1981: Larry Bird is megkezdi a címgyűjtést

Egy évvel azután, hogy Magic Johnson megnyerte első bajnoki címét a Los Angeles Lakersszel, a nyolcvanas évtized másik meghatározó szupersztárja, Larry Bird is megszerezte első aranygyűrűjét a Boston Celticsszel – egy igen fura szezon végén.

1980 nyarán az NBA korrigált egy évek óta fennálló földrajzi nonszenszt, amikor átrendezte a Konferenciák felosztását, és végre átkerült Nyugatról Keletre a Chicago Bulls és a Milwaukee Bucks, Keletről Nyugatra pedig a Houston Rockets és a San Antonio Spurs. Új csapatként mutatkozhatott be a ligában 1980/81-ben a Dallas Mavericks. Az erőviszonyok szempontjából azonban a legnagyobb változást egy játékoscsere, illetve egy sérülés eredményezte.

Az 1980-as draft előestéjén a ravasz Red Auerbach, a Boston Celtics legendás korábbi edzője és akkor épp general managere, elcserélte az 1/1-es választás jogát (amit egy korábbi cseréje eredményeképp birtokolt az amúgy az előző évben főcsoportdöntőt játszó Boston) a Golden State Warriorsszal az 1/3-as pickre, valamint a Warriors fiatal centerére, Robert Parishre. A draft harmadik választásával a Celtics Kevin McHale-t hozta el, ezzel Auerbach egy csapásra megszerzett két jövőbeli Hall of Famert, ráadásul összeállt a Bostonnál a korszak, de talán az egész NBA-történelem legképzetteb, legsokoldalúbb magasember-állománya Parish-sel, McHale-lel, Larry Birddel és Cedric „Cornbread” Maxwell-lel. A hátvédposztokon sem volt épp kutya a Celtics, többek között a korábbi pont- és gólpasszkirály Nate „Tiny” Archibald pattogtatott ott.

A Celtics 62 meccset nyert az alapszakaszban, ezzel a Keleti Főcsoport élén végzett. Legnagyobb riválisuk, az előző évi döntős,1981-ben az alapszakasz MVP-jének választott Julius Erving vezette Philadelphia 76ers a Bostonnal azonos mérleggel zárt, megerősítve keretét az időnként megfoghatatlan pontszerző újonc hátvéddel, Andrew  Toney-val. Egy újabb erő is felemelkedőben volt Keleten, a Milwaukee Bucks 60 meccset nyert, soraiban Sidney Moncrieffel, Marques Johnsonnal és Bob Lanierrel. Óriási playoff-párharcok alakultak ki mindebből, a Sixers a főcsoport-elődöntőben 4-3-ra verte a Buckst, majd a Chicagót kisöprő Celticsszel csapott össze egy gigászi konferenciadöntőben. A Philly, mely egy évvel korábban pályahátrányból verte a Bostont a keleti fináléban, és jutott a nagydöntőbe, ebben a sorozatban is 3-1-es vezetésre tett szert. Bird és Cedric Maxwell vezetésével azonban a Boston kiharcolta a hetedik meccset, amelyet (Maxwell utolsó perces sikeres pöckölésével) egyetlen ponttal megnyerve megfordította a párharcot, és 1976 utáni első nagydöntőjébe jutott be. A minden idők egyik legjobb rájátszásbeli sorozatának tartott hétmeccses csata során öt mérkőzésen is kettő vagy egy pont döntött a győztes fél javára.

Mindeközben Nyugaton a bajnoki címvédő Los Angeles Lakersnél diszharmónia ütötte fel rút fejét. Magic Johnson, az előző szezon újonc hőse egész idényben térdsérüléssel küszködött, amely miatt mindössze 37 alapszakasz-mérkőzésen tudott pályára lépni. Emellett csak egyre mélyült konfliktusa hátvédtársával, Norm Nixonnal, akivel nem nagyon fértek meg együtt a pályán. Paul Westhead vezetőedző kezdte elveszíteni az öltözőt, nagy egójú játékosai fokozatosan nőttek a fejére. A Lakers így is 54 győzelemmel zárta az alapszakaszt, második helyen az 57 sikerrel nyugati első Phoenix Suns mögött, divízió-másodikként viszont csak a harmadik kiemelést kapták így meg a rájátszásra, melynek első körében, óriási meglepetésre, kiestek a 40-42-es negatív mérleggel, hatodik helyen playoffba jutó Houston Rockets-szel szemben.

Nem ez volt az egyetlen váratlan esemény Nyugaton az 1981-es rájátszásban. Az alapszakaszban főcsoport-első Phoenix sem járt sokkal jobban a Lakersnél, ők a szintén 40-42-es negatív mérleggel playoffba jutó Kansas City Kings ellen buktak el, úgy, hogy a Kings az első körben már végrehajtott egy bravúrt a Portland legyőzésével. És az őrületnek még nem volt vége, a Rockets ugyanis a Lakers búcsúztatása után a második körben 4-3-ra legyőzte és kiejtette a második kiemelt, George Gervin vezetésével 52 alapszakasz-meccset nyerő San Antonio Spurst is. Ezzel a történelem során először és mindmáig utoljára, két negatív mérleggel bíró csapat játszhatott főcsoportdöntőt a Rockets és a Kings személyében! A sorozatot a Rockets nyerte 4-1-re, ezzel a franchise történetében először bejutott a nagydöntőbe. 1959 után másodszorra fordult elő (és azóta egyszer sem), hogy egy csapat negatív alapszakasz-mérleggel kvalifikálta magát a fináléba.

Mindezek ellenére a Rockets nem volt egy kutyaütő alakulat, hiszen náluk játszott a liga lepattanókirálya, a center Moses Malone, és legjobb büntetődobója, a mindössze 175 centis scorer, Calvin Murphy (aki a Spurs elleni sorozat hetedik meccsén szerzett 42 pontjával megnyerte lényegében a párharcot a Houstonnak), a sokoldalú, kiválóan védekező swingman, Robert Reid, valamint az utolsó szezonját futó, franchise-legenda magasember, a későbbi Rockets-edző Rudy Tomjanovich is. Bár soha nem volt még ekkora különbség alapszakasz-mérleg alapján a két döntős ellenfél között (22 győzelem), a Rockets nem félt a Bostontól, sőt, a sosem bőbeszédűségéről és artikuláltságáról híres Moses Malone egyenesen „suttyóknak” minősítette a Celticst a párharc előtt.

Moses Malone kosárra dob Parish, Maxwell és Bird között

Malone jóslatának megfelelően a Rockets keményen odalépett a Celticsnek az első mérkőzésen, sokáig, még a negyedik negyed második felében is előnyben voltak a Boston otthonában. 87-84-es houstoni vezetésnél Larry Bird próbálkozott egy tempódobással. A labda még bőven a levegőben volt, ám Bird már tudta, hogy a dobás nem lesz jó, így őrült sebességgel rohant a saját lepattanójáért. Meg is szerezte azt, a lendülettől kizuhant az alapvonalon túlra, ám még a levegőben képes volt jobb kezéből a balba áttenni a labdát, és kosarat szerezni. Bird karrierjének egyik leghíresebb találata lett ez, amely a Bostont is lendületbe hozta, végül 98-95 arányban behúzták az első találkozót (1-0). Bird 18 ponttal, 21 lepattanóval és 9 gólpasszal zárt. Ez sem szegte ugyanakkor a kedvét a Houstonnak, a 31 pontos, 15 lepattanós Malone vezetésével a második meccsen már nem engedték ki a kezükből a győzelmet. Ez a találkozó is igen szoros volt, és végül Allen Leavell cserejátékos kosara döntött a Rockets javára, akik így kiegyenlítettek (90-92, 1-1).

Újabb tömegjelenet, ezúttal Cedrix Maxwell támadja a gyűrűt Malone és Mike Dunleavy ellenében

Újonnan szerzett pályaelőnyével nem tudott jól sáfárkodni a Houston, a harmadik összecsapáson, hazai pályán óriási pofonba szaladtak bele. Malone ugyan megint dupla-duplázott, Robert Reid pedig mindössze nyolc pontig engedte jutni Birdöt, de a Rockets csapatszinten siralmasan dobott, mindössze 71 egységet tudtak összekaparni. Cedric Maxwell 19, Chris Ford 17 pontot ért el a Bostonnál, és azért Bird is hozzátett 13 lepattanót és tíz gólpasszt, a Celtics könnyedén nyert (71-93, 2-1). A negyedik meccsen aztán váratlanul megszórta magát idősb Mike Dunleavy houstoni hátvéd, aki 28 pontot termelt, mellette Moses Malone is összerakott egy újabb erős dupla-duplát (24-22), a Rockets így hát újfent kiegyenlített (91-86), úgy, hogy mindössze hat emberrel játszották végig a meccset. Larry Bird ismét csak nyolc egységig jutott Reid szorításában, a 24 pontot és 14 lepattanót jegyző Maxwell most nem tudott segíteni, így hát 2-2-ről folytathatták a felek Bostonban.

Larry Bird próbál elhúzni Robert Reid mellett

A Rockets ismét önbizalomtól eltelve várta a következő összecsapást (a trash talkot kissé túltoló Moses Malone például azt mondta az ötödik meccs előtt, hogy szülővárosa, a Virginia állambeli Petersburg utcáin játszó random arcokból jobb csapatot rak össze, mint a Celtics), hogy aztán ott még nagyobb verést kapjanak, mind a harmadik találkozón. Már az első negyed végén tizenöt pontos hátrányban voltak, végül huszonkilenccel kaptak ki a Bostontól (109-80, 3-2). Történt mindez annak ellenére, hogy Larry Bird továbbra is szenvedett a dobásával (bár két gólpassz híján tripla-duplát produkált), de Cedric Maxwellt ezúttal sem tudta tartani a Houston (28 pont, 15 lepattanó). A hatodik találkozón jobban bírta a tempót, de a végére elfáradt a Rockets, ráadásul Bird végre megtalálta dobóformáját: 27 pontjával újra a Celtics legjobb dobója volt, Maxwell, Parish, Tiny Archibald és Chris Ford is elérte a tízet, a Robert Reid-Moses Malone párosnak pedig ezúttal senki nem tudott érdemi segítséget nyújtani. A Boston győzött Houstonban (91-102), és ezzel, immáron tizennegyedik alkalommal, bajnok lett. Cedric Maxwellt választották a döntő Legértékesebb Játékosává.

Álló sor: K.C. Jones segédedző, Wayne Kreklow (1981 januárjában elküldték, így a bajnokcsapatnak már nem volt tagja), M.L. Carr, Rick Robey, Robert Parish, Kevin McHale, Eric Fernsten, Gerald Henderson, Jimmy Rodgers segédedző, Ray Melchiorre erőnléti edző.
Ülő sor: Chris Ford, Cedric Maxwell, Red Auerbach GM, Bill Fitch vezetőedző, Harry Mangurian tulajdonos, Larry Bird, Nate "Tiny" Archibald.

Nate "Tiny" Archibald. A 185 centi magas bronxi gyerek, Nate "Tiny" Archibald a mai napig egyedülálló módon egyazon idényben volt a liga legjobb pontszerzője és gólpasszadója, az 1972/73-as szezonban a Kansas City-Omaha Kings színeiben (34.0 pont, 11.4 gólpassz meccsenként). Archibald harmadik NBA-szezonját futotta ekkor az őt 1970-ben a második körben draftoló, akkor még Cincinnati Royals névre hallgató franchise színeiben, ahol már másodévesként 28.2 pontot átlagolt, 1973-ban pedig a fenti rekord felállítása mellett All-Star, és az All-NBA First Team tagja is volt. Bár e vívmányát tekinthetjük a "kiemelkedő statisztikák egy gyenge csapatban" jelenség legkiugróbb példájának is (a Royals/Kings Tiny első négy idénye során egyszer sem jutott rájátszásba), a villámgyors scorer Archibald így is helyet követel magának kora legjobb hátvédjei közt. Az 1973/74-es idényben egy Achilles-sérülés hátráltatta ugyan, de ezután még két újabb All-Star szezont produkált a Kings színeiben, majd 1976-ban az ABA-ből frissen a ligába került New York Nets igazolta le. A Nets ővele próbálta pótolni elkótyavetyélt szupersztárját, Julius Ervinget, de Tiny mindössze 34 meccset tudott játszani szülővárosa csapatában, majd elszakította problémás Achillesét, és a teljes 1977/78-as idényt kihagyta, miközben a Nets a Buffalo Braves-hez cserélte. Buffalóban egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára, innét cserélték 1978-ban a Celticshez, ahol csapnivalóan sikerült első idénye (1978/79) után a visszavonuláson gondolkodott. Larry Bird érkezése azonban mindent megváltoztatott, Archibald klasszikus játékmesterként született újjá Bostonban, 1980-tól 1982-ig minden évben a liga legjobb gólpasszadói közt volt ismét, és mindhárom All-Star meccsen felléphetett (sőt, az 1981-es mérkőzésnek ő lett az MVP-je). Tiny 1983-ig játszott Bostonban, utolsó szezonját a Milwaukee-nál töltötte, végül 1984-ben fejezte be a játékot. 1991-ben beiktatták a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé választották.

Larry Bird. A Magic-Bird hatalomátvétel két év alatt lezajlott, egy évvel nagy ellenlábasa, Magic Johnson első címe után Larry Bird is megszerezte első aranygyűrűjét. A másodéves Bird az alapszakaszban 21 pontot, 11 lepattanót és 5.5 gólpasszt, a rájátszásban pedig 22 pontot, 14 lepattanót és 6 asszisztot átlagolt meccsenként 1980/81-ben. A 206 centi magas, a játék minden elemében kiemelkedő Bird elsősorban hármas és négyes poszton szerepelt karrierje során, ugyanakkor irányító módjára tudta szervezni a játékot, híres volt arról a képességéről, hogy még azelőtt képes volt meglátni, mire készül az ellenfél, mielőtt az ellenfél tudta volna, így, bár nem volt túl gyors, Bird mégis kiemelkedő védőnek számított, rengeteg labdát szerzett, és kiválóan lepattanózott. Támadásban mind mezőnyből, mind a büntetővonalról rendkívüli hatékonysággal dolgozott, még úgy is, hogy akárcsak mint kortársai zöme, kezdetben ő sem nagyon szerette a hárompontos-dobást, csak karrierje dereka táján vált megbízható tripladobóvá. Bár a Celtics minden bizonnyal nélküle nem nyerte volna meg az 1981-es bajnoki címet, a döntőben mutatott gyenge dobóformája lehetővé tette, hogy csapattársa, Cedric Maxwell elhappolja előle a Finals MVP-trófeát.

M.L. Carr. Az ABA-veterán Carr még a rivális ligában kezdte profi pályafutását, amely döcögve indult be, az őt 1973-ban ledraftoló Kentucky Colonels ugyanis még az azévi ABA-előszezon során kitette keretéből, Carr pedig Izraelben és Görögországban játszott két évig. 1975-ben sikerült neki az áttörés, 1975/76-ban az ABA-ben a Spirits of St. Louis játékosa volt, majd az ABA megszűnését követően a Detroit Pistonsnál folytatta. A Celtics azt követően szerezte meg Carrt 1979-ben, hogy a Pistons színeiben karriercsúcsot jelentő 18.7 pontot, 7.4 lepattanót és 2.5 labdaszerzést átlagolt az 1978/79-es idényben, legutóbbi kategóriában ezzel vezette a ligát, és bekerült az All-Defensive Second Team soraiba. A kiválóan védekező kiscsatár a Celticsnél inkább már csak mint cserejátékos, de mint fontos kiegészítő ember volt részese két bajnoki címnek (1981, 1984).

Terry Duerod. A csere-swingman a Detroitnál volt újonc 1978/79-ben, onnét Dallason keresztül érkezett Bostonba az 1980/81-es idény közepette, ahol aztán harminckettő alapszakasz- és tíz playoff-meccsen kapott pár perces szerepet a bajnoki menetelés közepette. Több forrás is megerősíti ugyanakkor, hogy Duerod így is közönségkedvenccé vált a Boston Gardenben, amikor egy 1981 januári, rég eldőlt győztes meccs utolsó perceiben zsinórban öt dobását értékesítette, lázba hozva ezzel a közönséget, akik ezt követően minden pályára lépését hangos "Dooooo!" felkiáltásokkal ünnepelték. Terry a Celtics játékosa volt a következő, 1981/82-es idényben is, elenyésző jelentőséggel, majd 1982 októbere és novembere között rövid ideig a Golden State alkalmazásában állt. Olaszországi és Fülöp-szigeteki kitérő után fejezte be karrierjét, majd 27 évig Detroitban dolgozott tűzoltóként. Szomorú update (2020.11.14.): Terry Duerod 64 éves korában, súlyos betegség következtében 2020. november 13-án elhunyt.

Eric Fernsten. A cserecenter megjárta Clevelandet és Chicagót, majd egy darabig Belgiumban, aztán két évig Olaszországban játszott, mielőtt 1979-ben leigazolta volna a Celtics. Fernsten három idényt töltött Bostonban, 1981-ben játékideje átlagosan hat perc volt, a rájátszásban nyolc meccsen szerzett összesen két pontot. Pár viszonylag ritkán került pályára, kortársai visszaemlékezései szerint egy kimondottan szorgalmas, hajtós játékos volt, aki edzéseken is mindig odatette magát, és ha nagy ritkán beállt, mindig lehetett rá számítani. E jó tulajdonsága ellenére csúnya véget ért karrierje a Celticsnél, ugyanis a Boston 1982-ben úgy tette szabadlistára, hogy tudta, Fernsten egy sérv miatt játékra alkalmatlan állapotban van, és nem fog tudni így új csapatot találni magának. Fernsten be is perelte emiatt a Celticst (végül Red Auerbach felajánlott neki egy meghívót a Boston 1983-as edzőtáborába, de Fernsten nem fogadta el). Egy újabb egy éves olaszországi kiküldetés után 1983/84-ben a New York Knicks színeiben szerepelt utoljára az NBA-ben.

Chris Ford. A veterán dobóhátvéd már 1972 óta koptatta az NBA parkettjeit, mint több csapattársa az 1981-es Celticsnél, ő is a Detroitnál kezdte karrierjét, ahol hat évet húzott le, majd az 1978/79-es szezon elején a Pistons Bostonba cserélte. Ford volt többnyire Nate "Tiny" Archibald párja kettes poszton a Celtics kezdőötösében 1979 és 1982 között, ilyen minőségében pedig egy történelmi tett fűződik a nevéhez, ő dobta be ugyanis a ligatörténet legelső hárompontos kosarát 1979 októberében. 1982-es visszavonulása után még tizenhárom évig a Celtics kötelékében maradt, 1990-ig segédedzőként, majd 1995-ig vezetőedzőként szolgálta a klubot, így edzői minőségében még két bajnoki címet (1984, 1986) nyert a Keltákkal. Miután távozott Bostonból, volt még a Milwaukee Bucks (1996-98) és a Los Angeles Clippers (1998-2000) vezetőedzője is, de e csapatokkal nem sok sikert könyvelhetett el, utoljára a Philadelphia 76ersnél edzősködött megbízott minőségben a 2003/04-es idényben. A Sixersnél játékos-megfigyelőként, a New York Knicksnél "tanácsadóként" dolgozott aztán még a későbbiekben. Szomorú update (2024. május): Ford 2023. január 17-én szívrohamot kapott és meghalt. 74 éves volt.

Gerald Henderson Sr. Az egészen a közelmúltig NBA-játékos Gerald Henderson Jr. (Charlotte, Portland, az előző idényben Philadelphia) édesapja, az idősb Gerald egy remekül védekező hátvéd volt, aki tizenhárom szezont töltött a ligában, és kiegészítő emberként három bajnokcsapatnak is tagja lehetett. Henderson karrierje, több csapattársához hasonlóan, döcögősen indult, az 1978-as draft harmadik körében a San Antonio választotta ki, de sohasem lépett pályára a Spursnél, egy alsóbb rangú ligában szerepelt az 1978/79-es idényben, majd 1979 nyarán leigazolta a Celtics, ahol sikerült bizonyítania. Második szezonjában, 1980/81-ben átlag húsz percet töltött a pályán, 7.8 pont és 2.6 gólpassz volt a meccsenkénti teljesítménye. A Celtics következő, 1984-es győzelme alkalmával aztán jóval jelentősebb szerep hárult rá, de erről majd a maga idejében.

Cedric Maxwell. Bár a nyolcvanas évtized Celtics-dinasztiáját általában a Bird-McHale-Parish trióval szokás azonosítani, a "Nagy Hármas" első két bajnoki címe jó eséllyel nem születhetett volna meg Cedric "Cornbread" Maxwell nélkül. A Celticshez az 1977-es draft alkalmával érkező Maxwell kiváló pontszerző és lepattanózó volt, elsősorban a palánk alatt és annak közvetlen környékén volt elemében, ahonnan számtalan változatos módon képes volt a kosárba juttatni a labdát, remekül kiegészítve így a Celtics többi, távolabbi dobásokra specializálódott pontfelelősét, elsősorban Larry Birdöt. Ennek ellenére Birddel nem ápolt különösebben baráti viszonyt az öntörvényű Maxwell, nem esett jól neki, amikor az 1981-es nagydöntő után bostoni újságírók azt hangoztatták, hogy inkább Bird érdemelte volna meg a Finals MVP-díjat Maxwell helyett. A nagy mókamester "Cornbread" nem mindig átgondolt nyilatkozataival rendszeresen kiakasztotta egyébként is a bostoni médiát, így pályán kívüli megítélése egész pályafutása alatt ambivalens volt, de a pályán mindig odatette magát, ha szükség volt rá, így például az 1984-es nagydöntőben is, de erről majd a maga idejében.

Kevin McHale. A minnesotai születésű és a helyi egyetemen pallérozódó McHale újoncként egyből bajnoki címet ünnepelhetett Bostonban, pedig ekkor még csak időnként villantotta fel azon képességeit, melyek okán minden idők tán legképzettebb, legfineszesebb négyes poszton játszó NBA-játékosa vált belőle. Az 1980-as előszezonban McHale hosszú ideig nem volt hajlandó aláírni újoncszerződését, több pénzt követelve, de végül aztán megegyezett a Celticsszel, és mind a 82 alapszakasz-meccsen pályára lépett, tíz pontot átlagolt mérkőzésenként és bekerült az All-Rookie First Team soraiba. Rendkívül hosszú karjaival, gyorsaságával és ütemérzékével mind támadásban, mind védekezésben gyakran jelentett megoldhatatlan feladatot ellenfeleinek, és már az 1981-es rájátszásban letette a névjegyét, amikor a Philadelphia elleni főcsoportdöntő hatodik meccsén kulcsfontosságú blokkot jegyzett Andrew Toney ellen a mérkőzés utolsó percében, megőrizve így a Celtics egypontos előnyét.

Robert Parish. Az 1980/81-ben ötödik idényét játszó, és első alkalommal az All-Star meccsre is meghívott Parish korának egyik legkiválóbb centere volt, szokatlan képességekkel: 213 centis magassága ellenére rendkívüli sebességgel bírt, gyakorta fejezett be a pályán végigrohanva gyorsindításokat, szokatlanul magas ívű, emiatt gyakorlatilag blokkolhatatlan dobásával pedig középtávolról is igen magas százalékkal szórta a kosarakat, de a büntetővonalon sem remegett meg a keze. Emellett Parish híres volt még sztoikus nyugalmáról, mindig megfontolt, szótlan természetéről (ezért is ragasztotta rá Cedric Maxwell a "Chief", azaz a "Főnök" becenevet a Száll a kakukk fészkére című film és regény egyik fontos karaktere, a hasonló tulajdonságokkal bíró Bromden indián törzsfőnök nyomán), nehéz is elképzelni, hogy Bostonba érkezése előtt a bukdácsoló Golden State játékosaként inkább egy örökké elégedetlen, hepciáskodó fiatalként tartották őt számon. A Celticsnél azonban megtalálta a számára tökéletes csapatot és közösséget, és végül minden idők legtöbb NBA-meccset játszó játékosa vált belőle.

Rick Robey. Parish cseréje volt centerposzton 1980/81-ben az Indiana Pacers által az 1978-as drafton 1/3-asként kiválasztott Robey. Nagy várakozásokkal érkezett a ligába az 1978-as NCAA-bajnok Kentucky egykori sztárja, ám aztán mindössze fél szezon után továbbadta a Pacers a Bostonnak 1979 januárjában. A Celticsnél megbízható cserejátékosként funkcionált, és bár korabeli beszámolók szerint ő volt Larry Bird legjobb barátja a csapatnál, a Boston 1983-ban a Phoenix Sunshoz cserélte a védekező-specialista sztárhátvédért, Dennis Johnsonért. Robey Phoenixben már nem sok sót evett meg, sokat volt sérült, végül 1986-ban, harminc évesen visszavonult. Szülőföldjén, Kentucky államban a mai napig megbecsült ingatlanközvetítőként dolgozik.

Vezetőedző: Bill Fitch. Az egykori tengerészgyalogsági kiképzőtiszt, Fitch 1970-ben kezdte edzői pályafutását a ligában, amikor őt nevezték ki az újonnan létrejött Cleveland Cavaliers kispadjára. Legnagyobb sikere a csapattal az 1976-os főcsoportdöntő volt, ebben az évben az Év Edzője díjat is megkapta. Egészen 1979-ig Clevelandben dolgozott, majd a játékos-edző Dave Cowenstől átvette a Boston Celtics irányítását Larry Bird újoncévében, és karrierje során másodjára is az Év Edzőjévé választották 1980-ban. Pályafutása egyetlen bajnoki címe az 1981-es, miután a Celtics a következő két idényben nem tudta visszaverekedni magát a nagydöntőbe, Fitch 1983-ban távozott és a Houston Rockets edzője lett. A Ralph Sampson és a fiatal Akeem Olajuwon köré épített Rockets 1986-ban az 1981-es finálé visszavágóját vívhatta Fitch volt csapata, a Celtics ellen, de ismét a bostoniak nyertek. Hasonló sikereket karrierje hátralevő éveiben már nem tudott elérni a veterán tréner, aki a houstoni évek után ült még a New Jersey Nets (1989-92) és a Los Angeles Clippers (1994-98) kispadján is. 1996-ban beválasztották minden idők tíz legjobb NBA-edzője közé. Szomorú update (2022.03.30.): Fitch 2022. február 2-án, 89 éves korában elhunyt.

Nélkülük megy tovább az NBA

A napokban kezdetét vette az NBA 2017/18-as idénye. Ugyan az idei offszezonban nem láthattunk akkora „őrségváltást”, mint egy évvel korábban, Kobe Bryant, Tim Duncan és Kevin Garnett visszavonulásakor, így is számtalan ismert név, közkedvelt vagy épp megosztó karakter távozott ezen a nyáron az NBA színpadáról, és lett ezáltal az NBA-történelem része.

A legnagyobb nevű visszavonulónk a szezon végi búcsúját már tavaly ősszel bejelentő egykori Boston Celtics-ikon, Paul Pierce. A „The Truth” becenevű kiscsatár az 1998-as draft tizedik kiválasztottjaként került a Celticshez, ahol tizenöt idényt lehúzva vált klublegendává, tízszer volt All-Star, négy All-NBA csapatba (Third Team: 2002, 2003, 2008, Second Team: 2009) választották be, és ő volt a csapatkapitánya a Ray Allen és Kevin Garnett megszerzésével összeállt első modernkori „Big Three” által fémjelzett, 2008-as bajnok Boston Celticsnek. A 2008-as, ősellenség Lakers elleni nagydöntő első meccsén térdsérülése után a pályát tolószékben elhagyó, majd aztán a saját lábán a mérkőzésbe visszatérő Pierce a finálé MVP-díját is megkapta. 2013-ban hagyta el az újjáépítésbe kezdő Bostont, Garnett-tel együtt a Brooklyn Netshez cserélték egy máig vitatott, komoly szakirodalommal és következményekkel bíró ügylet keretében, de csak egyetlen idényt töltött a Netsnél, 2014-ben a Brooklynt, majd 2015-ben már a Washingtont segítette playoff-szerepléshez. Ugyan ezekben a rájátszásokban még meccsnyerő kosarakat dobált, leggyakrabban a Toronto Raptors ellen, miután 2015-ben volt bostoni edzője, Doc Rivers hívására a Los Angeles Clippershez igazolt, látványosan leeresztett, utolsó két idényében inkább már csak utazó kabalafigurája volt csapatának. Idén nyáron egynapos szerződést írt alá a Bostonnal, hogy hivatalosan is Celtics-játékosként vonulhasson vissza. Több mint huszonhatezer dobott ponttal (26397, 19.7-es karrierátlag) távozik.

A fent érintőlegesen említett, elfuserált brooklyni szupercsapat-kísérlet egyik kulcsfigurája volt Deron Williams, a 2005-ös draft 1/3-as kiválasztottja, aki az előző évtized során az eggyel utána draftolt Chris Paullal együtt a liga legreményteljesebb fiatal irányítójának számított. Williams a Utah Jazz színeiben játszva már második idényében, 2007-ben a nyugati főcsoportdöntőig jutott, és ugyan ilyen magasságokat elérnie később már nem sikerült a Jazz-zel, így is sorozatban 54, 48 és 53 győzelmes idényeket produkáltak. A 2010/11-es szezonban aztán Williams hosszasan dokumentált összetűzésbe keveredett a Jazz-edzőlegenda Jerry Sloannal, aminek az lett a vége, hogy mindketten távoztak a csapattól, Sloan 23 év után lemondott, Williamst a New Jersey Netshez cserélték. A Netsnél volt még három statisztikailag kiváló szezonja, de a rájátszásba csak 2013-ban, a Nets Brooklynba költözése után tudtak először bejutni, majd érkezett Paul Pierce és Kevin Garnett, és velük a bajnoki álmodozásokkal indított, de aztán második körös playoff-búcsút hozó 2014-es rájátszás. Ekkorra már több helyütt cikkeztek az ingadozó teljesítményt nyújtó, és sokat is sérült Williams problémáiról, állítólag rosszul viselte a Brooklynban rá nehezedő nyomást és figyelmet. 2015 nyarán a Nets kivásárolta, ő pedig szülővárosa csapatához, a Dallashoz írt alá, ahonnan idén tavasszal, újabb kivásárlást követően került csereirányítóként a bajnoki döntőbe jutó Clevelandhez. A Cavs mezében borzasztó teljesítményt nyújtott az idei nagydöntőben, azóta szabadügynök. Ha többé nem látjuk a pályán, úgy a négyszeres All-Star, kétszeres olimpiai bajnok (2008, 2012) irányító karrierjét 13804 ponttal (17.2) és 6819 gólpasszal (8.5) fejezi be.

Bár nem is olyan rég azt nyilatkozta, hogy képes lenne még 4-5 évet játszani az NBA-ben, az új szezonra már nem kapott szerződést a Lakerstől Metta World Peace, így minden bizonnyal végleg búcsút kell intenünk az elmúlt két évtized egyik legszórakoztatóbb, egyben legbotrányosabb játékosának. Az eredetileg Ron Artest névre hallgató kiscsatárt még 1999-ben a Chicago Bulls draftolta, nevet az Indiana Pacershez kerülve szerzett igazán magának, ahol 2004-ven az Év Védőjátékosa lett, és egy igazán ütőképes csapat vezéralakjának számított, ám a Pacers bajnoki álmait a 2004 novemberi, „Malice at the Palace” néven elhíresült nézőtéri szurkoló-verése, és az azt követően rá, valamint a Pacers egyéb kulcsjátékosaira kiszabott eltiltások egy csapásra szertefoszlatták. Az esetből a ligatörténet egyik legnagyobb botránya lett, és örökre összefonódott Artest megítélésével. Később játszott Sacramentóban (tagja volt a franchise története eddigi utolsó rájátszásba jutó együttesének 2006-ban) és Houstonban, majd amikor 2009 nyarán szabadügynökként a bajnoki címvédő Lakers leigazolta, a Lakers-szurkolók aggályaikat fejezték ki, hogy a balhés játékos majd megbontja a csapategységet. Artest azonban nem csak, hogy kiválóan beilleszkedett, remekül is játszott, ráadásul ő dobta a mindent eldöntő hárompontost a 2010-es Boston elleni nagydöntő hetedik meccsén, amelynek karrierje egyetlen bajnoki címét köszönhette. 2013-ig szerepelt a Lakersnél, majd egy balul sikerült New York-i kitérő után Kínába és Olaszországba ment játszani a 2014/15-ös idényben. A nevét 2011-ben hivatalosan is Metta World Peace-re változtató csodabogár az utóbbi két szezon alkalmával mindkétszer az előidény során vívta ki a csapattagságot, és szolgált veterán mentorként a Lakersnél. Tizenhét év alatt 13058 pontot dobott az NBA-ben.

Csapat nélkül éri az új szezon kezdete Monta Ellist, akit a Golden State Warriors a 2005-ös draft második körében húzott ki, majd második idényében ő lett a liga Legtöbbet Fejlődött Játékosa és a tizenhárom év után először rájátszásba jutó "We Believe" Warriors hatodik embereként nagy szerepe volt a gárda valószínűtlen playoff-sikerében. A nyolcadik kiemeltként az első helyezett Dallast kiütő Warriors aztán rövidesen széthullott, az akkori vezetőség Ellis köré kívánta építeni a jövő csapatát, és 2008 nyarán hatéves szerződést kötöttek vele. Ezt Ellis úgy ünnepelte meg, hogy súlyos motorbalesetet szenvedett, amelyben szétzúzta a bal bokáját, ráadásul első körben azt hazudta a Warriorsnak, hogy edzés közben sérült meg. A botrány ugyan elült, és Ellis egészségesen vissza tudott térni a 2008/09-es idényben, de a Golden State nem jutott a rájátszás közelébe a következő években, végül Ellist 2012-ben a Milwaukee-hoz cserélték Andrew Bogutért, hogy a gárda két fiatal hátvédjének, Steph Currynek és Klay Thompsonnak több tere legyen a fejlődésre. Ellis a Bucksnál Brandon Jennings-szel alkotott dinamikus párost, 2013-ban a rájátszásba jutottak, majd Ellis szabadügynökké vált, és a Dallashoz igazolt, ahol mindkét idényében playoff-csapat tagja lehetett. 2015 nyarán még négy éves szerződést kapott az Indianától, de legutóbbi szezonja kifejezetten rosszul sikerült a Pacersnél, kiszorult a kezdőcsapatból, majd idén nyáron az újjáépítésbe fogó Indiana kivásárolta a szerződése hátralevő két évét. Hacsak február környékén egy veterán scorerre ácsingózó bajnokaspiráns nem ad újabb lehetőséget Ellisnek, úgy NBA-karrierjét 14858 dobott ponttal (17.8 meccsenként) zárja.

Volt a Monta Ellis-féle, és a Steph Curry vezette Golden State játékosa is az a David Lee, aki szintén nem talált csapatot magának az idei offszezonban, miután az előző idényben a Spursnél volt cserejátékos. Lee a sötét Isiah Thomas-éra kevés pozitív meglepetéseinek egyike volt a New York Knicksnél, a 2005-ben az első kör utolsó pickjével kiválasztott magasember három New York-i szezonjában is dupla-duplát átlagolt, 2010-ben pedig kilenc év után első Knicks-játékosként All-Star volt. Ebben az évben szerződött a Warriorshoz, ahol 2012/13-ban futotta legjobb idényét, ismét All-Star lehetett, és az All-NBA Third Team soraiba is bekerült, a GSW pedig ekkor jutott hat év után először újra a rájátszásba. Ugyan Lee volt egyértelműen a Warriors kezdő négyese Mark Jackson edzősége idején, a Warriors mai diadalmenetéhez tán mégis azzal járult hozzá leginkább, hogy a 2014/15-ös szezon kezdetén sérülés miatt kidőlt, ez tette lehetővé, hogy az új edző, Steve Kerr beépítse a csapatba Lee helyére Draymond Greent. Lee cserejátékosként így is tagja lehetett a 2015-ben bajnokságot nyerő Warriorsnak, azóta pedig viselte a Boston, a Dallas és a San Antonio mezét is. Tizenkét NBA-idénye alatt Lee 11232 pontot dobott (13.5) és 7320 lepattanót szedett (8.8).

Bár nem volt könnyű észrevenni, tény, hogy még az előző szezonban is aktív NBA-játékosnak számított a Denvernél számlált 20 lejátszott meccsével a kétszeres bajnok triplagyáros, Mike Miller. A kollektív emlékezet által az elmúlt húsz év legsilányabb felhozatalának tartott 2000-es drafton az Orlando Magic által elhozott Miller 2001-ben az Év Újonca volt, 2006-ban a Memphis játékosaként megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját, a Washington színeiben 2009/10-ben karriercsúcsot jelentő 48%-kal triplázott, majd LeBron James oldalán két bajnoki címet nyert a Miami Heattel 2012-ben és 2013-ban. A 2012-es döntő ötödik meccsén dobott hét triplája NBA-rekord cserejátékosok által a döntőben dobott hárompontosok kategóriájában. A Heat, James nagy bánatára, anyagi okok miatt vált meg tőle 2013-ban, Miller pedig ezt követően volt ismét a Memphis, újra James oldalán a Cleveland, a legutóbbi két szezonban pedig a Denver játékosa is, de pályára már csak elvétve került. Tizenhét NBA-szezonja során több mint ezer meccset játszott, 10973 pontot dobott, 1590 sikeres hárompontossal.

Hazatért Franciaországba, és ezzel valószínűleg végleg távozott az NBA-ből Boris Diaw. A francia magasember az Atlantánál kezdte karrierjét 2003-ban, a 2005/06-os szezon hozta meg számára az áttörést, amikor a Phoenix Sunsnál a sérült Amar’e Stoudemire helyét átvéve kiváló szezont futott, megkapta a Legtöbbet Fejlődött Játékos díját, és a főcsoportdöntőig jutott a Mike D’Antoni - Steve Nash féle „Seven Seconds or Less” csapattal. A kimondottan mindenhez értő, „all-around” bedobó Phoenix után a Charlotte Bobcats alkalmazásába került (tagja volt a franchise első playoff-szereplését kivívó 2009/10-es gárdának), majd 2012-ben érkezett San Antonióba, ahol már jó pár kiló túlsúllyal szerepelve is fontos rotáció-játékosa lett a 2013-ban nagydöntőt veszítő, 2014-ben pedig bajnoki címet nyerő alakulatnak. A Spursnél az öltözőszekrényébe kávégépet építtető, és szabadidejében általában Gregg Popovich társaságában borozó és szivarozó Diaw a legutóbbi szezont a Utah Jazznél töltötte, a szeptemberi Európa-bajnokság után jelentette be, hogy leszerződött a francia első osztályban szereplő Paris-Levallois csapatával.

Jellegzetes figurája volt az NBA-nek az elmúlt tizenhárom évben a bongyor hajú brazil energiabomba, Anderson Varejao. A „Wild Thing” néven is emlegetett magasember még 2004-ben volt újonc a Clevelandnél, ahol lelkes játékával, minden elvesztett labda után vetődő hozzáállásával hamar belopta magát a szurkolók szívébe. Egy pár hónapig tartó 2007-es pénzügyi vitát leszámítva Varejao jóban-rosszban kitartott a Cavs mellett, azután is a csapatnál maradt, hogy James 2010-ben lelépett Miamiba, minden egyes alkalommal visszatért a pályára, amikor súlyos sérülés miatt idő előtt be kellett fejeznie a szezont (törött csukló, elszakadt bokaszalag, tüdőembólia), kivárva, hogy James 2014-ben visszatérjen, de akkor meg az Achilles-ína szakadt el, a 2015-ös rájátszásról így lemaradt. Hűségét a Cleveland azzal hálálta meg, hogy 2016-ban a Portlandhez cserélte, hogy megszerezhesse Channing Frye-t. Varejao a Golden State-hez szerződött, akikkel vereséget szenvedett volt csapatától a 2016-os nagydöntőben. A Cleveland által felajánlott bajnoki aranygyűrűt nem fogadta el, de idén meg azért maradt le ismét a bajnoki címről, mert a Golden State még februárban kirakta a keretéből.

Varejao honfitársa, és Boris Diaw volt phoenixi csapattársa a jelenleg szintén szerződés nélkül álló Leandro Barbosa. A villámgyors hátvéd 2003 óta zajló NBA-karrierje során elsősorban a kispadról beszállva termelt pontokra szakosodott, tagja volt a Suns 2005-ben és 2006-ban főcsoportdöntőt játszó gárdájának, 2007-ben pedig megkapta a Legjobb Hatodik Ember díját, miután 18 pontot átlagolt a phoenixi cserepadról. 2010-ben a Suns a Torontóhoz cserélte, majd játszott Indianában és Bostonban is, ahol 2013 februárjában ACL-szakadást szenvedett. A Sunsnál kezdte újra NBA-karrierjét a súlyos sérülés után, és sikerült visszaküzdenie magát a ligába, olyannyira, hogy a Golden State Warriors játékosaként 2015-ben bajnok lett, és tagja volt a 2016-ban 73-9-es alapszakasz-mutatót elérő csapatnak is. A legutóbbi szezon előtt pályafutása során harmadszorra igazolt a Phoenix Sunshoz, ahonnan idén július elején került szabadlistára.

Roy Hibbert karrieríve remekül példázza, milyen komoly változások zajlottak le a ligában alig pár év alatt. A 2008-as draft alkalmával megszerzett Hibbert a Pacers színeiben 2012-ben, és még három évvel ezelőtt, 2014-ben is All-Star volt, a 218 centis óriást a liga legjobb centerei között tartották számon, aki kezdőjátékosa volt a 2013-ban és 2014-ben is keleti főcsoportdöntőig jutó Indianának. Az elmúlt pár évben ugyanakkor a hozzá hasonló, lényegében csak a gyűrű közvetlen közelében használható behemótok rövid úton használhatatlanná váltak, ahogy a játék véglegesen kitolódott a hárompontos-vonalon túlra. Egy évvel második All-Star fellépése után a Pacers megvált Hibberttől, aki a Los Angeles Lakershez került, majd a legutóbbi szezonban volt ideig-óráig a Charlotte, a Milwaukee és a Denver keretének is a tagja, de sehol sem kapott komolyabb szerepet, mára pedig már csapata sincsen.

Az idén nyáron Kínába száműzöttek két legnevesebbike a 2009-ben, karrierje mindössze hetedik NBA-meccsén 55 pontot szerző egykori Bucks-irányító, Brandon Jennings, aki ezt követően sajnos megrekedt a fejlődésben, 2013-ban Detroitba cserélték, ottani legbiztatóbb idénye közepette pedig egy Achilles-szakadás siklatta ki végleg a karrierjét; illetve a 2013-ban még a Denver Nuggets franchise-rekordot felállító csapatának kezdő irányítójaként tündöklő, aztán viszont állandó alkoholproblémái miatt alámerülő, és a Rockets, a Pacers, sőt még a Kings által sem marasztalt Ty Lawson. Ők még reménykednek abban, hogy az ázsiai bajnokság befejeződése után jövő tavasszal fel tudják kelteni valamely NBA-csapat figyelmét, a 37 éves, nyáron tíz éves NBA-karrier után szintén Kínába igazoló, olimpiai bajnok argentin magasember, Luís Scola viszont már valószínűleg nem kacérkodik ezzel a gondolattal.

Nincs már a ligában a 2002-es draft 1/3-as kiválasztottja, a tizenöt éves karrierje során hat csapat színeiben több mint tizenegyezer pontot szerző Mike Dunleavy Jr.; a 2007-től kezdődően a Detroitnál és az Indianánál több mint nyolcezer egységnyit termelő scorer, Rodney Stuckey; a 2006-ban draftolt, tizenegy év alatt hét franchise kötelékében is szolgáló dobóhátvéd, Randy Foye; a Golden State-tel tavaly bajnokságot nyerő, legszebb éveit a Los Angeles Lakersnél, majd Clippersnél töltő, állandó keménykedéséről és Derek Fisherrel való nőügyi viszályáról is jól ismert swingman, Matt Barnes; vagy a tizenhárom NBA-szezont lehúzó, az évtized elején a New Jersey-nél dupla-duplás idényátlagokat produkáló magasember, Kris Humphries.

Valószínűleg most már végleg elhagyta az NBA-t a Lakers színeiben 2009-ben és 2010-ben bajnok, a legutóbbi két idényben korábbi edzője, Phil Jackson által a New Yorknál kabalaként foglalkoztatott szlovén dobógép, Sasha Vujacic; távozott honfitársa, a San Antonio csereirányítójaként 2005-ben és 2007-ben bajnoki címet szerző, és a Spurs mellett még további hét franchise-nál is szereplő Beno Udrih; és nincs már csapata az NBA-ben a 2014-ben a San Antonióval bajnokságot nyerő brazil centernek, a 2015-ben Atlantába cserélt, majd egy csípősérülés által partvonalon kívülre tett, legutóbb a Philadelphiánál próbálkozó Tiago Splitternek sem. Még tavaly ősszel szenvedett súlyos térdsérülést, és azóta nem is lépett pályára sehol az elmúlt két évtized egyik legszínesebb egyénisége, az orra hegyéig tetoválásokkal borított, fiatalkori drogproblémáit leküzdve a Nuggets, illetve a 2013-as bajnok Miami fontos rotáció-játékosává váló Chris "Birdman" Andersen.

És ha már a 2013-as Heat újfent említésre került, abból a csapatból visszavonult és már a Phoenix Suns vezetőségében dolgozik LeBron tán leghűségesebb fegyverhordozója, az őt Miamiból Clevelandbe is követő és vele együtt zsinórban hét nagydöntőt játszó tripladobó, James Jones is, továbbá nincs már az NBA-ben a tavaly már egyszer Kínába igazoló, majd az Oklahoma City Thunderhez visszatérő, de ott nem sok sót megevő csereirányító, Norris Cole, valamint a kanadai center, az elmúlt években Bostonban, Detroitban és San Antonióban percember Joel Anthony sem, akit az előidény végén a Milwaukee Bucks bocsátott útjára, akárcsak a 2015-ben a Golden State-tel bajnok, és a 73-9-es Warriors keretében is szereplő triplaspecialistát, Brandon Rush-t.

1980: Magic színre lép

Szupertehetséges újonca, Earvin "Magic" Johnson történelmi hatodik meccsével a Los Angeles Lakers 4-2-re legyőzte a Philadelphia 76erst az 1980-as NBA-döntőben, ezzel nyolc év kihagyást követően ünnepelhetett ismét bajnoki címet az aranysárga-lila franchise.

Amikor Kareem Abdul-Jabbar 1975-ben a Milwaukee Buckstól a Los Angeles Lakershez cseréltette magát, egyrészt arra számított, hogy a Milwaukee-nál nagyságrendekkel nagyobb muszlim közösséget magáénak tudó LA-ben komfortosabban fogja érezni magát, másrészt arra, hogy nyugati part anyagi lehetőségeinek köszönhetően minden évben a bajnoki címért küzdhet. Első pár, Los Angelesben töltött évében ugyanakkor csalatkoznia kellett, a Lakers 1976-ban, Kareem első idényében be sem jutott a rájátszásba, majd három egymást követő évben egyaránt kiesett legkésőbb a második körben. Ám minden megváltozott, amikor a Lakersnek ölébe hullott az 1/1-es választás joga az 1979-es drafton (erről bővebben itt lehet olvasni), amellyel a Michigan State egyetem ifjú csillagát, Earvin „Magic” Johnsont választották ki.

A frissen draftolt Magic Johnson, mellette a szülei, illetve az NBA-komisszár Larry O'Brien

Bár helyenként igen színvonalas kosárlabdát produkáltak a felek, az NBA-szurkoló közönség javarészét hidegen hagyta az előző két idény két Washington-Seattle nagydöntője, és ez meg is látszott a liga zuhanó nézettségi és népszerűségi mutatóin. Úgy kellett a hetvenes évek végén a ligába érkező Magic, valamint későbbi örök ellenfele, a bostoni Larry Bird jelentette vérfrissítés, mint egy falat kenyér. A két újonc szupersztár (Birdöt már 1978-ban ledraftolta a Celtics, de Johnsonhoz hasonlóan az 1979/80-as szezonban mutatkozott be a ligában) visszahelyezte a liga legszűkebb elitjébe az NBA két legpatinásabb csapatát, a Lakerst és a Celticst. Az 1979/80-as alapszakasz legjobb mérlegével (61-21) a Boston zárt, a második legjobbal, nyugati elsőként, egy meccsel lemaradva, a Lakers (60-22). Az ifjú titánok közül Bird kapta meg az Év Újonca díjat, Johnson pedig látványos és sokoldalú játékával karrierje hatodik MVP-címéhez segítette hozzá a Lakers színeiben Kareem Abdul-Jabbart.

Jabbar és Magic tandemje, kiegészülve a sokoldalú kiscsatárral, a Golden State-tel 1975-ben egyszer már bajnokságot nyerő Jamaal Wilkes-szel, a rafkós irányítóval, Norm Nixonnal és az ifjú védekezőspecialista hatodik emberrel, Michael Cooperrel elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az aranysárga-lilák könnyűszerrel átlépjenek ellenfeleiken az 1980-as rájátszásban. Az első kiemelt Lakers egyaránt 4-1-gyel búcsúztatta az 55 alapszakasz-győzelemmel záró, masszív Phoenix Sunst, valamint a főcsoportdöntőben az 56 sikerrel érkező, bajnoki címvédő Seattle SuperSonicst is.

Bird mellett ugyanakkor még nem pattogtatott ott 1979/80-ban későbbi két állandó harcostársa, Kevin McHale és Robert Parish. „Larry Legend” csapata reményteljes fiatalok (Cedric Maxwell, Gerald Henderson, Rick Robey) mellett elsősorban karrierjük legvégén járó, veterán egykori sztárokból (Dave Cowens, Don Chaney, vagy a szintén utolsó idényét futó, idény közben a waiverről felvett Pete Maravich), és Nate „Tiny” Archibaldból, a súlyos sérülés után visszatérő egykori pontkirályból állt. A Celtics eljutott ugyan a főcsoportdöntőbe, de ott pályaelőnyük birtokában is elbuktak az 59 alapszakasz-meccset nyerő Philadelphia 76ers ellen. Julius Erving és a Sixers 4-1 arányban húzta be a sorozatot.

A Philadelphia 1977-ben járt utoljára nagydöntőben, akkor emlékezetes körülmények között, 2-0-s vezetésről kaptak ki 4-2-re a Portland TrailBlazerstől. Az 1977-es csapat sokszor megkapta az a kritikát, hogy egyénieskedő, a csapatjátékot a látványosság és az egyéni statisztikák oltárán feláldozó kosárlabdát mutatnak be, és a Sixers reagált is, az azóta eltelt három év alatt eltávolítottak a csapattól több kerékkötőnek vélt, egysíkú pontgyárost (George McGinnis, World B. Free, Joe „Jellybean” Bryant), és helyükre más szemléletű játékosok érkeztek. Az 1978-ban McGinnisért cserébe a Denvertől megszerzett Bobby Jones például az egész liga egyik legjobb védőjének, és legjobb hatodik emberének számított, az 1978-ban draftolt Maurice Cheeks, valamint az 1979/80-as idény közepette a Portlandtől érkező 1977-es döntőbeli ellenfél, Lionel Hollins pedig kőkemény periméter-védekezést és a hátsó alakzat stabilitását biztosította a Phillynek.

Abdul-Jabbar ugyanakkor megállíthatatlan volt 1974 utáni első nagydöntős meccsén, a sorozat nyitányán a Lakers centere 33 pontot dobott, leszedett 14 lepattanót és kiosztott öt gólpasszt, illetve hat blokkot. Jabbar mellett Norm Nixon és Jamaal Wilkes is elérte a húsz pontot, az ifjú Magic Johnson pedig tripla-duplázott, a Philadelphiának így nem volt esélye (109-102, 1-0). A második meccsre aztán már felszívták magukat Ervingék, bár Abdul-Jabbar ezúttal sem tudták tartani (38 pont), Bobby Jones és Maurice Cheeks sikeresen vette ki a játékból a Lakers alacsony embereit, a Sixers-center Darryl Dawkins, az Erving melleti kevés megmaradt 1977-es Sixer egyike, 25 pontjával kiváló meccset játszott, így a Philly egyenlíteni tudott (104-107, 1-1).

Kareem Abdul-Jabbar kosárra dob Caldwell Jones fölött

Hiába vette el a Lakers pályaelőnyét a Sixers, a harmadik találkozón visszaszerezte azt a Los Angeles, a továbbra is megállíthatatlan Abdul-Jabbarnak (ismét 33 pont, 14 lepattanó, 4 blokk) köszönhetően simán verték az összeszedetlen Phillyt (101-111, 2-1). A Philadelphiának a negyedik összecsapáson sikerült először úgy-ahogy kontrollálnia Kareemot, Darryl Dawkins ismét kiválóan játszott (26 pont), Julius Erving pedig ezen a meccsen mutatta be karrierje tán legtöbbet ismételt „highlight”-ját, a Lakers palánkja alatt a gravitációt meghazudtolóan áthúzott labdából szerzett kosarat, amelyet „Baseline Move” néven emlegetnek a mai napig. Magic Johnson (28 pont, 9 gólpassz) a sorozat folyamán először játszotta túl csapattársát, Abdul-Jabbart, de ő sem tudta megakadályozni a Sixers újabb egyenlítését (105-102, 2-2).

A sorozat fordulópontját egy sérülés hozta el, de hasonlóan az 1970-es nagydöntőhöz, épp a sérülést elszenvedő csapat jött ki végül jobban a dologból. A Los Angelesben rendezett ötödik mérkőzésen Abdul-Jabbar ismét dominált, három negyed után 26 pontnál járt, amikor rálépett Lionel Hollins lábára, és kifordult a bokája. Rövid ápolást követően a nagyember sántikálva visszatért a pályára, és fél lábon is berámolt még 11 pontot a negyedik negyedben, ám a 36 pontos Julius Erving vezetésével  a Philly a mérkőzés utolsó percében 103-103-ra kiegyenlített. Ezután viszont a Sixers már nem tudott a kosárba találni, Magic Johnson pedig megtalálta a palánk alatt Kareemot, aki Ervinggel és faulttal együtt bezsákolta 38-39. pontját, majd a vonalról is jól célzott, így végül 40 egységgel zárt. A Lakers győzelmét Norm Nixon büntetői biztosították be (108-103, 3-2).

Magic Johnson támadja a Sixers gyűrűjét

A heroikus ötödik találkozó után Abdul-Jabbar nem tudta vállalni a játékot a hatodik mérkőzésen, a Lakers-edző Paul Westhead pedig meglepetésre Magic Johnsont jelölte a helyére a kezdő center pozíciójába, és ezzel egy legendát alapozott meg. Az újonc Magic ugyanis minden idők tán legnagyszerűbb döntőbeli meccsét játszotta, 42 pontot dobott, leszedett 15 lepattanót és kiosztott 7 gólpasszt, miközben három szerzett labdát és egy blokkot is jegyzett. Bár a krónikák úgy emlegetik e meccset, hogy Magic centerként játszva hozta össze ezt a számsort, az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár valóban ő ugrott fel a labdáért a feldobáskor, a meccs java részében hátvéd- és csatárposztokon szerepelt, centerként Jim Chones és Mark Landsberger állták főleg a sarat a palánk alatt, illetve Magic varázslatos teljesítménye mellé kellett a karriercsúcsot jelentő 37 pontot szerző Jamaal Wilkes extrája is a Lakers sima győzelméhez (107-123, 4-2). Mindez persze mit sem von le Magic érdemeiből, aki újoncként már egyből legendává vált, és a hatodik meccs epikus teljesítményének köszönhetően a Finals MVP díjat is megkapta. A Lakers nyolc év után lett újra bajnok, Julius Erving és a Philadelphia pedig 1977 után 1980-ban is vesztesként mehetett haza.

Álló sor: Paul Westhead vezetőedző, Butch Lee, Brad Holland, Mark Landsberger, Marty Byrnes, Michael Cooper, Norm Nixon, Jack Curran segédedző, Pat Riley segédedző.
Ülő sor: Dr. Jerry Buss tulajdonos, Spencer Haywood, Jamaal Wilkes, Kareem Abdul-Jabbar, Magic Johnson, Jim Chones, Bill Sharman GM.

Kareem Abdul-Jabbar. Pályafutása tizenegyedik szezonjában már hatodszorra kapta meg az alapszakasz Legértékesebb Játékosának díját Abdul-Jabbar, és kilenc évvel a Milwaukee Bucks-szal aratott 1971-es végső győzelmet követően ismét bajnoki címet ünnepelhetett. Hat alapszakasz MVP-díja egyébként rekord, ugyan többé nem részesült ebben az elismerésben karrierje hátralevő részében, de soha senki nem kapta meg rajta kívül ötnél többször ezt a trófeát. Az 1980-as nagydöntő Legértékesebb Játékosa ugyanakkor annak ellenére sem Kareem lett, hogy a center azon az öt meccsen, amelyen pályára lépett a fináléban, 33.4 pontot, 13.6 lepattanót és 4.6 blokkot (!) átlagolt, Magic Johnson történelmi jelentőségű hatodik meccse elhomályosította az utókor számára az utolsó összecsapást sérülése miatt kihagyó Jabbar érdemeit.

Marty Byrnes. A vándormadár kiscsatár jókor volt jó helyen 1979/80-ban, az 1978 és 1983 között a Lakers mellett hosszabb-rövidebb ideig a Phoenix, a New Orleans Jazz, a Dallas és az Indiana alkalmazásában is álló cserejátékos mindössze átlag hat percet töltött pályán a bajnok Lakersben (a playoffban négy meccsen kapott összesen nyolcat). Így is felkeltette az 1980 nyarán a ligába újonnan belépő Dallas Mavericks figyelmét, akik kiválasztották őt az 1980-as „expanziós” drafton, így Byrnes tagja lehettet a Mavs története legelső csapatának, de egy évvel később már egy alsóbbrendű ligában találta magát. Később évekig játszott még Olaszországban is.

Jim Chones. A veterán magasember még az ABA-ben kezdte pályafutását 1972-ben, onnan 1974-ben települt át az NBA-be, a Cleveland Cavaliershez, ahol öt éven át ő volt a kezdő center, többször átlagolt pont-lepattanó dupla-duplát, és tagja volt a franchise első playoff-csapatának, az 1976-os rájátszásban emlékezeteset menetelő „Miracle at Richfield” Cavaliersnek. 1979 nyarán került a Lakershez, ahol kemény és hasznos játékával hamar megszerettette magát a szurkolókkal, és kiválóan illett Abdul-Jabbar mellé, a nagydöntő hatodik meccsén produkált 11 pontjával és 10 lepattanójával pedig nagy szerepet vállalt a sérült Jabbar pótlásában. Chones 1982-ben a Washington Bulletstől vonult vissza, és bár a Lakers háza táján is nagy tisztelet övezi, szíve mégiscsak Clevelandé, ahol a mai napig a Cavs-meccsek rádiós szakkomentátoraként dolgozik, tavaly pedig előfordult, hogy egy Cavs-mérkőzés előtt az amerikai himnuszt is ő adta elő.

Michael Cooper. A másodéves dobóhátvédet 1978-ban a draft mindössze 60. pickjével választotta ki a Lakers, újoncidényében mindössze három meccsen került pályára, 1979/80-ban azonban már mind a nyolcvankét alapszakasz-találkozón és a Lakers összes rájátszásbeli mérkőzésén játszhatott, fojtogató védekezésével rengeteg ellenfele életét keserítve meg. A térdig érő zoknijairól és vézna megjelenéséről is felismerhető, de ennek ellenére kőkemény védő Cooper, akit a következő idénytől kezdve egészen 1988-ig minden évben beválasztottak a liga valamelyik All-Defensive csapatába, fontos eleme lesz majd a nyolcvanas éveket domináló „Showtime” Lakersnek, mint a csapat hatodik embere és legjobb periméter-védője.

Spencer Haywood. A hetvenes évtized egyik legnagyobb kosárlabda-tehetsége volt az erőcsatár Haywood, akinek karrierjét ugyanakkor botrányok is szegélyezték. Haywood 1968-ban a mexikóvárosi olimpián győztes amerikai válogatott sztárjaként szerzett hírnevet magának, majd 1969/70-ben újoncként az ABA legjobb pontszerzője és lepattanózója volt, és megkapta az ABA Év Újonca, illetve MVP-díját is. Haywood 1970-ben átigazolt az NBA-be, annak ellenére, hogy nem járta végig az egyetemet, és a liga akkori szabályai tiltották az ilyesmit. Öt idényen át a Seattle SuperSonics mezében varázsolt, négyszer volt All-Star, volt többek között 29.2 pontos, illetve 13.4 lepattanós szezonátlaga is, melyek a Sonics 2008-ig tartó fennállásáig csapatrekordok maradtak. Mindeközben Haywood hosszú évekig pereskedett a ligával amiatt, hogy a Sonics 1970-ben szabályellenesen szerződtette, a per egészen a Legfelsőbb Bíróságig jutott, ahol végül Haywood javára döntöttek. 1975-ben elhagyta Seattle-t, és a New York Knickshez került, itt már kevésbé volt kiemelkedő a produkciója, majd egy New Orleans Jazznél tett rövid kitérőt követően 1979 nyarán a Lakershez igazolt. Már New Yorkban játszva rászokott a kokainra, Los Angelesbe igazolva pedig a csillogó, hollywoodi életstílus elég gyorsan felemésztette Haywoodot, aki kemény függő lett, és az 1980-as nagydöntő harmadik meccse előtti edzésen, totálisan beszívva, elájult a pályán nyújtás közben. Paul Westhead Lakers-edző kihajította a csapatból az eset után, mire föl Haywood saját későbbi bevallása szerint bérgyilkost fogadott, hogy megölesse az edzőt, de aztán az anyja lebeszélte e tervéről.  Bár Haywood így is NBA-bajnoknak mondhatja magát, a következő idényt Olaszországban volt kénytelen eltölteni, az NBA-be egy év kihagyás és némi rehab után a Washington Bullets játékosaként térhetett vissza. 1983-ban fejezte be ellentmondásos megítélésű karrierjét, hosszas várakozást követően 2015-ben választották be a Hall of Fame tagjai közé.

Brad Holland. Az 1979/80-ban újonc cserehátvéd karrierje az NBA-ben 1982-ig tartott, a Lakersnél két szezont töltött, utolsó idényében pedig a Washingtonnál és a Milwaukee-nál is játszott. Bár nem volt különösen nagy szerepe az 1980-as bajnokcsapatban, a nagydöntő hatodik meccsén nyolc pontot szerzett, így ő is kivette a részét a Kareem Abdul-Jabbar nélküli hősies győzelemből. Visszavonulása után sikeres egyetemi edző lett, a San Diego Egyetem csapatát például 1994-től 2007-ig, tizenhárom éven át vezette, csapata egyetemi konferenciájában kétszer is megválasztották az év edzőjének.

Earvin "Magic" Johnson. Megnyerő megjelenés, széles mosoly, 206 centis embertől korábban sosem látott irányítói képességek, varázslatos passzok és sokoldalú játék - az ifjú Magic Johnsonban minden megvolt, ami az identitását és hangját kereső, a tumultuózus hetvenes évek által megtépázott NBA-nek szüksége volt 1980-ban.  A "Magic" becenevet még középiskolás korában kapta Johnson a Michigan állambeli Lansingben, amikor egy gimis meccsen tripla-duplát ért el, és e jó szokását az NBA-ben is megtartotta. Előtte viszont két évet játszott a Michigan State egyetemen, ahol csapatát 1979-ben az NCAA négyes döntőjébe juttatta, ott pedig máig emlékezetes meccset vívhatott legnagyobb ellenfelével, az Indiana State egyetem gárdáját vezérlő Larry Birddel. Magic és a Michigan State nyerte az összecsapást, Johnsont a Final Four legjobb játékosának is megválasztották, nem is volt kérdés, hogy őt viszi el a Lakers az 1979-es draft 1/1-es pickjével. Magic újoncként 18 pontot, 7.7 lepattanót és 7.3 gólpasszt átlagolt meccsenként, ott volt egyből az All-Star mérkőzésen, a nagydöntő MVP-címét és a hatodik találkozón nyújtott szenzációs produkcióját pedig már hosszasan taglaltuk fentebb. Johnson újoncként kis túlzással egyből a liga arca, legeladhatóbb attrakciója lett.

Mark Landsberger. A magasember 1977-ben kezdte NBA-pályafutását a Chicago Bullsnál, onnan épp az 1979/80-as idény közepette érkezett a Lakershez. A palánk alatti piszkos munka és a lepattanózás volt a fő feladata, átlag 16 perc játékidő jutott neki meccsenként. Tíz lepattanót húzott le az 1980-as nagydöntő hatodik mérkőzésén, hasznos teljesítményt nyújtva. Tagja volt még a Lakers következő, 1982-es bajnokcsapatának is.

Butch Lee. A csereirányító két szezont töltött az NBA-ben, 1978/79-ben újoncként még több mint húsz perc játékidő alatt kilenc pontot és közel négy gólpasszt átlagolt az Atlanta és a Cleveland játékosaként, második szezonjában viszont a Clevelandnél átlag nyolc, majd a Lakershez cserélése után három perc játékidő jutott neki meccsenként. A Lakers 1980 októberében megvált tőle, és nem is lépett többé pályára a ligában. Neve amiatt releváns csak a Lakers történelmének szempontjából, hogy amikor a csapat 1980 februárjában megszerezte őt a Clevelandtől Don Fordért cserébe, a Cavs Lee mellé a Lakersnek adta 1982-es első körös pickjét is. Akárcsak 1979-ben Magic Johnsonnal, a Lakers ismét beletenyerelt a tutiba, mivel utóbb ez a pick is 1/1-es választási jogot eredményezett számukra, így szerezhették meg 1982-ben a "Showtime" Lakers egy újabb oszlopos tagját, James Worthyt.

Norm Nixon. A harmadéves irányító, Nixon volt a Lakers kezdő egyese az 1979/80-as bajnoki idényben, olyannyira, hogy ő töltötte átlag a legtöbb időt a pályán az egész ligában abban a szezonban (39.3 perc). Nixon ravasz pontszerző (17.6 meccsenként) és kiváló passzoló volt (7.8-es gólpasszátlag), a következő idényben, 1981-ben karrierje első All-Star meccsén léphetett fel (később még háromszor érte ez az elismerés). Bár a következő idénytől kezdve Magic Johnsonnal állandóan veszekedtek azon, hogy ki dirigálja a Lakers támadásait, és ez végül Nixon elcseréléséhez vezetett, amíg ez meg nem történt, Nixon maradt a Lakers első számú karmestere (így az 1982-es, következő Lakers-bajnoki cím idején is ő töltötte be e funkciót).

Jamaal Wilkes. A fregoliember Wilkes 1975-ben a Golden State-tel, újoncként már nyert egy bajnoki címet (ráadásul az Év Újonca is ő volt abban az idényben), a Lakershez 1977-ben érkezett a Warriorstól. Magic Johnsonhoz hasonlóan sokoldalú játékával vált az aranysárga-lilák nélkülözhetetlen kontribútorává, 1979/80-ban karrierje során először érte el a meccsenkénti húsz pontos átlagot, melyet 6 lepattanóval és 3 assziszttal is kiegészített. Mint az fentebb említésre került, Johnson mellett ő is óriásit játszott a Philadelphia elleni nagydöntő hatodik összecsapásán, ahol karriercsúcsot jelentő 37 pontot dobott, tíz lepattanóval megtoldva. A kiváló kiscsatár ezt követően még két bajnoki címet szerzett a későbbiekben a Lakersszel.

Vezetőedző: Paul Westhead. Kurta-furcsa karrier jutott a Lakers élén Westheadnek, aki az 1979/80-as idényt még Jack McKinney vezetőedző segédjeként kezdte a csapat kispadján, ám McKinney mindössze a szezon tizennegyedik meccse után akkorát esett biciklijével, hogy betörte a fejét és kis híján belehalt, így először ideiglenes, majd végleges vezetőedzőnek a Lakers Westheadet nevezte ki a helyére. A gyors játékot preferáló, "run-n-gun" kosárlabdát játszató mester stílusa bejött a Lakersnek 1980-ban (Spencer Haywoodot leszámítva, ugye, aki végül szerencsére életben hagyta őt), a következő idényben azonban elbuktak a playoffban, és a rossz nyelvek szerint Magic Johnson elégedetlenkedni kezdett az edzővel, akit ennek hatására a Lakerst 1979-ben megvásárló legendás tulajdonos, Dr. Jerry Buss végül kirúgott (és helyére az addig Westhead asszisztenseként dolgozó Pat Riley-t nevezte ki). Westhead az NBA-ben később mérsékelt sikerrel még a Chicagónál és a Denvernél volt vezetőedző, eredményeket inkább az egyetemi bajnokságban (a Loyola Marymount egyetem edzőjeként) és a női profiligában, a WNBA-ben (a Phoenix Mercuryval 2007-ben megnyerte a WNBA bajnoki címét) ért el, de dolgozott például Japánban is. Az NBA-ben utoljára az Oklahoma City Thunder segédedzőjeként fordult meg, posztjáról 2008 novemberében távozott.

In Memoriam Connie Hawkins

Meghalt Connie Hawkins, az egykori kiváló NBA-játékos, aki leginkább arról ismert, hogy bár a hatvanas évek egyik legnagyobb tehetségének tartották, egy igaztalan bundavád miatt hosszú évekig ki volt tiltva az NBA-ből, és végül csak 27 éves korában mutatkozhatott be a ligában.

Az 1942-es születésű Hawkins Brooklynban nőtt fel, a helyi utcai pályákon játszva már tinédzserként legendássá vált. Hírnevét kihasználva simlis alakok is megkörnyékezték, így ismerkedett meg egy maffiakapcsolatokkal bíró, Jack Molinas nevű New York-i ügyvéddel (aki egyébként az ötvenes években NBA-játékos volt!), aki 1961-ben az egyik fővádlottja lett egy több neves egyetemi kosárlabdacsapatot érintő bundabotránynak. Amikor a kettejük közti kapcsolat nyilvánosságra került, az akkor épp az Iowa egyetemen elsőéves Hawkins is az ügy egyik gyanúsítottjává vált a kosárlabdavilág szemében, annak ellenére, hogy hivatalosan soha nem gyanúsították meg semmiféle bűncselekménnyel.

Ugyan Molinas egyszer valóban kölcsönadott kétszáz dollárt Hawkinsnak, de nem próbálta bundázásra rávenni, és az ifjú játékos bűnösségére soha semmilyen bizonyíték nem került elő. Ennek ellenére az Iowa egyetem kirúgta Hawkinst, az NCAA egyetlen tagegyeteme sem volt hajlandó ösztöndíjat adni neki, az akkori NBA-komisszár, J. Walter Kennedy pedig lényegében megtiltotta a liga csapatainak, hogy szerződtessék Hawkinst. "The Hawk" így kénytelen volt máshol kamatoztatni rendkívüli tehetségét, például a két idényt megélt American Basketball League (ABL) első szezonjának ő volt az MVP-je 1962-ben, majd négy évig a Harlem Globetrottersszel járta a világot. Az 1967-ben létrejött legfőbb rivális profiliga, az ABA aztán engedte Hawkinsnak a játékot, ő pedig az ABA legelső, 1967/68-as szezonjának is MVP-je, valamint a liga pontkirálya lett, csapata, a Pittsburgh Pipers pedig megnyerte az első ABA-bajnoki címet.

Connie Hawkins, 1942-2017

Hawkins időközben hatmillió dollárra perelte az NBA-t igaztalan kitiltása miatt. Hiába tisztázódott a bundázás gyanúja alól, és hiába nem emeltek vádat soha ellene, az NBA végül csak 1969-ben volt hajlandó feloldani Hawkins kitiltását, akkor viszont 1.3 millió dollár "sérelemdíjat" fizettek neki, játékjogát pedig a Phoenix Suns kapta meg. Connie 27 éves korában végre bemutatkozhatott az NBA-ben, ő lett a phoenixi franchise történetének első nagy sztárja. 1970 és 1973 között minden évben ott volt az All-Star meccsen, tagja volt az 1970-es All-NBA First Teamnek, látványos, erőtől duzzadó játéka közönségkedvenccé tette. Kései bemutatkozása, és már az ABA-ben töltött évei alatt rakoncátlankodó térdei azonban rövidre szabták karrierjét, 1976-ban, 33 évesen visszavonult, miután játszott még a Los Angeles Lakersnél és az Atlanta Hawksnál is.

Connie Hawkinst 1992-ben beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. 42-es számú mezét már 1976-ban visszavonultatta a Phoenix Suns. 75 éves korában, október 6-án hunyt el.

1979: Szuperszónikus visszavágás

Az előző évi nagydöntő visszavágóján a Seattle SuperSonics revansot vett a Washington Bulletsen, és elhódította az 1979-es bajnoki aranygyűrűket, ezzel egymást követő harmadik évben nyerte meg olyan csapat a bajnokságot, amelynek ez korábban sohasem sikerült.

1979-ben már nem számított olyannyira meglepőnek, hogy a Washington Bullets és a Seattle SuperSonics játssza a nagydöntőt, mint egy évvel korábban, ugyanis e két csapat végzett a Keleti, illetve a Nyugati Főcsoport élén az alapszakaszban.

A címvédő Washington 54 meccset nyert Keleten, mögöttük a San Antonio 48, a Philadelphia és a Houston 47, az Atlanta pedig 46 sikerrel zárt, míg Nyugaton a Sonics 52 győzelmet számlálva is első tudott lenni, de szorosan tömörült mögöttük a mezőny, hiszen még a hatodik helyen playoffba jutó Portland is 47-35-ös mérleget tudott felmutatni. Az alapszakasz MVP-je Keletről jött, a Houston centere, Moses Malone kapta az elismerést, miután 24.8 pontot, és a bajnokság legjobbját jelentő 17.6 lepattanót átlagolva egy év kihagyás után ismét a rájátszásba cipelte a Houstont.

Moses és a Rockets azonban felsült a playoffban, az Atlanta kiejtette őket az első körben, majd a Hawks igen komoly borsot tört a címvédő Bullets orra alá is, Wes Unseld, Elvin Hayes és társaik csak 4-3 arányban tudták felülmúlni a többek között „Fast” Eddie Johnsont irányítót, a kiváló pontszerző kiscsatár John Drew-t, illetve a sokoldalú magasember Dan Roundfieldet felvonultató ellenfelüket. A másik ágon összecsaphatott egymással a konferencia két leglátványosabb játékosa, Julius Erving és George Gervin vezetésével a 76ers és a Spurs, az ütközetet nagy csatában a San Antonio nyerte, szintén 4-3-ra. A Spurs aztán a Bullets elleni főcsoportdöntőben is ihletett formában kosarazott, 3-1-re is vezettek már a sorozatban, de aztán George Gervin keze kihűlt: az „Iceman” becenevű dobógép csapnivalóan teljesített a sorozat hátralevő részében, a Bullets fordítani tudott és újra a nagydöntőbe jutott, úgy, hogy a hetedik meccs mindent eldöntő kosarát kiscsatáruk, Bobby Dandridge három Spurs-védő szorításában küldte a helyére 8 másodperccel a végső dudaszó előtt.

A Seattle útja a döntőbe a Los Angeles Lakersen és a Phoenix Sunson keresztül vezetett. Kareem Abdul-Jabbar és a Lakers a playoff első körében pályahátrányból ejtette ki a David Thompson vezette Denvert, de aztán a Sonics könnyedén, 4-1- arányban átlépett rajtuk. Jóval keményebb diót jelentett Paul Westphal, Walter Davis és a Phoenix, a nyugati főcsoportdöntő is hétmeccses csatába torkollott, de végül a Seattle is újra a fináléba került, miután négy ponttal megnyerte a hetedik összecsapást az élete meccsét játszó fiatal centere, a 33 pontot szerző Jack Sikma vezetésével.

A Sonics kerete egy helyen változott lényegesen az előző idényhez képest, az atletikus center, Marvin Webster New Yorkba igazolt, helyére az inkább palánk alatti rombolásban jeleskedő Lonnie Shelton érkezett, és így több szerep hárult a finom kezű Jack Sikmára, akit az utolsó előtti idényét futó, korábban a Bostonnal két bajnoki címet is szerző veterán, Paul Silas mentorált. Míg a Sonics ellenfele, a Bullets továbbra is tán a liga legjobb, ámde javarészt korosodó magasember-állományát tudhatta magáénak (Unseld, Hayes, Dandridge, illetve a fiatalabb Mitch Kupchak és Greg Ballard), a washingtoni hátvédek nem tudták felvenni a versenyt az 1979-es nagydöntőben a seattle-i Gus Williams-Dennis Johnson párossal, és akkor ott volt még a Sonics mezében a hárompontos dobás bevezetése előtti időszak legjobb hárompontos-dobója, Freddie „Downtown” Brown is.

A sorozat első meccsét a holtfáradt Bullets otthonában rendezték, 36 órával a Washington-San Antonio keleti főcsoportdöntő hetedik mérkőzését követően. A fővárosiak ennek ellenére fel voltak pörögve, és tetemes, 18 pontos előnyre tettek szert, méghozzá egy cserejátékos, a 26 pontot szerző Larry Wright vezetésével. A negyedik negyedben aztán a Sonics ledolgozta hátrányát, és kiegyenlített, a találkozó legvégén a Bulletsnek viszont maradt még egy utolsó támadása. Wright tört ismét kosárra, dobását látszólag blokkolta Dennis Johnson, de a bírók faultot fújtak, Wright pedig értékesítette mindkét büntetőjét, ezzel nyert a Washington (99-97, 1-0). A második meccsre viszont végleg kifogyott a szufla a címvédőből, bár Hayes és Dandridge az első félidőben még szórták a pontokat, a Sonics védekezése a második játékrészre teljesen kikapcsolta őket. Gus Williams és Dennis Johnson is húsz pont fölé jutott, Jack Sikma és a sokoldalú kiscsatár, John Johnson dupla-duplázott, és a Seattle végül könnyedén nyert, elvéve ezzel a pályaelőnyt (82-92, 1-1).

Dennis Johnson támadja a Bullets gyűrűjét Greg Ballard ellenében

A harmadik összecsapás, immáron Seattle-ben, szintén tíz pontos Sonics-győzelmet hozott (105-95, 2-1). Dandridge nagyon próbálkozott, 28 pontot szerzett, de nem dobott igazán jól, Wes Unseld 23 pontot és 14 lepattanót gyűjtött, viszont Elvin Hayes betlizett (5/20 mezőnyből), ezt pedig nem bírta el a Bullets. Seattle-i oldalon mindenki nagyon élt, Gus Williams 31 pontot szórt, Sikma 21 ponttal és 17 lepattanóval igen komoly dupla-duplát szállított, Dennis Johnson pedig a tripla-duplával flörtölt (17 pont, 9 lepattanó, 9 assziszt).  A címvédő aztán a negyedik meccsre fel tudta szívni magát, a washingtoni hátvédsorból Kevin Grevey és Charles Johnson, akik az előző évi nagydöntő kulcsfigurái voltak, a vizsgált fináléban azonban eddig nem sokat mutattak, éledezni kezdtek. Mindketten 18 pontot dobtak, Johnson kosaraival szinte egymaga hozta vissza a meccsbe a negyedik negyed végén a Washingtont, majd Unseld duplájával a fővárosiak kiharcolták a hosszabbítást. Itt is fej-fej mellett haladtak a felek sokáig, kétpontos Sonics-vezetésnél Kevin Grevey dobása a második ráadást érte volna, ámde érkezett Dennis Johnson, aki ezúttal szabályos blokkot osztott ki, megőrizve a Sonics előnyét (116-114, 3-1). Gus Williams 36, Johnson 32 pontot dobott a meccsen, Jack Sikma 20 ponttal, 17 lepattanóval és 5 blokkal jelentkezett ezúttal.

Gus Williams kosárra tör Wes Unseld mellett, a háttérben Bob Dandridge

Magabiztosan érkezett így Washingtonba az ötödik mérkőzésre a Sonics, és kissé bele is aludt abba. Elvin Hayes iparkodott, 29 pontot termelt és 14 lepattanót szedett le, a Bullets a harmadik negyedig vezetett is, az utolsó játékrészre azonban összecsuklottak, a Seattle produkált egy 12-0-s futást, átvéve a vezetést, majd Freddie „Downtown” Brown távoli bombái kivégezték őket. 97-93 arányú idegenbeli győzelmével a Sonics 4-1-re megnyerte a nagydöntőt és a franchise történetének első bajnoki címét ünnepelhette a Washington pályáján (egy évvel korábban ugyanezt a Washington tehette meg a Seattle otthonában). Gus Williams közel 29 pontos átlagával a sorozat legjobb pontszerzője volt, ám a Finals MVP díját az egész nagydöntőben védő- és támadóoldalon is extraklasszis teljesítményt nyújtó hátvédtársa, Dennis Johnson kapta meg.

Sorozatunk ezzel fájdalmas búcsút vesz a Washington Bulletstől, akik mind a mai napig nem hogy a nagydöntőbe, de a főcsoportdöntőig sem tudtak eljutni (az előző szezonban a Washington Wizards által elért 49-33-as alapszakasz-mutató és Divízió-elsőség a franchise legjobb eredménye volt 1979 óta). A Sonics legközelebb 17 évvel később, 1996-ban játszhatott nagydöntőt Gary Payton és Shawn Kemp vezetésével.

Elülső sőr: Frank Furtado segédedző, Dick Snyder, Jackie Robinson, Fred "Downtown" Brown, Joe Hassett, Dennis Johnson, Gus Williams.
Hátsó sor: Lenny Wilkens vezetőedző, Dennis Awtrey, Tom LaGarde, John Johnson, Lonnie Shelton, Paul Silas, Jack Sikma, Mike Uporsky játékos-megfigyelő, Zollie Volchok GM, Les Habegger segédedző.

Dennis Awtrey. A vándormadár cserecenter már 1970 óta koptatta az NBA parkettáit, játszott Philadelphiában, Chicagóban, Phoenixben és Bostonban is, a Celticstől érkezett az 1978/79-es szezon közepette a Sonicshoz. A legjobb éveit Phoenixben töltötte, ahol 1974/75-ben 82 alapszakasz-meccsen 10 pontot és közel 9 lepattanót átlagolt, 1976-ban pedig tagja volt az abban az évben nagydöntőig jutó Sunsnak. A Sonics az 1979-es bajnoki győzelmet követően megvált tőle, Awtrey visszatért a Bullshoz, majd egy idényre a Sonicshoz is, végül a Portlandtől vonult vissza 1982-ben. Awtrey ellentmondásos megítélésű játékos volt: a pályán kívül szelíd, kedves, nagydarab fickó, a pályán azonban kifejezetten balhés figurának számított, aki palánk alatti tusakodások közepette bemosott egy-egy alkalommal Kareem Abdul-Jabbarnak, Bob Laniernek vagy Dave Cowensnek is.

Freddie „Downtown” Brown. Nem túlzás azt állítani, hogy Brown a hetvenes évtized legjobb távoli dobója volt, aki így is szép karriert futott be (több mint tizennégyezer pont az NBA-ben, egy bajnoki cím, egy All-Star szereplés 1976-ból), de valószínűleg lényegesen ismertebb lenne a neve, ha az NBA nem csak karrierje kilencedik szezonjában, Brown 31 éves korában vezeti be a hárompontos dobást (Freddie vezette is a ligát hárompontos-százalék terén a tripla első idényében, 1979/80-ban 44,3%-kal). Seattle-ben így is legendának számít, hiszen 1971 és 1983 között teljes NBA-pályafutását a Sonicsnál töltötte, visszavonulásakor ő volt a franchise-csúcstartó lejátszott meccsek, dobott pontok, bedobott mezőnykosarak és büntetők terén is, 1974-ben egy alapszakasz-meccsen szerzett 58, illetve 1976-ban a rájátszásban dobott 45 pontja a mai napig franchise-rekord. 1986-ban a Sonics visszavonultatta 32-es mezszámát. Brown a mai napig lobbizik azért, hogy a 2008-ban Oklahoma Citybe költöző Sonics helyett Seattle városa új NBA-csapatot kaphasson.

Joe Hassett. A másodéves cserehátvéd átlagosan nyolc percnyi játékidőt kapott meccsenként a Sonics mezében 1978/79-ben. A bajnoki győzelmet követően távozott Seattle-ből, 1983-ig tartó pályafutása hátralevő részében volt az Indiana, a Dallas és a Golden State játékosa. Egyfajta korai hárompontos-specialistaként 34-35%-os pontossággal dobta a triplákat 1979 és 1982 között, az 1979/80-as idényben bedobott 69 hármasa az egész ligában a negyedik legtöbb volt, 1981/82-ben pedig ő volt az egyetlen játékos az NBA-ben, akinek legalább egy sikeres triplakísérlete volt átlagosan meccsenként, úgy, hogy többször próbálkozott a mezőnyből hárompontossal, mint kétpontos dobással.

Dennis Johnson. A Seattle az 1976-os draft második körében választotta ki az atletikus hátvédet, Johnsont. „DJ” rohamosan fejlődött, és már második idénye végén ő volt a Sonics egyik vezéralakja az elveszített 1978-as döntőben, 1979-ben pedig lényegében csúcsra is ért (Finals MVP cím, első All-Star szereplés, All-Defensive First Team-tagság). Johnson minden idők egyik legjobban védekező hátvédje, rendkívüli rugóinak, gyorsaságának és agilitásának köszönhetően bármikor képes volt lefogni az ellenfél legjobb játékosát, játsszon az bármilyen poszton és legyen bármilyen kemény, Johnson keményebb volt nála. Rengeteg labdát szerzett, és hátvéd létére rengeteg blokkot is kiosztott, támadóoldalon pedig hasonló lendülettel támadta a gyűrűt. Ugyanakkor a fiatal Johnson egy nehezen kontrollálható, öntörvényű jelenség volt, aki számtalanszor összeveszett Lenny Wilkens vezetőedzővel, így egy évvel a dicsőséges bajnoki címet követően a Sonics a Phoenix Sunshoz cserélte DJ-t Paul Westphalért cserébe. A Suns színeiben Johnson további All-Star szerepléseket és All-NBA csapattagságokat gyűjthetett be, komolyabb csapatsikereket viszont azután tudott ismét elérni, hogy 1983-ban, már higgadtabb fejjel a Boston Celticshez szerződött, ahol két újabb bajnoki címmel gazdagodott (1984, 1986).

John Johnson. A kétszeres All-Star fregoliember Johnson karrierjét 1970-ben kezdte a frissen létrehozott Cleveland Cavaliers csapatánál, két All-Star szereplését újoncévében és másodévesen gyűjthette be. Játszott ezt követően Portlandben és Houstonban is, Seattle-be 1977 őszén érkezett, így mindkét döntős Sonicsnak tagja lehetett. Johnson, akit a monogramja nyomán "JJ"-nek hívtak csak Seattle-ben, hogy így is megkülönböztessék a "DJ"-nek nevezett Dennis Johnsontól, az egyik első igazi sokoldalú hármas volt a ligában, aki a Sonicsnál gyakran irányítót játszott 201 centis magassága ellenére, emellett passzolni, védekezni és lepattanózni is kiválóan tudott. 1982-ben vonult vissza a Sonicstól, több mint 11 ezer pont és közel 5 ezer lepattanó tulajdonosaként. 2016 januárjában, 68 éves korában hunyt el.

Tom LaGarde. A fiatal center Denverből érkezett Seattle-be 1978 nyarán, őt akarta Lenny Wilkens vezetőedző megtenni a távozó Marvin Webster első számú helyettesének. LaGarde jól is játszott, 11 pontot és 8 lepattanót átlagolt a szezon első 23 meccsén, de aztán egy térdsérülés hirtelen véget vetett az idényének, az 1979-es rájátszásban sem léphetett így pályára. A következő szezont cserejátékosként még Seattle-ben töltötte, majd 1980-ban az újonnan létrehozott Dallas Maverickshez igazolt, ahol 14 pontos, 8 lepattanós és 3 gólpasszos átlagai voltak 1980/81-ben. Miután a Mavsnél is kiszorult a kezdőcsapatból, LaGarde Olaszországba távozott, majd két év kihagyás után 1984/85-ben a New Jersey Netsnél lépett pályára egyetlen meccsen, pontot téve ezzel NBA-pályafutása végére. Visszavonulása után volt bróker a Wall Streeten, és egy öreg malmot felújítva zenestúdiót hozott létre, melyet máig feleségével működtet.

Jackie Robinson. Mindössze 22 mérkőzést számlált a csere-kiscsatár NBA-karrierje, akit 1979 márciusában, nem sokkal az alapszakasz vége előtt szerződtetett a Sonics, de a playoff-keretbe nem került be. Októberben aztán elküldték a csapattól, 1979/80-ban hét mérkőzés jutott neki a Detroitnál, 1981/82-ben pedig három a Chicagónál. Miután kikopott az NBA-ből, Robinson éveket játszott Európában (Olaszország, Izrael, Spanyolország), a játékot abbahagyva pedig Las Vegasban telepedett le, ahol sikeres üzletember vált belőle, vannak érdekeltségei az építőiparban, az ingatlanbizniszben és az élelmiszeriparban is, továbbá ő az egyik vezető befektetője és szószólója annak a mozgalomnak, melynek célja egy NBA-csapat Las Vegasba vitele, és ennek megfelelő aréna felépítése a kaszinóvárosban.

Lonnie Shelton. A magasember New Yorkból érkezett Seattle-be 1978-ban, miután az előző idény kezdő centere, Marvin Webster a New York Knickshez távozott, Shelton pedig a korabeli szabályok értelmében "kompenzációként" került a Sonicshoz. Shelton harmadik NBA-szezonját futotta 1978/79-ben, kezdetben a kispadról szállt be a meccsekbe, de Tom LaGarde sérülését követően elnyerte a kezdő négyes pozícióját, és aztán éveken át meg is tartotta. Shelton egy igen megbízható, robusztus testfelépítésű erőcsatár volt, aki a palánk alatti piszkos munkát elvégezve, kemény játékával vívta ki magának a Sonics-szurkolók szeretetét, és emellett kiválóan dobott mezőnyből. 1983-ig játszott a Sonicsnál, 1981/82-ben futotta legjobb idényét, amikor karrierje egyetlen All-Star fellépését regisztrálhatta, és beválasztották az All-Defensive Second Team soraiba. 1986-ban vonult vissza, miután három idényt eltöltött a Clevelandnél is. Szomorú update (2018.07.11.): Lonnie Shelton 2018. július 8-án, 62 éves korában elhunyt egy szívroham következtében.

Jack Sikma. Unikális jelenség volt a maga idejében a göndör, szőke hajú center, Sikma, na nem csak megjelenése miatt, hanem azért is, mert a hetvenes-nyolcvanas évek legsokoldalúbb centerét tisztelhetjük személyében. Sikma 1977-től 1986-ig játszott Seattle-ben, 1979 és 1985 között mind a hét évben ott volt az All-Star meccsen, és minden idényben dupla-duplát átlagolt. Amellett, hogy kiváló palánk alatti védőnek számított, Sikma centertől szokatlan módon egészen kiváló dobó is volt, aki biztos kézzel értékesítette a középtávoli tempókat, és rendre 85% fölötti szezonátlagokkal büntetőzött. Mi több, miután 1986-ban elhagyta Seattle-t, és Milwaukee-ba igazolt, büntetőszázaléka kilencven fölé is kúszott, 1987/88-ban például 92,2%-os pontossággal célzott a vonalról, ami a legjobb volt az egész ligában, sőt, karrierje végére megtanult hárompontost dobni (1988/89-ben 38%-kal értékesítette a triplákat), így a ligatörténet tán legelső "stretch five" játékosa lett belőle. Sikma 1991-ben vonult vissza, tizennégy éves pályafutása során több, mint 17 ezer pontot szerzett és közel 11 ezer lepattanót gyűjtött össze, a Sonics visszavonultatta 43-as számú mezét. 2003 és 2007 között volt a Sonics segédedzője, majd több más csapatnál (Houston, Minnesota, Toronto) dolgozott magasemberek fejlődését segítő "big man coach" szerepkörben.

Paul Silas. A csapattársai által szeretetteljesen csak "Papa Bear" néven emlegetett Silas az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő veterán mentor volt a ligában, és egyben korábbi St. Louis-i csapattársa, Lenny Wilkens "meghosszabbított keze" a kispadon, illetve a pályán. Silas, a Bostonnal korábban már két bajnoki címet nyerő (1974, 1976), kétszeres All-Star (1972, Phoenix, 1975, Boston) magasember harmadik bajnoksága begyűjtését követően még egy idényt húzott le a Sonics mezében, majd befejezte tizenhat éves pályafutását, melynek során pontból több mint tizenegyezret, lepattanóból pedig több mint tizenkétezret gyűjtött össze. Nem meglepő módon azonnal edzősködni kezdett, 1980-tól három éven át ült a San Diego Clippers kispadján, de nem ért el túl sok sikert velük, így aztán jó ideig nem is kapott újra vezetőedzői állást. Egészen az 1998/99-es csonka szezonig kellett erre várni, amikor idény közben átvette a Charlotte Hornets irányítását, és 2003-ig négy playoff-szereplést is kivívott az időközben New Orleans-ba költöző franchise-zal. 2003-ban ő lett az újonc LeBron James első vezetőedzője a Cleveland Cavaliers kispadján, de második ottani szezonja közepette kirúgták. Utolsó edzői szerepvállalása is elég csúnya véget ért, miután 2011-ben átvette az elbocsátott Larry Brown helyét a Charlotte Bobcatsnél, a 2011/12-es, ismétcsak csonka idényben Silas irányításával érte el minden idők legrosszabb győzelmi százalékát (7-59, 10.6%) a Bobcats, ez pedig az akkor 68 éves idős mester edzői karrierje végét is jelentette. Szomorú update (2024. május): Paul Silas 2022. december 11-én, 79 éves korában elhunyt.

Dick Snyder. Egy újabb veterán mentor, a dobóhátvéd/kiscsatár átmenet Snyder még 1966-ban kezdte NBA-pályafutását a St. Louis Hawksnál, ahol ő is volt Paul Silas mellett a Sonics-vezetőedző Lenny Wilkens csapattársa, majd már a franchise létezésének hajnalán, 1969-ben csatlakozott a Seattle-hez, ahol első körben 1974-ig játszott. 1970/71-ben 19.4, 1973/74-ben 18.1 pontot átlagolt meccsenként, fénykorában egyike volt a liga legjobb büntetődobóinak, és mezőnyszázalék terén is rendre a legjobbak közt végzett, ami kettes-hármas poszton játszó játékos esetében egy igazán hatékony pontszerző képét vetíti elénk. 1974-ben a Clevelandhez igazolt, ahol tagja volt az 1976-ban meglepetésre keleti főcsoportdöntőig jutó "Miracle at Richfield" Cavaliersnek, sőt, mi több, ő dobta a Cavaliers története első playoff-párharcbeli győzelmét érő kosarat a Washington Bullets elleni sorozat hetedik meccsének utolsó másodperceiben. Pályafutása legvégén, egy idényre tért vissza a Sonicshoz 1978-ban Snyder, majd visszavonult, közel tizenkétezer NBA-ben szerzett pont gazdájaként.

Wally Walker. A zavarbaejtően jóképű Walker újoncként tagja volt az 1977-ben bajnoki címet szerző, Bill Walton-féle Portland TrailBlazersnek. A nem túl látványos pályafutást befutó kiscsatár 1982-ben a Sonics, 1983-ban a Houston Rockets színeiben érte el majdhogynem a tízpontos szezonátlagot, de aztán 1984-ben vége is szakadt NBA-pályafutásának. Walker ennek ellenére meghatározó név a Seattle SuperSonics történetében, hiszen a visszavonulása utáni tíz év alatt a pénzügyi életben komoly tapasztalatot szerző Walker 1994-ben mint kisebbségi tulajdonos tért vissza a Sonicshoz, és egészen 2006-ig a franchise-nál dolgozott, 1994-től 2001-ig mint GM, 2001-től kezdve mint a csapat elnöke. Bár tizenkét évet húzott le a franchise vezetőségében, és javarészt az ő munkája volt a Sonics utolsó nagydöntős (1996) és utolsó divízió-elsőséget begyűjtő (2005) csapatának összerakása, a szurkolók körében nem volt kimondottan népszerű, miután gyakorta összeveszett a kilencvenes években Sonics-vezetőedző George Karllal, a csapat akkori szupersztár irányítójával, Gary Paytonnal, a fakezű dobásblokkolónak, Jim McIlvaine-nek 1996 nyarán adott csillagászati összegű szerződéssel pedig egy életre magára haragította és végeredményben elűzte a csapattól a másik közönségkedvencet, Shawn Kempet.

Gus Williams. A „Varázsló”, az eszelős labdakezeléssel megáldott irányító, Williams 1975-ben a bajnoki címvédő Golden State Warriors választottja volt az azévi drafton, két év után viszont távoznia kellett Oaklandből, állítólag azért, mert a csapat vezére, Rick Barry megorrolt rá amiatt, hogy túl sok labdát használ el. Ekkor került Williams a Sonicshoz, ahol három kiváló idényt futott, és kiváló hátvédpárost alkotott Dennis Johnsonnal, ám aztán karrierje egy hetvenes-nyolcvanas évek NBA-jére sajnos igen jellemző fordulatot vett: a fizetésével elégedetlen Williams évi egymillió dolláros új szerződést követelt a Sonicstól, amit a csapat nem volt hajlandó megadni neki, így Williams tüntetőleg kiülte a teljes 1980/81-es idényt. Mire 1981-ben hajlandó volt visszatérni, a Seattle már elcserélte mellőle Dennis Johnsont, és bár 1981/82-ben Williams karriercsúcsot jelentő 23.4 pontot átlagolt, karrierje során először szerepelhetett az All-Star meccsen és bekerült az All-NBA First Team soraiba, a Sonics már nem tudott harcban lenni a bajnoki címért. Williams 1984-ben a Sonicstól a Washingtonhoz igazolt, ahol volt még egy statisztikailag remek idénye, de aztán viszonylag gyorsan kikopott a ligából, 1987-ben, az Atlanta színeiben lejátszott 33 feledhető meccs után fejeződött be NBA-karrierje.

Vezetőedző: Lenny Wilkens. Azon kevés emberek egyike, akik háromféle minőségben is beiktatásra kerültek a Hall of Fame tagjai közé, Wilkens hosszú NBA-pályafutása egyetlen bajnoki címét a Sonics edzőjeként nyerte 1979-ben. A hatvanas évek egyik legjobb irányítója, Wilkens ötször volt All-Star a St. Louis Hawks játékosaként 1963 és 1968 között, majd 1968-ban a Sonicshoz szerződött, ahol 1969 és 1972 között, három éven át játékos-edzőként működött, és további három All-Star szereplést gyűjthetett be. A seattle-i franchise történetének első igazi sztárjaként Wilkens a Sonics relatív sikertelensége ellenére is óriási népszerűségre tett szert Seattle-ben, volt is nagy felháborodás, amikor a Sonics 1972-ben a Clevelandhez cserélte. Miután két szezont lehúzott a Cavsnél, és még egyet a Portlandnél (ez utóbbit szintén mint játékos-edző), 1975-ben Wilkens befejezte a játékot, és megkezdte főállású edzői pályáját, melynek során ült a Blazers (1975-76), a Sonics (1977-85), a Cavs (1986-93), a Hawks (1993-2000), a Raptors (2000-2003) és a Knicks (2004-2005) kispadján is. Játékosként 1989-ben, edzőként 1998-ban, 2010-ben pedig a barcelonai olimpián szereplő "Dream Team" tagjaként (segédedző volt a csapatnál) iktatták be a Hall of Fame-be, egészen 2010-ig ő volt minden idők legtöbb győzelmet arató vezetőedzője (1332, rekordját Don Nelson döntötte meg), és a mai napig ő tartja a legtöbb vereség kétes értékű rekordját is a kispadon (1155). 1979 után már nem jutott többé egy csapatával sem a nagydöntőbe, a Clevelanddel 1992-ben főcsoportdöntőt játszott, az Atlantával 1994-ben megszerezte az alapszakasz során az első kiemelést, és az Év Edzőjének választották, de miután elcserélték a szupersztár Dominique Wilkinst, a playoff második körében kiestek, a Torontónál pedig sokáig Wilkens nevéhez fűződött a franchise legsikeresebb szezonja, amikor a Vince Carter vezette Raptors 2001-ben a rájátszás második köréig jutott.