1977: Blazermania

1976/77-ben az ABA beolvadása miatt totálisan felbolydult NBA-ben a transzcendens tehetségű center, Bill Walton köré szerveződő, elképesztő csapatjátékot bemutató Portland TrailBlazers diadalmaskodott, a nagydöntőben 0-2-es hátrányból fordítva, megszerezve története első és mindmáig egyetlen bajnoki címét.

A Blazers kemény magja, Lionel Hollins (14), Maurice Lucas (20), Dave Twardzik (13) és Bill Walton (32) csatába indul, mögöttük Dr. Jack Ramsay vezetőedző (Getty Images)

1976 júniusában évekig tartó tárgyalások, egyezkedések, pénzügyi manőverezések és bírósági eljárások után végre megszületett a megállapodás az NBA és legfőbb riválisa, az American Basketball Association (ABA) összeolvadásáról. A paktum értelmében a piros-fehér-kék labdájáról és a hárompontos dobás bevezetéséről elhíresült bajnokság kilenc év után beszüntette működését, talpon maradt hat csapatából négyet (Denver Nuggets, Indiana Pacers, New York Nets és San Antonio Spurs) átvett az NBA, a maradék két franchise (Kentucky Colonels és Spirits of St. Louis) pedig megszűnt, és játékosaikat a „régi” NBA-csapatok között osztották szét. Az ABA-NBA összeolvadás („merger”) a tengerentúlon jelentős szakirodalommal bír, ehelyütt nem is térnénk ki a játékosok szétdobálásával, a tévébevételek felosztásával, az újonnan belépő csapatokra kiszabott „büntetésekkel” kapcsolatos összes apró-cseprő kitételre (pedig volt egy pár, pl. az NBA legendás paktuma a Spirits of St. Louis volt tulajdonosaival, a Silna testvérekkel, erről talán majd egyszer máskor), de pár dolog azért kiemelendő.

A New York Knicks például meglehetősen feudális alapokon állva ragaszkodott ahhoz, hogy „területi jogai megsértéséért” kárpótolja őket a második New York-i franchise-ként a ligába érkező Nets, akiknek az NBA a csatlakozás feltételéül szabta, hogy fizessenek be 4.8 millió dollár „jóvátételt” a Knicks kasszájába. Az anyagilag amúgy sem túl stabil lábakon álló ABA-csapatnak nem volt ennyi felesleges pénze, azt előteremteni csak úgy tudták, hogy kénytelenek voltak eladni szupersztárjukat, a háromszoros ABA-MVP Julius Ervinget, akit a Philadelphia 76ers vásárolt meg (a Nets felajánlotta Ervinget a Knicksnek is, ha elengedik a „büntetésüket”, de a Knicks inkább a pénzt választotta). A másik pengeélen táncoló franchise a Pacers volt, akik hiába voltak az ABA-történelem legeredményesebb csapata három bajnoki címükkel, pénzügyileg elég rosszul álltak az összeolvadás idején, és az anyagi stabilitásra törekvő NBA inkább a Kentucky Colonelst látta volna helyettük a mezőnyben. Igen ám, de a Chicago Bulls megfúrta a Colonels csatlakozását, mivel a Kentucky centerére, Artis Gilmore-ra fájt a foguk, akinek NBA-s játékjogait egyébként a Bulls birtokolta. Így végül a Colonels jutott a megszüntetés sorsára, és a Pacers csatlakozhatott az NBA-hez, igaz, playoffba kerülniük még hosszú évekig nem sikerült.

Nem úgy a Julius Ervinget megszerző Philadelphiának. „Dr. J” érkezése egyből a liga elitjébe emelte az évek óta csak vegetáló, pár évvel korábban (1972/73) mindössze 9 alapszakasz-győzelmével máig fennálló negatív ligacsúcsot felállító Sixerst, akik 50 győzelmükkel a Keleti Konferencia élén végeztek. A Houston Rockets, amelyet szintén az előző idényben még az ABA-ben játszó ifjú titán, Moses Malone vitt széles vállain, másodikként futott be a Sixers mögött. A négy ABA-ből érkező csapat közül kettő, a Nuggets és a Spurs, két megállíthatatlan dobógép vezetésével (Denverben David Thompson, San Antonióban George Gervin) egyaránt a rájátszásba jutott, a Nuggets Nyugaton a második legjobb mérleggel, 50 győzelemmel, míg a Spurs Keleten (!) 44 sikerrel (valaki fejjel lefelé tarthatta a térképet az ABA-csapatok Konferenciákba sorolásakor). Tíz ABA-ből érkező játékos volt ott az NBA All-Star meccsén 1977-ben, a liga legjobb tíz pontszerzője közül  négyen is az ABA-ben játszottak még egy évvel korábban, az Indiana Pacers irányítója, Don Buse lett a liga legjobb gólpasszadója és labdaszerzője is, sőt, még az Év Edzője díjat is az ABA-ből érkező edző nyerte a Houstont irányító Tom Nissalke személyében. Az összeolvadás kétségkívül jelentős vérfrissítést jelentett az azt megelőző években kissé identitását vesztett, csökkenő nézettségű NBA-nek.

Ám a bajnokság ezévi végkimenetelét döntő mértékben meghatározó változásnak mégis olyasvalami bizonyult, amelynek semmi köze az összeolvadáshoz: Bill Walton, a Portland TrailBlazers harmadéves centere végre egészséges volt. Walton, minden idők egyik legsikeresebb egyetemi kosárlabdázója hasonló várakozások közepette érkezett a ligába az 1974-es draft 1/1-es kiválasztottjaként, mint pár évvel korábban Kareem Abdul-Jabbar, ámde első két szezonja nem sikerült túl jól. Akárcsak sajnos egész profi pályafutása során, már ekkor is rengeteget kínlódott sérülésekkel, valamint a magát a kaliforniai hippimozgalom gyermekeként definiáló Walton nem is érezte túl jól magát a felhős, borongós Portlandben és a pénzközpontú NBA világában. Ám 1976-ban a Blazers élére kinevezett új edző, a kiváló pedagógusi képességekkel bíró, empatikus Dr. Jack Ramsay, valamint az ABA-s Kentucky Colonelstől érkező, és rövidesen Walton legjobb barátjává váló erőcsatár, Maurice Lucas új életet leheltek a centerbe. A Blazers 49 meccset nyert az 1976/77-es alapszakaszban, és 1970 óta íródó története során először bejutott a rájátszásba.

Bill Walton, Dave Twardzik és Lionel Hollins megállítják Kareem Abdul-Jabbart és a Lakerst (sfchronicle.com)

A Nyugati Konferencia élén Kareem Abdul-Jabbar és a Lakers zárt 53 győzelemmel (az egy évvel korábbi betli után a Lakers a liga legjobb mérlegével jutott ismét a playoffba, Jabbar pedig karrierje során immáron ötödszörre lett az alapszakasz MVP-je), a másodikként pedig legeredményesebb egykori ABA-csapatként David Thompson, Dan Issel és a Denver Nuggets végzett. A Portland így ugyan csak harmadik számú kiemeltként vágott neki az immáron hatcsapatos rájátszásnak, annak első körében a Chicagót, második körében a Denvert is búcsúztatták, majd a főcsoportdöntőben, vaskos meglepetést szolgáltatva 4-0-ra lemosták a pályáról Jabbart és a Lakerst, így első rájátszásbeli szereplésük alkalmából egyből bejutottak a nagydöntőbe. A Blazers menetelése az egész NBA-t lázba hozta, az alapszakaszt a liga legjobb lepattanózójaként és dobásblokkolójaként záró Walton vezetésével a Portland a csapatjáték netovábbját mutatta be, melyben legfontosabb szerepe a hihetetlen játékintelligenciával bíró centernek volt: védekezése mellett passzjátéka is élményszámba ment, képes volt maga körül minden csapattársát jobbá tenni. Ezt a jelenséget emlegették összefoglalóan abban az időben ligaszerte úgy, hogy „Blazermania”.

Akárcsak Walton és Abdul-Jabbar csatája Nyugaton, Keleten is összecsapott a „régi és az új” a rájátszás során, amikor a Philadelphia 76ers a második körben a címvédő Boston Celticsszel találkozott. A 44 alapszakasz-győzelemmel  csak a negyedik helyen végző, de a playoff első körében a San Antoniót azért felülmúló, öregedő Celtics nagy csatát vívott az elképesztő tűzerővel rendelkező, látványos Sixersszel, de végül 4-3 arányban alulmaradtak. Julius Erving és a Philadelphia a főcsoportdöntőben aztán legyőzte Moses Malone-t, Rudy Tomjanovichot és a Rocketst, és 1967 után jutott a nagydöntőbe. Bár a Philadelphia játéka egyértelműen Erving köré épült, nem volt korántsem egyszemélyes csapat a Sixers: Dr. J mellett a magas posztokon szintén két korábbi ABA All-Star, George McGinnis és Caldwell Jones szerepelt, a hátvédposztokon is két dobógép, Doug Collins és World B. Free termelte a pontokat, a kispadról pedig olyan játékosok érkeztek, mint a zsákológép Darryl Dawkins, a távoli dobások specialistája, idősb Mike Dunleavy, a korábban a Knicksszel bajnokságot nyerő, elsősorban védekezésben rendkívül hasznos Henry Bibby, valamint Joe „Jellybean” Bryant, Kobe Bryant apja.

Az ikonikus képen Dr. J, azaz Julius Erving szárnyal a Blazers fölött (ballislife.com)

A döntő előtti előzetes esélylatolgatások egyértelműen a Philadelphiát tartották esélyesebbnek, annak ellenére, hogy a többség inkább szimpatizált a csapatkoncepciót tökélyre járató Portlanddel, mint a látványos, de egyénieskedőnek mondott kosárlabdát játszó Sixersszel. A két különféle stílus első összecsapása megfelelt az elvárásoknak, a nagydöntő nyitómérkőzésén Erving már rögtön az első támadást egy elképesztő zsákolással fejezte be, 33 pontot dobott, Doug Collins is 30-at szórt. Hiába gyűjtött össze a másik oldalon Walton 28 pontot és 20 lepattanót, a Sixers védekezésben is remekelt ezúttal, 34 labdaeladásba hajszolták bele a Blazerst, és 107-101-re nyertek. A második mérkőzésen ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg azzal, hogy Caldwell Jones és Darryl Dawkins Waltont is sikeresen levédekezték, a Philadelphia 107-89-re nyert és 2-0-ra vezetett.

Bár a második összecsapás sima Philly-győzelmet hozott, mégis ezt tartják a sorozat fordulópontjának az utolsó percekben lezajlott események miatt. A feszült hangulatú találkozó negyedik negyedében Darryl Dawkins összeakaszkodott a palánk alatt a portlandi Bobby Grosszal, ütésváltásra került sor, melybe beszállt a mindig csapattársai védelmére kelő kőkemény Maurice Lucas is, földre küldve Dawkinst, majd szinte az összes játékos, mindkét csapat kispadja, biztonságiak, sőt nézők (!) is csatlakoztak a tömegjelenethez. A csetepaté végén Dawkinst és Lucast kiállították, de Lucas csapattársa melletti kiállása ismét egységbe kovácsolta a kissé hitehagyott Blazerst. A Portlandben rendezett harmadik mérkőzést simán nyerték a hazaiak (129-107), Lucas 27 ponttal és 12 lepattanóval, Walton 20 ponttal, 18 lepattanóval és 9 gólpasszal remekelt. A negyedik meccsre a Sixers-edző Gene Shue ismét nyomás alá helyezte Waltont a palánk alatt Caldwell Jones és McGinnis által, de ezúttal a portlandi centert nem lehetett zavarba hozni, sorra osztotta ki a blokkokat, majd elöl a gólpasszokat a 25 pontot szerző hátvédnek, Lionel Hollinsnak és a 24 pontos Lucasnak, a Blazers ismét nagy fölénnyel győzött (130-98) és kiegyenlített a párharcban.

Bill Walton hegyként magasodik Doug Collins és a Sixers fölé (hoopshabit.com)

Az ötödik találkozó első felében a Philadelphia sorozatos faultolással igyekezett akasztani a lendületbe jött Portland játékát, mely egy ideig működött is nekik, de a harmadik negyedben megint lekerült a kosárról a fedél, a Blazers negyven pontot szerzett a játékrészben és állva hagyta a Phillyt. Julius Erving megtette, amit tudott, 37 egységet szórt be, de csapattársai (elsősorban az egész sorozatban csapnivalóan dobó másik pontgyáros, McGinnis) nem tudtak felnőni hozzá, míg a Blazers élére ezúttal Bobby Gross állt 25 pontjával, Lucas ismét dupla-duplázott, Walton 24 lepattanójával csapatrekordot állított fel. A 110-104 arányú győzelemmel a Blazers átvette a vezetést, és otthon léphetett pályára a hatodik meccsen a bajnoki cím megszerzéséért. A magabiztosan játszó Portland végig kontrollálta a mérkőzést, de a negyedik negyed végén az ezúttal 40 pontig jutó Dr. J két pontra felhozta a Sixerst, sőt, McGinnis labdaszerzése után az egyenlítésért támadhatott a Philly, de az utolsó labdabirtoklásuk során előbb Erving, aztán World B. Free, és végül McGinnis is dobást rontott. Így végül a Blazers előnye megmaradt (109-107),  4-2 arányban megnyerték a nagydöntőt és a bajnokságot. Bill Walton hihetetlen számsorral zárta a hatodik meccset (20 pont, 23 lepattanó, 8 blokk, 7 gólpassz), nem is lehetett kérdés, hogy ő  kapja a döntő Legértékesebb Játékosának járó díjat.

Az ünneplő portlandi játékosok pezsgővel locsolják Dr. Jack Ramsay vezetőedzőt (nba.com/blazers)

A Blazermania tehát jött, látott és győzött – majd ugyanilyen gyorsasággal le is áldozott a portlandi szép napoknak. Walton a következő idény közepette eltörte a lábát, összeveszett a csapat vezetőségével sérülésének kezelése miatt, melynek végkifejlete az lett, hogy csúnya körülmények közepette elhagyta végül a csapatot. A címvédés így nem jöhetett össze, sőt mi több, az azóta eltelt negyven évben nem sikerült újra bajnokságot nyernie a Blazersnek (két nagydöntős szereplésük volt ugyan, 1990-ben és 1992-ben, de mindkétszer vereség lett a vége). Julius Erving és a Philadelphia 76ers ugyanakkor még hosszú évekig a liga elitjében tudott maradni, a nyolcvanas évtized első felében három elveszített nagydöntőt követően 1983-ban sikerült újra bajnoki címet szerezniük.

Elülső sor: Larry Weinberg tulajdonos, Harry Glickman GM, Herm Gilliam, Dave Twardzik, Johnny Davis, Lionel Hollins, Dr. Jack Ramsay vezetőedző, Jack McKinney segédedző.
Középső sor: Lloyd Neal, Larry Steele, Corky Calhoun, Bill Walton, Maurice Lucas, Wally Walker, Robin Jones, Bob Gross.
Leghátsó sor: csapatorvosok és egyéb Blazers-alkalmazottak.

David "Corky" Calhoun. A hármas poszton bevethető cserejátékos 1972 és 1980 között játszott az NBA-ben, Portlandet megelőzően volt a Phoenix és a Los Angeles Lakers játékosa is, majd miután 1978-ban távozott a Blazerstől, szerepelt még az Indiana Pacersnél is. Bár hasznos védőjátékosként tartották számon, az 1977-es playoffban kapott átlag 8 perc játékidejével azért nem ő volt a legélesebb kés a fiókban. Visszavonulása után a kosárlabdáról az olajiparra nyergelt át, jelenleg is egy olajipari nagyvállalat alelnöke.

Johnny Davis. A villámgyors újonc irányító a kispadról beszállva adott lendületet az 1977-es bajnok Portlandnek. Miután a rájátszásban a kezdő hátvéd Dave Twardzik megsérült, Davis több kiváló meccset is összehozott a helyén játszva (25, majd 20 pont a Denver elleni sorozatban, 21 egység a Lakers elleni párharc negyedik meccsén, 18 pont a nagydöntő harmadik mérkőzésén). 1978-ban a Blazers az Indianához cserélte, ahol négy statisztikailag igen erős szezont töltött, majd volt még az Atlanta és a Cleveland játékosa is. 1986-ban vonult vissza. Több, mint húsz évet edzősködött az NBA-ben, volt vezetőedző a Philadelphiánál (1996/97) és az Orlandónál (2003-2005), és segédedző számtalan további csapatnál, így többek közt a Blazersnél, volt csapattársa, Lionel Hollins vezetőedzősége idején a Memphisnél, legutóbb pedig a 2013/14-es idényben a Lakersnél.

Herm Gilliam. A veterán hátvéd, Gilliam még Oscar Robertson csapattársaként kezdte pályafutását 1969-ben a Cincinnati Royalsnál, egy idényt Buffalóban, négy évet az Atlantánál, majd egy szezont a Seattle-nél töltött, az 1976/77-es volt az utolsó éve a ligában. A Los Angeles Lakers elleni 1977-es főcsoportdöntő második meccsének ő volt a hőse 24 pontjával, a mérkőzést később csapattársai csak mint "Herm Game" emlegették. Gilliam szerette volna folytatni pályafutását a Blazersnél a következő szezonban is, ám az előidényt követően a Portland kitette keretéből. Miután így kénytelen volt visszavonulni, a legnagyobb amerikai csomagküldő szolgálatnál helyezkedett el és csinált magának karriert a civil életben. 58 éves korában halt meg 2005-ben, egy szívroham következtében.

Bobby Gross. A bajnokcsapat kezdő hármasa a másodéves Gross volt, egy remekül védekező, jól passzoló, gyors játékos, aki egyfajta "glue guy" funkciót is ellátott. A ligában a legjobb idénye a harmadik éve volt, 1977/78-ban meccsenként 12.7 pontot, 5.6 lepattanót és 3.5 gólpasszt átlagolt, és az All-Defensive Second Team soraiba is bekerült. Miután 1978-at követően a Blazers két legnagyobb sztárjával, Waltonnal és Maurice Lucasszal is visszafordíthatatlanul megromlott a csapat viszonya, a népszerű Gross-szal nem akartak ugyanígy járni, és megtették a Portland legjobban fizetett játékosává, még azt is belevették a szerződésébe, hogy állják az éves golfbérletét a kedvenc pályáján. Sajnos Gross teljesítménye ezt követően hanyatlani kezdett, 1982-ben el is hagyta Portlandet, majd 1983-ban, egy San Diego Clippersnél töltött idény után be is fejeződött pályafutása. A Blazers 2008-ban azért visszavonultatta 30-as számú mezét.

Lionel Hollins. Az 1977-es Blazers kezdő irányítója a második szezonját futó Hollins volt. Első három szezonja során a fiatal Hollins rohamosan fejlődött, 1976-ban az All-Rookie First Team tagja, 1978-ban All-Star és az All-Defensive First Team tagja, míg 1979-ben az All-Defensive Second Team soraiba választották be, ám ebben az idényben súlyos térdsérülést szenvedett, amely megtörte ígéretesen induló karrierjét. 1980-ban a Portland egy elsőkörös draftjogért cserébe a Philadelphiához cserélte, az 1977-es döntős ellenfél színeiben Hollins még további két fináléban játszhatott, 1980-ban és 1982-ben (mindkétszer veszített a Sixers). 1985-ben vonult vissza, miután volt egy-egy idény erejéig a San Diego, a Detroit és a Houston játékosa is. A mai NBA-szurkolók elsősorban edzőként ismerhetik nevét, 2009 és 2013 között a Memphis Grizzlies vezetőedzőjeként háromszor is a rájátszásba juttatta csapatát, és az ő nevéhez fűződik a franchise történetének legnagyobb sikere, a 2013-as nyugati főcsoportdöntő. 2014 és 2016 között a Brooklyn Nets kispadján ült, itt már lényegesen kevesebb eredményt mutatva fel (2016 januárjában kirúgták). Az ő mezszámát (14) is visszavonultatták Portlandben.

Robin Jones. A cserecenter két szezont töltött a ligában, 1976/77-ben a Portland, 1977/78-ban a Houston játékosa volt. NBA-pályafutása befejeződését követően még évekig szerepelt Európában, Franciaorszában és az Egyesült Királyságban játszott, majd az Anheuser-Busch sörgyártó vállalat marketingigazgatója volt Illinois államban. Szomorú update (2018.07.26.): Robin Jones 2018. július 16-án, 64 éves korában elhunyt.

Maurice Lucas. Bill Walton mellett a 206 centi magas, tiszta izom "Luke" volt az 1977-es Blazers másik szellemi vezére. Az ABA-ben a Spirits of St. Louis és a Kentucky Colonels színeiben is játszó Lucas első NBA-szezonjában, 1976/77-ben 20.2 pontot és 11.4 lepattanót átlagolt, 1977-től 1979-ig minden évben All-Star volt, 1978-ban az All-Defensive első és az All-NBA második, 1979-ben az All-Defensive második csapat soraiba választották. A Pittsburgh városának legkeményebb gettójában felnőtt Lucas nem ismert kíméletet, bárkinek odasózott, ha magát vagy csapattársait fenyegető veszélyt észlelt, ebből kifolyólag nem volt egy könnyen kezelhető jelenség sem a pályán, sem azon kívül. Bár Bill Waltonnal egy idény leforgása alatt legjobb barátok lettek, az 1978 után történteket az ő kapcsolatuk is megsínylette, és miután Walton elhagyta Portlandet, Lucas is egyre többször volt elégedetlen a csapattársaival és a fizetésével, nem egyszer tetemre hívva utólag Waltont is, mondván, indokolatlanul keresett jóval többet mindenkinél a csapatban a center. Miután a Blazers nem volt hajlandó a fizetésén emelni, elcserélését kérte, így 1980-ban a New Jersey-hez került. 1988-ig tartó pályafutása során volt a Nets, a Knicks, a Suns, a SuperSonics és a Lakers játékosa is, utolsó idényében, 36 évesen visszatért a Portlandhez, innen vonult vissza. Bár a Phoenix játékosaként 1982/83-ban is sikerült még egy kiváló szezont futnia (All-Star szereplés), sehol máshol nem tudott már olyan sikeres lenni, mint a Blazersnél volt. A Portland az ő 20-as mezszámát is felhúzta a mennyezetre, még 1988-ban, ezt követően több alkalommal is dolgozott Lucas segédedzőként Portlandben. 2009-ben prosztatarákot diagnosztizáltak az akkor is épp a Blazers stábjában dolgozó egykori kőkemény erőcsatárnál, aki 2010 októberében, 58 éves korában elhunyt.

Lloyd Neal. Az 1973-as All-Rookie Team tagja, a keményen védekező és lepattanózó Neal ötödik NBA-szezonját futotta 1976/77-ben. 1976-ban még 15.5 pontot és 8.6 lepattanót átlagolt meccsenként a magasember, ám a bajnoki cím évében, az egészséges Walton és a frissen érkezett Lucas mögött jócskán lecsökkent a szerepe, továbbá rengeteget bajlódott állandóan sérült térdeivel, amelyek 1979-ben, mindössze 28 évesen visszavonulásra kényszerítették. Mivel a portlandi közönség kimondottan kedvelte (egyszer a legenda szerint egy Lakers elleni idegenbeli meccsen még a Lakers-főszurkoló Jack Nicholson fejét is leüvöltötte a kispadról), az ő mezszámát is visszavonultatta a Blazers (36), mely egyben a franchise történetének első visszavonultatott mezszáma volt, 1979-ben. Kosárlabda-karrierjét követően Neal hosszú évekig dolgozott az amerikai szövetségi adóhatóságnál.

Larry Steele. Akárcsak Bob Gross vagy Lloyd Neal, Larry Steele is egy szorgos-hasznos kiegészítő ember, ebből kifolyólag a portlandi közönség egyik nagy kedvence volt. Az 1971-től kezdve a Blazersnél játszó Steele elsősorban labdaszerzések terén jeleskedett (1974-ben, az első olyan NBA-szezonban, amelynek során a labdalopásokat hivatalos statisztikaként rögzítették, Steele vezette a ligát ebben a kategóriában), és fáradhatatlanul vetődött minden veszni látszó labda után a pályán. Játékstílusa az évek során kikezdte a térdeit, a bajnoki cím évét követően ő is sokat kínlódott a sérülésekkel, végül 1980-ban, 30 évesen vonult vissza. Talán mondani sem kell, az ő 15-ös számú meze is a portlandi Moda Center (korábban Rose Garden) mennyezetén lóg. Visszavonulása után Steele dolgozott a Blazers marketingrészlegén, 1987 és 1994 között a Portlandi Egyetemen volt edző, és közvetített NBA-meccseket a CBS tévécsatornán.

Dave Twardzik. Maurice Lucashoz hasonlóan Twardzik is az ABA-ből érkezett a Blazershez 1976 nyarán. A rivális ligában a hátvéd négy szezont töltött a Virginia Squires játékosaként, 1975-ben All-Star is volt az ABA-ben. A Portlandnél, ahol Lionel Hollins partnereként kezdett a hátvédsorban, nem kedvelte őt különösen a szupersztár center Bill Walton, és Twardzik sem rajongott a szerinte nagyképű és basáskodó Waltonért, ennek ellenére a pályán remekül funkcionált a kapcsolatuk. A jól védekező, remekül passzoló és hatékony betörésekre képes Twardzik négy idényt töltött végül Portlandben, 1980-ban, több csapattársához hasonlóan, neki is egy sérülés miatt kellett visszavonulnia. Dolgozott később a Blazers vezetőségében, volt segédedző a Pacersnél, a Pistonsnál, a Hornetsnél, a Clippersnél, a Warriorsnál és a Nuggetsnél is, legutóbb, 2005 és 2012 között az Orlando Magicnél volt GM-helyettes. 13-as számú mezét a Portland úgyszintén visszavonultatta.

Wally Walker. A zavarbaejtően jóképű Walkert minden idők talán legszebb NBA-játékosaként tartják számon. Az újonc bedobó Bob Gross cseréje volt a hármas poszton az 1976/77-es Portlandben, de a bajnoki cím megnyerését követően már csak 9 meccs jutott neki Blazers-mezben, 1977 novemberében a Seattle-hez cserélték a magas draftpozíciójához (1/5) képest alulteljesítő Walkert. Dr. Jack Ramsay elmondása szerint többre is vihette volna, ha nem lett volna annyira jóképű. Ennek ellenére Walker még egy NBA-bajnokcsapat tagja lehetett 1979-ben a Sonics színeiben, majd Seattle-ben hosszú évekig a csapat GM-je volt.

Bill Walton. Ha felteszik a kérdést, melyik NBA-játékos emelkedhetett volna minden idők tíz legjobbja közé, ha nem akadályozzák meg ebben a sérülések, legtöbben Penny Hardaway, Grant Hill vagy Tracy McGrady nevét említik - erre a kérdésre ugyanakkor legnagyobb bizonyossággal Bill Walton a válasz. Az NBA-be kétszeres NCAA-bajnokként érkező Walton talán a valaha volt legmagasabb kosárlabda IQ-val bíró center, aki bár nem volt kiemelkedő pontszerző (18.6 pontos átlaggal második volt a csapaton belül Maurice Lucas mögött 1976/77-ben), erre nem is volt feltétlenül szükség, olyan mértékben dominált a játék minden más elemében. Atletikus képességei meghaladták korát, ő volt a liga legjobb lepattanózója és blokkolója, védekezésben áthatolhatatlan akadályt jelentett a gyűrű közelében, támadásban pedig képes volt irányítóként gyorsindításokat vezetni és passzaival kihagyhatatlan helyzetbe hozni társait. Walton mellett játszva olyan hasznos, de legfeljebb átlagos képességű játékosok is klublegendává válhattak Portlandben, mint Bobby Gross, Dave Twardzik, Lloyd Neal vagy Larry Steele (nem csoda, hogy mindannyiuk karrierje pár éven belül véget ért azután, hogy Walton elhagyta Portlandet). Ám miután Walton az 1978-as rájátszásban eltörte a lábát, és a címvédő Blazers kiesett, nagyon csúnya véget ért a portlandi tündérmese (hozzá kell tenni, Waltont úgy is megválasztották az 1977/78-as alapszakasz MVP-jévé, hogy csak 58 meccsen lépett pályára az idény során). Walton azzal vádolta meg a Blazerst, hogy félrekezelték a sérülését, majd sérülten is erőltették a játékát a playoffban, és követelte az elcserélését. Erre a Portland nem volt hajlandó, így Walton a teljes 1978/79-es idényt kiülte, végül 1979-ben szabadügynökként a San Diego Clippershez távozott.

Vezetőedző: Dr. Jack Ramsay. A Pennsylvania egyetemen tanárként doktori címet szerző Ramsay köztiszteletben álló figurája volt az NBA-nek edzőként és kommentátorként eltöltött több mint negyven éves pályafutása során. A tősgyökeres philadelphiai Ramsay a helyi St. Joseph's főiskola kosárcsapatának edzőjeként szerzett magának hírnevet 1955 és 1966 között, majd a Philadelphia 76ers kérte fel, legyen a csapat GM-je. Első Sixersnél töltött szezonjában a Wilt Chamberlain köré épített Philly megnyerte a bajnoki címet, de Ramsay jobban szeretett volna ismét edzősködni, ezért 1968-ban leült a Sixers kispadjára, és 1972-ig edzette a Philadelphiát, amellyel ugyan háromszor is rájátszásba jutott, az 1967-es sikert már nem tudták megismételni. Ramsay 1972-ben elfogadta a harmadik szezonját kezdő Buffalo Braves ajánlatát, akikkel négy év alatt szintén három playoff-szereplést harcolt ki, innen érkezett épp a legjobbkor, 1976-ban Portlandbe. Bár nagyon közel állt mind Bill Waltonhoz, mind Maurice Lucashoz, ő sem tudta megakadályozni Walton botrányos távozását a franchise-tól. Walton nélkül ugyan Ramsay csapata 1986-ig egy szezon kivételével minden évben playoff-résztvevő volt, nem tudtak többé a bajnoki cím közelébe kerülni. Dr. Jack 1986 és 1988 között az Indiana Pacers vezetőedzője volt még a ligában, majd a Philadelphia 76ers és a Miami Heat meccseinek szakkomentátoraként, és az ESPN szakértőjeként dolgozott egészen 2012-ig. Ramsay, a kiváló tanárember 2014-ben, 89 éves korában hunyt el.

1976: Minden idők legjobb meccse

Kissé feje tetejére állt a világ az NBA-ben 1975/76-ban, ám a nagy zűrzavar végeredményben ismét egy bostoni bajnoki címet eredményezett. A Celtics egy örökké emlékezetes sorozatban győzte le valószínűtlen ellenfelét, a Phoenix Sunst az 1976-os nagydöntőben.

Miután a Washington Bullets az előző évi fináléban toronymagas esélyesként nyert mérkőzés nélkül bőgött le a Golden State ellen, Wes Unseld, Elvin Hayes és társaságuk érthető módon kissé megzuhant, hiába csatlakozott hozzájuk a Detroittól érkező többszörös All-Star hátvéd, Dave Bing, tizenkettővel kevesebb meccset nyertek, mint az előző idényben. A Boston Celtics így visszaszerezte a keleti trónt, 54 győzelmükkel ők végeztek a konferencia élén.

A változatlanul Dave Cowens, Jo Jo White és az elnyűhetetlen John Havlicek köré szerveződő Kelták útja a rájátszásban ráadásul nem is keresztezte a Washingtonét: a Bullets az első körében kiesett a története első playoff-szereplését produkáló Cleveland Cavaliers ellen. A Cavs tele volt jó képességű, de nem különösebben ismert nevű játékosokkal (Jim Chones, Campy Russell, Bingo Smith, Dick Snyder, Austin Carr, Jim Brewer, vagy az 1972-ben a Lakersszel bajnok Jim Cleamons), szellemi vezérük pedig a szezon közben a Chicagótól megszerzett veterán centerlegenda, Nate Thurmond volt. A Cavs szemet gyönyörködtető csapatjátékával 49 meccset nyert az alapszakaszban, majd 4-3-ra verte a Washingtont a franchise történetének első playoff-párharcában. A „Miracle at Richfield” („Richfield-i Csoda”) néven emlegetett clevelandi alakulat aztán a Celtics rutinjával már nem tudta felvenni a verenyt, a Boston 4-2-vel kiejtette a Cavst és 1974 után ismét ott volt a nagydöntőben.

A jelenleg az Irving-Thomas csere formájában zajló Cavs-Celtics rivalizálás az 1976-os főcsoportdöntőben kezdődött (a képen balról Nate Thurmond, Dave Cowens, Paul Silas és Jim Brewer (news-herald.com)

Nyugaton a Golden State Warriors bajnokhoz méltó  teljesítményt nyújtva óriási előnnyel végzett az élen: Rick Barry csapata 59 meccset nyert, 16-tal többet, mint a második helyezett (!) Seattle. A nyugati konferencia siralmas állapotát mutatja, hogy a 43 győzelmes Sonics és 42-40-nel záró Phoenix mellett nem volt egy csapatnak se pozitív mérlege az alapszakaszban, a Milwaukee Bucks 38-44-es negatív mutatóval is a Középnyugati Csoport élén tudott végezni, illetve mögöttük még a 36 meccset nyerő Detroit került be az ötcsapatos playoff mezőnyébe. Ejtsünk még egy pár szót Kareem Abdul-Jabbarról: a szupersztár centert 1975 nyarán cserélte a Los Angeles Lakershez a Bucks, ám Kareem első idénye LA-ben nem volt épp egy fáklyásmenet. A Lakers 40 meccset nyert ugyan, de pechjükre a Csendes-óceáni Csoportban a Warriors, a Sonics és a Suns is előttük végzett, és mivel egy csoportból maximum három csapat kerülhetett be a rájátszásba, Abdul-Jabbar és a Lakers lemaradt a playoffról. Ennek ellenére Abdul-Jabbart választották az 1975/76-os alapszakasz MVP-jévé!

Mindenesetre nem úgy tűnt, hogy bárki is útját tudni állni nyugatról a címvédő Warriorsnak, ám a Golden State gépezete már az első körben döcögött, a 36 győzelmes Detroitot csak 4-2 arányban tudták felülmúlni, a főcsoportdöntőben pedig a Seattle-t búcsúztató Phoenix keményen állta a sarat ellenük, a sorozat hat meccs után 3-3-ra állt. A mindent eldöntő hetedik meccsen aztán elképesztő jelenetek zajlottak le. Rick Barry, a Warriors kiállhatatlan szupersztárja az első félidőben összeverekedett a Suns-hátvéd Ricky Sobersszel. Miután a félidőben visszanézte az esetet felvételről, a ritkuló haja miatt az egész szezont parókában játszó Barry (ez komoly, nem vicc) megállapította, hogy csapattársai nem siettek a segítségére a Sobersszel folytatott küzdelemben, ennek következtében megsértődött rájuk, és a meccs hátralevő részében nem volt hajlandó kosárra dobni. Barry pontjai nélkül a Warriors összecsuklott, mire Rick a negyedik negyed végén észbe kapott, hogy ebből akár még baj is lehet, már késő volt: a Suns a Warriors pályáján nyerte meg a hetedik meccset, a mindössze 42 alapszakasz-győzelmet arató csapat története első NBA-döntőjébe jutott be.

A címvédő Golden State fennakadt Alvan Adamsen és a lelkes Phoenixen (pressdemocrat.com)

A Suns nem volt ennek ellenére egy szedett-vedett társaság. A szezont megelőzően épp a Bostontól szerezték meg egyik legjobbjukat, az irányító Paul Westphalt, a Celtics 1974-es bajnokcsapatának tagját, aki az „Original Sun”, azaz a csapat 1968-as megalakulása óta a franchise-nál játszó veterán hátvéddel, Dick Van Arsdale-lel együtt a pontszerzés főfelelőse volt. Az újonc center, Alvan Adams 19 pontos és 9 lepattanós átlagainak köszönhetően elnyerte az 1976-os Év Újonca címet, és már elsőévesként szerepelhetett az All-Star meccsen. A magasember-rotációnak az 1974-ben a Milwaukee-val döntőt játszó Curtis Perry és a szezon közben a Buffalótól megszerzett Garfield Heard adott stabilitást, és ott volt még a csapatban a Rick Barryt kikészítő Ricky Sobers, az 1972-ben a Lakersszel bajnok kiscsatár Keith Erickson, valamint a játékosként utolsó NBA-idényét futó Pat Riley is.

A sorozat első meccsét simán hozta hazai pályán a Celtics: ugyan John Havlicek egy fájdalmas saroksérüléssel bajlódott, a tripla-duplázó Dave Cowens (25 pont, 21 lepattanó, 10 gólpassz) és a második félidőben beinduló Jo Jo White vezetésével az első negyedet követően nem forgott veszélyben a bostoni győzelem (98-87). A második mérkőzés után olybá tűnhetett, nem lesz itt hosszú távon gondja a Celticsnek, 15 ponttal nyertek (105-90), és bár Havlicek továbbra is kínlódott a sarkával, 23 pontjával ő volt a Kelták legjobb dobója, mellette még négyen elérték a tíz pontot bostoni mezben.

Dave Cowens kosárra dob Alvan Adams és Keith Erickson között (nba.com/suns)

A Suns a 0-2-es hátrány ellenére nem hagyta magát: a harmadik találkozón, melyet már Phoenixben rendeztek, kőkemény védekezésükkel csúnyán lelassították a Bostont, olyannyira, hogy a második félidőben már 23 ponttal is vezettek. Ekkor aztán a tapasztaltabb ellenfél megkezdte a felzárkózást, a Celtics két pontra fel is tudott jönni, de a Sunst megmentette az újonc center, Alvan Adams: 33 ponttal és 14 lepattanóval óriásit játszott, a meccs utolsó perceiben háromszor is a kosárba talált, illetve kiosztott egy gólpasszt Paul Westphal részére, bebiztosítva ezzel a Phoenix győzelmét (105-98). A negyedik összecsapáson ütötték-vágták egymást a csapatok, a hosszabbításba torkolló meccsen rengeteg volt a személyi hiba, a végén Ricky Sobers kosara ismét a Phoenix győzelmét jelentette, miután Jo Jo White egyenlítőnek szánt dobása lejött a gyűrűről (109-107).

Ekkor, 2-2-es állásnál érkezett el az a legendás ötödik mérkőzés, melyet a mai napig a "the greatest game ever played" (azaz a "valaha volt legjobb meccs") néven emlegetnek. A Celtics 18 ponttal nyerte ugyan az első negyedet, de előnyük elolvadt, ezúttal a Suns zárkózott fel, az utolsó percben Westphal büntetőjével kiegyenlítettek a vendégek, majd Curtis Perry a vezetést is megszerezte nekik a vonalról. Válaszul Havlicek szintén értékesített egy büntetőt, de a másodikat kihagyta, majd hiába kapta vissza a labdát a lepattanót megszerző Cowenstől, elrontotta a győztesnek szánt dobást. Miután a túloldalon Garfield Heard is hibázott, jöhetett a hosszabbítás.

A Suns legfőbb fegyvere, Paul Westphal (nba.com/suns)

Hat-hat pontot dobott mindkét csapat az első ráadás során, melynek végén 101-101-re álltak a felek, az utolsó támadást a Suns vezette, de nem tudtak a kosárba találni, a lepattanót pedig a Celtics-erőcsatár Paul Silas szerezte meg három másodperccel a vége előtt. Silas ekkor időkérést jelzett, tette mindezt úgy, hogy a Bostonnak már nem volt timeout-ja. A szabályok szerint a Suns kellett volna, hogy jöjjön egy büntetővel, ám a bírók nem ítéltek technikait a Boston ellen, talán nem vették észre Silas jelzését, hagyták lepörögni az órát. Soha nem tudjuk meg, miért történt így, mindenesetre következhetett még egy hosszabbítás.

Amikor 20 másodperccel a második extra játékrész vége előtt a Celtics előnye három pont volt Jo Jo White kosara után, hárompontos dobás híján a győzelmük valószínűnek tűnt. Igen ám, de Dick Van Arsdale találata ekkor egy pontra hozta vissza a Phoenixet, majd a Boston palánk alatti bedobásánál Westphal a semmiből előtűnve, óriási sebességgel robbant a labdára, elütve azt Havlicek elől csapattársához, Curtis Perryhez. Perry ráemelt egy tempót, kihagyta, de a labdát kétségbeesetten visszaszerezni próbáló Havlicek olyan szerencsétlenül ütött a lepattanóba, hogy megint Perryhez került a játékszer, aki másodszorra már nem hibázott. A Suns fordított, és 110-109-re vezetett öt másodperccel a vége előtt, de még volt egy időkérése a Bostonnak, amely után Havlicek a félpályáról a büntetőterületig száguldott, és palánkos dobása célba talált.

Havlicek útjára engedi a mindenki által győztesnek hitt dobást (Getty Images)

Az óra lepörgött, a Celtics-szurkolók a pályára özönlöttek csapatuk győzelmét ünnepelni, ám még egy reménysugár csillant a Suns számára: az órán még maradt két másodperc azután, hogy Havlicek labdája a gyűrűbe hullott. Visszatekerték hát az órát (ez a Boston-drukkereknek nem tetszett, egyikük meg is támadta az egyik játékvezetőt, mire a biztonságiak leteperték), majd Paul Westphal jött egy rafinált trükkel: időt kért, annak ellenére, hogy akárcsak a Bostonnak az első hosszabbítás végén, már nem volt időkérése a Sunsnak. Igen ám, csak Westphal ezzel nagyon is tisztában volt, mindez azt a célt szolgálta, hogy ha a Celtics a technikai büntetőt be is dobja, a Suns a félpályáról jöhessen még egy támadással (ma már nem ez a szabály, de akkoriban még tudott trükközni ezzel Westphal). Jo Jo White értékesítette is az egypontost, majd jöhetett a Suns. Curtis Perry a magasember Garfield Heardhöz passzolt, Heard fordulásból, a körte tetejéről elengedett tempója pedig a dudaszó pillanatában a gyűrűbe hullott: ismét egyenlő volt az állás, jöhetett hát a harmadik hosszabbítás.

Garfield Heard (Getty Images)

A Suns viszont ellőtte a puskaporát ezzel a varázslatos Heard-dobással (amely, a magasember nevéből képzett szójátékkal, "The Shot Heard Around the World", azaz kb. "világszerte hallott dobás" néven vonult be a kosárlabda-történelembe), az újabb ráadásban a holtfáradt Phoenix már nem bírta tartani a lépést, míg a Celticsnél sikerült még ekkorra is előkapni egy friss embert. A ritkán használt cserejátékos Glenn McDonald hat pontjával 128-122-es előnyre tett szert a Celtics. Ekkor Paul Westphal még egyszer megpróbálta a lehetetlent, két kosarával megint kettő pontra hozta fel a Phoenixet, de egyenlítenie már nem sikerült, a Boston 128-126-ra megnyerte az őrült mérkőzést.

Az ötödik meccs elképesztő párbaja után a Suns a hatodik találkozón csak a negyedik negyed elejéig bírta, az addig szoros összecsapáson Ricky Sobers kosarával 67-66-ra még vezettek, viszont onnantól kezdve szinte már csak a Celtics volt a pályán. Havlicek, Cowens és Charlie Scott kosaraival a Boston elhúzott ellenfelétől, 87-80-ra győzött Phoenixben, és ezzel megnyerte története tizenharmadik bajnoki címét. A döntő legértékesebb játékosává a sorozatban legtöbb pontot szerző bostonit, a hátvéd Jo Jo White-ot választották.

Az 1976-os döntő ismét egyfajta korszakhatárként fogható fel: ez volt az utolsó olyan Celtics-elsőség, amely még összekapcsolható a hatvanas évek bostoni dinasztiájával (Havlicek és Don Nelson személye révén), a Celtics, pár éves újjáépülési időszakot követően, a következő bajnoki címét már a nyolcvanas évek legendás Larry Bird, Kevin McHale, Robert Parish-féle felállásával nyeri majd. Ez volt továbbá az utolsó NBA-szezon az NBA és a rivális liga, az ABA 1976 nyári összeolvadását megelőzően, a következő szezonban négy új csapat és számos kiváló játékos érkezésével drámai mértékben változtak meg a liga erőviszonyai. Ja igen, és a Phoenix Suns 1993-ig nem jutott ismét nagydöntőbe, akkor ez az MVP-szezont futó Charles Barkley vezetésével sikerült nekik ismét, miközben 1976-os legjobb játékosuk, Paul Westphal a gárda edzője volt.

Állnak: Dr. Tom Silva csapatorvos, Mark Volk segédedző, Kevin Stacom, Glenn McDonald, Tom Boswell, Jim Ard, Steve Kuberski, Jerome Anderson, Frank Challant segédedző, Dr. Sam Kane csapatorvos.
Ülnek: Charlie Scott, Paul Silas, Dave Cowens, Irving Levin tulajdonos, Tom Heinsohn vezetőedző, Red Auerbach elnök-GM, John Havlicek, Jo Jo White, Don Nelson.

Jerome Anderson. A cserehátvéd két szezont töltött az NBA-ben 1975 és 1977 között, 22 meccset játszott az 1975/76-os alapszakaszban, a rájátszásban pedig négyet, a döntőben egyszer került pályára. NBA-pályafutása befejeztét követően Norvégiában és Svédországban játszott és edzősködött, itt is telepedett le, 2009-ben a svédországi Helsingborgban halt meg hosszú betegeskedést követően, 55 éves korában.

Jim Ard. A cserecenter 1974-ben érkezett Bostonba az ABA-ből, ahol addigra már négy idényt lehúzott a New York Nets és a Memphis Tams játékosaként. A Celticsnél 1977-ig szerepelt, majd az 1977/78-as szezonban jutott még neki pár mérkőzés a Chicago Bullsnál is. Miután abbahagyta a kosárlabdát, a civil életben komoly karriert épített magának, elsősorban IT- és informatikai cikkek kereskedelmével foglalkozó cégeknél volt értékesítő, majd a kétezres években több helyütt cégvezető.

Tom Boswell. Az erőcsatárnak az 1975/76-os volt az első szezonja az NBA-ben, 1978-ig játszott Bostonban. Három meccsen lépett pályára az 1976-os rájátszásban, a nagydöntőben egyszer kapott lehetőséget, amit egy ponttal és egy lepattanóval hálált meg. Később volt a Denver és a Utah játékosa, játszott Olaszországban is, majd 1983/84-ben három év kihagyás után tért vissza az NBA-be, lehúzva még egy idényt a Jazz tartalékjaként.

Dave Cowens. A korábbi MVP, nyolcszoros All-Star center, a temperamentumos Cowens 1975/76-ban 19 pontot és 16 lepattanót átlagolt az alapszakaszban, továbbra is a Celtics egyik oszlopa volt. A következő idénytől kezdve aztán kiégéssel küszködött, időnként határozatlan időre abbahagyta a kosárlabdát (1976/77-ben például két hónapra otthagyta a Celticset, és visszatért szülei farmjára karácsonyfát árulni), ugyanakkor 1977/78-ban történelmi szezont futott, amikor ő volt a Celtics legjobb pontszerzője, lepattanózója, gólpasszadója, blokkolója és labdaszerzője is. 1978/79-ben játékos-edzővé nevezték ki (ő volt az utolsó játékos-edző az NBA történetében), majd 1979/80-as szezon után váratlanul megint visszavonult, 30 éves korában. Két év távollét után egykori csapattársa, Don Nelson vette rá a visszatérésre, az 1982/83-as idényben a Nelson által edzett Milwaukee Bucks játékosa volt, majd végleg befejezte pályafutását. A kilencvenes-kétezres években dolgozott a Charlotte Hornets és a Golden State Warriors vezetőedzőjeként, legutóbb 2006 és 2009 között a Detroit Pistons edzői stábjában működött, majd a Pistons vezetőségének tagja volt. A Hall of Fame-be 1991-ben iktatták be. 2016-ban 68. születésnapja alkalmából e bejegyzéssel köszöntötte őt a blog.

John Havlicek. A Celtics-drukkerek java részének véleménye szerint Havlicek minden idők legalulértékeltebb szupersztárja az NBA történetében, és ebben van is ráció. Ritkán esik szó róla, ha a valaha volt legjobb játékosokat veszik számba, ugyanakkor Havlicek nyolcszor nyert bajnoki címet, tizenháromszor volt All-Star, 38 éves koráig képes volt magas színvonalon játszani, még pályafutása utolsó éveiben is a liga legjobb védői közé tartozott, elképesztő munkabírásának és gyorsaságának köszönhetően nála tíz évvel fiatalabb ellenfeleket futott és védekezett le a pályáról. Amikor 1978-ban visszavonult, ő játszotta a legtöbb meccset az NBA addigi történetében (rekordját később Elvin Hayes, majd egy másik bostoni, Robert Parish döntötte meg), és a mai napig ő a Celtics történetének legtöbb pontot szerző játékosa (26.395), mely mellé több, mint nyolcezer lepattanót és hatezer gólpasszt is regisztrált. 1984-ben bekerült a Hall of Fame-be, 1996-ban minden idők 50 legjobb játékosa közé. Pályatársai körében óriási tisztelet övezte, Jerry West például azt javasolta, hogy 17-es mezszámát ne csak a Celtics, hanem az egész NBA vonultassa vissza. Szomorú update (2019.04.28.): John Havlicek, az NBA-történelem nagy alakja 2019. április 25-én, 79 éves korában elhunyt. 

Steve Kuberski. A csere-magasember már az 1974-es bostoni bajnokcsapatnak is tagja volt, a két aranygyűrű között volt a Milwaukee és a Buffalo játékosa is, 1975 decemberében került vissza a Celticshez, az 1976-os rájátszás minden mérkőzésén pályára lépett fontos cserejátékosként. A Celtics az 1977/78-as idény kezdetén vált meg végleg tőle, nem is játszott többé az NBA-ben. Ő volt az utolsó Celtics-játékos, aki a 33-as mezszámot viselte Larry Bird előtt. Jim Ardhoz hasonlóan ő is a civil életben épített karriert az NBA után, cége tárolóegységeket, tárolószekrényeket gyárt és forgalmaz.

Glenn McDonald. A legendás ötödik meccs harmadik hosszabbításának hőse három idényt játszott az NBA-ben, a bajnoki győzelmet követően már mindössze kilenc alapszakasz-meccs jutott neki osztályrészül a Milwaukee színeiben 1976/77-ben. Jerome Andersonhoz hasonlóan ő is játszott az NBA után Svédországban, majd a Fülöp-szigeteken ért el sikereket játékosként és edzőként, egészen 1987-ig szerepelt az ázsiai országban. A kétezres évek elején volt segédedző a WNBA-ben is, a Los Angeles Sparks csapatánál, legutóbb pedig a Utah Jazznél dolgozott játékos-megfigyelőként.

Don Nelson. Játékos-pályafutását az 1975/76-os szezon után ötszörös bajnokként fejezhette be a népszerű "Nellie", és rögvest edzőnek állt. Bár edzőként egyszer sem nyert bajnoki címet, újító szemlélete (az ún. "Nellieball") és szórakoztató játékot produkáló csapatai miatt így is a szakma valaha volt legjobbjai közt tartják számon. Első munkáját egyből visszavonulása után volt bostoni csapattársa, a Milwaukee vezetőségében dolgozó Wayne Embry szerezte neki a Bucksnál, ahol először segédedző, majd rögtön az 1976/77-es idény közepétől vezetőedző és GM is lett. Egészen 1987-ig ült a Bucks kispadján, a nyolcvanas évtized meghatározó keleti csapatát építette fel olyan kiváló játékosok köré, mint Sidney Moncrief, Marques Johnson, Terry Cummings vagy Paul Pressey, 1983-ban, 1984-ben és 1986-ban is főcsoportdöntőt játszott velük, de a nagydöntőbe egyszer sem tudtak bejutni. 1988-ban, egy év kihagyás után a Golden State kispadjára ült le, ahol a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának egyik legszórakoztatóbb gárdáját rakta össze, a "Run TMC" (Tim Hardaway, Mitch Richmond, Chris Mullin) formáció nagy népszerűségnek örvendett, de csapatszinten kevesebb sikert értek el, majd Nelson 1994-es viszálya ifjú sztárjátékosával, Chris Webberrel az állásába került. Volt egy rövid életű próbálkozása a New York Knicksnél 1995/96-ban, de fél szezon után lemondott, majd a Dallas Mavericks volt a következő állomása, ahol a kétezres évek elején a Dirk Nowitzki, Steve Nash, Michael Finley trió köré épített csapattal ért el sikereket (főcsoportdöntő 2003-ban). Karrierje utolsó nagy dobását ismét a Golden State-tel hozta össze, amikor 2007-ben a "We Believe" Warriors (Baron Davis, Stephen Jackson és társaik) a playoff első körében nyolcadik kiemeltként búcsúztatta Nelson előző csapatát, a 67 alapszakasz-győzelmet elérő Mavst. Még volt edzője az újonc Stephen Currynek a Warriorsnál, a 2009/10-es idény, 34 év után hagyott fel az edzősködéssel, minden idők legtöbb győzelmét elérve az NBA-ben a kispadon (1335).

Charlie Scott. Az 1975 nyarán a Phoenixtől Paul Westphalért megszerzett dobóhátvéd igazi scorer volt. 1970/71-ben az ABA-ben szereplő Virginia Squires csapatánál kezdte profi pályafutását, ő lett az ABA-ben az Év Újonca, majd 1972-ben igazolt át az NBA-be a Sunshoz, ahol három egymást követő idényben is legalább 24 pontot átlagolt, és mindháromszor szerepelt az All-Star meccsen. Az 1976-os nagydöntő utolsó, hatodik mérkőzésén 25 pontot, 11 lepattanót és 5 labdaszerzést regisztrálva a Celtics legjobbjának bizonyult, ezt a teljesítményt viszont nem igazán tudta állandósítani a Boston mezében. Sérülések is gyötörték a következő szezontól, majd 1977 decemberében a Celtics a Lakershez cserélte, pályafutását 1980-ban fejezte be két Denverben töltött idényt követően. Visszavonulása után sportszergyártó cégeknél dolgozott hosszú évekig.

Paul Silas. A korábbi kétszeres All-Star, veterán erőember, aki tagja volt az 1976-os All-Defensive First Teamnek, második bajnoki címét nyerte el a Celticsszel. 1976 nyarán a ligához újonnan csatlakozó Denver Nuggetshez igazolt, onnét pedig egy év után a Seattle-hez. A Sonics játékosaként töltötte karrierje utolsó három szezonját, és 1979-ben velük is megnyerte a bajnokságot.

Kevin Stacom. A cserehátvéd 1974-től 1978-ig játszott Bostonban. Az 1976-os nagydöntőben legemlékezetesebb teljesítménye az első meccsen szerzett öt pont volt. Miután elhagyta Bostont, volt az Indiana Pacers, fél évig újra a Celtics, majd két év kihagyás után egy rövid ideig a Milwaukee Bucks játékosa is. Jelenleg egy kocsmát üzemeltet Rhode Island-en.

Jo Jo White. Az 1976-os döntő MVP-je még 1976/77-ben is ott volt az All-Star meccsen (karrierje során hetedjére és utoljára), az alapszakaszban közel 20 pont és 6 gólpassz voltak az átlagai, ám 1977/78-ban csak 46 mérkőzésen tudott pályára lépni (azt megelőzően öt évig egyetlen alapszakasz-meccset sem hagyott ki, 488 sorozatban lejátszott találkozóval Celtics-rekordot állított fel, a rájátszásban pedig ugyanezen öt év során 43 perc volt a játékidő-átlaga), és karrierje leszállóágba került. A Celtics a Golden State-hez cserélte 1979-ben, majd 1980 őszén még jutott neki 13 meccs a Kansas City Kingsnél, mielőtt befejezte volna pályafutását. Ugyan a Celtics már 1982-ben visszavonultatta a mezét, a Hall of Fame tagjai közé csak 33 évvel később, 2015-ben iktatták be, évtizedekig tartó zúgolódást kiváltva a Celtics-drukkerek körében. A kilencvenes évek eleje óta a Celtics "nagyköveteként", a csapat marketing- és kommunikációs részlegében dolgozó Jo Jo 2015-ös beiktatásáig ráadásul egy komoly betegségen is átesett, 2010-ben agytumorral műtötték, de közel két év rehabilitáció után 2012 tavaszán már újra ott tudott lenni a Celtics egyik hazai meccsén a Miami Heat elleni főcsoportdöntőben, és az azt követő években is rendszeresen látogatta a Boston mérkőzéseit, amíg betegsége engedte. Szomorú update (2018.01.17.): Jo Jo White végül 2018. január 16-án elveszítette hosszas küzdelmét a rák ellen, élete 72. évében elhunyt a hétszeres All-Star dobóhátvéd, a Celtics legendája.

Jo Jo White és Dave Cowens White Hall of Fame-beiktatásakor, 2015-ben (kusports.com)

Vezetőedző: Tom Heinsohn. A jelen bejegyzés megjelenését megelőző napon 83. születésnapját ünneplő Tommy játékosként és edzőként is igazi legendává vált a Celtics háza táján, hiszen a pályán szerzett nyolc bajnoki aranygyűrűje mellé további kettőt vezetőedzőként is hozzá tudott tenni. Az edzősködést azután fejezte be, hogy az 1977/78-as idény közepette, kilenc év után menesztették a Celtics kispadjáról, de soha nem távolodott el a franchise-tól: a nyolcvanas évek elejétől kezdve a mai napig ő a Celtics-meccsek tévés szakkommentátora a CSN sportcsatornánál, és ilyen minőségben is igazi kultstátuszt vívott ki magának bostoni szurkolók körében, hiszen sosem átallta élő adásban kifejteni lesújtó véleményét a bíráskodásról, számtalan szállóigévé vált kifejezést vezetett be, a neki tetsző küzdős-hajtós bostoni teljesítményeket pedig "Tommy-pontok" osztogatásával jutalmazza. Heinsohnt játékoskénti 1986-os beválasztását követően 2015-ben, Jo Jo White-tal egyidőben, edzőként másodszorra is beiktatták a Hall of Fame tagjai közé. Szomorú update (2020.11.10.): Tom Heinsohn, a Celtics legendája 2020. november 10-én, 86 éves korában elhunyt.

Tommy Heinsohn, amint épp szeretetével halmozza el a kommentátorként egyik kedvenc Celtics-játékosává váló Walter McCarty (celticslife.com)

Derek Smith élete és megpróbáltatásai

21 évvel ezelőtt, 1996. augusztus 9-én, mindössze 34 éves korában elhunyt az egykori NBA-játékos, akkor éppen a Washington Bullets segédedzőjeként dolgozó Derek Smith. Bár nevére minden valószínűség szerint ma már csak a legelvakultabb Clippers-szurkolók emlékeznek (már amennyiben beszélhetünk elvakult Clippers-szurkolásról egyáltalán), a nyolcvanas évek derekán egy rövid ideig úgy vélték a hozzáértők, Derek Smith lehet Michael Jordan legnagyobb riválisa a dobóhátvéd poszton az NBA-ben.

Derek Smith 1961-ben született, rendkívül szegény, tizennégy gyermekes családban nevelkedett egy Georgia állambeli kisvárosban, Hogansville-ben. Kosárlabda-tehetsége oly szembeötlő volt, hogy már 16 éves korában beajánlották a Louisville egyetem kosárcsapatába. Smith 1978-ban meg is jelent a Louisville egyetem campusán, összes ingóságával egy papírszatyorban, a helyi vezetők pedig érthető módon először vonakodtak bármit is kezdeni az ismeretlen 16 évessel. Hogy aztán mégis sikerült jó benyomást tennie a messziről jött gyereknek, azt jól jelzi, hogy 1979-ben már kezdő volt a Louisville Cardinals csapatában, és 1980-ban meg is nyerte velük az NCAA bajnoki címét! Az egyetem négy évét követően egyenes útja vezetett az 1982-es NBA-draftra, ahol a Golden State Warriors választotta ki a második körben.

Második körös kiválasztottként Dereknek bizony nagyon meg kellett küzdenie a helyéért az NBA-ben, és kezdetben úgy tűnt, elbukja ezt a küzdelmet. Al Attles, a Warriors vezetőedzője minden áron négyes poszton, erőcsatárként akarta játszatni a fiatal tehetséget, aki viszont túl alacsony volt ahhoz, hogy eredményes tudjon lenni a palánk alatti csatákban, és lehetőséget sem nagyon kapott a bizonyításra. Csak 27 meccsen léphetett pályára újoncidényében, nem igazán érezte jól magát a Warriors rendszerében, és a szezon végeztével nem is marasztalták, elküldték a csapattól.

Jim Lynam, aki 1983-ban a San Diego Clippers vezetőedzője volt, egy nyári edzés közben figyelt fel az épp csapat nélkül levő, de a visszatérés érdekében szorgalmasan dolgozó Derekre, és nagyon megtetszett neki a fiatal játékos erőtől duzzadó, energikus játéka. Lynam felkarolta Smith-t, aki egyéves, minimum szerződést írhatott alá a Clippersszel, és az 1983/84-es idény végére már a Clippers kezdőcsapatában találta magát. Lynam edző a kettes poszton szerepeltette Smith-t, ahol tökéletesen megtalálta a helyét, a rohamosan fejlődő Derek második idényében már tíz pontot átlagolt meccsenként, az igazi áttörést pedig a következő, 1984/85-ös idény hozta el számára.

A Clipperstől kapott új, immáron kétéves szerződéssel a zsebében Smith robbantott, és meccsenkénti 22.1 pontos átlagával a csapat legjobb dobójává fejlődött, mindezt hátvédek esetében elképesztő, 53%-os mezőnyszázalékkal tette. Ugyan a Clippers csak 31 meccset nyert az idényben, és nem jutott a rájátszás közelébe (Smith mentorát, Jim Lynamet el is küldték a kispadról szezon közben), Derek játéka bizakodásra adott okot az előző nyáron Los Angelesbe áttelepült franchise-nál. Smith elsősorban annak köszönhette dominanciáját, hogy nem csak kiváló dobó volt, de magasságát és testi erejét remekül tudta kamatoztatni általában nála alacsonyabb és könnyebb védőivel szemben (ne felejtsük el, két éve még négyes poszton szerepeltette őt a Golden State), így ellenállhatatlanul tudott a kosárra törni, a gyűrű közelében pedig vagy zsákolt egy óriásit, kihasználva kiváló rugóit, vagy fineszes palánk alatti megoldást alkalmazva szerzett kosarat. Támadóarzenáljának sokszínűségét 1984. november 30-án a Chicago Bulls újonc szupersztárja, Michael Jordan is megcsodálhatta, amikor Smith 33 pontot dobott csapata ellen, míg az ifjú MJ-t 20 egységen tartotta. Nem telt el sok idő, és Derek Smith nevét Michael Jordanével hamarosan egy kontextusban emlegette a szaksajtó, mint a kettes poszt két legígéretesebb ifjú játékosát az NBA-ben.

Smith (háttal, 18-assal) Michael Jordan ellen 1984-ben (clippercurse.com)

1985/86-ban a Clippers, bízva Smith további fejlődésében, már köré építette fel csapatát, melynek kerete tán a legerősebb volt azóta, hogy a franchise elköltözött kezdeti sikerei helyszínéről, Buffalóból, és Clippersként funkcionált. Derek mellett a pontokért az ötszörös All-Star dobóhátvéd, Marques Johnson felelt, a csapatot a Lakersszel kétszeres bajnok, kétszeres All-Star irányító, Norm Nixon mozgatta, csatlakozott ráadásul hozzájuk Nixon korábbi lakerses csapattársa, az akkorra már négyszeres bajnok kiscsatár, Jamaal Wilkes is. Bill Waltont, a korábbi MVP centert, aki a Clippersnél töltött négy szezonja alatt csalódást okozó módon elsősorban csak sérüléseivel küzdött, a Bostonhoz passzolta el a Clippers, cserébe az 1981-es nagydöntő MVP-je, Cedric Maxwell érkezett a Celticstől. Elöl és a palánk alatt a kiválóan védekező és blokkoló center, James Donaldson, valamint a kőkemény másodéves erőcsatár, Michael Cage szedték a lepattanókat és félemlítették meg az ellenfeleket. A Clippers az idényt 5-0-ával kezdte, úgy, hogy Derek Smith ott folytatta, ahol az előző szezon végén abbahagyta, 27 pontot átlagolt a szezon első kilenc mérkőzésén - mígnem egy Seattle elleni meccsen térdsérülést nem szenvedett.

Elsőre nem tűnt súlyosnak az eset, a csapat orvosai 4-6 hét kihagyást jósoltak Dereknek, aki ennek megfelelően 1985 karácsonyának környékén vissza is tért a pályára. Mozgása azonban nem volt az igazi, továbbra is fájdalmat érzett a térdében, így mindössze két lejátszott meccs után újra a sérültlistára került, és sajnos ott is töltötte Clippers-pályafutása hátralevő részét. Smith térdében elszakadtak a porcszövetek, műtétre volt szüksége, a szezon hátralevő részét kihagyta, ráadásul felépülését egy rejtélyes betegség is nehezítette, mint utóbb kiderült, mononukleózist kapott el. A Clippers vezetősége és szurkolói nehezen viselték legjobb játékosuk kidőlését és a szép reményekkel indult szezon széthullását, ennek következtében még azzal is megvádolták Smith-t, hogy betegségét csak szimulálja, ezzel próbálva elodázni, hogy vissza kelljen térnie a pályára. Több se kellett az önérzetes Dereknek, bejelentette, hogy nem kíván többé a Clippersnél játszani, miután következő év nyarán lejár a szerződése, eligazol, és ha a Clippers meccselné bármely más csapat érte adott ajánlatát és ezzel megtartaná, akkor inkább kiüli az egész következő szezont.

Így ért hát idő előtt sajátos, Clippersre jellemző véget a "Derek Smith-éra". Ez sem tántorította ugyanakkor el a Sacramento Kingst attól, hogy Dereket minden idők legjobban fizetett hátvédjévé tegye: 1986 nyarán öt évre 4,5 millió dollárért szerződtették Smith-t, ez volt a legnagyobb összegű szerződés, amit "guard" poszton szereplő játékos valaha is kapott az NBA addigi történetében. A kor átigazolási szabályainak megfelelően a Kingsnek "kompenzációt" kellett fizetnie a Clippersnek a szabadügynök Smith szerződtetéséért, a Clippers pedig megkérte az árát: a Kings a teljes kezdő hátvédsorát (Larry Drew és Mike Woodson), illetve két draftjogát adta át Derek előző csapatának. A csillagászatinak számító szerződés azonban csak arra volt jó, hogy óriási, szükségtelen nyomás alá helyezze Smith-t: térdsérüléséből ugyanis sosem tudott teljesen felépülni, robbanékonysága, atletikussága már a múlté volt, mint ahogy elképesztő mezőnybeli hatékonysága is. Elveszítve legfőbb fegyvereit, a gyorsaságát, betöréseit és palánk alatti játékát, Smith jobb híján középtávoli dobásokkal szerezte pontjait, több-kevesebb sikerrel. Térde állapota rosszabbodott, három műtéten is átesett emiatt, illetve műteni kellett a szeme, a csípője és könyöke különféle sérülései miatt is. Hiába dolgozott keményen és vett részt fél lábon ugrálva is a Kings edzésein, hamarosan a fizetését sokalló csapattársai és a csalódott szurkolók is ellene fordultak.

Derek három szörnyű idényt húzott le Sacramentóban, végül 1989 februárjában, egy Jerry Reynolds edzővel való összetűzést követően a Kings kivásárolta a szerződéséből és szabadlistára tette. Ismét az az ember sietett segítségére, aki annak idején a Clippershez vitte: Jim Lynam, aki ekkor a Philadelphia 76ers edzője volt. Smith a Sixershez szerződött, és cserejátékosként ugyan, de végre csapatszintű sikereket élhetett át: a fiatal Charles Barkley vezette Philadelphia 1989-ben 46, 1990-ben 53 meccset nyerve jutott a rájátszásba. 1989/90-ben, egyetlen teljes philadelphiai szezonjában Derek a kispadról beszállva 9 pontot átlagolt meccsenként 50% feletti dobáspontossággal, sőt, 1990 márciusában pár meccsen kezdőként is pályára tudott lépni - ez pedig sajnos pont a legrosszabbkor, a rájátszás kezdete előtt ismét a sérültlistára juttatta a térde miatt. Smith a kispadról nézte javarészt végig, ahogy a Sixerst kiejti a playoff második körében a Chicago Bulls és az a Michael Jordan, akinek egykoron legfőbb jövőbeli riválisának tartották őt.

Derek ismét Jordannel küzd, csak ezúttal már philadelphiai színekben (celticslife.com)

1990 szeptemberében újabb térdműtéten esett át az ismét szabadügynökké lett Smith. Maga sem tudta, fog-e még valaha játszani az NBA-ben, ám aztán decemberben a szezon végéig szóló szerződést adott neki a Boston Celtics. A tizenhatszoros bajnok franchise továbbra is a veterán "Nagy Hármas", Larry Bird, Kevin McHale és Robert Parish köré épült, ám mindhárman túl voltak már ekkor karrierjük zenitjén. A Celtics nem siettette Derek visszatérését, sőt, egészen áprilisig a sérültlistán jegelték, végül az alapszakasz legvégén két meccsen pályára léphetett, majd némileg meglepő módon a Celtics playoff-keretébe is benevezték. A bostoniak az 1991-es rájátszás első körében a fiatal és lelkes Indiana Pacers gárdájával csaptak össze, és ez a párharc hozta el a lehetőséget a sok gyötrelmet átélt Derek Smith számára, hogy ha egy rövid ideig is, de ismét reflektorfénybe kerüljön.

Az öregedő Bird, McHale és Parish nem igazán tudták ugyanis tartani a lépést a Pacers fiatal dobógépeivel, Reggie Millerrel és Chuck Personnal. Különösen Person volt elemében, aki a sorozat második meccsén 39 pontot dobva (közte akkoriban playoff-rekordot jelentő hét triplával) győzelemre vezette az Indianát a Celtics csarnokában. Négy meccs után 2-2-re álltak a felek, a mindent eldöntő ötödik találkozót Bostonban játszották. Person, önbizalomtól duzzadva, ismét megállíthatatlanul termelte a pontokat - ekkor vette elő a Celtics-edző Chris Ford a kispad végéből az addigi négy meccsen összesen 20 percet kapó Derek Smith-t, és bízta meg Chuck Person őrzésével. Smith, bal térdén egy óriási kötéssel és telenyomva fájdalomcsillapítókkal, hősiesen felvette a kesztyűt Personnal szemben, árnyékként követte mindenhová, némi trash talk segítségével a fejébe is belemászott, kizökkentette nyugalmából és dobóformájából. Derek a védekezés mellett a támadásból is kivette a részét, pár régi önmagát idéző betöréssel 12 pontig jutott, a Celtics végül megnyerte a mérkőzést és a párharcot. Derek Smith-t hősként ünnepelte a Boston Garden közönsége.

Újságkivágás arról a bizonyos Chuck Person elleni nagy csatáról (celticslife.com)

A Celtics aztán a rájátszás második körében kikapott a Detroittól, és kiesett. Derek Smith karrierje az NBA-ben ezzel a sorozattal ért véget. Állandóan sérült térde az 1991-es rájátszást követően végleg felmondta a szolgálatot, és bár a Celtics szívesen látta volna soraiban a következő idényben is, Derek inkább bejelentette visszavonulását. Miután 29 éves korában abbahagyta a játékot, idejét teljes egészében a családjának szentelte, ám 1994-ben, immáron harmadszorra élete során, az akkor épp a Washington Bullets vezetőedzőjévé frissen kinevezett Jim Lynam juttatta vissza az NBA vérkeringésébe, amikor segédedzői pozíciót ajánlott neki a Bulletsnél. Smith - miután NBA-pályafutása során volt kallódó fiatal tehetség, feltörekvő szupersztár, túlfizetett közellenség és valószínűtlen playoff-hős is - tapasztalatát remekül tudta kamatoztatni edzőként a fiatal washingtoni játékosoknál, akikkel remek kapcsolatot épített ki, Chris Webbertől kedzve Juwan Howardon át a forrófejű újonc Rasheed Wallace-ig és a fakezű center Jim McIlvaine-ig (utóbbival különösen sokat foglalkozott Derek, és McIlvaine javarészt neki köszönhette az 1996 nyarán kapott, nagy vihart kavaró, hét éves, 33 millió dolláros szerződését, amit a Seattle adott neki). A potenciáltól duzzadó Bullets 1996-ban a rájátszásba is bejutott, ahol Michael Jordan és a 72-10-es Bulls kisöpörte ugyan őket az első körben, de a jövő fényesnek tűnt mind a csapat, mind az edzőként végre a helyét igazán megtaláló Derek Smith számára. Ám ekkor következett be a legdurvább csavar történetében.

1996 augusztusának elejére a Bullets egy hajótúrát szervezett leghűségesebb bérletesei számára. Az úton részt vettek a csapat egyes játékosai, vezetői, az edzői stáb tagjai és családtagok is, így Derek és felesége, Monica, valamint két gyermekük, a 10 éves Sydney és a 8 éves Nolan is. A túra utolsó napján, 1996. augusztus 9-én este a Bullets hajója épp a Bermudáktól tartott a floridai partok felé, Monica elment lefektetni a két gyereket, amíg Derek a fedélközben békésen beszélgetett utastársaival. Először mindenki azt hitte, csak szórakozik, amikor Derek feje beszéd közben váratlanul hátracsuklott. Tim Legler, a Bullets dobóhátvédje, és Wes Unseld (a franchise-legenda center, akkor épp a Bullets GM-je) siettek először Smith segítségére. Lefektették és nekiálltak újraéleszteni, majd hamarosan érkezett az orvosi stáb is, de nem tudtak már mit tenni. Derek Smith szíve megállt, az egykori játékos, közkedvelt edző és családapa mindössze 34 évesen meghalt.

Smith mind játékosként, mind edzőként olyan szintű tehetséggel rendelkezett, amely által a legnagyobbak közé emelkedhetett volna - de játékosként a térdsérülése, edzőként pedig fájdalmasan korai halála miatt sosem tudjuk meg, mire lett volna képes, ha több idő adatik neki kibontakozni. Bár karrierje első felében a Warriorstól, a Clipperstől és a Kingstől sem a legvidámabb körülmények között távozott Smith, szorgalma, kitartása és küzdeni tudása miatt nagy tiszteletet vívott ki magának ligaszerte, és a Bullets segédedzőjeként is egyértelműen pozitív hatást tudott gyakorolni játékosaira. Bostonban, ahol mindössze 12 meccset játszott, a mai napig az 1991-es playoff hőseként ápolják emlékét a szurkolók. Derek tisztelői oly sokan voltak, hogy halála után két búcsúztatást is tartottak részére, egyet egyetemi sikerei helyszínén, Louisville-ben (több, mint 3000 résztvevővel!), és egyet szülővárosában, Hogansville-ben. Derek nem élhette meg sajnos azt sem, hogy fia, Nolan kövesse őt az NBA-be. Nolan Smith húsz évvel apja visszavonulása és tizenöt évvel halála után, 2011-ben mutatkozhatott be a ligában, két szezont töltött a Portland TrailBlazersnél, jelenleg pedig a Duke egyetem csapatánál segédedző.

Derek családja körében (celticslife.com)

Emlékezzünk hát Derek Smith-re, akinek példája jól mutatja, milyen kevésen is múlik, hogy egy óriási tehetségből mai napig legendaként emlegetett szupersztár válik, vagy megmarad mára rég feledésbe merült egykori ígéretnek.