1987: Egy legendás párharc utolsó felvonása

Utoljára csapott össze egymással az NBA nagydöntőjében a nyolcvanas évtized két legnagyobb ásza, Larry Bird és Magic Johnson 1987-ben. A ligatörténet talán legnagyobb tragédiájával, valamint sérülésekkel terhelt Celtics nem tudta megvédeni bajnoki címét, az aranygyűrűk ismét a Lakershez kerültek.

Sehol máshol nem sütött olyan fényesen a nap 1986. június 17-én, mint Bostonban: a friss bajnokcsapat másodikként választhatott aznap az NBA-drafton egy két évvel korábbi, Seattle-vel kötött csereügylet eredményeként. Larry Bird és Red Auerbach elégedetten csaphattak egymás tenyerébe, hiszen miután a Cleveland 1/1-nél a center Brad Daughertyt vitte el, a Celtics első számú kiszemeltje, Len Bias a Bostonhoz kerülhetett. A Cavs minden áron centert akart, és jól is választottak ebből a szempontból a kiváló munkásember Daugherty személyében, ám az azévi draft legnagyobb tehetségének egyértelműen a Maryland egyetem sztárját, Biast tartották.

A kiváló testfelépítésű, robbanékony és atletikus erőcsatár a korabeli beszámolók szerint igazi „szupersztár-potenciállal” bírt, az egyetemi bajnokságban óriási zsákolásokkal, kérlelhetetlen lepattanózással dominált. A Celtics rövid és hosszú távon is csak nyerhetett vele: rövid távon tehermentesítette volna a 30 felé közeledő, fájós hátú Birdöt és a fájós lábú Kevin McHale-t, hosszú távon pedig átvehette volna tőlük a stafétabotot a franchise következő arcaként, átmentve a Celtics-bajnokcsapatok évtizedek óta íródó tradícióját a kilencvenes évtizedre is. Hogy ez így is lett volna-e valóban, azt sosem tudjuk meg: Len Bias két nappal a draftolását követően, 1986. június 19-én túladagolta magát kokainnal, amelytől szívrohamot kapott és meghalt. 22 éves volt.

Len Bias az 1986-os draft napján

Ha Bias tragédiája nem lett volna még elég csapás a címvédő Celticsnek, az 1986/87-es alapszakaszban szinte végig sérülésekkel küszködtek a csapat kulcsemberei. Bill Walton, a csapat hatodik embere, az előző évi menetelés egyik kulcsfigurája egészen 1987 márciusáig nem tudott pályára lépni a csapatban, miután ismét eltört számtalanszor sérült lába, Scott Wedman, a Celtics „hetedik embere” szintén sérülés miatt mindössze hat alapszakasz-meccset játszott. Kevin McHale és Larry Bird kénytelenek voltak átlag 40 percet tölteni a pályán mérkőzésenként, és ez azután sem változott, hogy McHale az alapszakasz vége felé szintén eltörte a lábát, sérülten is vállalta a játékot a szezon hátralevő részében.

A Celtics a sok nehézség ellenére tette a dolgát: 59 győzelmükkel a Keleti Konferencia élén zártak, maguk mögé utasítva Dominique Wilkins Atlantáját, Isiah Thomas Detroitját, a mindig masszív Milwaukee-t, vagy az ekkorra már Charles Barkley által vezérelt, az utolsó szezonját futó Julius Erving búcsúturnéját is menedzselő Philadelphiát. A rájátszásban kőkemény csaták vártak a Keltákra, akik az első körben ugyan még kisöpörték Michael Jordant és a Chicagót (Jordan 37.1 pontos idényátlaggal lett a szezon pontkirálya, és Wilt Chamberlain óta első játékosként ért el 3000 dobott pontot az alapszakaszban), majd egyaránt hétmeccses párharcokban verték a második körben a Milwaukee-t, a főcsoportdöntőben pedig a Detroitot, és így zsinórban negyedik évben jutottak be a nagydöntőbe. A Pistons elleni konferencia-finálé különösen emlékezetes az ötödik meccs drámai végjátékáról, 2-2-es állásnál a Celtics úgy húzta be az összecsapást, hogy Larry Bird egypontos hátrányban, pár másodperccel a meccs vége előtt ellopta a labdát Isiah Thomastól, Dennis Johnsonhoz passzolt, DJ pedig még épp időben helyére küldte e Boston győztes kosarát.

Larry Bird Dennis Rodman ellen harcol az 1987-es főcsoportdöntőben

Mielőtt belefognánk annak taglalásába, hogy mi történt a Nyugati Konferenciában, térjünk megint vissza a szerencsétlen sorsú Len Biasra, akinek a halála országos szintű figyelmet irányított az egyetemi és a profi sportban, meg úgy általában az egész amerikai társadalomban jelen levő kábítószer-problémára, és ennek következményei az NBA berkein belül sem maradtak el az 1986/87-es idényben. A droggal korábban már többször megbukó egykori New York-i All-Star hátvédet, Micheal Ray Richardsont például David Stern örökös eltiltással sújtotta egy újabb pozitív drogtesztet követően, a Phoenix Suns több játékosa, sőt még edzői stábjának több tagja is bíróság elé lett állítva, miután egy kokain-adásvételi ügyletbe keveredtek. Stern zéró toleranciát hirdetett a kábítószerrel lebukó játékosok irányába, így fordulhatott elő, hogy az előző idényben döntőt játszó Houston Rockets kezdő hátvédjét, Lewis Lloydot, illetve csapattársát, a Rockets kispadjának egyik kulcsemberét, Mitchell Wigginst is két évre kitiltották a ligából, miután kokainhasználaton érték őket.

A Houston Rockets, amely az előző idényben meggyőző játékkal, gyakorlatilag simán legyőzte és kiejtette az akkori címvédő Los Angeles Lakerst a nyugati konferenciadöntőben, két fontos embere kiesését már nem bírta el amellett, hogy „ikertorony”-párosának egyik tagja, Ralph Sampson állandósuló sérülései miatt 39 alapszakasz-meccset kihagyott az idényben. A Lakers, kihasználva, hogy az egy évvel korábban még rivális dinasztiának tűnő Rockets széthullott, gyakorlatilag ellenfél nélkül maradt Nyugaton, 65 győzelmükkel simán nyerték a főcsoportot, a szupersztár irányító, Magic Johnson meg is kapta az alapszakasz MVP-díját, karrierje során először. A Bostonnal ellentétben az aranysárga-liláknak a rájátszásban sem kellett aztán különösen megszenvedniük a döntőbe kerülésért. Sokat elmond az erőviszonyokról, hogy a nyugati döntőben a Lakers ellenfele a 7. kiemelt, 39-43-as negatív mérleggel a konferencia-fináléba jutó Seattle SuperSonics lett!

A Sonics egyszerű taktikával játszotta végig ezt az idényt, egyetlen célja az volt, hogy túldobja ellenfeleit, hiszen a csapat Tom Chambers, Dale Ellis vagy Xavier McDaniel személyében tele volt dobógépekkel, a védekezéssel csak olyan kiegészítő elemek törődtek, mint az újonc hátvéd, jelenleg az Indiana Pacerst edző Nate McMillan, vagy a vándormadárrá lett veterán verőember, az egykori portlandi sztár, Maurice Lucas. A Sonics a mai napig az utolsó csapat, amely negatív mérleggel playoff-párharcot tudott nyerni, olyan meg végképp, amely kettőt is: a Seattle kiütötte a 2. kiemelt, addigi története legjobb mérlegével, 55 győzelemmel záró Dallast, majd ők vetettek véget a Houston szezonjának is a második körben. A Lakers ellen aztán már nem volt esélyük, Magicék kisöpörték az idény meglepetéscsapatát, és egy év kihagyás után újra ott voltak a nagydöntőben (egyébként az egész nyugati playoff során egyetlen meccset veszítettek csak, még a második körben a Golden State ellen).

A Lakersnek nem okozott gondot felülmúlni a Seattle-t (a képen James Worthy Xavier McDaniel ellen)

A Lakers kezdőcsapata annyiban változott a legutóbbi Lakers-Celtics döntő óta, hogy a szemüveges kemény fickó, Kurt Rambis a kispadra került, helyét a később a liga legfőbb vasembereként elhíresülő, másodéves erőcsatár, A.C. Green vette át. Kareem Abdul-Jabbar 1987 áprilisában betöltötte a negyvenet, és érezhetően lelassult, de kiválóan támogatta meg őt a kispadról az idény közben a San Antoniótól megszerzett egykori 1/1-es draftkiválasztott center, Mychal Thompson.

A nyugati playoffban meg sem izzadó Lakers, és a keleti hétmeccses párharcokból érkező, egyébként is ezer sebből vérző Celtics első két döntőbeli összecsapása a Lakers otthonában a papírforma szerint alakult. Az első találkozón parádézott Magic Johnson (29 pont, 8 lepattanó, 13 assziszt) és James Worthy (33 pont, 9 lepattanó), és bár a Bird-McHale-Parish trió is jól dobott a bostoni oldalon, a Lakers 21 ponttal ment a félidőben, és simán nyert (126-113, 1-0). A második hazai mérkőzésükön sem hibáztak az aranysárga-lilák, a kezdőből Jabbar, Magic, Worthy és Byron Scott is 20 pont fölé jutott, a kispadról beszálló, inkább védekezéséről híres hátvéd, Michael Cooper pedig hét triplakísérletéből hatot értékesített (141-122, 2-0).

Magic vs. Bird: az utolsó nagy párharcuk volt

A következő három meccset Bostonban rendezték, és a Celtics szépíteni tudott, a sorozat harmadik találkozóján sikerült kivenniük a játékból Worthyt és Byron Scottot is (a meccs egyik hőse a pontot ugyan nem szerző, de a palánk alatt hatékonyan romboló bostoni cserecenter, Greg Kite volt), míg támadásban Larry Bird (30 pont) és Dennis Johnson (26 pont) vitték a prímet (109-103, 2-1).

A párharc legemlékezetesebb összecsapása a negyedik meccs lett. A mérkőzés túlnyomó részében a Boston volt előnyben, de a Lakers végig látótávolságon belül maradt, és a negyedik negyedben, 95-95-ös állásnál utolérte ellenfelét. A Celtics erre egy 8-0-ás rohammal válaszolt, de eztán meg leolvadtak, rontott dobásaiknak, labdaeladásaiknak köszönhetően ekkor meg a Lakers futott egy 9-0-át, és Magicék egy ponttal átvettét a vezetést a meccs utolsó percében. Larry Bird 12 másodperccel a vége előtt aztán bedobott egy triplát, ezzel 106-104-re megint a Boston vezetett. Kareem Abdul-Jabbart faultolták a hazaiak, az öreg center az első büntetőjét bedobta, a másodikat kihagyta. A lepattanóért Kevin McHale és Mychal Thompson csapott össze, a labda - a visszajátszások tanúsága szerint - Thompsonról az alapvonalon túlra perdült, de a bírók másképp látták, és a Lakersnek ítélték azt. A bedobás után Magic Johnson tört be, és a büntetővonalról, az előtte tornyosuló McHale és Robert Parish fölött elengedett horogdobásával célba talált. 107-106, a Celtics még egyet támadhatott, és Bird egy rossz Lakers-váltásnak köszönhetően teljesen üresen emelhetett rá egy újabb triplát - ám mind saját maga, mind a bostoni közönség, de még a Lakers-játékosok legnagyobb meglepetésére is, a dobás kimaradt. Magic horga tehát a Lakers győzelmét és 3-1-es vezetését eredményezte.

A "junior skyhook" - Magic Johnson győzelmet érő dobása a negyedik mérkőzésen

A Celtics képes volt felszívni magát az ötödik találkozóra, minden kezdőjátékosa elérte a 20 pontot (Bird, McHale, Parish, Dennis Johnson és az öt triplát dobó Danny Ainge is), a Lakersnek a gyengélkedő Worthyvel és Abdul-Jabbarral ezúttal nem volt esélye (123-108, 3-2). A felek visszautaztak hát Los Angelesbe, ahol a hatodik összecsapás első félidejét még a Celtics tartotta irányítása alatt. Magic Johnson csak szenvedett, Dennis Johnson pazar játékával nem csak Magicet vette le a pályról, hanem pontszerzésben is csapata élére állt. A fordulás után aztán életre kapott nem csak a Lakers irányítója, hanem a negyvenéves Kareem Abdul-Jabbar is. Már a harmadik negyed elején átvette a vezetést a Lakers, mely aztán 106-93-ra be is húzta a meccset és a bajnoki címet. Magic Johnson 19 assziszttal, Kareem 32 ponttal fejezte be a mérkőzést. Johnson lett a döntő MVP-je, 1980 és 1982 után karrierje során már harmadszor.

Ez volt az utolsó Lakers-Celtics finálé a nyolcvanas években, sőt, egészen 2008-ig nem csapott össze ismét egymással a bajnoki címért a két ősi rivális. Magic Johnson és Larry Bird soha többé nem találkozott a nagydöntőben, a Lakers a következő évi, 1988-as finálét már a Birdéket legyőző Detroit Pistonsszal játszotta. A Celtics a már említett 2008-as találkozásig egyáltalán nem játszott NBA-döntőt.

Stílusos ünneplés "Showtime" Lakers módra

Kareem Abdul-Jabbar. 1987 áprilisában, az 1986/87-es alapszakasz legvégén ünnepelte 40. születésnapját a legendás center, akinek meccsenkénti pontátlaga karrierje tizennyolcadik szezonjában először nem érte el a húszat (17.5-re még így is jó volt). A testét és lelkét jógával és spirituális feltöltődésekkel még negyvenévesen és huszonéveseket meghazudtoló állapotban tartó Jabbar előtt nem sok negyvenéves játékosa volt az NBA-nek, olyan meg egyáltalán nem, aki akár csak meg tudta volna közelíteni a Kareem által a pályán nyújtott produkciót: a bajnoki cím sorsát eldöntő hatodik döntőbeli mérkőzésen 18 kísérletéből 13 a kosárba talált, 32 pontjával ezen a meccsen érte el szezoncsúcsát! Karrierje ötödik bajnoki aranygyűrűjét szerezte meg ennek is köszönhetően a korábbi hatszoros MVP.

Adrian Branch. A hármas poszton szereplő újoncnak, Branchnek ez volt az egyetlen idénye a Lakersnél, átlag hét percet töltött a pályán, marginális szereppel. Négy éves NBA-pályafutása hátralevő részében a New Jersey, a Portland és a Minnesota játékosa is volt még egy-egy idény erejéig. 1989 decemberében játszotta utolsó NBA-meccseit, majd világ körüli útra indult, felsorolni is nehéz, hány különböző ország bajnokságaiban fordult meg Ausztráliától kezdve a Fülöp-szigeteken át Izraelig. 2007 óta egyetemi kosárlabdával foglalkozó elemző az ESPN csatornánál.

Michael Cooper. A védekezés-specialista hátvéd karrierje legnagyobb egyéni elismerését begyűjtve megkapta a Defensive Player of the Year elismerő címét az 1986/87-es alapszakaszban, és zsinórban hetedik idényben lett tagja valamelyik All-Defensive csapatnak (a vizsgált szezonban értelemszerűen a First Teamnek). De Cooper ezúttal nem csak a védekezésével vette ki a részét a Lakers bajnoki címig történő meneteléséből, hiszen ebben az idényben lényegében ő vette át a "bench scorer" szerepét is, támadóoldalon pedig elsősorban triplákkal keserítette meg az ellenfelek életét: az 1987-es nagydöntő második meccsén bedobott hat hárompontosa döntőbeli rekord volt.

A.C. Green. A Lakers 1985-ben a draft első körének 23. helyén választotta soraiba Greent, aki kemény munkájával és tanítani való hozzáállásával hamar elnyerte csapattársai és a szurkolók rokonszenvét, és az 1986/87-es idényben, második szezonjában már a Lakers kezdőötösében találta magát. Green közel 11 pontos, 8 lepattanós meccsenkénti átlagával volt a bajnokcsapat hasznára, és nem mellékesen ebben az idényben kezdődött karrierje végéig, közel 15 évig tartó "vasember"-sorozata: 1986 novemberében hagyott ki utoljára meccset 2001-ig tartó pályafutása során!

Magic Johnson. A szupersztár irányító a nagydöntő MVP-je már kétszer volt, 1987-ben (a harmadik Finals MVP trófeát megelőzően) az alapszakasz Legértékesebb Játékosának járó trófeát is kipipálhatta. Magic pontátlaga karrierje legmagasabbja volt ebben az idényben (23.9 meccsenként), 12.2-es gólpasszmutatójával pedig pályafutása során negyedszerre vezette a ligát asszisztok terén. Mondani sem kell, ott volt az azévi All-Star mérkőzésen (hetedszerre), és az All-NBA First Team soraiban is. Az 1987-es finálé negyedik meccsét eldöntő horogdobása - amelyet az NBA-folklór azóta csak "baby hook", vagy "junior skyhook" néven emleget - nem csak az azévi rájátszás, de Magic karrierjének is egy (újabb) szimbolikus jelenetévé vált.

Wes Matthews. A név nem véletlenül ismerős, az 1987-es Lakers csereirányítója ugyanis a manapság azonos néven a Dallas Mavericksnél játszó triplavető apja. A maga idejében hízelgően "Wild Wild Wes" néven is emlegetett hátvéd igazi vándormadár volt, 1980-ban induló NBA-karrierje során volt a Washington, az Atlanta, a Philadelphia, a Chicago és a San Antonio játékosa is, mielőtt a Lakershez került volna 1986 őszén. Ekkor született fia, Wesley Jr., de Matthewséknál nem épp az az idilli állapot állt fenn, hogy az idősebb Wes tanítgatta volna fiát a kosárlabda alapjaira, míg őbelőle is NBA-játékos nem vált, Matthews ugyanis 1988-ban elhagyta családját, és egyáltalán nem vett részt fia felnevelésében. Az idősb Wes tagja volt ugyanakkor még a Lakers következő, 1988-as bajnokcsapatának is.

Kurt Rambis. A szemüveges-bajuszos verőember 1986/87-re már nem volt többé a Lakers kezdőcsapatának tagja, helyét A.C. Green vette át. Rambis ugyanakkor továbbra is minden meccsen megkapta a maga húsz percét, hogy védekezésével, és a "hustle" folyamatos biztosításával csapata hasznára lehessen. Karrierje harmadik bajnoki aranygyűrűjét nyerte az aranysárga-lilákkal.

Byron Scott. A Lakers kezdő kettese pályafutása addigi legmagasabb meccsenkénti pontátlagával (17.0) és karriercsúcsot jelentő 43,6 %-os triplázással rukkolt elő az 1986/87-es alapszakaszban, de aztán a rájátszásban jóval kevésbé ment neki, a hárompontos-mutatója például visszaesett 20%-ra! Scott hullámzó teljesítménye a nagydöntőben is nyomon követhető volt, a finálé első két meccsén 20, majd 24 pontot dobott, a hátralevő négy találkozón viszont a tízet sem érte el egyszer sem.

Mike Smrek. A kanadai cserecenter 1986 őszén igazolt a Lakershez, miután első csapata, a Chicago Bulls újoncidényét követően szabadlistára tette. Smrek elenyésző játéklehetőséghez jutott csupán 1986/87-ben Kareem Abdul-Jabbar és Mychal Thompson mögött, a nagydöntőben négy meccsen összesen 9 percet tölthetett a pályán. A Lakers megtartotta őt a következő szezonra is, ezáltal két bajnoki aranygyűrűt nyerhetett a csapattal, egyúttal ő a történelem első kanadai NBA-bajnoka is.

Billy Thompson. Az újonc kiscsatár nagy zsákoló hírében állt a maga idejében, ám egy térdsérülés miatt, amely aztán a következő idény java részének is a kihagyására kényszerítette, csak az 1987-es playoff első körében tudott pályára lépni a Denver ellen. Így is egy igen illusztris társaság tagjává vált: az egy évvel korábban a Louisville egyetem csapatával NCAA-bajnok Thompson lett a ligatörténet negyedik (és mai napig utolsó) játékosa, aki egymást követő két évben NCAA-, majd NBA-bajnoki címet nyert. A másik három: Bill Russell, Henry Bibby és Thompson lakerses csapattársa, Magic Johnson.

Mychal Thompson. Névrokonával, Billyvel ellentétben a bahamai születésű Mychal Thompson már 32 éves veteránként érkezett a Lakershez 1987 februárjában a San Antoniótól. Thompson 1978-ban a draft 1/1-es kiválasztottja volt, a Portland ővele pótolta volna a szupersztár centerét, Bill Waltont, akivel elmérgesedett a csapat viszonya. Thompson tisztességes, de nem kiemelkedő újoncidénye után eltörte a lábát és teljes második idényét kihagyni kényszerült, később aztán túlnyomórészt egészségesen még hat évet húzott le Portlandben. Karrierje legjobb szezonja 1981/82-ben volt, amikor közel 21 pontot és 12 lepattanót átlagolt meccsenként az alapszakaszban (bár ez volt az egyetlen olyan éve a Blazersnél, amikor csapata nem jutott be a rájátszásba). 1986-ban került a Spurshöz, majd onnan a Lakers lényegében egy zacskó szotyiért (a csere-magasember Frank Brickowskiért és az abban az idényben egyetlen meccsen sem pályára lépő izlandi center, Petur Gudmundsson játékjogáért) szerezte meg Thompsont, aki jelentős erősítés volt a Lakers kispadjának, és minőségi játékpercekkel tudta tehermentesíteni a hajlott korú Kareem Abdul-Jabbart centerposzton.

James Worthy. "Big Game James" karrierje ötödik szezonjában második alkalommal szerepelhetett az All-Star mérkőzésen, az alapszakaszban ő volt a Lakers második legjobb pontszerzője Magic Johnson mögött (19.4), a playoffban pedig csapata élére állt (23.6). A Seattle elleni főcsoportdöntő során volt 39 pontos meccse is, a nagydöntő első mérkőzésén 33-ig jutott, és a finálé során a Lakers minden olyan mérkőzést megnyert, amelyen Worthy legalább húsz egységet ért el (a két olyan találkozón, amelyiken húsz alatt maradt, kikaptak).

Vezetőedző: Pat Riley.