In Memoriam Sam Jones

Az óév utolsó előtti napján meghalt Sam Jones, a Boston Celtics legendája, akinek tíz bajnoki aranygyűrűjénél csak egyetlen ember szerzett többet játékosként (saját egykori csapattársa, Bill Russell).

Szomorú hírrel kezdődött, szomorú hírrel ér is véget 2021 az NBA világában: az év második napján távozott az élők sorából Paul Westphal, a Hall of Fame tagja és a Phoenix Suns legendája, december 30-án pedig elhunyt Sam Jones, aki 1957 és 1969 között 11 idényt húzott le a Boston Celtics mezében, és tíz alkalommal nyerte meg a bajnokságot csapatával.

Furcsamód eredetileg épp a Celtics legnagyobb riválisa, a Lakers draftolta Jonest az 1956-os draft harmadik körében, ő viszont még egy évre inkább visszatért az egyetemre, és egy évvel később Bostonban kötött ki. Jerry West mellett Jones számított a hatvanas évtized legjobb dobóhátvédjének és "clutch shooterének" is. Ötször volt All-Star, több mint 15000 pontot szerzett az alapszakaszban (karrierje legmagasabb szezonátlagát - 25,9 pont - 31 évesen, az 1964/65-ös idényben produkálta), de ahol igazából elemében lehetett, az a rájátszás volt. Számos meccsnyerő dobást elsüllyesztett (a legemlékezetesebb talán az utolsó nagydöntője, az 1969-es finálé negyedik meccsét eldöntő kosara, természetesen a Lakers ellen), a Celtics soha nem veszített hetedik meccset a playoffban, ha Jones játszott azon, és ahogy Bill Russell nyilatkozta később róla, senkinél nem volt jobb helyen a labda egy kiélezett találkozó utolsó másodperceiben, mint Samnél.

Sam Jones, 1933-2021

Jones tizedik aranygyűrűje megszerzését követően, közel 36 évesen vonult vissza 1969-ben. 24-es mezszámát a Celtics visszavonultatta, 1984-ben iktatták be a Hall of Fame tagjai közé. Neve szerepelt az NBA létrejöttének 25., 50., valamint a pár hónappal ezelőtti 75. évfordulója alkalmából közzétett, a ligatörténelem legjobb játékosait összegző listán is.

Több csapattársával ellentétben visszavonulását követően Jones nem vállalt semmilyen hivatalos funkciót a Celticsnél, egyetemi szinten edzősködött, a hetvenes években egy rövid ideig dolgozott a New Orleans Jazznél, ezt követően pedig visszavonultan élt.

Tom Heinsohn tavaly novemberben, Sam egykori állandó hátvédtársa és névrokona, K.C. Jones tavaly karácsonykor távozott, így Sam Jones halálát követően az ötvenes-hatvanas évek bostoni dinasztiájának már csak kevés prominens személyisége él: a 93 éves Bob Cousy, a fentebb már említett, 87 éves Bill Russell, valamint a 83 éves Tom "Satch" Sanders.

Sam Jones 88 évet élt. Emlékét megőrizzük.

In Memoriam Elgin Baylor

86 éves korában elhunyt a Lakers legendája, az NBA-történelem egyik első szupersztárja, a gyűrű feletti, látványos kosárlabda úttörője, Elgin Baylor.

Az NBA-t egy emberöltővel ezelőtt, az ötvenes-hatvanas években domináló legendás játékosok szinte mindegyike kapcsán fennmaradt valami mitikus, nem evilági kapcsolódási pont, amivel a mai napig összeköti e játékosok nevét az egyszeri NBA-rajongó: Bill Russell 11 bajnoki gyűrűje, Wilt Chamberlain 100 pontos meccse, Oscar Robertson tripla-dupla szezonátlaga, Jerry West az NBA logójában...

E nagy formátumú egyéniségek kortársa és a maga korának legjobb "forward" poszton játszó játékosa volt a tegnap 86 éves korában elhunyt Elgin Baylor, akinek kapcsán viszont némiképp méltatlan módon az maradt meg a legalapvetőbb emlékként az NBA-folklórban, hogy soha nem nyert bajnoki címet, és hogy pont akkor vonult vissza szezon közben, amikor az általa 14 éven keresztül odaadóan szolgált Lakers nyolc elveszített döntőt követően végre a csúcsra ért - immáron nélküle.

Baylor sok szempontból úttörője volt a ligának. Mindössze 196 centis magassággal szerepelt a hármas pozícióban, és volt a maga korának egyik legkiemelkedőbb pontszerzője (27,4-es karrierátlag!) és lepattanózója (13,5-es karrierátlag!). Statisztikai mutatóit elképesztő ruganyosságának, és látványos, gyűrű feletti játékának köszönhette. Az egyik első NBA-sztár volt, aki közönségszórakoztató módon játszott, a magyarul nehezen visszaadható "hang time" egyik első mesterét is személyében tisztelhetjük, hiszen Baylor még akkor is képes volt a levegőben "lógni", amikor a védője már rég visszahullott a földre, hogy feje felett helyére küldhesse elegáns mozdulattal elengedett tempódobását.

Elgin Baylor (22), 1934-2021

Az 1958-as draft 1/1-ese egy Seattle-i Egyetemmel nyert NCAA-bajnoki címet követően érkezett az akkor még Minneapolisban működő Lakershez, és rögtön újoncként letett az asztalra egy 25 pont, 15 lepattanós átlagot, csapatával pedig bejutott az 1959-es nagydöntőbe, ahol a Bostontól szenvedtek vereséget. Mindez előrevetítette nagyjából mindazt, ami Baylorra várt egészen 1971 őszi visszavonulásáig: bámulatos statisztikák egy jó csapat első (később második) számú opciójaként, de a bajnoki címig vezető utat állandó jelleggel eltorlaszolta előtte a Celtics dinasztiája. Baylor mellé 1960-ban csatlakozott a Lakers élén a szintén legendás Jerry West, ketten együtt rendszeresen 50-60 pontot átlagoltak meccsenként egy szezonban, és hét alkalommal jutottak be a nagydöntőbe, ám győzniük egyetlen alkalommal sem sikerült. 

Baylor 1962-es finálé ötödik meccsén szerzett 61 pontja a mai napig fennálló döntőbeli rekord, az alapszakaszban pedig volt 71 pontos mérkőzése is (1960 novemberében). Az 1961/62-es szezonban úgy átlagolt 38,3 pontot és 18,6 lepattanót mérkőzésenként, hogy egyébként az idény során sorkatonai szolgálatát töltötte, csak a hétvégi eltávozásai során lépett pályára a Lakersnél, edzeni pedig szinte egyáltalán nem tudott a csapattal. Ő volt az 1959-es Év Újonca, tízszer szerepelt az All-Star meccsen, és tízszer volt tagja valamelyik All-NBA csapatnak.

A hatvanas évek derekán kezdődött Baylor hosszan tartó küzdelme az állandó sérülésekkel. Az 1965-ös rájátszásban súlyosan megsérült a térde, amelyből egy gyengébb idényt követően még vissza tudott régi önmagát idézően térni, és még négy éven keresztül átlagolt továbbra is minimum 24 pontot és 10 lepattanót mérkőzésenként, de az 1970-ben elszenvedett Achilles-szakadása lényegében pályafutása végét hozta el. Az 1971/72-es szezonban kilenc lejátszott mérkőzést követően a 37 éves Elgin bejelentette visszavonulását, miután fájdalmai nem enyhültek. 

A sztori hátralevő része sokak előtt ismert: a Lakers Baylor kiválása után 33 mérkőzésből álló győzelmi sorozatot repesztett, majd zsinórban nyolc elbukott nagydöntőt követően 1972-ben végre megnyerte az aranygyűrűket West és Chamberlain vezetésével. Baylor tehát bajnoki gyűrű nélkül fejezte be illusztris karrierjét (bár a Lakers adott neki aranygyűrűt, amit viszont olyan nagyon sosem érzett magáénak, és 2013-ban, szinte minden egyéb, pályafutása során nyert díjával és ereklyéjével együtt el is árvereztetett). A Hall of Fame tagjai közé már 1977-ben beiktatták, 22-es számú mezét a Lakers 1983-ban vonultatta vissza, 1997-ben minden idők 50 legjobb játékosának egyikévé választották.

Elgin volt kevés sikerrel a New Orleans Jazz vezetőedzője a hetvenes évek második felében, majd 1986-tól egészen 2008-as távozásáig ő volt a nehezebb sorsú Los Angeles-i franchise, a Clippers GM-je. 74 éves koráig volt része a liga vérkeringésének, és becsülettel, de szintén nem sok sikerrel végezte munkáját: 22 év alatt két rájátszásbeli szereplést vívott ki a Clippers, viszont ebből az egyik alkalommal, 2005/06-ban Baylort választották meg az Év Csapatvezetőjének (Executive of the Year). Miután némiképp méltatlan körülmények közepette távozott a Clipperstől - elmondása szerint Donald Sterling, az azóta minden NBA-vel kapcsolatos tevékenységtől eltiltott volt tulajdonos és Mike Dunleavy vezetőedző fúrta meg őt, és bőrszíne, valamint életkora miatt menesztették, a Clippers hivatalosan ugyanakkor Baylor önkéntes távozásáról beszélt - többé nem vállalt szerepet a ligában. 

Elgin Baylor egy sok szempontból peches, de még több szempontból kiemelkedő alakja az NBA történelmének. Hogy ő-e a valaha volt legjobb játékos, aki soha nem nyert bajnoki címet, azt eldönteni lehetetlen (az ebben a tárgykörben leggyakrabban emlegetett legendák, mint Charles Barkley, Karl Malone, Patrick Ewing évtizedekkel őutána szerepeltek a ligában), és talán ne is emiatt emlékezzünk rá, sokkal inkább amiatt, hogy egy bámulatos játékos volt, aki mind a két Los Angeles-i csapatot szó szerint az utolsó erejéig szolgálta évtizedeken keresztül, számos nehézség közepette is.

Elgin Baylor 86 évet élt. Emlékét megőrizzük.

In Memoriam Paul Westphal

70 éves korában meghalt Paul Westphal, az egykori ötszörös All-Star hátvéd, a Hall of Fame tagja, a Phoenix Suns történetének játékosként és edzőként is kiemelkedő alakja.

A Phoenix Suns a franchise 1968 óta íródó története során kétszer játszott csak nagydöntőt az NBA-ben: 1976-ban, amikor Paul Westphal volt a csapat kezdő irányítója, és 1993-ban, amikor Paul Westphal volt a csapat vezetőedzője.

A Suns története egyik legjelentősebb személyisége NBA-pályafutását a Boston Celticsnél kezdte 1972-ben. Az újonc "Westy" egyből a liga egyik legerősebb csapatánál találta magát, miután a bostoniak az 1972-es draft 10. pickjével kiválasztották, és bár első szezonjában még nem jött össze nekik a bajnoki győzelem, Westphal egy évvel később, 1974-ben a Celtics cserejátékosaként máris egy bajnoki aranygyűrűvel gazdagodott. Igazán viszont akkor indult be a karrierje, amikor a Celtics a Phoenix Sunshoz cserélte 1975 nyarán.

Westphal öt évet töltött Phoenixben, minden egyes ottan idényében meccsenkénti húsz pont felett átlagolt, négyszer volt All-Star, háromszor az All-NBA First Team, egyszer a Second Team tagja. Vezetésével a Suns az 1976-os rájátszásban valószerűtlen menetelést mutatott be, mindössze 42-40-es alapszakasz után a nagydöntőig mentek, ahol Westphal volt csapatától, a Bostontól végül ugyan kikaptak, de ez a sorozat produkálta azt a meccset (az ötödik találkozó), amelyet az NBA-folklór azóta is minden idők legjobb mérkőzéseként emleget (háromszori hosszabbításban nyert végül két ponttal a Boston).

Paul Westphal (44), 1950-2021

Westphalt a Phoenix 1980-ban Seattle-be cserélte Dennis Johnsonért, ahol Paul lehozott ugyan még egy All-Star szezont, de sorozatos sérülések miatt teljesítménye az ezt követő években visszaesett. 1984-ben vonult vissza, miután New Yorkot is megjárva még egy utolsó idényre visszatért a Phoenixhez.

Paul 1988-ban került újra az NBA vérkeringésébe több évnyi egyetemi edzősködés után, és lett segédedző a Sunsnál, majd 1992-ben vezetőedzővé nevezték ki. A Suns, amely ugyanezen a nyáron szerezte meg a szupersztár Charles Barkley-t is, története második nagydöntős szereplését vívta ki 1993-ban, de ez is vereséggel végződött, a Chicago Bulls ellenében. Westphalt az 1995/96-os idény során menesztették pozíciójából, volt később vezetőedző Seattle-ben és Sacramentóban, valamint segédedző Dallasban és utoljára, 2014 és 2016 között, a Brooklyn Netsnél.

A Hall of Fame tagjai közé 2019-ben beiktatott Westphalnál tavaly nyáron diagnosztizáltak agytumort. 70 éves korában hunyt el 2021. január 2-án.

Emlékét megőrizzük.

Odaát pattogtatnak tovább

A legendás Fekete Mambától a Utah Jazz örökös vezetőedzőjén át az ötvenes-hatvanas évek bostoni kulcsfiguráiig számos neves egykori játékostól, edzőtől kellett elköszönnünk a szomorú 2020-as esztendő során is.

Dick Schnittker (1928. május 27. – 2020. január 12.) A 91 éves korában elhunyt Schnittker az 1950/51-es idényben a Washington Capitols, majd 1953 és 1958 között a Minneapolis Lakers játékosa volt. A legendás George Mikan vezette gárdával két bajnoki címet is nyert, 1953-ban és 1954-ben, az előbbi alkalommal úgy, hogy az azévi alapszakaszban nem, csak a rájátszásban lépett pályára, így ő az egyetlen olyan NBA-játékos a történelem folyamán, aki úgy lett bajnok, hogy az adott évi alapszakaszban egyetlen meccset sem játszott.

Kobe Bryant (1978. augusztus 23. – 2020. január 26.) Az egész világot sokkolta a világ egyik legismertebb sportolója, a Los Angeles Lakers ikonja, a mindössze négy éve visszavonult Kobe Bryant tragikus januári halála. Az 1996 és 2016 között a Lakersnél 20 idényt lehúzó Kobe 13 éves lányával, Giannával, valamint a velük utazó hét személlyel és a pilótával együtt helikopter-baleset áldozata lett. Bryant ötször nyer bajnokságot a Lakersszel (2000, 2001, 2002, 2009, 2010), kétszer volt a nagydöntő (2009, 2010) és egyszer az alapszakasz (2008) MVP-je, 18-szoros All-Star, számos alkalommal az év végi All-NBA és All-Defensive csapatok tagja. Minden idők negyedik legtöbb alapszakaszban és rájátszásban szerzett pontja is az ő nevéhez fűződik, az alapszakasz-örökranglistán épp halála előtt egy nappal előzte őt meg LeBron James. Posztumusz iktatták be a Hall of Fame tagjai közé.

Kobe Bryant, 1978-2020

Jim Tucker (1932. december 11. – 2020. május 14.) Bár mindössze három szezont játszott az NBA-ben 1954 és 1957 között, Tucker egyrészt az Syracuse Nationals (a mai Philadelphia 76ers) 1955-ös bajnokcsapatának utolsó élő tagja volt, másrészt pedig egy 1955-ös meccsen mindössze 17 percnyi játékidő alatt ért el tripla-duplát, ami egy 63 évig, azaz egészen 2018-ig fennálló ligarekord volt (Nikola Jokics döntötte végül meg). Az élete utolsó éveiben Alzheimer-kórral küzdő, és küzdelméről dokumentumfilmet is forgató Tucker 87 évet élt.

Jerry Sloan (1942. március 28. – 2020. május 22.) Mind játékosként, mind edzőként jelentős figurája az NBA történetének a 78 évesen elhunyt Sloan. 1966 és 1976 között tíz évet húzott le a Chicago Bulls kőkemény hátvédjeként, és bár a Bulls 1966-ban, tehát Sloan érkezésekor csatlakozott mindössze a ligához, az ezt követő 10 évben nyolc alkalommal a rájátszásig jutottak. A ’90-es évek NBA-jén szocializálódott közönség pedig a Utah Jazz vezetőedzőjeként emlékezhet rá, hiszen klubrekordot jelentő 23 éven át volt a Jazz kispadjának első embere, Karl Malone és John Stockton fémjelezte csapatával 1997-ben és 1998-ban is a nagydöntőig jutott, több mint 1200 vezetőedzőként aratott győzelem fűződik a nevéhez. A játékosként kétszeres All-Star, edzőként a Hall of Fame tagjai közé 2009-ben beiktatott Sloan Parkinson-kór következtében hunyt el.

Jerry Sloan, 1942-2020

Wes Unseld (1946. március 14. – 2020. június 2.) A kezdetben Baltimore Bullets, majd Washington Bullets, manapság pedig Washington Wizards néven futó franchise történetének szó szerinti és átvitt értelemben is legnagyobb alakja a 74 évesen elhunyt egykori center. „Big Wes” 1969-ben újoncként volt az alapszakasz MVP-je (ilyen azóta se fordult soha elő, és előtte is csak egyszer, Wilt Chamberlainnek köszönhetően), majd a Bullets történetének legsikeresebb időszakában négy NBA-döntőben is szerepelt csapatával (1971, 1975, 1978, 1979), egy alkalommal, 1978-ban győzni is tudtak, ezzel a franchise történetének egyetlen bajnoki címét szerezve. Az 1978-as nagydöntő MVP-jének is megválasztott center sohasem volt egy látványos játékos, de kőkemény védekezésével, kiemelkedő játékintelligenciájával és passzaival igazi „szellemi vezére” volt csapatának. A Hall of Fame-be 1988-ban beiktatott Wes később vezetőedzőként és GM-ként is dolgozott a washingtoni gárdánál.

Dick Garmaker (1932. október 29. – 2020. június 13.) Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a liga egyik legjobb hátvédjének számított a 87 évesen elhunyt Garmaker, aki hat éves profi pályafutása java részét a Minneapolis Lakers színeiben játszotta le. A mai Lakers jogelődjének játékosaként Garmaker zsinórban négy idényben (1957-1960) szerepelhetett az All-Star meccsen, majd a New York Knickshez cserélték, ahonnan 1961-ben vonult vissza. Csapatszinten legnagyobb sikerét 1959-ben érte el, amikor az ifjú Elgin Baylor vezette Lakersszel bejutott a nagydöntőbe, de ott négy mérkőzésen vereséget szenvedtek a Bostontól.

Clifford Robinson (1966. december 16. – 2020. augusztus 29.) A kilencvenes években a Portland TrailBlazers sokak által kedvelt, meghatározó játékosa volt az elsősorban fejpántjáról és magasember létére hatékony triplázásáról ismert Robinson. „Uncle Cliffy” 1989-től 2007-ig tartó, 18 éves karrierje első nyolc szezonját töltötte a Blazersnél, kétszer szerepelt a csapattal a nagydöntőben (1990, 1992), volt a liga Legjobb Hatodik Embere (1993) és egy alkalommal All-Star is (1994). Később a Phoenix Suns színeiben húzott még le több sikeres évet (2000-ben még egy 50 pontos meccsel is előrukkolt), majd megfordult a Pistons, a Warriors és a Nets gárdájánál is, 1380 lejátszott alapszakasz-meccsével az örökranglista 13. helyét foglalja el jelenleg. Sajnos élete utolsó éveiben egy agyvérzéssel és egy daganatos betegséggel is meg kellett küzdenie, és utóbbi meglehetősen fiatalon, mindössze 53 évesen elragadta.

Clifford Robinson, 1966-2020

John Thompson (1941. szeptember 2. – 2020. augusztus 30.) Bár játékosként is szerepelt az NBA-ben, és a Boston Celtics cserecentereként 1965-ben és 1966-ban is bajnokságot nyert, Thompson elsősorban egyetemi edzőként ismert. 1972 és 1999 között, azaz 27 éven át volt a Georgetown egyetem kosárlabdacsapatának vezetőedzője, és mint ilyen, ő lett az első fekete tréner, aki győzni tudott csapatával az egyetemi bajnokságban, amikor 1984-ben Patrick Ewinggal a centerposzton a Georgetown megnyerte az NCAA küzdelmeit. Ewing mellett olyan centerlegendák kerültek még ki Thompson keze alól, mint Alonzo Mourning vagy Dikembe Mutombo, de az ő játékosa volt egyetemistaként Allen Iverson is. 79. születésnapja előtt három nappal hunyt el.

„Fast Eddie” Johnson (1955. február 24. – 2020. október 26.) Az Atlanta Hawks egykori kétszeres All-Star (1980, 1981) irányítója 65 éves korában halt meg egy floridai börtönben. „Fast Eddie”a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján posztjának legjobbjai közé tartozott a ligában, ám egész karrierjét végigkísérte állandó küzdelme a drogfüggőséggel. Már aktív játékosként számtalanszor tartóztatták le, volt, hogy rá lövöldöző drogdílerek elől egy második emeleti ablakon kiugorva menekült, de olyan is, hogy a Hawks a csapat edzése közben hívta ki rá a rendőröket, hogy egy pszichiátriai intézetbe szállíttassa. Miután 1987-ben életre szóló eltiltást szabott ki rá a liga, Johnson élete végképp a lejtőre került, tolvajként, betörőként szerezte a drogra a pénzt, mígnem 2008-ban egy 25 éves nő és egy 8 éves kislány szexuális bántalmazása miatt, mint többszörös visszaesőt életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.

Tom Heinsohn (1934. augusztus 26. – 2020. november 9.) A Boston Celtics játékosként nyolcszoros, vezetőedzőként kétszeres bajnok legendája, a csapat meccseinek szakkommentátoraként egészen az elmúlt évig aktív Tommy Heinsohn 86 éves korában távozott. Az 1957-es Év Újonca díj nyertese kilenc évet játszott a ligában a legendás Red Auerbach irányította Celtics színeiben, majd 1965-ös visszavonulása és páratlanul sikeres játékoskarrierje után (melynek során mindössze egy idényben, 1958-ban nem lett bajnok a csapattal) 1969-ben a Kelták vezetőedzőjévé nevezték ki. A bostoni kispadon Tommy még két további bajnoki elsőséggel (1974, 1976) gazdagodott, majd 1978-ban lemondott és a nyolcvanas évek eleje óta tévés kommentátorként maradt szerves része a csapat életének. Játékosként és edzőként is a Hall of Fame tagja.

Tom Heisohn, 1934-2020

Terry Duerod (1956. július 29. – 2020. november 13.) A dobóhátvéd Duerod a Boston Celtics 1981-es bajnokcsapatának volt a cserejátékosa, egyúttal egyfajta közönségkedvenc a Boston Gardenben, akit, bár rendszerint csak pár perces játéklehetőséget kapott, a nézők mindig hangos üdvrivalgással köszöntöttek a pályán. Terry játszott Detroitban, Dallasban és a Golden State-ben is 1979 és 1982 közötti NBA-pályafutása során, majd 27 évig Detroitban dolgozott tűzoltóként. 64 éves korában leukémiában halt meg.

Walt Davis (1931. január 5. – 2020. november 17.) Korszakalkotó egyéniségnek számít a 89 éves korában elhunyt Davis, ugyanis profi kosárlabdázói pályafutása előtt magasugró volt, nem is akármilyen: 1952-ben a helsinki olimpián aranyérmet szerzett a számban. 1953-ban aztán a Philadelphia Warriors szerződtette, akikkel 1956-ban NBA-bajnoki címet nyert, majd két évvel később a St. Louis Hawks játékosaként újfent bajnok lett a ligában az erőcsatár és center poszton is szereplő Walt.

K.C. Jones (1932. május 25. – 2020. december 25.) Sajnos nem Heinsohn volt a Celtics legendás ötvenes-hatvanas évekbeli dinasztiájának egyetlen halottja, karácsony napján ugyanis 88 éves korában követte őt a Keltákkal szintén nyolc alkalommal bajnok irányító, K.C. Jones is. A maga idejében a liga egyik legjobb védőjének számító K.C. 1958-tól 1967-ig szerepelt a ligában, majd visszavonulása után edzőként is komoly sikereket ért el, volt bajnok a Lakers (1972) majd a Celtics (1981) segédedzőjeként, 1984-ben és 1986-ban pedig már vezetőedzőként ült a Larry Bird fémjelezte Celtics-bajnokcsapatok kispadján. Később volt még a Detroit és a Seattle trénere is. 1989 óta a Hall of Fame tagja.

Szintén a 2020-as év során hunyt el: Henry Akin (1966 és 1968 között játszott az NBA-ben, 75 éves volt), Peter Aluma (1998-1999, †46), Dwight Anderson (1982-1983, †59), Robert Archibald (2002-2004, †39), Jesse Arnelle (1955-1956, †86), Dick Atha (1955-1958, †88), William “Bird” Averitt (1976-1978, †68), Bob Bigelow (1975-1979, †66), Jim Burns (1967-1968, †75), George Carter (1967-1968, †76), Jimmy Collins (1970-1972, †74), Jack Foley (1962-1963, †81), Mike Gale (1976-1982, †70), Les Hunter (1964-1965, †77), Eugene “Goo” Kennedy (1976-1977, †71), Earnie Killum (1970-1971, †71), Bob Lochmueller (1952-1953, †93), Johnny McCarthy (1956-1964, †86), Mark McNamara (1982-1991, †60), Carl McNulty (1954-1955, †89), Chuck Mrazovich (1950-1951, †96), John Oldham (1949-1951, †97), Connie Rea (1953-1954, †89), Rick Roberson (1969-1976, †72), Joe Ruklick (1959-1962, †82), Bruce Seals (1975-1978, †67), Andre Spencer (1992-1994, †56), Jeff Taylor (1982-1987, †60) és Dave Zeller (1961-1962, †81).

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban emlékezzünk meg az elmúlt év legelső napján, 77 éves korában elhunyt David Sternről (1942. szeptember 22. - 2020. január 1.), aki 1984 és 2014 között 30 éven keresztül volt az NBA első embere, és irányítása alatt vált a liga a világ egyik legjövedelmezőbb üzleti vállalkozásává, és tett szert máig tartó népszerűségére szerte a világon. 

Sajnos akárcsak a 2020-as esztendő, a 2021. év is egy szomorú hírrel vette kezdetét: január 2-án elhunyt Paul Westphal, a Phoenix Suns történetének nagy alakja, NBA-bajnok, a Hall of Fame tagja. Róla egy külön írásban emlékezünk majd meg.

Nélkülük megy tovább az NBA

A múlt héten kezdetét vette az NBA kurta-furcsának ígérkező 2020/21-es idénye. Ilyenkor szokásos gyűjtésünkben számba vesszük azokat az ismertebb játékosokat, akik már nem tagjai egyetlen csapat keretének sem az új idényben. Lesz, akinél ez végleges állapot, míg lesz, akinél csak átmeneti, de jelenleg nélkülük megy tovább az NBA.

Vince Carter. 43 évesen, rekordot jelentő 22 lejátszott NBA-szezonnal a háta mögött akasztotta szögre a kosárcipőjét a bámulatos kiscsatár. Carter karrierje üstökösként indult a Toronto Raptors színeiben, a kilencvenes-kétezres évek fordulóján a liga egyik legizgalmasabb fiatal sztárjának számított: 2000-ben legendás teljesítménnyel nyerte meg az azévi zsákolóversenyt, majd ugyanebben az évben olimpiai bajnok is lett Sydney-ben. Karrierje ezután kissé megfeneklett, jöttek a sérülések, az évekig ígéretesen építkező Raptors a középszerűségbe süppedt, majd csúnya válásra is sor került. Carter 2004-ben a New Jersey Netshez „cseréltette magát”, ahol 2009-ig szerepelt, majd volt egy-egy rövidebb, sikertelen kitérője Orlandóban és Phoenixben is. 2011-től a Dallas játékosaként sikerült újjáépítenie megtépázott renoméját, mint a csapat hatodik embere, az elmúlt években pedig, már negyven felé közelítve, majd azt át is lépve, veterán mentorként segítette a Memphis, a Sacramento és az Atlanta gárdáit, időnként még most is behúzva egy korát meghazudtoló zsákolást, vagy helyére küldve egy fontos triplát.

Pau Gasol. A spanyol magasember az előző idényt még a Portland TrailBlazers kerettagjaként kezdte meg, de a még 2019 tavaszán a Milwaukee-nál összeszedett sérülése meggátolta abban, hogy pályára lépjen, és már 2019 novemberében búcsút is vett tőle a Blazers. Bár továbbra is időnként lenyilatkozza, hogy szívesen szerepelne még a ligában és egy Lakershez való visszatérésnek is örülne, a 40 éves Pau jó eséllyel már lejátszotta utolsó meccsét az NBA-ben. A 2002-ben a Memphis játékosaként az Év Újoncának választott, a Lakers színeiben 2009-ben és 2010-ben is bajnokságot nyerő Gasol így is lehúzott 18 szezont a ligában, négyszer volt valamelyik All-NBA csapat tagja, hatszor pedig All-Star, legutóbb 2016-ban, még a Chicago Bulls játékosaként. Minden idők egyik legjobb európai kosárlabdázójaként fogunk emlékezni rá, aki mind az NBA-ben, mind a nemzetközi színtéren szinte mindent megnyert, amit lehetett, egyedül az olimpiai bajnoki cím kerülte el (két ezüst- és egy bronzérme van).

Kyle Korver. A negyvenedik életévét tapossa már a veterán triplaspecialista, aki a 2003-as drafton volt második körös kiválasztott, és 17 éves karrierje során jellemzően mindig jó csapatok fontos kiegészítője tudott lenni. Philadelphiában még Allen Iversonnal játszott együtt, majd Utah-ba került, ahol a kétezres évtized végén segítette három playoff-szerepléshez csapatát. 2011-ben a Chicago Bullsszal a keleti főcsoportdöntőig jutott, majd következett az Atlanta, ahol egyfajta karrier-elismerésként még egy All-Star szereplést is fel tudott jegyezni 2015-ből, abban az évben, amikor a Hawksszal is a konferenciadöntőig jutott. 2017-ben és 2018-ban a Clevelanddel aztán két nagydöntőt játszhatott, de bajnoki címet szereznie LeBron James oldalán sem sikerült. Egy utah-i visszatérés és egy Milwaukee-ban lejátszott előző idény után búcsúzunk tőle, hogy végérvényesen-e, azt még nem tudhatjuk, hiszen, bár jelenleg nincs csapata Korvernek, triplát dobni nem felejt el az ember.

Tyson Chandler. 19 év után kezdődött meg először NBA-idény Chandler nélkül, aki még a 2001-es draft második kiválasztottjaként, a középiskolából került a ligába. A Chicago Bullsnál volt újonc, de hírnevet inkább 2005-től, a New Orleans színeiben játszva, Chris Paul passzait látványos zsákolásokra váltva szerzett magának, majd 2011-ben ért karrierje csúcsára, amikor a Dallas Mavericks kezdő centereként, a csapat Dirk Nowitzki utáni második legfontosabb játékosaként bajnoki címet ünnepelhetett. Aztán a Mavs emlékezetes módon főképp anyagi okok miatt nem tartotta meg, Chandler pedig New Yorkba szerződött, 2012-ben őt választották az Év Védőjátékosának, a 2013-as playoff második köre volt ugyanakkor a legjobb eredmény, amit csapatszinten elért a Knicks Chandlerrel a soraiban. A center egy rövid dallasi visszatérést követően a Phoenix, a Lakers, a legutóbbi idényben pedig a Houston mezét viselte még a ligában, de az előző szezonban már csak percek jutottak neki a pályán.

Isaiah Thomas. Hiába nyilatkozza le rendszeresen, hogy most már aztán tényleg felépült sérüléseiből és jobb formában van, mint valaha, a mindössze négy évvel ezelőtt még a liga egyik legizgalmasabb játékosaként brillírozó, a Boston Celtics színeiben közel 30 pontos meccsenkénti átlagot produkáló mélynövésű scorernek február óta nincs csapata. A Sacramento által a 2011-es draft utolsó pickjével elhozott, majd Bostonban All-Starrá váló és 2016/17-ben MVP-szintű szezont futó Thomas karrierjét a 2017-es rájátszásban összeszedett csípősérülése törte ketté. Miután komoly indulatokat kiváltva a Celtics még ugyanezen a nyáron Clevelandbe cserélte Kyrie Irvingért, Thomas próbálkozott ugyan a Cavsnél, a Lakersnél, a Nuggetsnél és az előző szezonban a Wizardsnál is, de sehol nem tudta huzamosabb ideig még csak meg sem közelíteni a 2015 és 2017 között látott bostoni önmagát. Félő, hogy több lehetősége már nem lesz bizonyítani, hogy helye van még az NBA-ben.

Marvin Williams. A mai napig nehezen érthető, hogy az az Atlanta Hawks, amely az azelőtti idényt irányító pozícióban a Tyronn Lue-Royal Ivey párossal játszotta végig, miért nem Chris Pault vagy Deron Williamst, hanem egy hármas-négyes átmenetet, Marvin Williamst húzta ki a 2005-ös draft 1/2-es választási jogával. Williams karrierjét végigkísérte az emiatti értetlenség úgy is, hogy bár soha nem lett belőle sztárjátékos, tisztességes tizenöt éves karriert húzott azért le a ligában, hét évig az Atlantát, két idény erejéig a Utah Jazzt, majd 2014-től egészen idén februárig a Charlotte-ot erősítve. A Hornets általi kivásárlását követően a bajnokesélyes Milwaukee igazolta le az előző idény „hajrájára”, de nem sikerült hozzásegítenie a csapatot karrierje első aranygyűrűjéhez.

Wilson Chandler. A szebb napjain a pálya mindkét végén hasznos, atletikus kiscsatárként érvényesülő Chandler 2007-ben volt újonc a New York Knicksnél, 2011-ben a Carmelo Anthony-csere egyik ellenértékeként került Denverbe, ahol – a 2011/12-ben a lockout miatt tett kínai kitérőjét, valamint egy sérülés miatt kihagyott 2015/16-os idényt nem számítva – egészen 2018-ig szerepelt. Azóta megfordult Philadelphiában, a Clippersnél és legutóbbi szezonban Brooklynban is, de sehol nem nyújtott már maradandót. Tavaly a liga drogellenes szabályainak megsértéséért 25 meccsre el is meszelték, a szezon nyári újraindításakor nem lépett már pályára a Netsnél, októberben pedig ismét Kínába szerződött.

Chandler Parsons. Minden „albatrosz” szerződések alfája és omegája a 2016 nyarán a sérülékeny kiscsatár által a Memphisszel aláírt négy éves, 94 millió dolláros paktum, amelyet Parsons csapnivaló teljesítménnyel és állandó sérülései miatt három év alatt összesen 95 lejátszott meccsel hálált meg. Pedig a 2011-es második körös pick karrierje ígéretesen indult houstoni színekben, ahol három év alatt meghatározó, kezdő játékossá nőtte ki magát, de már a 2014-től a Dallasban mutatott teljesítménye is hagyott kívánnivalót maga után, ezért pláne érthetetlen, miért is tömte őt ki a Memphis két évvel később. A Grizzlies tavaly nyáron tudta végre elcserélni Parsons orbitális, de akkorra már lejárónak minősülő szerződését. Az előző idényben 5 meccset játszott az Atlanta színeiben.

Ryan Anderson. A még most is csak 32 éves, tripladobásból élő magasember karrierje teljesen váratlanul hullott atomjaira az elmúlt években. A 2008-ban draftolt Anderson 2012-ben, az Orlando játékosaként a szezon Legtöbbet Fejlődött Játékosa volt, majd négy évre a New Orleanshoz, azután pedig – szintén a 2016. nyári nagy pénzeső során – újabb négy évre a Houston Rocketshez szerződött. A négy éves, 80 millió dolláros szerződés akkor még korántsem tűnt akkora túlfizetésnek, hiszen Anderson papíron kiváló fitnek nézett ki James Harden mellé és Mike d’Antoni rendszerébe, ám olyannyira nem szolgálta meg a fizetését, hogy a Rockets két évvel később kitette a szűrét. Anderson a Sunshoz került, onnan Miamiba, a Heat pedig kivásárolta tavaly nyáron a szerződése hátralevő részét, és még egészen 2022-ig folyósítja a fizetését a „stretch provision” jóvoltából.

Ersan Ilyasova. Életkorát és képességeit tekintve is a fent említett Andersonra hajaz a török tripladobó, Ilyasova, akit a Milwaukee tett ki a keretéből novemberben, véget vetve ezzel a Bucks és a magasember harmadik együtt töltött időszakának (Ilyasova korábban 19 éves újoncként a 2006/07-es idényben, majd 2009 és 2015 között, utána pedig 2018-tól volt a Bucks játékosa). A Detroitban, Orlandóban, Oklahoma Cityben, Atlantában és Philadelphiában is megforduló töröknek azóta újabb kérője nem akadt az NBA-ből.

Marco Belinelli. Az olasz shooter 34 évesen int búcsút az NBA-nek, 13 idényt követően ugyanis hazatért és a Virtus Bologna csapatához szerződött. Belinelli kilenc NBA-csapatnál is megfordult karrierje során, a legtöbb időt (két részletben összesen 4 évet) San Antonióban töltött el, ahol tagja volt a 2014-es bajnokcsapatnak, volt továbbá a Golden State, a Toronto, a New Orleans, a Chicago, a Sacramento, a Charlotte, az Atlanta és a Philadelphia játékosa is. Régi-új olasz csapatával, ahol anno tizenévesen a profi karrierjét kezdte, három éves szerződést kötött.

Corey Brewer. A Dallas Mavericks 2011-es bajnokcsapatának tagja volt a vándormadár kiscsatár, a 2007-es draft 1/7-es kiválasztottja, aki legutóbb a Sacramento Kings színeiben bukkant fel az előző NBA-szezon nyári újraindítása során pár perc erejéig, jelenleg pedig már a New Orleans Pelicans edzői stábjának a tagja. A karrierje talán legemlékezetesebb momentumaként 2014 áprilisában a Minnesota színeiben egy teljesen váratlan 51 pontos meccset is produkáló Brewer a Timberwolves-nál két etapot is lehúzott (2007 és 2011, majd 2013 és 2014 között), de volt még a Nuggets, a Rockets, a Lakers, a Thunder és a 76ers játékosa is.

J.J. Barea. Tyson Chandler és Corey Brewer után a 2011-es bajnok Dallas harmadik képviselője ezen a listán a Puerto Ricó-i hátvéd, aki egy három éves minnesotai kitérőt leszámítva 2006-tól egészen mostanáig a Mavericks játékosa volt, és egyfajta „cult hero” a franchise háza táján, hiszen draftolatlan újoncként futott be elismerésre méltó karriert és játszott fontos szerepet a dallasiak egyetlen bajnoki címének megszerzésekor. Egy 2019. januári Achilles-szakadásból még vissza tudott térni az előző szezonban, és bár a Mavs az új idényben már nem számol vele, decemberben Mark Cuban „megajándékozta” egy egyéves, veteránminimum szerződéssel érdemei elismeréseképpen.

Evan Turner. A 2010-es draft 1/2-es választottja nem futotta be azt a karrierívet, amire draftpozíciója alapján számítani lehetett, ám így is némiképp váratlan volt a bejelentése, hogy mindössze 32 évesen a Boston Celtics edzői stábjához csatlakozik az aktív játék folytatása helyett. Turner, akit a 76ers draftolt, játékosként is Bostonban töltötte tán leghasznosabb éveit 2014 és 2016 között, majd a 2016 nyári őrület során kapott ő is egy kimondottan zsíros szerződést, a Portlandtől, melyet megszolgálni nem igazán tudott. Az előző idényben javarészt Atlantában kispadozó kiscsatár utolsó csapata a Minnesota volt, ahol pályára viszont már nem került idén februári odacserélését követően.

Jamal Crawfordtól, J.R. Smith-től és Joakim Noah-tól már a tavalyi, az NBA-ből távozó játékosokat összegyűjtő cikkünkben elbúcsúztunk, ám aztán a három kalandos életű veterán egyaránt visszatért az NBA-be a 2019/20-as szezon nyári újraindítása során. A 40 éves Crawford sajnos mindössze 5 percet tudott játszani a Brooklyn Netsnél sérülés miatt, Noah 5 „seeding game” és 2 playoff-meccs erejéig került pályára a Clippersnél, míg J.R. Smith a Lakers kispadjának végében ülve karrierje második bajnoki címét ünnepelhette októberben. Most ismét mindhárman csapat nélkül vannak, és Noah már be is lengette a visszavonulás gondolatát, de a tavalyi példájukból okulva, soha ne mondd, hogy soha.

És ha már szóba került J.R. Smith és a Lakers: szintén ott ült a bajnokcsapat kispadjának végén az a Dion Waiters, aki, miután az előző idényben botrányt botrányra halmozott a Miaminál, végül Los Angelesben kötött ki és bajnok lett, ámde jelenleg Smith-hez hasonlóan szintén nincs csapata. Waiters is tett nemrégiben olyan nyilatkozatot, hogy a visszavonulást fontolgatja, de a problémás egykori 1/4-es pick még mindig csak 29 éves, nem lenne meglepő, ha a veteránminimumért még látna benne fantáziát egy sérülések miatt megszoruló csapat ebben az idényben is.

Waitershez hasonló cipőben jár Brandon Knight, aki szintén még csak 29 éves, de a 2011-es drafton nyolcadikként kiválasztott hátvéd 2017-es ACL-szakadása óta nem találja a helyét a ligában, hiába próbálkozott vele azóta a Houston, a Cleveland és az őt eredetileg draftoló Detroit is. A karrierje első éveiben a Pistonsnál, a Bucksnál és a Sunsnál is bíztató dolgokat produkáló Knight jelenleg szintén csapat nélkül várja, hogy kapjon még egy újabb esélyt a bizonyításra.

Michael Kidd-Gilchrist, az előző idényt a Dallasnál befejező, a mostani előszezonban pedig a Knicksnél próbálkozó, de onnét végül elküldött egykori 1/2-es pick pedig még mindössze csak 27 éves, meglepő lenne, ha ennyi idősen véget érne karrierje a ligában. Rondae Hollis-Jeffersont pedig a Minnesota küldte el az alapszakasz kezdete előtt, a Brooklynt és a Torontót is megjárt kiscsatár még csak januárban lesz 26, valószínűleg fog még kapni esélyt egy új csapattól.

Ugyanakkor a 36 éves svájci védőspecialista, Thabo Sefolosha, a 35 éves, a Dallasnál már az előző szezonban is csak veterán mentornak tartott Courtney Lee, vagy a 33 éves, már tavaly november óta nem játszó shooter, C.J. Miles esélyei egy újabb NBA-szerződésre elenyészőnek látszanak.

In Memoriam K.C. Jones

88 éves korában, karácsony első napján meghalt K.C. Jones, a Boston Celtics legendája, aki játékosként és edzőként tizenkét NBA-bajnoki címnek volt a részese.

Tom Heinsohn novemberi halála után ismét gyászol a Boston Celtics és az NBA-szerető közösség, elhunyt ugyanis K.C. Jones, aki játékosként 1959 és 1966 között zsinórban nyolc bajnoki címet szerzett a Celtics hátvédjeként, majd később segéd- és vezetőedzőként is csúcsra tudott érni a Keltákkal.

Az 1932-es születésű K.C. - akinek ez nem valamiféle rövidítés vagy monogram, hanem ténylegesen az anyakönyvezett keresztneve volt - a San Franciscó-i egyetemen már együtt játszott későbbi bostoni csapattársával, a centerlegenda Bill Russell-lel (kétszer, 1955-ben és 1956-ban is NCAA-bajnokok lettek), majd 1956-os draftolását követően a melbourne-i olimpián is együtt szereztek aranyérmet az amerikai válogatottal. Jones végül aztán csak két évvel később, 1958-ban mutatkozhatott be a Celticsben, ugyanis addig sorkatonai szolgálatát töltötte.

Az elsősorban védekezés terén jeleskedő K.C. karrierje első éveiben a legendás Bob Cousy cseréje volt Bostonban, majd 1963-ban megörökölte tőle a kezdő pozíciót. Sohasem játszott túlontúl látványosan és kiemelkedő statisztikákat sem produkált, sohasem volt All-Star vagy bármilyen egyéni elismerése, ennek ellenére kora egyik legjobb védőjeként kiváló hátvédpárost alkotott a vele ellentétben inkább támadó szellemiségű névrokonával, Sam Jones-szal, és karrierje első nyolc idényében kivétel nélkül megnyerte a bajnokságot a bostoni csapattal.

K.C. Jones (25) kosárra tör

K.C. 1967-ben vonult vissza a játéktól, miután a Celtics bajnoki sorozatát megszakította a Wilt Chamberlain vezette Philadelphia. A hatvanas évek végén kezdett el edzősködni, és ilyen minőségében első bajnokságát érdekes módon épp a Celtics ősi riválisa, a Los Angeles Lakers stábtagjaként nyerte 1972-ben (a vezetőedző nem más volt, mint K.C. egykori bostoni csapattársa, Bill Sharman). Első vezetőedzői megbízását a Capital (később Washington) Bulletsnél kapta, akiket 1975-ben a nagydöntőig vezetett, majd visszatért a Celtics kötelékeibe, és az ekkor már Larry Bird köré épülő csapattal 1981-ben segédedzőként, majd 1984-ben és 1986-ban vezetőedzőként is bajnok tudott lenni. 

Jones 1988-ban távozott a Celtics éléről, utolsó vezetőedzői munkája a Seattle SuperSonicsnál volt 1990 és 1992 között. 1996/97-ben egy utolsó, bostoni segédedzőként eltöltött szezon után vonult vissza az edzősködéstől. 1989-ben iktatták be a Hall of Fame tagjai közé, 25-ös mezszámát visszavonultatta a bostoni franchise.

K.C. Jones 88 évet élt. Emlékét megőrizzük.

In Memoriam Tom Heinsohn

86 éves korában elhunyt Tom Heinsohn, aki játékosként nyolcszor, vezetőedzőként pedig kétszer nyert bajnokságot a Boston Celtics színeiben, és több mint hatvan évet töltött el a bostoni franchise kötelékében.

Tom Heinsohn 1956 és 1965 között kilenc évig szerepelt a Celtics játékosaként. A franchise egy másik legendás alakjával, Bill Russell-lel egy évben kezdte pályafutását, és kettejük közül Heinsohnt választották meg az Év Újoncának 1957-ben. Ugyanebben az idényben nyerte első bajnoki címét a csapattal, melyet aztán még további hét követett: Heinsohn kilenc szezonjából mindössze egy alkalommal, 1958-ban nem nyerte meg a bajnokságot a legendás vezetőedző, Red Auerbach által irányított Celtics. A sokoldalú támadójátékkal operáló, pontos távoli dobásaival és futásból elengedett horgaival számos pontot szerző Heinsohn hatszor volt All-Star, és négyszer került be valamelyik All-NBA csapatba játékosként.

Tom Heinsohn (15) játékoskorában

Az ötvenes-hatvanas években még gyerekcipőben jártak olyan, manapság természetesnek vett dolgok, mint hogy a játékosok odafigyelnek a testük karbantartására, a súlyukra, vagy a megfelelő táplálkozásra. Tommy Heinsohn is a korai NBA-játékosok azon generációjához tartozott, amely számára természetes volt a meccsek előtt és/vagy után legurítani pár sört, vagy elszívni egy doboz Marlborót. A Celticsnél ugyanakkor a perfekcionista Auerbach-Russell páros e téren is komoly változtatásokat eszközölt, és Tommy kapott is tőlük rendszeresen a fejére, amiért gyakran képtelen volt formában tartani magát. Russell szerint ennek is volt köszönhető, hogy Heinsohn nem volt jobb lepattanózó, és hogy 30 éves korában már vissza kellett vonulnia sok makacs sérülésének köszönhetően. Ami miatt pedig még sok kritikát kapott a maga korában, az az önzősége volt, az újságírók el is nevezték "Tommy Gun"-nak, "gyorstüzelő" mivoltára utalva.

Emellett pedig Tommy kora nagy mókamestereként volt ismert, az állandóan szivarozó Auerbachot például egyszer egy olyan különleges szivarral lepte meg, ami aztán a mester arcába robbant. Auerbach - szintén Russell elmondása szerint - minden nap legalább egy órát üvöltött Heinsohnnal, de mint azt később minden érintett bevallotta, ez igazából egy különleges módszer volt arra, hogy Auerbach levezesse a feszültségét és más, Heinsohnnál érzékenyebb csapattársak irányába érzett dühét is kiadja magából. A nagy egójú, laza Tommy ugyanis állta a sarat, leperegtek róla a mester válogatott szidalmai. Amikor pedig nagyon kellett, mindig odatette magát. Történelmi jelentőségű például az 1957-es nagydöntő hetedik meccsen nyújtott 37 pontos, 23 lepattanós teljesítménye, amelyre ráadásul újoncként volt képes - ez a produkció talán csak Magic Johnson legendás 1980-as döntőbeli hatodik meccséhez mérhető.

Mert hát aki a fentebb leírtak alapján Tom Heinsohnt szimplán egy léhűtő, link alaknak vagy idegesítő csapattársnak képzelné el, nagyot téved. Hibáival együtt is óriási tisztelet övezte őt ligaszerte, amit jól mutat, hogy 1958-tól egészen visszavonulásáig ő volt a játékos-szakszervezet elnöke, és mint ilyen, az ő nevéhez fűződik az 1964-es "játékossztrájk" megszervezése, amikor az azévi All-Star meccs előtt a résztvevők sztrájkba léptek, így érve el, hogy J. Walter Kennedy, a liga akkori komisszárja beleegyezzen, hogy kidolgoz egy támogatási rendszert a nehéz anyagi helyzetbe került, visszavonult egykori NBA-játékosok megsegítésére. Egyes szakírók a játékosoknak ezt az első, szervezett kiállását tartják az első lépésnek mai utódaik csillagászati összegű szerződései és szabad csapatválasztása felé vezető úton.

És hogy a Celtics, és azon belül Red Auerbach számára is mennyit jelentett Heinsohn, azt meg talán az mutatja legjobban, hogy amikor Red 1966-ban visszavonult az edzősködéstől, Tommyt kérte fel utódjául. Heinsohn akkor még nem vállalta a tisztséget, így lett Bill Russell a Celtics játékos-edzője. Ám amikor három évvel később Russell is távozott, Tommy csak leült a Celtics kispadjára, és ott is maradt egészen 1978-ig. A Heinsohn által korábbi csapattársa, John Havlicek, valamint Dave Cowens és Jo Jo White köré épített "új" Celtics 1974-ben és 1976-ban is bajnok tudott lenni, így Tommy vezetőedzőként is felért a csúcsra, megszerezve kilencedik és tizedik bajnoki aranygyűrűjét.

Havlicek visszavonulása előtt nem sokkal Heinsohn is felállt a kispadról az 1977/78-as idény közepén, mint később elmondta, élete legrosszabb élménye volt, hogy távoznia kellett a csapat éléről. Többé nem is vállalt edzői munkát a ligában, viszont 1981-től egészen haláláig a Celtics mérkőzéseinek hivatalos szakkomentátoraként dolgozott. A Celtics-szurkolók körében a mikrofon mögött is óriási népszerűségre szert tevő Heinsohn a neki tetsző, hajtós, küzdős teljesítményeket "Tommy pontok" adásával jutalmazta, vehemensen szidta a szerinte folyton a Celtics ellen ítélő bírókat, és humorával, szállóigévé vált mondásaival kommentátorként is egy intézménnyé vált. Ahogy évtizedes állandó partnere, Mike Gorman mondta róla, Tommy lelkiekben továbbra is a Celtics edzője maradt, sőt, ha tudott volna, bármikor játékosként is kifutott volna a pályára.

Heinsohn 2015-ben

Tommyt 1986-ban játékosként, majd 2015-ben edzői minőségében is beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Még bőven nyolcvan felett is ifjonti lelkesedéssel kommentálta tovább a Celtics meccseit, igaz, idegenbeli találkozókra már jó pár éve nem utazott el a csapattal. Otthonában érte a halál november 9-én.

Bill Russell így emlékezett meg róla: "Együtt voltunk újoncok, és lettünk barátok egy életre. Az életben csak limitált számú igaz barátod lehet, és én ma elveszítettem egyet."

Tommy Heinsohn 86 évet élt. Emlékét megőrizzük.