helyet
foglal el több kategóriában is a Lakers örökranglistáin (játszott meccsek,
percek, labdaszerzések, blokkok). Miután befejezte a játékot, változatos edzői
karrierbe kezdett, volt segédedző a Lakersnél 1994 és 1997 között, majd a Los
Angeles Sparks WNBA-csapatát edzette évekig, kétszer is megnyerve velük a női
liga bajnoki címét. Az előző évtized közepén a Denver Nuggets kötelékébe
került, mint segédedző, a 2004/05-ös szezonban egy rövid ideig megbízott
vezetőedző is volt, majd a D-Ligában dolgozott (és itt is nyert bajnoki címet,
az Albuquerque Thunderbirds alakulatával 2006-ban). Visszatérve a női
kosárlabdához, egy rövid ideig ismét a Sparks, majd egy egyetemi női csapat,
2013-tól 2017-ig pedig a WNBA-s Atlanta Dream vezetőedzője volt.
A.C. Green. A ligatörténet legnagyobb vasembere egyúttal az
összekötő kapocs is a „Showtime Lakers” és a „Shaq-Kobe Lakers” diadalmas korszakai
között, ugyanis az 1999/2000-es szezonban, 36 éves veteránként is bajnok lett
az aranysárga-lilákkal. Az 1988-as és a 2000-es bajnoki cím között eltelt 12
évben Green volt egyszer All-Star (1990-ben), volt az All-Defensive Second Team
tagja (1989-ben), majd 1993-ban elhagyta a Lakerst és a Charles Barkley-féle,
az azelőtti idényben döntőt játszó Phoenix Sunshoz igazolt. Phoenixben nem
sikerült újabb bajnoki cím közelébe kerülnie, és majdnem a „vasember-sorozata”
is megszakadt, amikor J.R. Reid egy Knicks elleni meccsen szándékosan arcon
könyökölte. Greennek kiesett pár foga és valószínűleg agyrázkódást is kapott,
de védőmaszkban pár percet a következő meccseken is a pályán töltött (a mai
NBA-ben valószínűleg ezt már nem tehetné meg). Aztán 1996 decemberében Dallasba
cserélték, és itt döntötte meg 1997. november 20-án Randy Smith ligarekordját,
amikor zsinórban 907. alapszakasz-meccsén lépett pályára. 1999. március 13-án már
sorozatban az 1000. mérkőzését játszotta, majd ennek az évnek a nyarán tért
vissza hat év távollét után a Lakershez.
Magic Johnson. Amikor 1991. október 7-én Magic Johnson
bejelentette, hogy azonnal hatállyal visszavonul az NBA-ből, mivel
HIV-fertőzéssel diagnosztizálták, nem csak az egész NBA, hanem az egész világ
megdöbbent. Egyrészt azért, mert bár ugyan 1988 után Magic több bajnoki címet
nem nyert, az azt követő három évben semmi sem utalt arra, hogy gond lenne az
egészségével, hiszen 1989-ben és 1990-ben is ő lett az alapszakasz MVP-je, és
1991-ben is döntőbe vezette a Lakerst, ahol a Chicago Bullstól kaptak ki.
Másrészt a HIV-vírussal és az AIDS-szel kapcsolatos kutatások és ismeretek
gyerekcipőben jártak még a kilencvenes évek elején, és általános riadalom lett
úrrá mind Magic játékostársain (többen attól rettegtek, hogy az egymás elleni
meccseiken ők is megfertőződhettek), mind a szurkolókon (akik pedig Johnson
közelgő halálának gondolatától borultak ki). Ma már tudjuk, hogy ezekből semmi
sem valósult meg, Johnson szerencsére ma is jól van, és visszavonulása sem volt
végleges: 1992-ben játszott az All-Star meccsen, majd ott volt a barcelonai
olimpián a Dream Team tagjaként, majd miután egy rövid, sikertelen periódus
erejéig a Lakers vezetőedzője is volt 1994-ben, 1996 januárjában egy fél szezonra
játékosként is visszatért a csapathoz. Amióta végleg abbahagyta a játékot, az
üzleti életben és a médiában is igencsak aktív, számos cége és befektetése van
a mai napig. A Lakersben már 1994-ben szerzett egy kisebb tulajdoni
részesedést, 2017 februárja óta pedig ő a Lakers elnöke és legfőbb szakmai
döntéshozója.
Jeff Lamp. Az 1981-ben a Portland által az első körben
draftolt veterán kiegészítő embert 1987 októberében igazolta le a Lakers. Lamp,
aki ezt megelőzően épp Olaszországban játszott, mindössze három mérkőzésen
került pályára az 1987/88-as alapszakaszban, a rájátszásban pedig egyáltalán
nem kapott lehetőséget. Még a következő, 1988/89-es idényt is a Lakersnél
töltötte, akkor már valamivel többet játszva (37 meccsen átlagosan 5 percet
töltött a pályán), és pályára léphetett a Lakers által elveszített 1989-es
nagydöntőben is a Pistons ellen. NBA-karrierje ezt követően véget ért, de még
évekig játszott Olaszországban, majd Spanyolországban, ahol ipari mennyiségben
termelte a pontokat.
Wes Matthews. A csereirányító második bajnoki aranygyűrűjét
szerezte meg a Lakers színeiben 1988-ban, és ezzel NBA-pályafutása érdemi része
be is fejeződött. Egyetlen egy meccset játszott a ligában csupán az 1988-as
nagydöntőt követően, 1990 januárjában az Atlanta színeiben, egyébként alsóbb
rangú amerikai bajnokságokban (CBA, USBL), valamint külföldön (Olaszország,
Fülöp-szigetek) szerepelt 1996-os visszavonulásáig. Miután 1988-ban elhagyta
családját, fiával, az akkoriban két éves, manapság a Dallas Mavericksnél
játszó Wesley Matthews-zal egészen annak
középiskolás végzős koráig semmi kapcsolata nem volt. A fiatalabb Matthews pár
éve azt nyilatkozta, hogy apja azóta viszonylagos rendszerességgel jelen van az
életében, és „próbálkoznak” azzal, hogy rendbe hozzák a viszonyukat.
Kurt Rambis. A szemüveges verőember negyedszerre lett bajnok
a Lakersszel 1988-ban, de játékideje és szerepe drámaian lecsökkent (mindössze
12 percet kapott meccsenként), így nem volt különösebben váratlan, hogy a
Lakers elengedte. Az újonnan létrejött Charlotte Hornets szerződtette, ahol Rambis
lett a csapat kezdő négyese, és karrierje legmagasabb pont- (11.8) és
lepattanó-átlagait (9.4) produkálhatta 1988/89-ben. Megfordult később
Phoenixben és Sacramentóban is, játékos-pályafutása utolsó két évét pedig ismét
a Lakersnél töltötte. Miután 1995-ben visszavonult, egyből a Lakers segédedzője
lett, 1999-ben egy rövid időre a vezetőedzői pozíciót is átvehette Del Harris
kirúgása után. Phil Jackson vezetőedzői kinevezését követően átmenetileg
segéd-GM volt, majd visszaült a kispadra segédedzőnek, egy éves megszakítással
egészen 2009-ig ott is maradt, majd kinevezték a Minnesota Timberwolves élére,
de négy éves szerződését nem tölthette ki, 2011-ben kirúgták. Phil Jackson
2014-ben a New York Knickshez vitte, Derek Fisher vezetőedzői stábjában dolgozott,
Fisher 2016-os kirúgása után ismét átmeneti vezetőedző volt, majd Jeff Hornacek
segédedzőjeként tevékenykedett tavaly nyárig, amikor is Hornacekkel együtt őt
is kirúgták. Jelenleg ismét a Lakers kötelékében működik, most épp „senior
basketball advisor” (kb. „főtanácsadói”) szerepben.
Byron Scott. Karriercsúcsot jelentő meccsenkénti 21.7-es
pontátlagot ért el a Lakers kezdő kettese az 1987/88-as idényben, ezt követően
1993-ig maradt a csapat alkalmazásában, majd tíz idény után elhagyta Los
Angelest, és az Indiana Pacershez igazolt. Innen két év után állt tovább, és az
első idényét futó Vancouver Grizzliest erősítette 1995/96-ban. Akárcsak Kurt
Rambis vagy A.C. Green, pályafutása legvégén ő is visszatért a Lakershez, az
1996/97-es idényben még együtt játszott Shaquille O’Neallel és Kobe Bryanttel,
majd egy éves görögországi levezetést követően 37 évesen vonult vissza.
Manapság az ő neve is inkább edzői minőségében ismert, 1998-ban a Sacramento
Kings segédedzője lett, majd 2000-ben nevezték ki a New Jersey Nets kispadjára,
ahol legnagyobb sikereit érte el, amikor 2002-ben, majd 2003-ban is nagydöntőbe
jutott csapata Jason Kidd vezérletével. 2004-ben menesztették a Netstől, de még
abban az évben a New Orleans Hornets vezetőedzője lett, ő ült a csapat kispadján
2008-ban, amikor a Hornets franchise-rekordot jelentő 58 győzelmet
könyvelhetett el az alapszakaszban. Miután 2009. év végén innen is elküldték,
ezt követő munkái már nem voltak túl hálásak, a LeBron James (első) távozása
utáni Cleveland (2010-2013) és Kobe Bryant utolsó két idényében a gyengélkedő
Lakers (2014-2016) vezetőedzői posztjának betöltése sem volt épp egy leányálom.
Mike Smrek. A kanadai cserecenter két bajnoki címet is nyert
Los Angelesben, majd a San Antonio Spurshöz szerződött, és 1988/89-ben
karrierje legmagasabb statisztikai mutatóit (átlag 14.5 játékperc, 4.5 pont
meccsenként) produkálta. 1992-ig tartó NBA-pályafutása hátralevő részében volt
még a Golden State és a Los Angeles Clippers játékosa is. Miután lehúzott egy
évet Görögországban, majd egy időre abba is hagyta a kosárlabdát, 1996-ban
felbukkant a Toronto Raptors edzőtáborában, de nem kapott tőlük szerződést az
1996/97-es idényre. Jelenleg középiskolai tanár a kanadai Niagara Falls
városában, időnként pedig asztalosként is dolgozik.
Billy Thompson. A rugólábú ifjonc még az előző évi
rájátszásban szenvedett súlyos térdsérülést, így 1987/88-ban mindössze 9
alapszakasz-meccsen tudott játszani, az 1988-as rájátszásra pedig a Lakers nem
is nevezte. Az 1988-as expanziós drafton is „védtelenül” hagyták, így elvitte
őt a Los Angelesből az első szezonjára készülő Miami Heat. Thompson három évig
játszott Miamiban, első két itteni évében meccsenkénti 11 pont és 7 lepattanó
körül átlagolt. 1991-ben elküldték a Heattől, 1992 márciusában egyetlen meccsen,
egyetlen percre került pályára még az NBA-ben a Golden State Warriors
színeiben, majd kikopott a ligából. Később játszott még Törökországban és
Izraelben is. Jelenleg lelkipásztorként tevékenykedik, sőt, mondhatni a Heathez
is „visszatért”, ugyanis ő tartja a Heat-játékosoknak a meccsek előtti
istentiszteletet.
Mychal Thompson. A bahamai születésű magasember 1991-ig
játszott a Lakersnél, 1989/90-ben, miután Kareem Abdul-Jabbar visszavonult,
megkapta a kezdő center pozícióját is egy idény erejéig, de ő maga is 35 éves
volt már ekkor, utolsó NBA-szezonját pedig az ifjú Vlade Divac cseréjeként
töltötte. A kor szokásainak megfelelően egy éves európai, olaszországi
levezetést követően végül 1992-ben hagyta abba a profi játékot. Visszavonulása
után Portlandben, majd Los Angelesben is dolgozott rádiós szakkomentátorként,
ilyen minőségben a Lakers meccsein is felbukkan időről időre. Másodszülött fia, Klay Thompson közismerten a
Golden State Warriors All-Star játékosa, de idősebbik gyermeke, Mychel Thompson
is játszott pár meccset az NBA-ben, még a 2011/12-es szezonban a Cleveland
színeiben. Mychal és Klay Thompson a negyedik apa-fiú páros a liga
történetében, amelynek mindkét tagja nyert bajnoki címet, sőt, rajtuk kívül
csak Bill és Luke Walton mondhatják el magukról, hogy mindketten legalább
kétszeres NBA-bajnokok.
Milt Wagner. Az 1986-ban a Luisville egyetem színeiben
NCAA-bajnok újonc hátvédnek 40 meccsen átlag tíz percnyi játékidő jutott
1987/88-ban, az azévi rájátszásban pedig öt találkozón kapott nyúlfarknyi
szerepet. 1988 októberében a Lakers elküldte, két év kihagyás után a Miami Heat
adott neki szerződést az 1990/91-es idényre, de 1990 decemberében ott is
megköszönték szolgálatait. Többé nem is lépett pályára az NBA-ben, 1999-ig
tartó profi pályafutása hátralevő részét Franciaországban, Izraelben és
Németországban töltötte. Az ő fia is eljutott az NBA-be, Dajuan Wagner
reményteljes fiatal tehetség, a 2002-es draft 1/6-os kiválasztottja volt, a
Clevelandnél bíztató újoncszezont is futott, ám aztán sérülések és egy súlyos
betegség (colitis) miatt idő előtt véget ért NBA-pályafutása.
James Worthy. 1988-ban minden szempontból csúcsra ért a
Lakers kiscsatára, amikor megkapta a nagydöntő MVP-címét, ráadásul a rájátszás
során nem csak a Lakers, de az egész mezőny legjobb pontszerzője is ő volt.
Hiába játszott talán még jobban az 1989-es, majd az 1990-es playoffban is, a
Lakers elveszítette az 1989-es nagydöntőt, 1990-ben pedig már a playoff második
körében búcsúztak a Phoenix ellen. A kilencvenes években Worthy sokat
szenvedett a sérülésekkel, az 1991-es, újabb nagydöntőbeli vereség alkalmával
egy bokasérülés miatt nem nagyon tudott csapata rendelkezésére állni a Bulls
ellen, 1992-ben, utolsó All-Star idényében pedig térdműtét miatt fejeződött be
idő előtt a szezonja. Végül 1994-ben vonult vissza állandósult térdfájdalmai
miatt. A háromszoros bajnok, hétszeres All-Star kiscsatárt 2003-ban iktatták be
a Hall of Fame tagjai közé, és előtte 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa
közé is beválasztották. Visszavonulása óta túlnyomórészt szakkommentátorként,
televíziós közvetítések stúdiójában szakértőként lehet őt látni és hallani a
Lakers meccsein, illetve dolgozott egy időben a Lakers edzői stábjában is,
Kareem Abdul-Jabbarhoz hasonlóan „félhivatalos” minőségben.
Vezetőedző: Pat Riley. A zselézett hajú mester ugyan egy harmadik egymást követő bajnoki címet már nem mert garantálni, állítólag őtőle származik az 1988/89-es idény hevében keletkezett és manapság is igen népszerű "three-peat" szakkifejezés (amelyet egy Riley tulajdonában álló cég védjegyként le is védetett, ha minden igaz). Aztán a triplázás csak nem jött össze, és Riley az elbukott 1989-es nagydöntő után már csak egy évig maradt a Lakers kispadján. 1989/90-ben hiába nyerte meg a Lakers az alapszakaszt, és kapta meg Riley az Év Edzője elismerést is (érdekes módon először karrierje során), miután az aranysárga-lilák a playoff második körében kiestek, a mester dobbantott, és meg sem állt New Yorkig. Először csak tévés elemző lett a Knicks kötelékében, majd 1991-ben kinevezték vezetőedzőnek, és kőkemény, fizikai erőszaktól sem visszariadó csapatai parázs csatákat vívtak Michael Jordannel és a Chicago Bullsszal az 1992-es, majd az 1993-es rájátszásokban. 1994-ben a nagydöntőbe is bejutottak, ott viszont 4-3-ra alulmaradtak a Houstonnal szemben (ez volt Riley első nagydöntős szereplése 1989 óta, és az egyetlen a kilencvenes évtizedben). 1995-ben aztán némiképp váratlanul otthagyta a Knickst, a Miami Heat elnöke és vezetőedzője lett egy személyben, ez viszont már egy másik történet kezdete.