Elfeledett All-Starok, 5. rész: Gus Johnson

A hatvanas évtizedből Elgin Baylort tartja az általános közvélekedés a látványos, közönségszórakoztató, gyűrű fölötti kosárlabda legnagyobb úttörőjének. Volt ugyanakkor a Baylornak egy kortársa, akit legalább ugyanakkora varázslónak tartottak a labdával maga idejében, mint a Lakers ászát, és aki óriási zsákolásaival már ötven évvel ezelőtt is palánkokat zúzott össze. Őt úgy hívták, hogy Gus "Honeycomb" Johnson.

Valamikor 1962-1963 fordulóján az Idaho Egyetem csapatának ásza, Gus Johnson ellátogatott az Idaho állambeli Moscow városában a Corner's Club nevezetű kocsmába. A hely tulajdonosa arra kérte Johnsont, prezentálja a vendégeknek, mekkorát is tud ugrani. Gus, aki mindig is élvezettel szolgálta ki közönségét, bárhol is jelent meg, eleget tett a kérésnek, és nekifutás nélkül, egy helyből felugorva megérintette a helység mennyezeti gerendájának egy földtől 11 láb, 6 hüvelyk (351 cm) magasságra levő pontját.

Mindez olyannyira lenyűgözte a jelenlevőket, hogy a kocsmatulajdonos egy szöget veretett a gerendában oda, ahol Johnson megérintette azt, és kinyilvánította, hogy bárki, aki képes olyan magasra ugrani, hogy megérintse a szöget (a továbbiakban: A Szög), ingyen ihat ezután a kocsmában. A helyi legenda szerint messze földről zarándokoltak az érdeklődők Moscow kocsmájába, hogy megtekintsék A Szöget, és megpróbálják elérni azt, de hosszú éveken át minden próbálkozó hiába próbálkozott. A Szög több, mint húsz éven át érintetlen maradt.

Gus a Bullets mezében

Gus Johnsont pedig nem sokkal az esetet követően draftolta az akkori NBA legfiatalabb csapata, a harmadik idényét kezdő Baltimore Bullets. Nem túlzás azt állítani, hogy Gus a legnagyobb showman lett kora NBA-jében: egyik elülső fogán egy aranycsillagot viselt, egy lila Cadillackel járt, és gyakran hordott földig érő hosszúságú bőrkabátot. Kihasználva valóban rendkívüli atletikus képességeit és testi erejét, hatalmasakat zsákolt, időnként pedig puszta szórakozásból a palánk tetejére ragasztotta fel a rágógumiját. Az ő nevéhez fűződik az első olyan dokumentált eset, amikor egy zsákolás következtében leszakadt a gyűrű és összetört egy palánk meccs közben, és Gusnak ezt háromszor is sikerült megvalósítania karrierje során. 

Hiba lenne ugyanakkor Johnsont valamiféle egydimenziós zsákológépnek elkönyvelni, hiszen kora egyik legsokoldalúbb forwardja volt. A "Honeycomb" (kb. "lépesméz") becenevet is azért kapta még középiskolás korában, mert egyfajta édes élvezet volt nézni a játékát. Gyorsindítások során nem lehetett megállítani, a gyűrű közelében számtalan mozdulattal tudott kosarat szerezni, emellett még egy megbízható középtávoli tempódobással is bírt, és nem csak a támadásból vette ki a részét, hanem a lepattanózásból és a védekezésből is.

Gus Johnson, magasan ellenfele fölé tornyosulva

Karrierje első nyolc évében, amelyeket végig Baltimore-ban töltött, Gus minden idényben pont-lepattanó dupla-duplát átlagolt (meccsenkénti pontjainak száma egyszer sem esett 17, lepattanói száma pedig 11 alá), ötször volt All-Star, négyszer (1965, 1966, 1970, 1971) választották be az All-NBA második csapatba. Azt pedig, hogy milyen jó védő is volt Johnson, talán az érzékelteti a legjobban, hogy amikor 1969/70-ben a liga bevezette az All-Defensive csapatok intézményét, Gus már 31 éves volt, számtalan sérülésen volt túl, és ennek ellenére is helyt kapott az 1970-es, majd az 1971-es All-Defensive First Team soraiban is.

Mert hogy a sérülések sajnos nem kímélték Gust profi pályafutása során. 1965-ben, miután Johnson második idényében Walt Bellamyval, Bailey Howell-lel és Kevin Lougheryvel együtt egészen a nyugati főcsoportdöntőig juttatta a Baltimore-t, egy nyári jótékonysági meccsen csúnya csuklósérülést szenvedett, amely miatt a következő szezon felét kihagyta, majd egy újabb sérülés miatt az 1966-os playoffban sem tudott pályára lépni. A Bullets a következő két idényben lemaradt a rájátszásról, 1969-ben viszont 57 győzelemmel Kelet élén végeztek, köszönhetően két Hall of Fame-kaliberű játékos, Earl "The Pearl" Monroe és Wes Unseld érkezésének, de a szezon felénél Johnsonnak ezúttal a térde sérült meg súlyosan, ismét nem tudott játszani a playoffban, a Bullets ki is esett már annak első körében.

Gus a következő idényre felépült, és végig kiváló teljesítményt nyújtott 1969/70-ben, de a Bullets nem tudta legyőzni a rájátszásban a későbbi bajnok New York Knickst, óriási, hétmeccses csatában kikaptak tőlük. Egy évvel később sikerült a visszavágás: ismét hétmeccses párharcot vívtak a felek, de ezúttal a Bullets nyert, és a franchise története során először bejutott a nagydöntőbe. Gus Johnson 32 évesen az egész liga második legjobb lepattanózója volt ebben az idényben (17.1-es szezonátlag), viszont a rájátszás során végig pokoli térdfájdalmakkal küzdött, 18 playoff-meccsből csak tizenegyszer tudott pályára lépni. Az 1971-es döntőben aztán a Milwaukee Bucks kisöpörte Johnsont, Monroe-t, Unseldet és a Baltimore-t.

1971/72-re Johnson térdei végleg felmondták a szolgálatot. Mindössze 39 meccsen játszott az alapszakaszban, majd 1972 nyarán a Bullets kilenc év után megvált tőle, a Phoenix Sunshoz cserélték. Gus sajnos már csak árnyéka volt egykori dinamikus önmagának, a Suns is rövidesen elküldte a csapattól, ő pedig átigazolt a rivális ligába, az ABA-be, az akkor még ott szereplő Indiana Pacershez, akikkel cserejátékosként megnyerte az 1973-as ABA-bajnoki címet, majd visszavonult a profi játéktól.

Gus karrierje legvégén, már a Pacers mezében az ABA-ben

Gus Johnson bámulatos képességekkel megáldott kosárlabdázó volt. Hogy miért nem emlékezünk mégis rá a liga egyik nagy legendájaként? Valószínűleg a sérülései fosztották meg javarészt ennek lehetőségétől, amelyek mindig a legrosszabbkor csaptak le rá: megsérült, amikor 1965-ben egy tehetséges, lendületes csapatban egy főcsoportdöntős szereplésre építhetett volna tovább, megsérült, amikor 1969-ben egy még tehetségesebb, még lendületesebb csapattal az első helyen zárták az alapszakaszt, és amikor 1971-ben végre eljutott a Bullets a nagydöntőig, Gus szintén nem volt egészséges, nem is tudott érdemben csapata segítségére lenni már.

1986 januárjában egy egyetemista kosaras, Joey Johnson (aki nem Gusnak, hanem a Seattle-vel és a Bostonnal három bajnoki címet nyerő hátvéd Dennis Johnsonnak volt a rokona, konkrétan az öccse) sikertelen próbálkozók 23 évnyi sikertelen próbálkozása után végre elérte, sőt, meg is hajlította A Szöget Moscow városában, a Corner's Clubban. Ugyanebben az évben Gus Johnsonnál agytumort diagnosztizáltak, a súlyos betegség pár hónap alatt elvitte. Gus 1987 áprilisában halt meg, mindössze 48 évet élt. Halála után A Szögre virágokat akasztottak a Corner's Club törzsvendégei és Johnson tisztelői.

A Corner's Clubot 1991-ben renoválták, a hely ma is működik, de az az ominózus gerenda, és A Szög már nincs meg. Hogy szegény Gus Johnson emléke ne merüljön teljesen feledésbe, arról az NBA végül 2010-ben gondoskodott: 23 évvel a halála után, posztumusz iktatták be Gust a Hall of Fame tagjai közé.

Elfeledett All-Starok, 4. rész: Walt Bellamy

Majdnem huszonegyezer pontot dobott, több mint tizennégyezer lepattanót szedett, és csak a ligatörténet abszolút legendái értek el hasonló szezonátlagokat, mint ő tette azt karrierje első éveiben – ha csak a statisztikai mutatókat nézzük, akkor Walt Bellamyra mint minden idők egyik legjobb centerére kellene emlékeznünk.

Az 1939-es születésű Bellamy az Indiana Egyetemen játszva az egyik legnagyobb sztár volt az iskola történetében, és az egyetemi bajnokságban is az ötvenes-hatvanas évek fordulóján. A 211 centiméter magas, ideális testfelépítésű center mágnesként vonzotta a lepattanókat, védői pedig képtelenek voltak a megállítására, ha a palánk alatt pozíciót tudott fogni. Az 1960-as római olimpián győztes amerikai válogatottban is szereplő Waltot az 1961-es NBA-drafton 1/1-esként vitte el az újonnan alakult Chicago Packers elnevezésű franchise.

Bellamy az NBA-be érkezve sem lassított: 31.6 pont és 19 lepattanó voltak a meccsenkénti átlagai újoncidényében, mezőnyből pedig 51.9%-kal célzott, amellyel a liga addigi történetének legjobb mutatóját érte el egy egész szezonra vetítve. Nem férhetett kétség hozzá, hogy Bellamy kapja az Év Újonca díjat 1962-ben, mint ahogy természetesen az All-Star meccsen is ott volt pályafutása első négy évében folyamatosan. Bár újoncszezonjának átlagait überelni soha többé nem tudta, amit pontok és lepattanók terén a következő három évben letett az asztalra (27.9-16.4, 27-17, 24.8-14.6), az több mint megsüvegelendő.

Walt Bellamy újonckártyája 1962-ből

Hogy látni tudjuk, Walt Bellamy későbbi karrierje és megítélése miért alakult úgy, ahogy, ahhoz elsősorban kontextusba kell helyezni a fenti bámulatos számokat. Bellamy az 1961/62-es szezonban volt újonc, abban az időszakban, amikor talán csak az épp napjainkban végbemenő forradalmi változásokhoz hasonlítható átalakuláson ment keresztül az NBA-ben bemutatott kosárlabda. A csapatok mai szemmel nézve is igen gyors tempóban támadtak, rengeteg dobást vállaltak, de viszonylag rossz százalékkal, a védekezéssel mondhatni senki sem törődött – ennek eredménye az ötvenes évek NBA-jével összehasonlítva az aránytalanul több dobott pont, megszerzett lepattanó, és korábban soha nem látott egyéni statisztikai mutatók lettek. Ugyanabban az idényben, amikor Bellamy szenzációs újoncidényét futotta, Wilt Chamberlain meccsenkénti 50 pontot, Oscar Robertson tripla-duplát átlagolt.

Az is ki kell sajnos emelni, hogy Bellamy csapata csapnivaló volt. Az 1961/62-es Chicago Packers mindössze 18 meccset nyert, az újonc Bellamy csapattársainak fele a következő idényben már nem is kapott sehol szerződést az NBA-ben. A következő idényben már Packers helyett Zephyrs néven futó, majd harmadik szezonját meg már Baltimore-ban, Bullets néven megkezdő franchise évről évre egyre több épkézláb, tehetséges játékost hozott Bellamy köré, Walt meccsenkénti pont- és lepattanó-átlagainak lassú, de biztos csökkenése javarészt ennek tudható be. Amikor a Bullets 1965-ben, negyedik idénye végén története során először volt playoff-résztvevő, és egyből a keleti divízió döntőjéig jutott, Bellamy mellett már több későbbi Hall of Fame-tag (Gus „Honeycomb” Johnson, Bailey Howell) is Baltimore-ban pattogtatott.

Olyan sokan lettek aztán már ezek a jövőbeli Hall of Famerek Baltimore-ban, hogy a Bullets 1965 novemberében el is cserélte Bellamyt a New York Knickshez. Bellamy New Yorkban már nem produkált húsz pont vagy tizenöt lepattanó feletti szezonátlagokat, és bár számaira azért itt sem lehetett panasz, azok csapatsikerekkel nem párosultak. Ekkor pedig már a Knicksnél játszott a későbbi, hetvenes évek eleji bajnokcsapatuk több meghatározó tagja is (Willis Reed, Walt Frazier, Bill Bradley), Red Holzman Knicks-edző pedig labdajáratásra, passzjátékra épülő rendszere kerékkötőjét látta egy idő után a labdaigényes, passzolás helyett elsősorban a palánk alatti rombolásban jeleskedő Bellamyban. Walt így hát ismét az elcserélés sorsára jutott, ezúttal Detroitba került, a helyére érkező Dave DeBusschere-rel pedig a Knicks 1970-ben megnyerte a bajnokságot. Sovány vigasz lehet Bellamy számára, hogy a csere következtében az 1968/69-es idényben 88 alapszakasz-meccset játszhatott, köszönhetően a Knicks és a Pistons kissé sem szinkronban levő menetrendjének, ami a mai napig élő ligacsúcs.

Detroitban Bellamy egy pocsék évet kínlódott végig, majd karrierje utolsó, sikeresnek ítélhető szakaszát az Atlanta Hawksnál töltötte 1970 és 1974 között. A Bellamy palánk alatti játéka mellett a két pontszóró hátvéd, „Pistol Pete” Maravich és „Sweet Lou” Hudson kosaraira építő Hawks állandó rájátszás-résztvevőnek számított ezekben az években, de a bajnoki címért folyó harcba beleszólni nem tudtak. Bellamy karrierje hasonlóan fejeződött be, mint ahogy elkezdődött, 1974-ben ismét egy újonnan létrejött franchise, a New Orleans Jazz választotta soraiba, de itt már csak egyetlen meccs jutott neki 1974 októberében, mielőtt visszavonult volna. Tizennégy év alatt Walt Bellamy 1043 meccset játszott az NBA-ben, 20.941 pontot dobott (20.1) és 14.241 lepattanót szedett (13.7).

Bellamy karrierje vége felé, az Atlanta Hawks színeiben

Hogy Bellamy neve miért merült feledésbe, az egyrészt visszavezethető arra, hogy kora legnagyobb centerei (Wilt Chamberlain, Bill Russell, vagy New York-i csapattársa, Willis Reed) egész karrierjére árnyékot vetettek, másrészt arra, hogy több más elfeledett All-Starhoz hasonlóan soha nem volt bajnok. Baltimore-ban nem sikerült neki az áttörés (bár tény, hogy Bellamy elcserélése után az 1965-ben csoportdöntőt vívó Bullets 1966/67-re 20 győzelemre esett vissza), a Knicks azt követően lett igazán jó, hogy szintén túladtak rajta, a helyenként látványos és szórakoztató Atlanta Hawks pedig végeredményben szintén középszernek bizonyult. Azt is sokan felrótták neki a maga idejében, hogy az igazán nagy meccseken, illetve a fentebb említett, igazán nagy centerek ellen nem képes jól teljesíteni (Chamberlain például gyakran sportot űzött abból, hogy Walt összes dobását blokkolta, amikor egymás ellen játszottak).

Hogyan ítéljük meg ezek után Walt Bellamy karrierjét? Azt természetesen szögezzük le, hogy kiváló játékos volt, hiszen az övéhez hasonló karrier-számokat és –átlagokat produkálni az NBA-ben bármilyen körülmények között óriási teljesítmény. Ugyanakkor e számok egy jó része a „jó statisztikák egy gyenge csapatban” örökérvényű jelenség számlájára írhatóak, és összességében talán az is megállapítható, hogy Bellamy tehetsége végeredményben nem ért fel Chamberlainével, Russellével vagy Willis Reedével.

Bellamy és Wilt Chamberlain kezet ráznak 1962-ben

Visszavonulása után Walt Atlantában telepedett le, és haláláig itt élt. 1993-ban, tizenhét évvel pályafutása befejezése után lett a Hall of Fame tagja. 2013 novemberében hunyt el, pár nappal korábban még a helyszínen nézte meg a Hawks hazai idénynyitó mérkőzését. 74 éves volt.

Elfeledett All-Starok, 3. rész: George Yardley

George Yardley volt az első játékos az NBA történetében, aki egy szezonon belül elérte a 2000 dobott pontot. Az ötvenes évek egyik leghatékonyabb dobógépe ugyan mindössze hét évet játszott a ligában, e hét idény alatt ugyanakkor hatszor is részt vehetett az All-Star mérkőzésen, és 1996-ban beiktatták a Hall of Fame tagjai közé.

George Yardley 1928-ban született Hollywoodban, és a Stanford egyetemre járt, itt kapta a „Bird” azaz Madár becenevet. Bár későbbi elmondása szerint ez az elnevezés nem kosárlabda-képességeivel vagy fizikai megjelenésével függött össze, kétségkívül találó volt, hiszen Yardley egy kimondottan vékony, sápadt kinézetű gyerek volt ekkoriban, viszont kortársaival ellentétben nem csak hogy tudott zsákolni, de szívesen „repkedett” is a levegőben.

1950-ben a Fort Wayne Pistons az első körben draftolta Yardley-t, bemutatkozása az NBA-ben ugyanakkor három évet váratott magára. George 1950-ben még nem akart profinak állni, mert eltökélt szándéka volt, hogy bekerüljön az 1952-es Helsinki Olimpiára utazó amerikai válogatott keretébe. Erre minden esélye meg is volt, de nem sokkal az olimpia előtt eltörte a kezét, miközben a Tengerészgyalogság csapatában játszott, így végül szerencsétlen módon lemaradt a játékokról. Miután megszerezte mérnöki diplomáját a Stanfordon, végül csak szerződtette a Pistons, és az 1953/54-as idényben bemutatkozott a ligában.

Yardley (labdával a kezében) kosárra tör

Újoncként Yardley cserejátékos volt inkább csak még Fort Wayne-ben, második szezonjától kezdve viszont jóval nagyobb szerepet kapott. 1954/55-ben, majd 1955/56-ban is 17 pontot átlagolt meccsenként, miközben közel tíz lepattanót is szedett. Ő és a center Larry Foust voltak a legjobb pontszerzői az 1955-ben, majd 1956-ban is NBA-döntőbe jutó Pistonsnak (sajnos mindkétszer veszítettek). Statisztikailag legjobb két idénye ugyanakkor csak ezután következett: 1956/57-ben 21.7, majd egy évvel később 27.8 pont volt a meccsenkénti átlaga. 1958. március 9-én, az 1957/58-as alapszakasz utolsó mérkőzésén szerzett 26 pontjával egyetlen egységgel átlépte a kétezres álomhatárt, amely azt megelőzően még soha senkinek nem sikerült a liga történetében egy idényen belül. Yardley 2001 dobott pontja majd’ hetvenet vert az addigi ligacsúcsra (George Mikan tartotta 1932-vel). Rekordja ugyanakkor nem sokáig élt, Bob Pettit, a St. Louis Hawks ásza már a következő szezonban megdöntötte.

George aztán a következő szezon elején ismét eltörte a kezét. A Pistons ekkor már Detroitban szerepelt, és Yardley nem érezte jól magát a városban, ez és a sérülése végül ahhoz vezettek, hogy elváltak ő és a franchise útjai: a Syracuse Nationalshez került. Miután felépült kéztöréséből, új erőre kapott, és segítségével a Nats bejutott az 1959-es keleti csoportdöntőbe, ahol őrületes hétmeccses csatában kaptak csak ki a későbbi bajnok Boston Celticstől úgy, hogy Yardley 26 pontos átlagot produkált a sorozatban. A következő, 1959/60-as idényt is Syracuse-ban töltötte még George, de a szezon befejeztével, mindössze 31 évesen visszavonult, mert megígérte a feleségének, abbahagyja a játékot, ha a gyerekeik iskoláskorúak lesznek (bár egy év kihagyás után, 1961/62-ben megpróbálkozott a visszatéréssel az ABL nevű rivális ligában, de csapata rövidesen megszűnt, és ezt követően végleg befejezte). Yardley-n kívül csak Bob Pettit, Michael Jordan és szegény Drazen Petrovic átlagolt legalább húsz pontot meccsenként utolsó NBA-szezonjában.

George 1957/58-as Topps kártyája

Yardley korábban már említett fizikai attribútumai miatt szokatlan játékos volt a maga idejében, szokatlan képességekkel. Villámgyors volt a pályán, dobásait egy szempillantás alatt engedte el, de védőjét állva hagyva betörésből is könnyedén eredményes tudott lenni. Dobómozdulata az elsők közt hasonlított a mai NBA-ben széles körben elterjedt felugrásos dobásformára, atletikussága révén pedig nem csak, hogy zsákolni tudott (mely éles meccsen ritkaságszámba ment az ötvenes években), de szívós, kitartó védőnek is bizonyult. Azt is mondhatjuk, Yardley volt az NBA történetében az első „slasher”, akinek megállíthatatlan támadójátékát a mai NBA-ből talán Kevin Durantéhoz lehet hasonlítani.

Visszavonulása után George egy műszaki cikkeket gyártó vállalkozást alapított, amelyből elég jól megélt, és munkája mérnöki körökben is elismert volt (a Stanfordon szerzett tudását állítólag a korabeli hidegháborús rakétaprogramban is kamatoztatni tudta). A hatszoros All-Star (újoncévét követően minden szezonban fellépett az eseményen) egykori kiscsatárt visszavonulása után 36 évvel, 1996-ban iktatták be a Hall of Fame soraiba. 2004-ben hunyt el, 75 éves korában.


George Yardley korábbi felbukkanásai a blogon:

1955-ös NBA-döntő (Syracuse Nationals-Fort Wayne Pistons)
1956-os NBA-döntő (Philadelphia Warriors-Fort Wayne Pistons)

Elfeledett All-Starok, 2. rész: Larry Foust

A korának egyik legjobb centere, az ötvenes évekbeli NBA meghatározó játékosa volt Larry Foust, aki valószínűleg a ligatörténet egyetlen olyan személyisége, aki karrierje során öt NBA-döntőt játszott és nyolcszor volt All-Star, mégse tagja a Hall of Fame-nek.

Larry Foust 1928-ban született Ohio államban. A 206 centi magas, keményen dolgozó és erős magasembert 1950-ben a Chicago Stags draftolta, de a franchise még abban az évben csődbe ment, így Foust végül a Fort Wayne Pistons színeiben kezdte meg NBA-pályafutását. Újoncként az a „történelmi tett” fűződött a nevéhez, hogy ő dobta a győztes kosarat minden idők legpontszegényebb NBA-meccsén, amelyet csapata, a Fort Wayne 19-18-ra nyert meg 1950 novemberében a Minneapolis Lakers ellen.

Másodévesen, 1951/52-ben Foust volt a liga legjobb lepattanózója, míg 1954/55-ben ő célzott a legpontosabban mezőnyből az egész bajnokságban. Foust már az NBA-történelem legelső, 1951-es All-Star meccsén is ott volt, pályafutása első hat idényében egyaránt meghívást kapott az idényfelező rendezvényre, emellett öt egymást követő szezonban átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát. Az ötvenes évek közepére kiváló csapat állt össze Fort Wayne-ben, Foust mellett a korszak egyik legjobb irányítója, Andy Phillip, egyik legjobb pontszerzője, George Yardley, és a szintén keményen védekező és lepattanózó magasember, Mel Hutchins is ott pattogtatott. A Pistons 1955-ben és 1956-ban is bejutott az NBA döntőjébe, de mindkétszer vereséget szenvedtek (1955-ben a Syracuse Nationals, egy évvel később a Philadelphia Warriors győzte le őket).

Foust (középen, 16-ossal) lepattanót szed az 1956-os döntőben

Foust 1957-ben elhagyta Fort Wayne-t és a Minneapolis Lakershez került. Itt újabb két All-Star szereplést adhatott hozzá a rezüméjéhez (1958, 1959), illetve egy újabb elveszített NBA-döntőt, 1959-ben a Boston Celtics verte a Lakerst a történelem első Celtics-Lakers fináléjában. A Lakers 1960 februárjában a St. Louis Hawkshoz cserélte (nem sokkal ezelőtt, 1960 januárjában még ő is rajta volt a Lakers  emlékezetes körülmények között kényszerleszállást végrehajtó gépén, amely egy iowai kukoricaföldön landolt). Foust karrierje utolsó éveit végigkísérte a Bostonnal való hadakozás, 1960-ban és 1961-ben is újabb nagydöntőben léphetett fel a Celtics ellen, igaz, ekkor már csak cserecenterként (és győznie egyik alkalommal sem sikerült csapatának ezúttal sem).

Larry Foust 1962-ben vonult vissza. Tizenkét NBA-szezont játszott, karrierjének átlagai (meccsenkénti 13.7 pont, 9.8 lepattanó) mai szemmel nézve nem tűnnek eszementnek, de egy fénykorát az ötvenes években élő játékos esetében kiemelkedőnek számítanak. Ám a kollektív NBA-történelmi emlékezet nem túl kegyes a fénykorukat az ötvenes években élő játékosokkal, és bár Foust kiváló center volt, sosem számított „a” legjobbnak a maga idejében sem. Karrierje első felében George Mikan homályosított el minden más ötös poszton szereplőt, a későbbiekben pedig Bill Russell érkezése tette idejétmúlttá a Fousthoz hasonló, kemény és nagy munkabírású, klasszikus ötvenes évekbeli középjátékosokat, akik viszont sebesség és atletikus adottságok terén nem tudták felvenni a versenyt a Russell vezette új centergenerációval.

Ez a kevés létező Larry Foust kosaraskártya egyike

Továbbá Foust sohasem nyert bajnoki címet – hiába jutott be három különböző csapattal is a nagydöntőbe, győznie egyszer sem sikerült. Olyan kortársai, mint Arnie Risen, Clyde Lovellette vagy Neil Johnston valószínűleg nem voltak sokkal tehetségesebbek Foustnál, de mind voltak bajnokok – és mind ott is vannak a Halhatatlanok Csarnokában. Szegény Larry viszont elfeledetten halt meg mindössze 56 évesen, 1984-ben egy szívroham vitte el. Bár Hall of Fame-beiktatására valószínűleg sohasem fog sor kerülni, mi emlékezzünk meg arról, hogy Larry Foust egy nyolcszoros All-Star, egyszeres lepattanókirály, az 1952-es All-NBA Second Team és az 1955-ös All-NBA First Team tagja – és az ötvenes évek egyik legjobb centere volt.


Larry Foust korábbi felbukkanásai és érintettségei a blogon:

1955-ös NBA-döntő (Syracuse Nationals-Fort Wayne Pistons)
1956-os NBA-döntő (Philadelphia Warriors-Fort Wayne Pistons)
1959-es NBA-döntő (Boston Celtics-Minneapolis Lakers)
Az 1960-as Lakers mesébe illő landolása egy kukoricamezőn
1960-as NBA-döntő (Boston Celtics-St. Louis Hawks)
1961-es NBA-döntő (Boston Celtics-St. Louis Hawks)

In Memoriam Rasual Butler

Autóbalesetben életét vesztette Rasual Butler, aki 2002 és 2016 között nyolc különböző csapat színeiben összesen tizenhárom idényt húzott le az NBA-ben. 38 évet élt.

A philadelphiai születésű Butler a helyi Roman Catholic középiskola játékosaként, majd a szintén helyi La Salle egyetemen szerzett magának hírnevet, ennek köszönhetően a 2002-es draft második körében, 53. kiválasztottként a Miami Heat foglalta le játékjogát. A 2002/03-as idényben a Heatnél két Butler nevű újonc is játszott, Rasual, és a későbbi All-Star Caron Butler. Bár Rasual volt kettejük közül a kevésbé tehetséges, kemény munkájával és pontos távoli dobásaival helyt vívott ki magának Pat Riley csapatában, második szezonjában karriercsúcsot jelentő 46%-kal dobta a triplákat, és hasznos kiegészítő embere volt a fiatal Dwayne Wade és a Rasual legjobb barátjává váló Lamar Odom vezetésével playoffba jutó Miaminak.

Rasual tagja volt a Heat 2005-ben főcsoportdöntőt játszó, már Shaquille O'Neallel megerősített alakulatának is, majd aztán minden idők legtöbb játékost érintő cseréjében (13 személy mozgott a Miami, a New Orleans, a Memphis, a Utah és a Boston között) New Orleansba került 2005 nyarán. Az akkor még Hornets néven futó (és meccsei egy részét a Katrina hurrikán pusztítása miatt Oklahoma Cityben játszó) csapatnál Butler négy évet töltött, 20-25 perces cserejátékosként átlag 10 pontot dobott meccsenként. Ugyan a 2007/08-as idényben sérülések gyötörték, a következő szezonban sikerült a kezdőcsapatba verekednie magát Chris Paul mellé, 82 alapszakasz-mérkőzésen 11 pontot átlagolt 43%-os mezőnymutatóval.

Butler a New Orleans Hornets játékosaként

Butlert 2009 nyarán a Los Angeles Clippershez cserélte a Hornets, ahol szintén futott még egy remek idényt (itt is kezdőjátékos lehetett a 2009/10-es szezonban, karriercsúcsot jelentő 11.9 pontos meccsenkénti átlagot ért el újfent mind a 82 találkozón pályára lépve), de aztán lejtmenetbe került. A Clippers 2011 februárjában kitette keretéből, a Chicago Bullsnál mindössze hat meccs jutott neki. A 2011/12-es szezont Torontóban töltötte, itteni tartózkodása legemlékezetesebb motívuma az volt, hogy úgy regisztrált egyedüli statisztikai mutatóként egy labdaeladást egy meccsen, hogy hivatalosan pályára sem lépett (a Lakers elleni találkozón egyetlen másodpercet sem játszott, a meccs hajrájában mégis neki kellett elvégeznie egy oldalbedobást egy időkérés után, a bedobásból eladta a labdát, majd az ellenfél egyből időt kért, így Butler fizikailag pályára lépni már nem tudott), ezek után nem volt meglepő, hogy a következő szezont már a D-Ligában töltötte.

De Rasual nem adta fel álmát, hogy folytassa NBA-karrierjét. Kitartó munkájával elérte, hogy a csúfos torontói élmény után még három egymást követő idényben is csapattagságot vívjon ki magának az előidény során, annak ellenére, hogy mindhárom szezonnak nem garantált szerződéssel futott neki - 2013-ban a Pacersnél, 2014-ben a Wizardsnál, és 2015-ben a Spursnél. Washingtonban egészen kiváló idényt futott 35 évesen, 2014/15-ben, 75 meccsen játszott az alapszakaszban, közel 8 pontot átlagolt, remekül triplázott, és négy olyan mérkőzése is volt, amelyen eljutott legalább 20 pontig. Még 2016 őszén is próbálkozott, méghozzá a Minnesotánál, de ezúttal már nem járt sikerrel. Butler így is büszke lehetett arra, amit elért a ligában, hiszen második körös kiválasztottként több mint 800 meccset játszott, és több mint hatezer pontot dobott az NBA-ben tizenhárom szezonja során.

Rasual egy sikeres triplát ünnepel Washingtonban

Ma hajnalban Los Angeles környékén Rasual és felesége, Leah LaBelle falnak ütköztek autójukkal. Mindketten életüket vesztették. Butler 38, felesége 31 éves volt.

Elfeledett All-Starok, 1. rész: Max Zaslofsky

Annak apropóján, hogy ma éjjel kerül megrendezésre az NBA-történelem első „All-Star draft”-ja, új sorozat indul a blogon, melyben olyan, egykor szintén az All-Star-válogatottság elismerésében részesülő játékosokra emlékezünk vissza, akiknek neve és karrierje mára nagyrészt feledésbe merült – legyen ennek oka akár az, hogy az illető hosszú évtizedekkel ezelőtt visszavonult, sérülés miatt idejekorán befejeződött a pályafutása, vagy hogy az All-Star cím mellett egyéb sikert nem nagyon tudott elkönyvelni profi játékosként. Első kiszemeltünk: Max Zaslofsky.

Az 1925-ös születésű Max Zaslofsky Brooklynban nőtt fel, ottani utcai pályákon már kisgyermekkorától kezdve naponta több órán át gyakorolta a korai kosárlabda leghatékonyabb fegyverét, a kétkezes „set shot” dobást. Ennek meg is lett a gyümölcse: Maxből az NBA legkorábbi, negyvenes évek végi-ötvenes évek eleji időszakának egyik legkiválóbb pontszerzője vált.

A „Slats” becenévre is hallgató Zaslofsky két év háborús szolgálat és egy év egyetemi játék (St. John’s) után állt profinak és huszonegy évesen, 1946-ban az újonnan induló Basketball Association of America (BAA) egyik csapatához, a Chicago Stagshez szerződött. Bemutatkozása jobban nem nagyon sikerülhetett volna, hiszen a Stags bejutott az első BAA-döntőbe (melyet végül elveszítettek a Philadelphia Warriors ellen), Zaslofsky pedig bekerült az idény végeztével az All-BAA First Team soraiba. Ezzel 2006-ig (!) tartó ligarekordot is felállított, hiszen ő volt ötvenkilenc éven át a legfiatalabb játékos a BAA/NBA történetében, aki abban az elismerésben részesült, hogy beválogatták az adott szezon legjobb ötösébe (rekordját végül LeBron James adta át a múltnak).

Max Zaslofsky a Chicago Stags mezében

A következő, 1947/48-as BAA-szezontól pedig még egy évtizedekig fennálló rekord fűződött Zaslofsky nevéhez: meccsenkénti 21 pontos átlagával ő lett a liga pontkirálya, 22 évesen, ezt a csúcsot pedig Kevin Durantnek sikerült csak megdöntenie 2010-ben. „Slats” további három éven át minden évben bekerült az All-BAA (1950-ben már All-NBA) First Teambe, de csapata, a Stags újabb komolyabb sikert nem tudott elérni, majd 1950-ben anyagilag tönkrement. Zaslofsky játékjoga sorsolás útján a New York Knickshez került, akiknél három idényt töltött. 1951-ben és 1952-ben újra döntőt játszhatott, de a Knicks mindkétszer veszített (a Rochester Royalstól, majd a Minneapolis Lakerstől kaptak ki), majd bejutottak az 1953-as fináléba is, de Zaslofsky akkorra már nem volt a Knicks keretének tagja (igaz, ettől függetlenül a New York azt a döntőt is elbukta).

Max Zaslofsky a New York Knicks mezében

Max karrierje egyetlen All-Star fellépését 1952-ben produkálta (ez volt a második All-Star meccs az esemény 1951-es megalapítását követően, tehát 1946 és 1950, azaz Zaslofsky legjobb szezonjai idején még nem volt All-Star mérkőzés). Max 1956-ban vonult vissza, miután volt még a Baltimore Bullets, a Milwaukee Hawks és a Fort Wayne Pistons játékosa is (és a Fort Wayne színeiben még egy elveszített nagydöntőben szerepelhetett, 1955-ben a Syracuse Nationals ellen).

Amikor Max Zaslofsky befejezte pályafutását, ő volt az NBA addigi tízéves történetének harmadik legtöbb pontot szerző játékosa George Mikan és Joe Fulks mögött. Érdemes még azt is tudni róla, hogy ő volt az 1967-ben alapított ABA-csapat, a New Jersey Americans (később New York, majd New Jersey Nets, manapság Brooklyn Nets) történetének első vezetőedzője és general managere, a franchise létrejöttétől kezdve 1968-ig.

Max Zaslofsky 1985 októberében, New Yorkban halt meg leukémiában, 59 évet élt. 1962 óta, azaz ötvenöt éve „eligible”, azaz a vonatkozó szabályok értelmében beválogatható a Kosárlabda Hírességek Csarnokába, de beiktatására mindezidáig nem került sor. Ezzel ő az egyetlen olyan játékos az NBA történetében, aki volt a legalább egyszer liga pontkirálya, de nem tagja a Hall of Fame-nek (természetesen nem számítva a még aktív, vagy még nem beiktatható egykori pontkirályokat). Sajnos nagy valószínűséggel ebben az elismerésben már posztumusz sem fog soha részesülni a több mint hatvan éve visszavonult, és több mint harminc éve halott egykori dobógép.


Max Zaslofsky korábbi felbukkanásai és érintettségei a blogon:

1947-es BAA-döntő (Philadelphia Warriors-Chicago Stags)
1951-es NBA-döntő (Rochester Royals-New York Knicks)
1952-es NBA-döntő (Minneapolis Lakers-New York Knicks)
1955-ös NBA-döntő (Syracuse Nationals-Fort Wayne Pistons)

1985: A Lakers kiűzi huszonöt év démonait

Az 1984/85-ös idény több szempontból sorsfordítónak számít az NBA történetében. Ekkor kezdte meg pályafutását a Chicago Bulls színeiben Michael Jordan, és vele együtt az NBA globális térhódítását beteljesítő nagy generáció további számos alakja. A szezon azonban még nem feltétlenül róluk, hanem továbbra is a Celtics-Lakers rivalizálásról szólt, mely új fejezetéhez érkezett el azzal, hogy nyolc sikertelen próbálkozás után a Los Angeles Lakers története során először le tudta győzni a Boston Celtics-t az NBA nagydöntőjében.

1959 és 1984 között huszonöt év telt el, ez idő alatt nyolcszor csapott össze a Boston Celtics és a Los Angeles (1959-ben még Minneapolis) Lakers az NBA bajnoki címéért, és mindannyiszor a Celtics győzött, sokszor igazán drámai, a Lakers játékosain mély sebeket ejtő körülmények között. A hatvanas években háromszor, 1962-ben, 1966-ban és 1969-ben is hét meccsig tartott a két nagy rivális csatája, a Lakers mindannyiszor volt előnyben az adott sorozatban, de 1962-ben hosszabbításban, 1966-ban és 1969-ben pedig mindkétszer egyetlen kosárral, két ponttal elveszítette a hetedik összecsapást. 1969 után tizenöt évet kellett várni a következő Lakers-Celtics döntőre, de 1984-ben ugyanúgy a szokásos forgatókönyv érvényesült: a Lakers kétszer is vezetett a párharcban, de megnyerni azt nem tudta, hét meccs után ismét Bostonba kerültek a bajnoki aranygyűrűk. Magic Johnson, a Lakers szupersztárja számos kritikus hibát vétett az 1984-es fináléban, a bostoni Kevin McHale gúnyosan át is keresztelte „Tragic Johnson”-ra. A visszavágás vágya erőteljesen lobogott Johnsonban, Kareem Abdul-Jabbarban és a Lakers többi játékosában.

Nem úgy tűnt ugyanakkor, hogy a Celtics megkönnyítené a Lakers dolgát 1984/85-ben, hiszen 63-19-es mérlegükkel a legjobb mutatót érték el a ligában. Larry Bird ismét karrierje addigi legjobb szezonját produkálta, 28.7 pontot, 10.5 lepattanót és 6.6 gólpasszt átlagolt az alapszakaszban, ismét ő lett az MVP. Ugyan Cedric Maxwell egy térdsérülés miatt már nem volt a régi, az ebben az idényben is a Legjobb Hatodik Embernek megválasztott Kevin McHale-nek nem okozott gondot pótolni Maxwell produktumát, az ifjú, de agresszív hátvéd, Danny Ainge pedig remekül pótolta Dennis Johnson társaként a kezdőcsapatban az 1984-es döntő pénzügyi okokból Seattle-be cserélt egyik hősét, Gerald Hendersont.

A Lakers mindeközben a Nyugati Konferencia élén végzett nagy magabiztossággal, egy meccsel nyertek csak kevesebbet az alapszakaszban, mint a Celtics, 62 sikerüket pedig megközelíteni sem tudta egyetlen nyugati csapat sem (a második kiemelt Denver 52 győzelemmel zárt). A Lakers is átesett kisebb átalakulásokon az elveszített 1984-es finálé után, de ezek inkább belső változások voltak, így például az ifjú titán, James Worthy átvette a kezdőcsapatban a veterán All-Star, Jamaal Wilkes helyét, egyre több játékperc jutott Magic Johnson és Michael Cooper mellett a másodéves Byron Scottnak, illetve az előző idényben iszonyú térdsérüléséből két év kihagyás után visszatérő Mitch Kupchak további tartást adott a csapatnak a palánk alatt.

Nem lehet ugyanakkor anélkül értekezni az 1984/85-ös idényről, hogy ne hozzuk szóba az ebben az idényben bemutatkozó későbbi sztárok egész sorát. A Hall of Fame tagjai, a később a liga egész arculatát meghatározó nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kiválóságok közül az 1984-es drafton került a ligába Michael Jordan (közismerten az 1/3-as pickkel választotta soraiba a Chicago Bulls), Hakeem (akkor még Akeem) Olajuwon (ő volt az 1/1-es kiválasztott, a Houston jóvoltából), Charles Barkley (1/5, Philadelphia) és John Stockton (1/16, Utah). Érdekesség, hogy egyből mindannyiuk csapata bejutott a rájátszásba, ráadásul épp az Év Újonca díjat utcahosszal elnyerő, 28.2 pontos alapszakasz-átlagot produkáló Jordan csapatának, a Chicago Bullsnak volt a négy gárda közül a leggyengébb mérlege (38-44), de tegyük azt is hozzá, hogy messze a leggyengébb játékoskerete is. Olajuwon a ligatörténet első „ikertorony” párosát alkotta az előző évi 1/1-es, 224 centis Ralph Sampsonnal, a Rockets 48 meccset nyert, de aztán a nyugati playoff első körében épp Stockton csapata, a Jazz ellenében estek ki (Stockton újoncként 15 perces csereirányító volt még csupán). Legmesszebbre Barkley és a Sixers jutott, ami nem volt meglepő, hiszen ő gyakorlatilag a két évvel korábbi bajnokcsapatba került be Julius Erving, Moses Malone vagy Andrew Toney mellé, de az 58 alapszakasz-győzelmet számláló Sixers ezúttal nem tudta útját állni a Bostonnak a keleti főcsoportdöntőben.

A Celtics elintézte a rájátszás folyamán a hét év után újra playoffba jutó Clevelandet (3-1), majd Isiah Thomast és a Detroitot (4-2), az öregedő Ervinggel, Malone-nal és a sérülésekkel küszködő Toney-val, valamint az ifjú Barkley-val felálló Sixerst 4-1 arányban búcsúztatták. A Lakersnek még ennyi ellenállással sem kellett szembenéznie a döntőig vezető úton, kisöpörték az első körben a Phoenixet, majd egyetlen meccset vesztettek a második körben a Portland, a főcsoport fináléjában pedig a Denver ellenében is. Következhetett így a kilencedik Celtics-Lakers döntő, amelynek alkalmából a liga hosszú évek után először újra elővette a 2-3-2 formátumot, azaz a sorozat első két meccsét Bostonban rendezték, majd zsinórban három találkozó Los Angelesben, a 6. és 7. mérkőzés pedig ismét a Celtics otthonában került (volna) lebonyolításra. A formátum bevezetésére állítólag Red Auerbach, a Celtics tótumfaktuma beszélte rá David Sternt, az ifjú komisszárt, hogy ne kelljen állandó utazgatással bajlódnia a csapatoknak a nagydöntő ideje alatt.

Kezdődik az újabb nagy összecsapás (balról: Robert Parish, Larry Bird, Magic Johnson, Kurt Rambis, Kareem Abdul-Jabbar

Amennyire fellelkesítette a Lakerst egy esetleges visszavágás gondolata, olyannyira nagy pofonba szaladtak bele az első összecsapáson a Boston Gardenben. A Celtics feltörölte velük a padlót, és 34 ponttal, 148-114 arányban győzött, úgy, hogy a Lakers sztárjai javarészt értékelhetetlen teljesítményt nyújtottak (legfőképp Kareem Abdul-Jabbar: 12 pont, 3 lepattanó), miközben a Celticsnél minden kezdőjátékos tíz pont fölé jutott, a csereember Scott Wedman pedig 11/11, azaz száz százalékos mezőnymutatóval dobott 26 pontot. Abdul-Jabbar vállalta a felelősséget a megszégyenítő vereségért, az egyébként már 38 éves centerlegenda a második találkozóra kellően fel is szívta magát: 30 pontot és 17 lepattanót szerzett, kiosztott nyolc gólpasszt és három blokkot, visszahozva ezzel a meccsbe a Lakerst a kissé tán túlontúl hátradőlő Boston ellen, az aranysárga-lilák 102-109 arányú idegenbeli győzelmükkel kiegyenlítettek a párharcban.

A harmadik meccset aztán már fölényesen nyerte hazai pályán a Lakers (136-111), legjobb pontszerzőjük ezúttal James Worthy volt (29), Abdul-Jabbar és Magic Johnson dupla-duplázott, a Celtics oldalán Kevin McHale villogott ugyan (31 pont, 10 lepattanó), de a fájós háttal és kézzel játszó Larry Bird 21 rádobásból jutott el 20 pontig, Dennis Johnson betlizett (3/14 mezőnyből) és Robert Parish sem volt túl hatékony. A 28 pontos, 12 lepattanós McHale és a 27 pontja és 12 gólpassza mellé a győztes kosarat is jegyző Dennis Johnson vezetésével a Boston szoros csatában győzött aztán a Los Angeles Forumban a negyedik mérkőzésen (105-107) és 2-2-re egyenlített, a Lakers így kidobhatta a kukába Magic Johnson tripla-dupláját (20 pont, 11 lepattanó, 12 assziszt). Lehet, hogy Red Auerbach mégiscsak örült volna, ha a felek ezt követően visszautaznak Bostonba az ötödik meccsre, de nem így történt, a következő összecsapást is LA-ben vívták meg a felek, és a Lakers be tudta húzni a kulcsfontosságú mérkőzést (120-111), köszönhetően Abdul-Jabbar 36 és Worthy 33 pontjának, valamint Magic igen erős dupla-duplájának (26 pont, 17 gólpassz).

Kareem Abdul-Jabbar 38 évesen is megállíthatatlan volt az 1985-ös döntő java részében

A Lakers tehát 3-2-es vezetéssel térhetett vissza Bostonba, de olyat kellett végrehajtaniuk, amely korábban soha senkinek nem sikerült, nem csak nekik: idegenben, a Boston Gardenben megnyerni a bajnoki címet. Ezúttal viszont összejött. Larry Bird tovább küszködött sérüléseivel és Michael Cooper fojtogató védekezésével, 12/29-es mutatóval dobott a hatodik meccsen, és ugyan a sorozatban legjobb bostoni, McHale ismét kiválóan játszott (32 pont és 16 lepattanó), az első félidő döntetlen állása után a Lakers kilencpontos előnyre tett szert a harmadik negyedben, és már nem engedték ki kezükből a győzelmet (100-111). Abdul-Jabbar 29, Worthy 28 ponttal, Magic Johnson újabb tripla-duplával (14-10-14) vette ki a részét a Lakers történelmi sikeréből.

Megtört tehát az átok, a Lakers legyőzte végre a Celtics-t az NBA nagydöntőjében (és azóta egyébként pozitív a mérlegük ősi riválisuk ellen a finálékban, 1987-ben és 2010-ben is nyerni tudtak ellenük, és csak 2008-ban veszítettek). Kareem Abdul-Jabbar minden idők legidősebb Finals MVP-díjazottja lett, 38 évesen. A döntő túlnyomó részében pocsék dobóformát mutató Larry Birdről pedig később kiderült, hogy még a Philadelphia elleni főcsoportdöntő során belekeveredett egy kocsmai verekedésbe, ekkor sérült meg a keze, amely az egész Lakers elleni sorozatban hatással volt a játékára. Hogy e balhé és utóhatásai nélkül ezt a finálét is a Boston nyerte-e volna, azt viszont már sosem fogjuk megtudni.

Elszabadul az őrület, miután a Lakers először győzi le a Celtics-t az NBA nagydöntőjében

Kareem Abdul-Jabbar. A korábbi hatszoros MVP, és immáron négyszeres bajnok center már az előző idényben átvette a vezetést Wilt Chamberlaintől az NBA pont-örökranglistájának élén, az 1985-ös nagydöntő harmadik meccsén pedig az egykori Lakers-ikon Jerry Westet megelőzve ő lett a rájátszások történetének legtöbb pontot szerző játékosa is. A 38 éves Kareem tizennégy évvel előző Finals MVP trófeáját követően (1971, még a Milwaukee játékosaként) kapta ismét meg a döntő Legértékesebb Játékosának járó elismerést, ez az időbeli távolság abszolút rekord az NBA történetében. Hajlott kora ellenére Abdul-Jabbar továbbra is kiemelkedő teljesítményt nyújtott a Lakers palánkja alatt, 1984/85-ben 22 pontot, 8 lepattanót és közel két blokkot átlagolt meccsenként az alapszakaszban és a playoffban is, miközben mindössze három mérkőzésről hiányzott egész idényben. Kezdő volt a nyugati csapatban az 1985-ös All-Star gálán (ez volt a tizenötödik fellépése), illetve tagja volt az All-NBA második csapatnak is.

Michael Cooper. A fojtogató védekezéséről elhíresült hátvéd 1984/85-ben pályafutása során harmadszor lett az All-Defensive First Team tagja, az 1985-ös fináléban pedig talán minden eddiginél hatékonyabban védekezett Larry Bird ellen, aki szenvedett is Cooper szorításában rendesen, nem hiába nyilatkozta később azt, hogy Cooper volt a legkeményebb védőjátékos, aki ellen valaha pályára lépett. Cooper ezáltal saját maga harmadik bajnoki aranygyűrűjéhez segítette hozzá 1985-ben a Lakerst.

Earvin "Magic" Johnson. Először fordult elő Johnson pályafutása során, hogy egy Lakers által megnyert nagydöntőnek nem ő lett az MVP-je, de talán ez nem zavarta az immáron szintén háromszoros bajnok szupersztárt, aki 1985-ben is ott volt a nyugati kezdőcsapatban az All-Star gálán, és vele kezdődött az All-NBA First Team összeállítása is. Az 1985-ös rájátszás során 19 mérkőzésen 15.2-es asszisztátlagot produkált, ami karrierje legmagasabb mutatója volt ilyen téren, és három tripla-duplát is összehozott, ebből kettőt a döntőben, a negyedik és a hatodik meccsen.

Earl Jones. A center Jones a Lakers első körös kiválasztottja volt az 1984-es drafton, de egészen nyúlfarknyi karrier jutott csak neki az NBA-ben. A Lakersnél mindössze két alapszakasz-meccsen lépett pályára, pontot nem szerzett, majd eltörte a lábát, és az idénye véget ért. A Lakers 1985 októberében továbbpasszolta őt a San Antoniónak, de a Spursnél egyetlen meccset sem játszott, a Milwaukee adott neki szerződést 1986 januárjában, itteni 12 mérkőzése egyben NBA-pályafutása zárását is jelentette.

Mitch Kupchak. Miután 1983 őszén visszatért a pályára közel két évvel korábbi borzalmas térdsérüléséből, Kupchak még három idényen át a Lakers hasznos csere-magasembere tudott maradni, akinek a feladata a piszkos munka elvégzése, lepattanókért való verekedés volt főleg. Az 1986-os rájátszás után vonult vissza (utolsó meccséről, az 1986-os nyugati főcsoportdöntő ötödik találkozójáról kiállították, miután összeverekedett Hakeem Olajuwonnal), majd egyből a Lakers vezetőségéhez csatlakozott, és Jerry West asszisztense lett. Miután West 2000-ben elhagyta a csapatot, Kupchak lett az első számú döntéshozó a Lakers háza táján, és mint GM az ő nevéhez fűződik a 2003-as sikertelen szupercsapat-kísérlet Karl Malone és Gary Payton leigazolásával, Shaquille O'Neal elcserélése a Miamihoz 2004-ben, a 2008-as Pau Gasol-csere és az azt követő újabb két bajnoki cím Kobe Bryant vezetésével, a hírhedt 2011-es, megvétózott Chris Paul-csere, és egy újabb, még sikertelenebb szupercsapat-kísérlet 2012-ben Dwight Howard és Steve Nash megszerzésével. Kupchaket 2017 februárjában, volt csapattársa, Magic Johnson hatalomátvételének következtében menesztette pozíciójából a Lakers.

Ronnie Lester. A Chicago Bullstól érkezett a Lakershez 1984-ben a csereirányító Lester, aki karrierje addigi négy idényét egyaránt Chicagóban töltötte. Los Angelesben két év alatt összesen 59 alapszakasz-mérkőzést játszott, átlag nyolc perc játékidővel. 1986-ban állandó térdsérülései miatt visszavonult, és ezt követően akárcsak volt csapattársa, Mitch Kupchak, Lester is évtizedeken át a Lakers vezetőségében dolgozott, 1987-től mint játékos-megfigyelő, majd Kupchak alatt mint GM-helyettes. 2011-ben, 24 év után távozott pozíciójából, 2013 és 2015 között a Phoenix Sunsnál is volt játékos-megfigyelő.

Bob McAdoo. Az egykori MVP és többszörös pontkirály 1981-es érkezése óta a liga egyik legkiválóbb hatodik embereként segítette a Lakerst, és 1982 után másodszorra ünnepelhetett bajnoki címet a csapattal. A 33 éves McAdoo meccsenkénti húsz perc alatt még bőven jó volt 10-11 pontra 1984/85-ben, a következő idénytől a fiatalítás irányába elmozduló Lakers azonban nem tartotta meg az 1985 nyarán szabadügynökké váló dobógépet, aki egészen 1986 januárjáig nem talált magának újabb csapatot, végül a Philadelphia 76ers igazolta le, itt játszotta NBA-karrierje utolsó meccseit. A tizennégy idény alatt közel tizenkilencezer pontot szerző McAdoo ugyan többé nem kapott szerepet az NBA-ben, de közel sem fejeződött még be pályafutása, hiszen még hét évig, egészen 41 éves koráig játszott ezután Olaszországban, kiemelkedő sikereket elérve (volt olasz bajnok, és kétszer is megnyerte az Euroligát, pontosabban annak elődjét az Olimpia Milano színeiben, és volt Euroliga MVP is). A Hall of Fame tagjai közé 2000-ben beiktatott McAdoo visszavonulása után közel két évtizedig a Miami Heat segédedzőjeként dolgozott (még egykori lakerses edzője, Pat Riley vitte a csapathoz a kilencvenes években), így részese lehetett a Heat 2006-os, 2012-es és 2013-as bajnoki címeinek is.

Mike McGee. A negyedéves swingman, aki már a Lakers 1982-es bajnokcsapatának is tagja volt, 10 pontos átlagolt produkált az 1984/85-ös idényben, Jamaal Wilkes sérülés miatti elveszítését követően minden korábbinál nagyobb szerep hárult rá, és a Denver elleni nyugati főcsoportdöntőben volt egy félpályás kosara. Pat Riley kedvelte az elsősorban "bench scorer"-ként használható McGee-t, így 1985 nyarán a Lakers új szerződést adott neki, egy évvel később viszont mégiscsak elváltak útjaik. Miután 1986-ban elhagyta Los Angelest, McGee 1990-ig tartó NBA-pályafutása során az Atlanta, a Sacramento, a New Jersey és a Phoenix játékosa is volt még, majd 1992-ben Venezuelában fejezte be karrierjét.

Chuck Nevitt. A 226 centiméter magas, bajuszos center inkább csak szórakoztató látványosság, mintsem használható játékos volt hosszabb-rövidebb megszakításokkal összesen 11 évet felölelő NBA-pályafutása során. Sokatmondó adat vele kapcsolatban, hogy 1982 és 1993 között összesen 155 alapszakasz-meccsen lépett pályára, mindenkori csapatai általában csak már eldőlt mérkőzések legvégén állították be, ő volt az első klasszikus „human victory cigar” az NBA történetében. Nevitt ennek ellenére bárhol is játszott, óriási népszerűségnek örvendett, köszönhetően impozáns megjelenésének és legtöbbször saját képességein és karrierjén élcelődő humorának, és magáénak tudhatja azt a kitüntető címet is, hogy ő a legmagasabb játékos, aki valaha bajnoki címet nyert az NBA-ben, miután az 1984/85-ös idényben 11 alapszakasz- és hét playoff-meccsen szerepelt a Lakers színeiben. A Lakers mellett a Houston (6 meccs 1982/83-ban, majd 46 mérkőzés 1988-1990 között), a Detroit (1985-1988, kerettag volt a Pistons 1988-ban döntőt veszítő csapatánál), a Chicago (egy tíznapos szerződése volt az 1991/92-es idényben), és a San Antonio (egyetlen meccs 1993 novemberében) játékosa volt még. Jelenleg informatikusként dolgozik.

Kurt Rambis. A népszerű bajuszos-szemüveges verőember második bajnoki címét nyerte a Lakersszel negyedik szezonjában. Rambis az idény összes mérkőzésén pályára lépett 1984/85-ben, meccsenkénti húsz perc játékideje alatt 5-6 pontot, 6-7 lepattanót és kemény emberfogást tett be a közösbe.

Byron Scott. A fiatal dobóhátvéd az 1983-as draft 1/4-es kiválasztottja volt a San Diego Clippers által, de soha nem lépett pályára a később a Lakers városi riválisává váló franchise-nál, mivel 1983 októberében a Clippers a Lakershez cserélte a játékjogát Swen Naterrel együtt Norm Nixonért és Eddie Jordanért. Scott 1984/85-ben 65-ször kapott helyt az alapszakaszban a Lakers kezdőcsapatában, meccsenként 16 pontot átlagolt, és ő volt az egész liga legpontosabb hárompontos-dobója (43,3%), a rájátszásban pedig még hatékonyabban teljesített, tizenhét pontos átlagát közel 52%-os mezőnymutatóval, és ezen belül 47,6%-os triplázással érte el.

Larry Spriggs. A hármas-négyes átmenet Spriggs 1981 és 1986 között szerepelt az NBA-ben, újoncként a Houstonnál, másodévesként a Chicagónál kapott pár meccset, majd karrierje hátralevő három szezonját a Lakersnél töltötte, az 1984/85-ös alapszakaszban 32 alkalommal a kezdőcsapatban kapott helyt. Miután kikopott a ligából, Spriggs még tíz évig játszott szerte a világban (többek között volt a Real Madrid játékosa, de szerepelt Olaszországban, Franciaországban, Argentínában és Törökországban is), karrierje 1996-ban fejeződött be. Ekkoriban egy török csapat játékosa volt, és belekeveredett egy nightclub előtti lövöldözésbe, melyben ő és egy csapattársa is súlyosan megsérült, egy harmadik személy pedig meg is halt. Akkori csapata közleménye szerint Spriggs és társai rosszkor voltak rossz helyen.

Jamaal Wilkes. A kiváló kiscsatár sajnos karrierje negyedik bajnoki címének már nem lehetett tevékeny részese, hiszen az 1984/85-ös idény kezdetén előbb James Worthy szorította ki a kezdőcsapatból, majd 1985 februárjában súlyos térdsérülést szenvedett, és a szezon hátralevő részére kidőlt, így az azévi rájátszásban nem tudott pályára lépni. A Lakers 1985 nyarán búcsút is intett a háromszoros All-Star veterán mindenesnek, aki az immáron városi rivális Clippershez szerződött egy évre, de sérüléséből nem tudott teljesen felépülni, csapata is igen gyenge volt, a nem ehhez szokott Wilkes pedig 1985 karácsonyán, miután mindössze 13 meccset játszott a Clippers mezében, bejelentette visszavonulását. A civil életben csinált ezt követően karriert magának, sikeres üzletember, motivációs előadó és pénzügyi tanácsadó vált belőle Kaliforniában. Ugyan 27 évet kellett várnia rá, de 2012-ben végül beiktatták a Hall of Fame tagjai közé, és ugyanebben az évben a Lakers is visszavonultatta 52-es számú mezét.

James Worthy. A hármas poszton igen elegánsan játszó Worthy 1982-ben az NCAA bajnoki címéig vezette a North Carolina egyetem csapatát (soraiban rajta kívül az ifjú Michael Jordannel, valamint Sam Perkinsszel), az év legjobb egyetemista játékosának választották, és nem meglepő módon ő volt az azévi NBA-draft 1/1-es kiválasztottja a bajnoki címvédő létére elsőként draftoló Lakers által (a pick egyébként a Clevelandé lett volna, de két évvel korábban a Lakershez cserélték azt). Worthy hatodik emberből 1984/85-ben vált végérvényesen a Lakers kezdőcsapatának tagjává, és az is maradt egészen 1993-ig. A későbbiekben "Big Game James" néven is futó, szemüveges Worthy karrierje első bajnoki győzelméből meccsenkénti közel 18 ponttal vette ki a részét, az 1985-ös nagydöntőben pedig volt 29, 33 és 28 pontos mérkőzése is a Boston ellen (a Lakers ezeket mind megnyerte).

Vezetőedző: Pat Riley.