A Chocolate Thunder élete és munkássága

Ma lenne 60 éves Darryl Dawkins, aki a '70-es években az NBA első számú showmanje és leglátványosabb zsákolója volt. Bár nem futott be Hall of Fame-kaliberű karriert, a többek között a "Chocolate Thunder" becenévre hallgató játékos a liga kultikus egyéniségévé vált.

Dawkins szegény sorból származott, édesanyja és nagymamája nevelték fel. Már középiskolás korában kitűnt páratlan rugóival és kosárlabda-tehetségével, olyannyira, hogy az egyetemet kihagyva jelentkezett az 1975-ös NBA-draftra, ahol az első kör ötödik helyén a Philadelphia 76ers választotta ki, ezzel ő lett a liga történetében az első olyan középiskolás játékos, akit az első körben draftoltak.

Első két idényében Dawkins kevés lehetőséget kapott olyan magasemberek mögött játszva, mint George McGinnis és Caldwell Jones, de így is már 1977-ben NBA-döntőben szerepelhetett a Sixersszel a Portland TrailBlazers ellen. Bár a philadelphiaiak 2-0-ra vezettek a sorozatban, végül 4-2-re kikaptak, Dawkins legemlékezetesebb momentuma pedig az volt, amikor a második mérkőzésen összekapott a portlandi Bobby Gross-szal, majd verekedésbe keveredett a Gross védelmére kelő Maurice Lucasszal, és ennek hevében saját csapattársát, Doug Collinst ütötte véletlenül ki.

Pedig Dawkins nem volt egy balhés figura, egy szerethető, csapattársai és a szurkolók körében is népszerű karakter volt, aki hamarosan ligaszerte híressé vált elképesztő atletikusságával és zsákolásaival. Korát megelőzően látványos játékot játszott, és abban is újítónak bizonyult, ahogy a "brand"-jét építette. Saját magának adott újabb és újabb beceneveket, úgy mint a Sir Slam, Dr. Dunkenstein, és a legismertebb, a Chocolate Thunder, azaz "Csokoládé Mennydörgés", bár Dawkins elmondása szerint ezt épp nem ő találta ki, hanem a zenészlegenda, Stevie Wonder aggatta rá egy meccs után, ahol szokásához híven óriásiakat zsákolt - tette mindezt annak ellenére Stevie Wonder, hogy látni ugye nem láthatta Dawkins húzásait. Gyakran hangoztatta továbbá azt is a jó Darryl, hogy ő igazából egy "Lovetron" bolygóról származó űrlény, ahol Juicy Lucy nevű barátnőjével él, és saját magán kívül egyes zsákolásait is különböző nevekkel illette: Go-Rilla, Yo-Mama, Rim Wrecker vagy In-Your-Face Disgrace, és ezek még a rövidebbek.

1979-ben pár héten belül két mérkőzésen és leszakította egy-egy zsákolásával a palánkot, egy Kansas City Kings égy San Antonio Spurs elleni meccsen. A Kings elleni palánkrombolás alkalmával a Dawkins ellen védekező Bill Robinzine olyan látványosan menekült a lezúduló törmelék elől, hogy ezt a zsákolását Dawkins egyszerűen csak "The Chocolate-Thunder-Flying, Robinzine-Crying, Teeth-Shaking, Glass-Breaking, Rump-Roasting, Bun-Toasting, Wham-Bam, Glass-Breaker-I-Am-Jam" névvel illette (a fordítás megkísérlésétől eltekintünk). A liga keményvonalas akkori komisszárja, Larry O'Brien a legenda szerint az irodájába kérette a jelenség láttán Dawkinst és a Sixers GM-jét, Pat Williamst, és közölte velük, hogy minden egyes ezt követő palánk-pusztítás ötezer dollárjukba fog kerülni, mire Williams rávágta, hogy ebben az esetben az összetört palánk darabjait pénzért árulják majd a szurkolóknak, mint ajándéktárgyat. A dühödt O'Brien végül inkább elrendelte, hogy a liga minden stadionjában modernebb, törésálló palánkokat szereljenek fel.

Dawkins 1982-ig boldogította Philadelphiát, 1978-tól már jóval több játékidő jutott neki, ő pedig rendszerint átlag 14 pont, 8 lepattanó, 2 blokk körüli teljesítménnyel segítette a Julius Erving vezette Phillyt további két nagydöntős szerepléshez, 1980-ban és 1982-ben, de ezt a két döntőt is elbukta a Sixers, mindkétszer a Los Angeles Lakers ellen. Az elveszített 1982-es finálé után az egyébként is egész szezonban sérüléssel bajlódó, és Kareem Abdul-Jabbar ellen védekezésben nem túl effektív Dawkinstól megvált a Philadelphia. Emberünk a New Jersey Netshez került, ahol 1983/84-ben karrierje legmagasabb pontátlagát produkálta (16.8), a rájátszásban pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Nets nagy meglepetést keltve kiüsse az első körben Dawkins volt csapatát, az akkor épp bajnoki címvédő Philadelphiát. Karrierje érdemi része azonban ezzel véget is ért, 1984 után már rengeteget volt sérült, 1986 és 1989 között három idény alatt összesen 26 meccsen lépett pályára a Nets, a Utah Jazz és a Detroit Pistons színeiben. Utolsó NBA-mérkőzését 1989 februárjában játszotta.

Miután NBA-karrierje befejeződött, Dawkins 1994-ig Olaszországban pattogtatott tovább, majd 1994-ben a Denvernél, 1995-ben a Bostonnál próbálkozott szerződéshez jutni a nyári ligában, de nem járt sikerrel, így jobb híján a Harlem Globetrotters-szel turnézott egy darabig. Alsóbb szintű ligákban edzősködött, még 1999/2000-ben, 43 évesen is játékos-edző volt egy Winnipeg Cyclone nevű csapatnál a nem túl hosszú életű International Basketball Association elnevezésű bajnokságban.

Dawkins soha nem volt NBA-bajnok vagy All-Star, nem kapott helyet All-NBA csapatban, és nem részesült semmilyen egyéni díjban sem. Kritikusai fel is rótták neki, hogy tehetsége alapján talán többre is vihette volna, ha jobban fókuszál játéka fejlesztésére és kevésbé a zsákolásai elnevezgetésére, ő azonban többször is lenyilatkozta visszavonulása után, hogy semmit nem bán, és Darryl Dawkinsnak lenni jó dolog. Imidzse felépítésének módszertanát később olyan játékosok kopírozták, mint a saját magának szintén számtalan becenevet adó Shaquille O'Neal, a vele a Superman-titulusért nagy ideológiai harcot vívó Dwight Howard, vagy a magának többféle identitást kreáló Gilbert Arenas (alias Agent Zero vagy Hibachi). 

Darryl Dawkins 2015 augusztusában, 58 évesen egy szívroham következtében hunyt el váratlanul.

1954: A Lakers-uralom és egy korszak vége

1954-ben a Minneapolis Lakers révén megszületett az első "three-peat" az NBA történetében, George Mikan és társasága zsinórban harmadik, egyben hat év leforgása alatt az ötödik bajnoki címét nyerte meg. Big George szezon végi visszavonulásával azonban a liga első dinasztiájának leáldozott, az 1953/54-es idény így egy korszak végét is jelentette.

A 30. életévében járó George Mikan érezte, hogy a kosárlabda, mint játék nagy változásokon megy át körülötte, őt pedig rövidesen felőrli a pályafutása során elszenvedett számtalan sérülés (láb-, kéz-, csukló, ujj- és orrtörések egyaránt szerepeltek az 1946 óta íródó kórlapján). Big George soha nem volt egy kimondottan atletikus játékos, olyan korban játszott ugyanakkor az NBA-ben, amikor fizikai fölénye, magassága és ereje, valamint játékintelligenciája így is megállíthatatlanná tették a pályán. Az '50-es évek közepe felé haladva azonban egyre több, Mikannél fiatalabb, ruganyosabb és mobilisabb játékos érkezett a ligába, vagy kopogtatott annak kapuin, ilyen volt például a Lakers újonc centere, Clyde Lovellette is, akit kimondva-kimondatlanul is a nagyember örökösének szántak a minneapolisiak.

Az ötszörös bajnok Lakers tehát egy utolsó nagy rohamra indult 1953-ban Mikannel, Jim Pollarddal, Vern Mikkelsennel és Slater Martinnal a fedélzeten, kiegészülve az ifjú Lovellette-tel. Mikan átlag 18.1 pontja és 14.3 lepattanója az alapszakaszban még mindig ligaelit teljesítmény volt, a Lakers meg is nyerte a Nyugati Divízió küzdelmeit. Az Indianapolis Olympians megszűnése okán a liga változtatott a rájátszás lebonyolításának rendszerén, négy helyett csak 3-3 csapat jutott be a playoffba, amelynek első köre egy körmérkőzés volt a három bejutó között. A nem túl sikeres formátum (ez volt az egyetlen évad, amikor alkalmazták, a következő idénytől meg is szűnt) áldozata az előző három szezonban egyaránt döntőt játszó New York Knicks volt, akik kiestek az első forduló körmérkőzései után, így keletről 1950 után másodszor a Dolph Schayes vezette Syracuse Nationals jutott a fináléba, ők lettek a nyugati végjátékban a Rochester Royalst legyőző Lakers ellenfelei.

A Nats legjobbja, Schayes, valamint kiváló magasembere, Earl Lloyd egyaránt törött kézzel, gipsszel a karján kellett, hogy játsszon a playoff első köre óta, nem is adott senki túl sok esélyt így a Syracuse-nak a döntőben, az első meccset a 16 pontos Lovellette vezetésével be is húzta a Lakers (79-68, 1-0). A hősiesen küzdő Nationals a második mérkőzésen idegenben tudott ugyanakkor nyerni 60-62 arányban a 20 pontot szerző bedobó, Wally Osterkorn és az irányító George King remek játékával, úgy, hogy a kétpontos győzelmüket jelentő kosarat a hátvéd Paul Seymour 13 méterről dobta be (1-1). Ám a meccs hajrájában King is kezét törte, a harmadik találkozón pedig a régi formáját idéző, 30 pontig jutó Mikan ismét a Lakerst vezette győzelemre a most már tényleg nagyon tartalékos Syracuse otthonában (67-81, 2-1). A Nats persze nem adta fel, Seymour 25 pontjával ismét kiegyenlített (80-69, 2-2), de az ötödik mérkőzést megint elbukták hazai pályán, miután nem tudták megállítani a palánk alatt Mikkelsen és Lovellette kettősét (73-84, 3-2).

A csapatok a Lakers 3-2-es vezetésével tértek vissza Minneapolisba, ám ahelyett, hogy a címvédő lezárta volna a sorozatot, a Nationals egy kisebbfajta csodát tett: Mikan ugyan megint 30 pontot dobott, de rajta kívül a tizet sem érte el senki a Lakersből, a 16 pontos Seymour, valamint a továbbra is begipszelt kézzel játszó Dolph Schayes meccsben tartották a Natst, akik végül a sokadik cserejátékos, Jim Neal kosarával egy kétpontos győzelmet és egy hetedik meccset harcoltak ki (63-65, 3-3). Az utolsó, mindent eldöntő összecsapáson aztán Jim Pollard a Lakers élére állt, 21 pontjával a Minneapolis 87-80-ra legyőzte a Syracuse-t, és 4-3 arányban története ötödik bajnoki címét is megszerezte.

George Mikan nem sokkal a szezon végét követően bejelentette visszavonulását, a Lakers egyeduralma pedig véget ért: következő döntős szereplésükre 1959-ig kellett várni, majd 1960-ban a franchise Los Angelesbe költözött. Bajnoki címet számtalan Boston ellen elvesztett finálét követően csak 18 évvel az utolsó minneapolisi győzelem után, 1972-ben nyertek újra.

Balról: Slater Martin, Pep Saul, Jim Holstein, Jim Pollard, Clyde Lovellette, George Mikan, Vern Mikkelsen, Dick Schnittker, Whitey Skoog, John Kundla vezetőedző.

Jim Holstein. A csere-bedobó a döntő ötödik mérkőzésén szerzett 11 pontjával nyújtotta a legjobbját a sorozat folyamán, egyébként viszonylag kevés szerepe volt. A Lakers 1955-ben adta el őt a Fort Wayne Pistonsnak, itt játszotta 1956-ban karrierje utolsó NBA-meccseit. A kétszeres bajnok visszavonulását követően Indiana államban volt főiskolai, majd egyetemi edző 16 éven át. 2007-ben, 77 éves korában halt meg.

Clyde Lovellette. Az 1952-ben a Kansas egyetem csapatával NCAA-bajnok, majd ugyanabban az évben a helsinki olimpián az amerikai válogatottal diadalmaskodó Lovellette az első kosárlabdázó volt a világtörténelemben, aki NCAA-, NBA- és olimpiai bajnoki címet is szerzett. Clyde 1957-g játszott a Lakersnél, 1956-ban és 1957-ben is All-Star volt, 1957/58-ban a Cincinnati Royals játékosaként karrierje legjobb pontátlagát érte el (23.4). 1958-ban a St. Louis Hawkshoz került, akikkel még két All-Star szereplést gyűjthetett be, valamint 1960-ban és 1961-ben is döntőt játszhatott, de mindkétszer veszített a Boston ellen. Így hát 1962-ben a Celticshez igazolt, akikkel aztán még két bajnoki címet nyert, 1963-ban és 1964-ben.

Slater Martin. Mikan visszavonulása után Martin kénytelen volt a pontszerzésből is nagyobb arányban kivenni a részét, mint korábban, 13 pont és 6 gólpassz körüli átlagai 1955-ben, valamint 1956-ban is jegyet váltottak neki az All-Star-mérkőzésre. 1956-ban a New York Knickshez cserélte a Lakers, de onnan 13 meccs után továbbállt, a St. Louis Hawkshoz került. A Hawks játékosaként további 3 All-Star szereplés, valamint egy megnyert (1958) és két elveszített (1957, 1960) NBA-döntő színesíti a rezüméjét.

George Mikan. Big George 1954 utáni élettörténete legalább olyan színes, mint játékos-pályafutása, még ha nem is bővelkedik annyi sikerben. Visszavonulása először is nem volt végleges, ugyanis egy kihagyott idény után 1955/56-ban visszatért a Lakers színeiben a pályára, de dominanciája már a múlté volt, így 1956-ban véglegesen abbahagyta a játékot. A Halhatatlanok Csarnokába már 1959-ben beválasztották. 1956-ban sikertelenül indult egy szenátori pozícióért Minnesota államban, majd 1957-ben John Kundla kérésére a Lakers edzője lett, de 39 meccsből csak 9-et tudott vele megnyerni a csapat, így rövidesen le is mondott. Ügyvédként és ingatlan-befektetőként működött legfőképp 1967-ig, amikor a frissen megalakult rivális profiliga, az ABA őt kérte fel első komisszárjának (elnökének). A legenda szerint Mikan találta fel az ABA legendás, piros-fehér-kék labdáját, és ő vezettette be a hárompontos dobást is, amelyet az NBA csak 1979-ben vett át. 1969-ben azonban távozni kényszerült az ABA éléről, miután nem tudta meggyőzni az ifjú Lew Alcindort (későbbi nevén Kareem Abdul-Jabbart), hogy az ABA-t válassza az NBA helyett. A '80-as években tűnt fel újra a kosárlabda színterén, egyik fő letéteményese volt annak, hogy 1988-ban, 28 évvel a Lakers elköltözése után Minneapolis új NBA-csapatot kaphatott (ők lettek a Minnesota Timberwolves). A '90-es évektől aztán sajnos már csak főleg egészségügyi és anyagi gondjai miatt hallhattunk Big George-ról, akit ugyan 1996-ban beválasztottak minden idők 50 legjobb NBA-játékosa közé, de ekkorra már súlyos beteg volt, és mivel a liga nem juttatott semmiféle utólagos anyagi támogatást az '50-es években visszavonult egykori játékosainak, el is szegényedett. 2005-ben halt meg, 80 éves korában. Temetésének költségeit Shaquille O'Neal állta.

Vern Mikkelsen. Karrierje végéig hű maradt a Lakershez Mikkelsen, aki 1955 és 1957 között még háromszor volt All-Star, és beválasztották az 1955-ös All-NBA Second Team soraiba. 1959-ben vonult vissza a Minneapolis Lakers utolsó, a Boston Celtics ellen elveszített döntője után. Több mint 10 ezer NBA-ponttal fejezte be pályafutását, keménységét jól mutatja, hogy 10 év alatt mindössze 5 alapszakasz-meccset hagyott ki(!), és mind a mai napig ő a liga legtöbbször kiállított játékosa(!!). Edzőként egy rövid ideig a Minnesota Pipers ABA-csapatánál próbálkozott a '60-as évek végén (bár állítólag 1960-ban felkérték a Lakers edzőjének is, de nemet mondott), egyébként visszavonultan élt Minnesotában. 1995-ben, 36 évvel utolsó NBA-meccse után választották csak be a Halhatatlanok Csarnokába, de nem csinált belőle nagy ügyet, úgy nyilatkozott, hogy ettől még ugyanannyiba fog kerülni egy hajvágás a fodrászánál, és továbbra is neki kell majd otthon kivinni a szemetet. 85 évesen, 2013-ban halt meg.

Jim Pollard. 1955-ben, egy évvel Mikan (első) visszavonulása után Pollard is befejezte a játékot, utolsó idényében is még fel tudott mutatni egy All-Star szereplést. A philadelphiai La Salle egyetemen lett edző, 1958-ig dolgozott itt, 1960-ban egy rövid ideig ő is volt a Lakers trénere, majd a Chicago Zephyrs (a mai Washington Wizards jogelődje) kispadján ült az 1961/62-es NBA-szezonban. Később az ABA-ban kapott állást, 1967 és 1968 között a Minnesota Muskies, majd 1969-ig a Miami Floridians edzője volt, ezután még két évig egy floridai egyetemen dolgozott. 1978-ban beiktatták a Halhatatlanok Csarnokába. A Lakers nagy legendái közül ő hunyt el elsőként, 1993-ban, 70 éves korában távozott.

Pep Saul. A Golden State Warriors jelenlegi edzője, Steve Kerr mellett Saul a liga történetének egyetlen olyan játékosa, aki négy egymást követő idényben bajnokságot nyert, és mindezt két különböző csapattal tette (Saul a három Lakersszel nyert címe előtt 1951-ben a Rochester Royalsszal lett bajnok, Kerr pedig 1996 és 1998 között háromszor a Chicago Bulsszal, 1999-ben a San Antonio Spursszel szerzett aranygyűrűt). Pep 1955-ben vonult vissza, utolsó szezonját a Milwaukee Hawksnál töltötte. Szomorú update (2019.11.11.): Pep Saul 2019. november 7-én, 95 éves korában hunyt el.

Dick Schnittker. Egészen 1958-as visszavonulásáig a Lakers játékosa maradt Schnittker, 10 pont feletti átlagokat elérve 1955-ben és 1956-ban is. Szomorú update (2020.02.07.): Az utolsó Minneapolis Lakers-bajnokcsapat utolsó élő tagja, Dick Schnittker 2020.január 12-én, 91 éves korában elhunyt.

Whitey Skoog. 1954-ben már rendszerint a Lakers kezdőcsapatában kapott helyet a 180 centis dobóhátvéd, aki 1957-ig, 30 éves koráig Minneapolisban pattogtatott, mielőtt hátsérülése miatt visszavonult volna. Egy minnesotai főiskolán lett később kosárlabda- és golfedző. Szomorú update (2019.04.06.): Myer "Whitey" Skoog 2019. április 4-én, 92 éves korában elhunyt.

Vezetőedző: John Kundla. Kundla 1957-ig edzette tovább a Lakerst, majd a csapat GM-je lett, edzőnek pedig George Mikant kérte fel, ámde miután Mikan alatt a csapat siralmasan teljesített, Kundla még ugyanabban a szezonban visszaült a kispadra. 1959-ben aztán az ifjú Elgin Baylorral a fedélzeten a Lakers ismét döntőt játszhatott, de veszítettek, a csapat pedig egy év múlva átköltözött Minneapolisból Los Angelesbe. Kundla nem akart elmenni Minnesotából, így hát még 1959-ben lemondott edzői posztjáról, és a Minnesotai Egyetemen vállalt munkát, ahol 1968-ig volt a kosárcsapat trénere, és 1981-ig tanított. A Halhatatlanok Csarnokába 1995-ben Vern Mikkelsennel együtt iktatták be. Felesége 2007-es halála után költözött be egy minneapolisi idősek otthonába, ahol tavaly júliusban 100. születésnapját ünnepelhette. Szomorú update (2017.07.24.): John Kundla 2017. július 23-án, három héttel 101. születésnapja után elhunyt. Halála napjáig aktív volt az idős mester, az NBA történéseit is követte. Halálával a legidősebb élő Hall of Famer távozott.

Odaát pattogtatnak tovább

Összeállításunkban azokról az egykoron az NBA-ben szereplő játékosokról emlékezünk meg, akik a 2016. évben hunytak el.

John Johnson (1947. október 18. - 2016. január 7.) Kétszeres All-Star és egyszeres bajnok a 68 éves korában elhunyt Johnson, aki karrierjét 1970-ben kezdte a frissen létrehozott Cleveland Cavaliers csapatánál, két All-Star szereplését újoncévében és másodévesen gyűjthette be. Játszott ezt követően Portlandben, Houstonban és Seattle-ben is, tagja volt a Sonics játékosaként a franchise egyetlen, 1979-es bajnokcsapatának. 1982-ben vonult vissza, több mint 11 ezer pont és közel 5 ezer lepattanó boldog tulajdonosaként. Johnson az egyik első igazi sokoldalú hármas volt a ligában, aki a Sonicsnál gyakran irányítót játszott 201 centis magassága ellenére, emellett passzolni, védekezni és lepattanózni is kiválóan tudó "mindenes" volt.

Bobby Wanzer (1921. június 4. - 2016. január 23.) A pályafutását még a '40-es években kezdő Wanzer 1951-ben NBA-bajnok volt a Rochester Royals játékosaként, ahol Bob Davies-szel a korszak egyik kiemelkedő hátvédpárosát alkották. Wanzer 1952 és 1956 között ötször volt All-Star, 1952 és 1954 között pedig háromszor az All-NBA Second Team tagja, és ő az első játékos a liga történetében, aki elérte a 90% feletti dobáspontosságot büntetőből, még az 1951/52-es szezonban. Az élete 95. évében elhunyt egykori hátvéd 1957-ben vonult vissza, 1959-ig a Royals edzője volt, majd 1963 és 1987 között a new york-i St. John Fisher főiskolán dolgozott edzőként és csapatvezetőként. 1987 óta a Hall of Fame tagja.

Bobby Wanzer, 1921-2016

Kenny Sailors (1921. január 14. - 2016. január 30.) Sokan követelték maguknak a kosárlabda-történelem folyamán a felugrásos dobás, vagyis a "jumpshot" feltalálójának és/vagy elterjesztőjének címét, közéjük tartozik a 95 éves korában elhunyt Sailors is. A 178 centis hátvéd egy farmon nőtt fel, elmondása szerint azért kezdte el ugrásból elengedni dobásait, hogy át tudja hajítani a labdát nála 15 centivel magasabb bátyja fölött, amikor a két testvér egymás ellen játszott. Sailors később a Wyoming egyetemen lett nagy sztár, 1943-ban NCAA-bajnoki címig vezette a csapatot. A korai NBA-ben nem voltak már ilyen nagy sikerei, bár a Providence Steamrollers együtteséből 1949-ben az All-BAA Second Team soraiba választották. 1946-tól 1951-ig tartó pályafutása során hét csapatban is megfordult, visszavonulása után többek között Alaszkában volt túravezető. A Wyoming egyetem 2014-ben bejelentette, hogy szobrot kívánnak állítani Sailorsnak a kosárcsarnokuk előtt.

Clyde Lovellette (1929. szeptember 7. - 2016. március 9.) Háromszoros bajnok, négyszeres All-Star, a Hall of Fame tagja, egyúttal az első olyan játékos a világtörténelemben, aki volt NCAA-bajnok, NBA-bajnok, és olimpiai bajnok is. 1952-ben a Kansas egyetem csapatával nyerte meg az NCAA küzdelmeit, ugyanabban az évben a helsinki olimpián aranyérmes amerikai kosárlabda-válogatottnak is tagja volt. Az NBA-ben rögtön újoncévében, 1954-ben begyűjtött egy bajnoki elsőséget a Minneapolis Lakers színeiben, majd a Lakers, illetve azt követően a St. Louis Hawks játékosaként is zsebre tehetett 2-2 All-Star szereplést, mint a korszak egyik legkiválóbb magasembere, az első atletikus centerek egyike, akit azonban kemény játékstílusa miatt nem sokan kedveltek. Karrierjét a Boston Celticsnél fejezte be, akikkel 1963-ban és 1964-ben is megnyerte a bajnokságot. Közel 12 ezer pontot és több mint 6600 lepattanót szerzett 11 éves pályafutása során. 1988-ban beiktatták a Halhatatlanok Csarnokába.

Clyde Lovellette, 1929-2016

Vince Boryla (1927. március 11. - 2016. március 27.) 1948-ban az amerikai válogatottal olimpiai bajnok lett, majd 1949 és 1954 között a New York Knicks színeiben volt NBA-játékos a 89 évesen elhunyt Boryla, aki kétszer játszott NBA-döntőt, 1951-ben és 1953-ban (a Knicks 1952-ben is döntős volt, de Boryla az azévi playoffban nem léphetett pályára), továbbá 1951-ben szerepelt a liga történetének első All-Star meccsén. Visszavonulása után volt a Knicks edzője még az '50-es években, majd Colorado államban tevékenykedett üzletemberként. 1967-ben került vissza a kosárlabda vérkeringésébe, amikor az ABA-ban szereplő Denver Rockets GM-je lett, majd ugyanebben a pozícióban dolgozott a Utah Stars csapatánál is. 1984-ben tért vissza az akkor már Nuggets néven az NBA-ben szereplő denveri franchise-hoz, mint GM, és 1985-ben az év csapatvezetőjévé választották, miután a Nuggets története során először a főcsoportdöntőig jutott a rájátszásban.

Dwayne "Pearl" Washington (1964. január 6. - 2016. április 20.) Már 8 évesen a legendás Earl "The Pearl" Monroe-hoz hasonlították bámulatos labdakezelése és cselei nyomán a brooklyni születésű, és a környékbeli utcai pályákon streetball-legendává váló Washingtont, aki később a Syracuse egyetemen varázsolt, majd 1986-ban első körös pickként került az NBA-be. Mint ahogy az több, NBA-ben próbálkozó streetball-legendával előfordult már, játékstílusa a profiligában nem tudott igazán érvényesülni, a New Jersey Netsnél töltött kettő, valamint a Miami Heatnél lehúzott egy szezon után már a CBA-ban találta magát, és 1991-ben be is fejeződött profi pályafutása. 1995-ben agytumort diagnosztizáltak nála, mely aztán később időről időre újra és újra kiújult, végül 52 éves korában Washington halálát okozta.

Al Ferrari (1933. július 6. - 2016. május 2.) A kettes-hármas hibrid Ferrari 1956-tól 1962-ig volt a St. Louis Hawks játékosa, ám két évig nem léphetett pályára kötelező sorkatonai szolgálata miatt, így hivatalosan nem lehetett részese a csapat 1958-as bajnoki címének. Egy lelkes, hajtós és kemény játékosként ismerték, aki így is két nagydöntőig jutó gárdának volt fontos láncszeme, de a Hawks mind 1960-ban, mind 1961-ben elbukott a Boston Celtics ellenében. Ferrari 1963-ban vonult vissza, miután egy szezont a Chicago Zephyrsnél is eltöltött.

Jim McMillian (1948. március 11. - 2016. május 16.) A hármas poszton szereplő McMillian 1970 és 1979 között játszott az NBA-ben, második idényében közel 19 pontot átlagolt meccsenként abban az 1972-es bajnok Los Angeles Lakersben, amelyik 69-13-as mérlegével minden idők addigi legjobb alapszakasz-mutatóját érte el, és máig rekordot jelentő 33 meccses győzelmi sorozatot produkált. Ő volt továbbá az a játékos, aki átvette a szezon közben visszavonuló Elgin Baylor helyét a Lakers kezdőcsapatában, ezt követően kezdődött a csapat 33 győzelemből álló menetelése. 1973-ban  távozott Los Angelesből, a Buffalo Braves, a New York Knicks és a Portland TrailBlazers játékosa volt még az NBA-ben, majd 1981-ig Olaszországban játszott. Halálát szívbetegség okozta.

Bryce Dejean-Jones (1992. augusztus 21. - 2016. május 28.) A mindössze 23 évesen elhunyt Dejean-Jones 2007 óta az első aktív NBA-játékos volt, aki életét veszítette, nem teljesen tisztázott körülmények között. A fiatal dobóhátvéd három különböző egyetemen is játszott, a 2015-ös drafton nem választották ki, de 2016 januárjában a sérülésektől sújtott New Orleans Pelicans adott neki egy esélyt, amivel élni is tudott, lelkes játékával rövidesen a kezdőcsapatban találta magát, 10 napos szerződései lejárta után pedig a Pelicans egy három évre szóló kontraktussal jutalmazta. Egy héttel ezután eltörte a csuklóját, így a szezonja 14 meccs után befejeződött, és mint utóbb kiderült, NBA-karrierje is csak eddig tarthatott. Májusban meglátogatta Dallasban élő volt barátnőjét, akivel összeveszett, és az éjszaka közepén sétálni indult. A séta befejeztével, hajnali 3 óra körül vissza kívánt térni a nő lakásába, de a házon belül rossz emeletre ment. Miután nem tudta kinyitni az ajtót, berúgta azt, erőszakkal behatolva így egy idegen lakásba, amelynek tulajdonosa ijedtében lelőtte Dejean-Jonest. Az ifjú játékos a kórházban belehalt a sérülésébe.

Sean Rooks (1969. szeptember 9. - 2016. június 7.) Kemény, brusztolós center, és hasznos palánk alatti-környéki védőjátékos volt a 46 évesen váratlanul elhunyt Rooks, aki 1992 és 2004 között a Dallas, a Minnesota, az Atlanta, a Lakers, a Clippers, a New Orleans és az Orlando játékosa is volt, illetve Spanyolországban is pattogtatott 2005-ös visszavonulásáig. Miután befejezte a játékot, edzőnek állt, 2007 és 2012 között a D-Ligában, 2012/13-as idényben a Phoenix Suns stábjában dolgozott, 2014 óta pedig a Philadelphia 76ersnél volt segédedző. Tavaly júniusban New Yorkba utazott állásinterjúra, jó esélyei lettek volna csatlakozni a frissen kinevezett Knicks-edző, Jeff Hornacek stábjához, ám még ugyanannak a napnak az estéjén szívrohamot kapott egy étteremben, és nem tudták megmenteni az életét.

Sean Rooks, 1969-2016

Brooks Thompson (1970. július 19. - 2016. június 9.) Az Oklahoma State egyetem valaha volt legjobb játékosai közé sorolják a fiatalon, 45 évesen elhunyt Thompsont, aki 1994 és 1998 között szerepelt az NBA-ben az Orlando, a Utah, a Denver, a Phoenix és a New York csapataiban. Játékos-pályafutása befejeztét követően visszatért egykori egyetemére és segédedző lett, majd 2006-tól tavaly márciusig a University of Texas at San Antonio (UTSA) kosárcsapatának volt a vezetőedzője. Márciusban elbocsátották az egyetemről, áprilisban kórházba került, két hónap betegeskedés után halt meg.

Nate Thurmond (1941. július 25. - 2016. július 16.) Legendás óriás, a '60-as évek egyik kiemelkedő centere, minden idők egyik legjobban védekező magasembere, az első regisztrált "quadruple-double" szerzője. Thurmond 1963 és 1977 között játszott az NBA-ben, pályafutása java részét a San Francisco, majd Golden State Warriorsnál töltötte, ahol hétszer volt All-Star, hétszer végzett a liga tíz legjobb lepattanózója között, kétszer volt az All-Defensive First Team, kétszer a Second Team tagja. 1967-ben döntőt játszott a Warriorsszal, de azt elveszítették a Philadelphia ellen. Atletikus képességeiről sokat elmond, hogy miután 1973-ban a liga rögzíteni kezdte a blokkokat és labdaszerzéseket, mint hivatalos statisztikákat, az akkor már 30 felett járó Thurmond a liga legjobb blokkolói között is ott volt, sőt, egy 1974 októberi meccsen, 33 évesen a liga történetének első hivatalos "quadruple-double" statisztikáját is ő érte el, 22 ponttal, 14 lepattanóval, 13 gólpasszal és 12 blokkal. Ekkor már a Chicago Bulls játékosa volt, ahonnan a Clevelandhez került, innen vonult vissza 1977-ben, de előtte még 1976-ban egy főcsoportdöntős szerepléshez segítette a Cavst. Olyannyira népszerű volt Clevelandben, hogy bár mindössze másfél évig játszott ott, visszavonultatták 42-es mezszámát, mint ahogy természetesen a Golden State-nél is. A Halhatatlanok Csarnokába 1985-ben iktatták be. Visszavonulását követően haláláig a Warriorsnál dolgozott, mint a csapat nagykövete. 75. születésnapja előtt nem sokkal leukémiában hunyt el. 

Nate Thurmond, 1941-2016

Dwight Jones (1952. február 27. - 2016. július 25.) A 64 évesen elhunyt Jones karrierje legemlékezetesebb momentuma még NBA-karrierje előttről származik, ő volt ugyanis az 1972-es müncheni olimpián szereplő amerikai válogatott legjobb pontszerzője és lepattanózója, és a Szovjetunió ellen emlékezetesen botrányos körülmények közepette elveszített olimpiai döntőről Jonest még ki is állították, miután összeverekedett egy szovjet játékossal a pályán. Az NBA-ben 1973 és 1983 között szerepelt az Atlanta, a Houston, a Chicago és a Lakers színeiben. 2002-ben, 30 évvel a történtek után úgy nyilatkozott, hogy még mindig nagyon bántja az elveszített müncheni döntő. Szívinfarktus következtében halt meg.

Abdul Jeelani (1954. február 10. - 2016. augusztus 3.) A Gary Cole néven született, majd az iszlám hitre áttérő Jeelanit már 1976-ban draftolta a Cleveland Cavaliers, de 1979-ig kellett várnia, míg bemutatkozhatott a ligában, ugyanis se a Cavsnek, se később a Detroit Pistonsnak nem kellett, végül a Portlandnél sikerült neki az áttörés 1979-ben. Nem volt egy különösebben nagy formátumú NBA-játékos, amiatt azonban mindenképp meg kell emlékeznünk róla, hogy 1980-ban az újonnan alakult Dallas Maverickshez került, és ő szerezte a franchise történetének első kosarát 1980. október 11-én. 1981-ben véget is ért NBA-karrierje, és Európába igazolt (az olasz Livornótól kapott szerződése a legmagasabb összegű európai igazolás volt abban az időben), 1989-es visszavonulásáig Olaszországban és Spanyolországban játszott. Pályafutása befejezte után elkallódott, súlyos drogproblémái lettek, hajléktalan is volt egy időben, utolsó éveiben cukorbetegséggel és prosztatarákkal is küzdött, végül egy szívrohamba halt bele 62 évesen.

Michael Brooks (1958. augusztus 17. - 2016. augusztus 22.) A philadelphiai La Salle egyetem egykori sztárja 1980-ban kezdte NBA-pályafutását, mely bíztatóan indult, a San Diego Clippers játékosaként második idényében közel 16 pontot és 8 lepattanót átlagolt, ám negyedik szezonjában súlyos térdsérülést szenvedett, emiatt két teljes évet ki kellett hagynia. 1986 és 1988 között volt még pár meccse az Indianánál és a Denvernél, majd Franciaországba igazolt, ahol 1996-ig játszott. Miután visszavonult, Svájcban telepedett le, itt halt meg 58 éves korában. Évek óta küzdött egy súlyos autoimmun betegséggel, végül egy agyvérzés vitte el.

Jerry Rullo (1923. június 23. - 2016. október 21.) A 93 évesen elhunyt Rullo 1946-tól 1950-ig szerepelt a ligában, 95 meccsen összeszedett 3 pontos átlagával nem követel magának helyt a Halhatatlanok Csarnokában, viszont ő volt októberi haláláig az NBA első bajnokcsapata, az 1946/47-es Philadelphia Warriors utolsó élő tagja, és talán az utolsó olyan élő ember is, aki még játszott a liga legelső szezonjában. (Az 1918-as születésű Nick Shaback szintén pályára lépett az 1946/47-es BAA-idényben, az ő esetében a rendelkezésre álló források egyike sem erősíti meg, de nem is cáfolja, hogy még mindig életben lenne. Amennyiben Shaback valóban még él, úgy ő az utolsó élő ember, aki játszott a liga első szezonjában. Amennyiben már nincs az élők sorában Shaback, úgy Rullo volt az utolsó ilyen személy.)

Greg Ballard (1955. január 29. - 2016. november 9.) 1977-ben draftolta Ballardot a Washington Bullets, és rögtön újoncévében bajnoki címet nyert a fővárosiakkal (ez a ma Wizards néven futó franchise egyetlen elsősége mind a mai napig). 1979-ben is döntőt játszhatott a Washington színeiben, ekkor viszont veszítettek a Seattle ellen. Ballard, a jól védekező, kemény magasember egészen 1985-ig szerepelt a Bulletsnél, később játszott a Golden State-ben, a Seattle-ben és Olaszországban is, 1989-ben vonult vissza, pályafutása során közel 10 ezer pontot és 5 ezer lepattanót gyűjtve. Edzősködött Európában, majd az Atlantánál volt játékos-megfigyelő és segédedző közel egy évtizedig, de dolgozott játékos-megfigyelőként a Wizardsnál, illetve a Minnesotánál és a Dallasnál is. 61 évesen prosztatarákban hunyt el.

Greg Ballard, 1955-2016

Gene Guarilia (1937. szeptember 13. - 2016. november 20.) Kiegészítő játékosként Gene Guarilia négy NBA-bajnoki címnek volt részese a Boston Celtics színeiben 1960 és 1963 között, bár technikai értelemben véve csak két bajnokcsapatnak volt tagja, mivel 1961-ben és 1963-ban ugyan az alapszakasz során is játszott pár meccset, az ez évi rájátszásokban csak egyfajta tartalékként tartozott a Celtics keretéhez, pályára nem lépett. Az 1962-es bostoni győzelem ugyanakkor a korabeli beszámolók szerint nem jöhetett volna létre nélküle, ugyanis ebben az évben a Lakers elleni döntő hetedik, mindent eldöntő mérkőzésének hosszabbításában a több Celtics-játékos kipontozódása után pályára kerülő Guarilia kemény védekezésével megakadályozta, hogy az addig 41 pontot szóró Elgin Baylor kosarat szerezzen. Teljesítményét a mérkőzés után Bill Russell is megsüvegelte.

Szintén 2016-ban távoztak: Bob Armstrong (82 évesen, 1956 és 1957 között játszott az NBA-ben), Johnny Bach (†91, 1948-1949), Ron Bonham (†73, 1964-1966), Bob Brown (†92, 1948-1950), Jack Cotton (†91, 1949-1950), Archie Dees (†80, 1958-1962), Steve Harris (†52, 1985-1990), York Larese (†77, 1961-1962), Hal Lear (†81, 1956-1957), John McConathy (†86, 1951-1952), Rex Morgan (†67, 1970-1972),  David Pope (†54, 1984-1986), Bill Roberts (†90, 1948-1950), Gene Short (†62, 1975-1976), Gino Sovran (†91, 1946-1947), Norm Swanson (†86, 1953-1954), Murray Wier (†89, 1949-50) és Ken Wilburn (†72, 1967-1969).

1953: Lakers-henger New Yorkban

Öt éven belül negyedik bajnoki címét szerezte meg 1953-ban a Minneapolis Lakers, miután egy nem kifejezetten szemet gyönyörködtető finálé során 4-1 arányban felülmúlták a sorozatban harmadik nagydöntőjét játszó (és elveszítő) New York Knickst.

Az '50-es évek eleje nem volt egyébként sem a szépen játszott kosárlabda aranykora, 1953-ra azonban szinte nézhetetlenné silányult a játék. A 24 másodperces támadóidő még mindig nem került bevezetésre, a csapatok tehát addig dédelgethették a labdát támadásban, amíg kedvük tartotta, ennek kívánta elvenni az élét az a taktika, hogy a felek nem engedték egymást mezőnykísérletig jutni, így minden egyes támadás faltolással, és az azt követő büntetődobásokkal fejeződött be, élvezhetetlenül tördeltté téve minden egyes mérkőzést.

Ez a fent leírt jelenség az 1953-as rájátszásban ülte torát, melynek eredményeként a nagydöntő az előző évi finálé visszavágója lett: keletről az ezúttal az alapszakaszban is első helyen végző New York Knicks, nyugatról pedig a címvédő Minneapolis Lakers küszködte be magát oda, a New York a Bostont, a Lakers pedig a Fort Wayne Pistonst múlta felül a csoportdöntőkben. A Minneapolis kerete lényegében semmit sem változott, centerük, George Mikan 20 pontos, 14 lepattanós átlagával továbbra is a liga legnagyobb formátumú játékosának számított, és bár dominanciája érezhetően csökkent, továbbra is megbízhatóan hozta a számokat mellette Vern Mikkelsen, Jim Pollard és Slater Martin is. A New Yorknál a legnagyobb változás az volt, hogy az All-Star hátvéd, Carl Braun visszatért a csapathoz sorkatonai szolgálatából, a nagy pontszóró Max Zaslofsky viszont a szezon közben távozott onnét.

Az előző évi finálé első meccsét botrányos körülmények közepette, hosszabbításban veszítette csak el a Knicks Minneapolisban, ezúttal viszont nem hibáztak, és győzni tudtak a Lakers otthonában (88-96) a 22 pontos Harry Gallatin és a 21 pontos Braun vezetésével. Mikan, Pep Saul és Mikkelsen győzelemre vitte a Lakerst a második mérkőzésen  (73-71), ám mivel ebben az évben a 2-3-2 formátumot alkalmazták a nagydöntőben, a következő három találkozót egyaránt New Yorkban rendezték, a Knicks a pedig a pályaelőny birtokában bizakodva tekinthetett a három otthoni összecsapás elébe. Ehhez képest a Lakers hengerelt a Nagy Almában: 15 ponttal nyerték a harmadik meccset (75-90), Mikan 27 pontjával kiszenvedtek egy kétpontos sikert a negyediken (69-71), az ötödik találkozón pedig úgy tudtak győzni, hogy hat játékosuk teljesítménye is elérte a 10 pontot (84-91). A Lakers megvédte címét, bezsebelve öt év alatt negyedik bajnoki elsőségét, a Knicks pedig összeomlott, zsinórban harmadik nagydöntőjüket is elbukták, ezt követően pedig 17 évig nem is jutottak újra a fináléba.

Balról: John Kundla vezetőedző, Slater Martin, Pep Saul, Jim Holstein, Vern Mikkelsen, Lew Hitch, George Mikan, Jim Pollard, Bob Harrison, Whitey Skoog.

Bob "Tiger" Harrison. A 7 pontos átlagot gurító dobóhátvédnek ez volt az utolsó bajnoki címe a Lakersszel, a következő idényt még Minneapolisban kezdte meg, de 1954 februárjában eladták a Milwaukee Hawksnak. 1958-ig tartó pályafutása hátralevő részében a Hawks és a Syracuse Nationals játékosa volt, a Hawks színeiben 1956-ban karrierje egyetlen All-Star szereplését is zsebre tehette. A később többek közt a Harvardon is edzősködött. Szomorú update (2024. május): Bob Harrison 2024. március 3-án, 96 éves korában hunyt el. Halála időpontjában ő volt a legidősebb élő NBA-bajnok, és egyben az utolsó élő ember, aki még a Minneapolis Lakers színeiben nyert bajnoki címet.

Lew Hitch. A 4 pontos, 4 lepattanós átlagot alulról karcolgató csere-magasember szintén távozott a Lakerstől második bajnoki címe megnyerését követően, ő is a Milwaukee Hawkshoz került, így kimaradt a Lakers 1954-es bajnokcsapatából, ámde az 1954/55-ös szezon előtt újra leigazolták. 1956-ig itt pattogtatott még Minneapolisban, utolsó idényében a Rochester Royals és a Philadelphia Warriors játékosa is volt. 2012-ben, 82 éves korában halt meg.

Jim Holstein. Az újonc alacsonybedobó az alapszakaszban 4 pontot átlagolt meccsenként, a döntőben az utolsó, ötödik mérkőzésen 10 pontot szerzett. A minneapolisiak 1954-es bajnokcsapatának is tagja volt.

Slater Martin. A védekezőspecialista "Dugie" Martin karrierje során először érte el a 10 pontos átlagot, és pályafutása első All-Star szereplését is az 1952/53-as idény hozta el. A finálé során a harmadik és az ötödik mérkőzéseken szerzett 13 pontja volt a legjobb teljesítménye.

George Mikan. Az 1952/53-as idény folyamán Mikan volt a liga legjobb lepattanózója, és bár pontátlaga karrierje addigi legalacsonyabbja, 20.6 volt csupán, az összesített pontlista második helyét így megszerezte, emellett tagja volt az All-NBA First Teamnek, és ő volt az All-Star meccs legértékesebb játékosa is 1953-ban. Az egész rájátszás, valamint a nagydöntő során ő szerezte a legtöbb pontot és lepattanót is.

Vern Mikkelsen. 15 pontos, 9 lepattanós átlag az alapszakaszban, újabb All-Star szereplés és All-NBA Second Team-tagság: ezt hozta Mikkelsen számára az 1952/53-as évad. A nagydöntőben a csapat harmadik legjobb pontszerzője volt.

Jim Pollard. A Kangaroo Kid valamivel kevésbé volt éles 1953-ban, mint az előző idényekben, pontátlaga 13.0-ra esett vissza, nem került be sem az All-Star mérkőzésre, sem valamelyik All-NBA csapatba. A döntőre azért összeszedte magát, Mikan mögött a csapat második legjobb pontszerzője volt, a finálé utolsó meccsén pedig 17 egységgel ő lett a Lakers legeredményesebbje.

Pep Saul. A hátvéd 16 pontjával kulcsszerepet játszott a Lakers második meccsen kiharcolt egyenlítésében, és az ötödik találkozón is eljutott 13 egységig. 

Dick Schnittker. A hármas poszton szereplő Schnittker az 1952/53-as alapszakaszban egyáltalán nem lépett pályára sorkatonai szolgálata miatt, a rájátszásban viszont 7 meccsen már bevetésre kerülhetett, bár minimális volt a szerepe. Ő mindazonáltal az első olyan játékos a liga történetében, aki úgy szerepelhetett NBA-döntőben, hogy az azt megelőző alapszakaszban egyetlen mérkőzésen se játszott, ezt a fondorlatot később 1966-ban a Lakers színeiben Tom Hoover, valamint 2013-ban a San Antonio játékosaként Tracy McGrady valósította még meg. 

Whitey Skoog. Az előző évi rájátszásról lemaradó 180 centis dobóhátvéd ugyan kevesebb, mint 15 percet kapott meccsenként az alapszakaszban, a döntő legszorosabb, negyedik mérkőzésén mégis hőssé válhatott, amikor a negyedik negyed végén, kétpontos Lakers-vezetésnél Jim Holstein kihagyott büntetője után megszerezte a lepattanót, abból pedig a "go-ahead" kosarat, a négypontos hátrányt pedig a Knicks már nem tudta ledolgozni.

Vezetőedző: John Kundla.

1952: Mikan és a Lakers újra nyeregben

1952-ben mondhatni helyreállt a világ rendje a még mindig eléggé gyerekcipőben járó, támadóidő bevezetése előtti NBA-ben: George Mikan és a Minneapolis Lakers egy év kihagyás után újra bajnok lett, legyőzve az ezúttal is masszív csapattal érkező, de egy újabb hétmeccses csatában ismét alulmaradó New York Knicks gárdáját.

Bár 1951-ben épp nem a Lakers, hanem a Rochester Royals lett az NBA bajnoka, a liga vezetősége ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy szabálymódosítással próbálja csökkenteni George Mikan dominanciáját, így kétszeresére tágították a büntetőterület méretét, próbálva távolabb űzni Mikant a gyűrű közeléből. Ugyan a nagyember teljesítménye valóban visszaesett valamennyire az 1951/52-es szezonban, így is 23.8 pontot és 13.5 lepattanót átlagolt az alapszakaszban, a Lakers támadójátékában pedig az eddiginél valamivel nagyobb szerep hárult Vern Mikkelsenre és Jim Pollardra, akik mindketten kiváló szezont futottak. A Lakers visszavágott az előző évi rájátszásban elszenvedett vereségért a címvédő Rochester Royalsnak a nyugati fináléban, ellenfelük a nagydöntőben pedig az a New York Knicks volt, akik, akárcsak az előző idényben, ismét a keleti csoport harmadik helyéről indulva jutottak el a végső összecsapásig, a Bostont és a Syracuse-t legyőzve.

Az 1952-es döntő hét meccséből mindössze egyet, a mindent eldöntő hetedik találkozót játszhatták a csapatok egyikének ténylegesen otthont adó stadionban, a Minneapolis Auditoriumban, egyébként mind az Auditorium, mind a New York-i Madison Square Garden egyéb rendezvények céljára volt lefoglalva (akkoriban egy cirkuszi előadás vagy egy koncert jellemzően nagyobb bevétellel kecsegtette az arénatulajdonosokat, mint az NBA-döntő egy mérkőzése). Az első két meccset Minneapolis testvérvárosában, St. Paulban rendezték, és kevésen múlott, hogy nem két győzelemmel távozott innét a Knicks. 

Az első mérkőzésen egy ma már nehezen hihető bírói baki okozta a Knicks vesztét: a New York hátvédje, Al McGuire egy betörés után falttal együtt kosarat szerzett, ám a játékvezetők egyszerűen nem vették észre, hogy a labda a gyűrűbe hullt, ezért "and-1" helyett két büntetőt ítéltek, melyből McGuire csak egyet dobott be. Hiába reklamált a Knicks edzője, Joe Lapchick a mérkőzést személyesen megtekintő NBA-kommisszárnál, Maurice Podoloffnál, a bírók nem változtattak a döntésen, és az így elveszített egy pont végül sokba került a New Yorknak, mivel a rendes játékidő döntetlennel ért véget, a hosszabbításban pedig 83-79-re a Lakers kerekedett felül a 34 pontos Jim Pollard vezérletével. A második meccsen aztán már győzni tudott idegenben a Knicks (72-80), miután magasembereik, Harry Gallatin, Connie Simmons és Nat "Sweetwater" Clifton védekezése szinte megfojtotta Pollardot és Mikant. A csapatok 1-1-es döntetlen állással utaztak New Yorkba, ahol a harmadik és a negyedik mérkőzés után maradt az egál, a Lakers idegenbeli diadalára (77-82) a Knicks egy hosszabbításos, egypontos győzelemmel válaszolt (90-89). 

Ugyan a negyedik találkozón Jim Pollard hátsérülést szenvedett, az ötödik mérkőzésen, ismétcsak St. Paulban, a Lakers nem adott esélyt a Knicksnek, Mikan és Mikkelsen egyaránt 32-32 pontot szerzett, így Pollard nélkül is egy magabiztos győzelemmel (102-89) ragadta magához ismét a vezetést a Minneapolis. A 21 pontos Max Zaslofsky tudott még utoljára életet lehelni a New Yorkba, a Knicks harmadszorra is kiegyenlítette ugyan a párharcot a 69th Regiment Armory katonai bemutatóteremben rendezett hatodik meccsen (76-68), de a hetedik találkozón, végre a Minneapolis Auditoriumban, a Lakers 17 ponttal (82-65), könnyedén nyert, visszakapaszkodva ezáltal a liga trónjára, és a franchise harmadik BAA/NBA-bajnoki címét szerezve meg.

Balról: Slater Martin, Joe Hutton, Pep Saul, Bob Harrison, Jim Pollard, Howie Schultz, Vern Mikkelsen, Lew Hitch, George Mikan.

Bob "Tiger" Harrison. A harmadéves, főleg védőmunkája miatt tartott hátvéd Jim Pollard sérülését követően kényszerűségből a hármas poszton kellett, hogy játsszon a döntő ötödik meccsétől kezdve, de nem vallott szégyent, a Lakers által megnyert ötödik és hetedik összecsapáson 13, illetve 15 pontot szerzett.

Lew Hitch. Az újonc erőcsatár 4 pont, 4 lepattanó körüli számokat hozott az alapszakaszban viszonylag kevés játékidő alatt, a rájátszásban és a döntőben pedig ennél semmi meglepőbbet nem produkált. Tagja volt még a Lakers következő évi, 1953-as bajnokcsapatának is.

Joe Hutton. Kiegészítő játékosa volt a Minneapolisnak a csere-dobóhátvéd Hutton, akinek ez volt az egyetlen bajnoki címe a Lakersszel a második és egyben utolsó NBA-szezonjában. A később középiskolai kosárlabda-edzőként dolgozó Hutton 2009-ben, 81 évesen halt meg.

Slater Martin. A keményen védekező, kiváló hátvéd Martin nem éppen dobógépként volt ismert, ennek ellenére a döntő hosszabbításba torkolló negyedik mérkőzésén 32 pontjával ő volt a Lakers legeredményesebb játékosa. Bár számai nem voltak eget rengetőek, 9 pont, valamint 4-4 lepattanó és gólpassz körüli átlagaival megkerülhetetlen eleme volt a Lakers játékának.

George Mikan. A szabálymódosítások, valamint sok-sok sérülése által némileg már leszállóágba taszajtott Mikan még mindig az NBA legkiemelkedőbb játékosa volt 1952-ben, vezette a ligát lepattanózásban, és a philadelphiai Paul Arizin mögött másodikként végzett a pontlistán. Bár a döntőben meggyűlt a baja a Knicks magasembereivel, akik időnként egyszerre hárman védekeztek rajta (a hét meccsből háromszor nem is érte el a 20 pontot, a negyedik találkozón mindössze 11-ig jutott), így is 23.6 pont és 16 lepattanó volt az átlagteljesítménye mérkőzésenként a rájátszásban.

Vern Mikkelsen. A Lakers kemény embere 15 pontot, 10 lepattanót és közel 3 gólpasszt átlagolt az alapszakaszban, a döntő ötödik meccsén 32 pontjával fellépett George Mikan mellé és a kor viszonyai közt pontzuhatagosnak tekinthető, 102-89 arányú győzelemre vezették együtt a Minneapolist. Mikkelsen ekkor már az NBA elismert kiválósága volt, amit bizonyít, hogy 1952-ben zsinórban másodjára volt All-Star, és az All-NBA Second Team tagja is.

Jim Pollard. Szintén kiváló szezont futott 1951/52-ben a Kangaroo Kid, 15.5 ponttal és 9 lepattanóval meccsenként az alapszakaszban, valamint szintén egy All-Star szerepléssel és egy All-NBA Second Team-tagsággal. A döntő első meccsén 34 pontjával megállíthatatlan volt, az ötödik és a hatodik összecsapást azonban hátsérülése miatt ki kellett ülnie, a hetedik találkozóra már visszatérhetett.

Pep Saul. A trükkös hátvéd az előző szezonban még a Rochester színeiben nyert bajnokságot, majd eladták a Baltimore Bulletsnek, onnét került idény közben a Lakershez, ennek köszönhetően zsinórban második bajnoki címét ünnepelhette 1952-ben. Kiváló pontszerzőnek bizonyult a döntőben, minden meccsen elérve minimum a 10 pontot.

Howie Schultz. A csere-magasember 1950 és 1952 között szerepelt a Lakersnél, korábban volt az Anderson Packers és a Fort Wayne Pistons játékosa is. Marginális szereppel bírt a csapatban, nem túl gyakran került pályára a döntőben, igaz, amikor pályára került, a negyedik meccsen, kiállították, miután behúzott egyet a New York-i Ernie Vandeweghe-nek. A következő szezont is még a Lakersnél kezdte meg, de 1953 januárjában kitették a csapatból. Kevesen tudják róla, hogy NBA-karrierjét megelőzően még profi baseball-játékos is volt 1943 és 1948 között. 2009-ben halt meg, 87 éves korában.

Whitey Skoog. Myers Skoog, akit mindenki csak "Whitey"-nak szólított, újonc volt az 1951/52-es szezonban, alacsony termete ellenére egy hatékony pontszerzőt tisztelhettünk benne, ám sérülése miatt a rájátszásban nem léphetett pályára. Kárpótolhatta magát aztán még két további bajnoki címmel a következő két idényben.

Vezetőedző: John Kundla.

1951: A Royals trónfosztása

Az NBA 1950/51-es idénye több szempontból is vízválasztó volt a liga rövid történetében: az előző évad 17 csapatából 11 maradt meg, és még egy további, a Washington Capitols a szezon közben ment végleg tönkre, mindemellett 1951-ben rendezték meg az első All-Star mérkőzést, ebben az idényben léphettek először pályára a bajnokságban afro-amerikai játékosok, és a Rochester Royals átmenetileg letaszította a liga trónjáról a két éve uralkodó Minneapolis Lakerst.

Az Anderson Packers, a Chicago Stags, a Denver Nuggets, a Sheboygan Red Skins, a St. Louis Bombers és a Waterloo Hawks már meg sem kezdte az 1950/51-es NBA-szezont, a főcímben már említett, két évvel ezelőtt még döntőt játszó Washington Capitols pedig 35 mérkőzést követően adta be a kulcsot, így a bajnokság létszáma tíz csapatosra apadt. Hogy mennyire nem volt felkészülve az ekkor még azért igencsak gyerekcipőben járó liga 17 franchise "eltartására", jól mutatja, hogy egészen 1970-ig nem is lett újra ennyi csapata az NBA-nek. Ennek ellenére az 1950/51-es szezon emlékezetesre sikerült, hiszen a Boston Gardenben megtartották az első All-Star mérkőzést, bemutatkozott a ligában Chuck Cooper, Nat "Sweetwater" Clifton és Earl Lloyd személyében a három első színes bőrű játékos, és ez a szezon hozta el a liga történetének első hétmeccses nagydöntőjét is.

A címvédő Minneapolis Lakers nagy bajba került a rájátszás kezdetét megelőzően, hiszen az alapszakasz pontkirályi címét ismétcsak elhódító szupersztár, George Mikan eltörte a lábát. Mikan ennek az egyébként súlyosnak mondható sérülésnek dacára is ott volt a pályán a playoffban (a legenda szerint egy tányért erősítettek ragasztószalaggal a törött lábára, hogy egyben tartsák azt játék közben), de érthető módon nem volt egészen önmaga, ezt pedig kihasználta a Lakers régi nagy riválisa, a Rochester Royals, legyőzve Mikant és a Lakerst a nyugati fináléban. Keletről pedig, a Royalshoz hasonlóan történetében először, a New York Knicks verekedte be magát a nagydöntőbe, pályahátrányból kiejtve előbb a Boston Celticset, majd az előző évi finalista Syracuse Nationalst is.

A döntő kezdetben simának ígérkezett: a Royals kiütéssel nyerte az első (92-65, 1-0), majd magabiztosan a második meccset is (99-84, 2-0) Rochesterben, aztán el tudta hozni New Yorkból a harmadik mérkőzést is (71-78, 3-0). A New York nem tudott mit kezdeni a Royals centerével, Arnie Risennel, aki remek számokat hozott, valamint a Rochester villámgyors hátvédjei, Bob Davies, Bobby Wanzer és Red Holzman is tarthatatlannak bizonyultak. Mint azt jól tudjuk, soha egyetlen csapat sem fordított meg az NBA történetében playoff-párharcot 0-3-as hátrányból, ez az 1951-es Knicksnek sem sikerült - de ők álltak hozzá a legközelebb.

A negyedik meccset már behúzta otthonában (ez az otthon ekkor éppen nem a Madison Square Garden, hanem 69th Regiment Armory elnevezésű katonai bemutatóterem volt) a New York 79-73-ra (3-1), majd Rochesterbe visszatérve idegenben is nyerni tudott a Knicks három ponttal (89-92, 3-2), ezek után az ismét náluk megrendezett hatodik találkozón már nem volt meglepő, hogy ismét a győzelemig vitte őket a lendületük, és kiegyenlítették a párharcot (80-73, 3-3). A Hall of Fame-tag Harry Gallatin, az 1948-ban a Baltimore Bullets-szel bajnok center, Connie Simmons, az 1947-ben a Chicago Stags-szel már egyszer döntőt veszítő dobógép, Max Zaslofsky, valamint Ernie Vandeweghe (a később játékosként és csapatvezetőként is igen tevékeny Kiki Vandeweghe apja) voltak a Knicks nagy visszakapaszkodásának fő felelősei, de kulcsfontosságú pillanatokban sokszor tett hozzá Nat "Sweetwater" Clifton is. A mindent eldöntő hetedik meccs óriási csatát hozott: a negyedik negyedben a Knicks átvette a vezetést az egész mérkőzést irányító Royalstól, ám miután Clifton és Simmons is kipontozódott, már nem volt válaszuk Arnie Risen kosarára és Bob Davies büntetőire, így a Rochester végül 79-75-re győzött, és 4-3 arányban megnyerte az 1951-es bajnoki címet.

Ez volt a Rochester Royals történetének egyetlen elsősége. A csapat a New York állambeli kisvárosból, Rochesterből Cincinnatiba költözött 1957-ben, majd onnan 1972-ben álltak tovább Kansas Citybe, ahol a csapat nevét Royalsról Kingsre változtatták. Az 1985-ös, eddig utolsó költözésük óta Sacramento Kings néven ismerhetjük a hányattatott sorsú franchise-t.

Állnak: Bill Calhoun, Joe McNamee, Arnie Risen, Jack Coleman, Arnie Johnson.
Guggolnak: Bob Davies, Bobby Wanzer, Red Holzman, Paul Noel, Pep Saul.
A kis képen Lester Harrison vezetőedző, tulajdonos.

Bill Calhoun. Az 1927-es születésű Calhoun 1948 és 1955 között a Baltimore Bullets, a Rochester, a Syracuse Nationals és a Milwaukee Hawks (a későbbi St. Louis, majd Atlanta Hawks elődje) mezét is viselte játékosként, kettes és hármas poszton is bevethető volt, 8 pont és 4 lepattanó körüli karrier-átlagokkal. Szomorú update (2025. március): Calhoun 2024. decemberében, matuzsálemi korban, 97 évesen halt meg. Ő volt az 1951-es bajnok Royals utolsó élő tagja és Bob Harrison 2024 márciusi halála óta a legidősebb, még élő NBA-bajnok is.

Jack Coleman. A kiváló magasember fontos láncszeme volt a Royals bajnokcsapatának, az alapszakaszban 11 pontot és közel 9 lepattanót átlagolt meccsenként. 1949 és 1956 között volt a Rochester játékosa, utolsó teljes itt töltött idényében, 1955-ben átlag 13 pontot és 10 lepattanót tett le az asztalra, amiért karrierje egyetlen All-Star szereplésével jutalmazták. Nem ez volt az egyetlen bajnoki címe a ligában, utolsó idényében, 1958-ban a St. Louis Hawks színeiben ért fel ismét a csúcsra.

Bob Davies. Kora egyik legkiválóbb labdazsonglőre, a kosárlabda korai varázslója volt a "Harrisburg Houdini" becenévvel is illetett hátvéd, aki még az NBL-ben, 1945-ben lett a Royals játékosa, majd 1948 és 1955 közötti teljes NBA-pályafutását Rochesterben töltötte. Már 1949-ben tagja volt az All-BAA első csapatnak, az All-NBA First Teambe 1950 és 1952 között háromszor, az All-NBA Second Team soraiba pedig 1953-ban választották be, és négyszer is szerepelhetett az All-Star mérkőzésen 1951 és 1955 között. 1970-ben beiktatták a Halhatatlanok Csarnokába. 1990-ben, 70 éves korában halt meg.

Red Holzman. A 178 centis hátvéd már 1944-től kezdődően a Rochester játékosa volt, 1944/45-ben ő volt az NBL-ben az év újonca. A csapat NBA-hez csatlakozását követően jellemzően Bob Davies és Bobby Wanzer cseréjeként funkcionált 1948 és 1953 között, majd még egy idény töltött játékos-edzőként Milwaukee Hawksnál, mielőtt 1954-ben visszavonult volna. 1957-ben játékos-megfigyelőként a New York Knicks szolgálatába állt, a '70-es években kétszeres bajnok Knicks vezetőedzőjeként fogunk még találkozni a nevével.

Arnie Johnson. A döntő hatodik meccsén 27 pontjával a mezőny legeredményesebb dobója volt a veterán Johnson, aki az alapszakaszban 9 pont és 6 lepattanó körüli átlagteljesítménnyel lökdöste előrébb a csapat szekerét. 1946 és 1953 között játszott a Royalsnál, egész pályafutását Rochesterben töltötte. 2000-ben halt meg, 80 éves korában.

Joe McNamee. A kiegészítő szereppel bíró 198 centis bedobó két idényt tölthetett az NBA-ben 1950 és 1952 között, a Royals után volt a Baltimore Bullets játékosa is az 1951/52-es szezonban. Visszavonulása után sikeres autómotor-kereskedő lett. 84 évet élt, 2011-ben halt meg.

Paul Noel. Épp a döntős ellenfél New York Knickstől érkezett a Rochesterhez 1950-ben Noel, aki szintén egy marginális jelentőségű játékosa volt az 1951-es bajnokcsapatnak, 1952-ben pedig be is fejeződött a karrierje. 2005-ben hunyt el 81 évesen.

Arnie Risen. Domináns magasember volt a maga idejében a 206 centi magas center, aki 1948-ban az Indianapolis Kautskys (sic!) NBL-csapattól érkezett a Royalshoz, és rögtön első szezonjában az All-BAA First Team soraiba választották. Az 1950/51-es alapszakasz során átlag 16 ponttal és 12 lepattanóval segítette a Rochestert meccsenként, amire a playoffban rátett még egy lapáttal, 19.5 pontot és 14 lepattanót átlagolva, illetve a döntőben 21.7 pontos mérkőzésenkénti teljesítménnyel vezetve a csapatot. Az 1952 és 1955 között zsinórban négyszeres All-Star Risen 1955-ben távozott Rochesterből, és igazolt a Boston Celticshez, ahol már ugyan kiegészítő, de fontos játékosként tagja volt a franchise első, 1957-es bajnokcsapatának.

Pep Saul. 1949-ben mutatkozott be a Royals színeiben a 188 centis dobóhátvéd, cserejátékos volt az 1951-es bajnokcsapatban, a rájátszásban minimális játéklehetőséget kapva. Ő ugyanakkor a legtöbbszörös bajnok a most bemutatottak közül, mivel 1951-ben a Royalstól előbb a Baltimore Bulletshez, majd 1952-ben a Bulletstől a Minneapolis Lakershez került, akikkel zsinórban további három bajnoki címet nyert még 1952 és 1954 között.

Bobby Wanzer. Legendás hátvédkettőst alkotott a labdazsonglőr Bob Davies-szel a Royals színeiben 10 évet lehúzó Wanzer, aki még az NBL-ben, 1947-ben csatlakozott a rochesteri csapathoz. 1952 és 1955 között ötször volt All-Star, háromszor került be az All-NBA Second Teambe (1952, 1953, 1954), és 1987-ben a Halhatatlanok Csarnokába is beválasztották. Ő az első játékos a liga történetében, aki elérte a 90% fölötti dobáspontosságot büntetőből egy szezonban, amikor 1951/52-ben vezette a ligát ebben a kategóriában. 1955-től kezdődően a Royals játékos-edzője volt, játékoskénti visszavonulása és a franchise Cincinnatiba költözése után még két évig edzette a csapatot. 2016 januárjában halt meg, 94 éves volt.

Vezetőedző: Les Harrison. Az 1904-es születésű Harrison amellett, hogy edzette a Royalst 1946 és 1955 között, ő maga alapította a csapatot 1945-ben testvérével együtt, és egészen 1958-ig maradt a tulajdonos (így még ő költöztette át a franchise-t Cincinnatiba 1957-ben). Emellett Harrison volt az első csapatvezető, aki szerződést adott egy fekete játékosnak, még az NBL-ben 1946-ban Dolly Kingnek, továbbá az NBL és a BAA egyesítését, és így az NBA létrejöttét megelőző tárgyalások során is fontos szereppel bírt. 1980-ban a Halhatatlanok Csarnokába is beiktatták. 1997-ben, 93 éves korában halt meg.

Uncle Cliffy ötven árnyalata

50. születésnapját ünnepli ma Clifford Robinson, akire sokan emlékezhetnek, mint a fejpántos, tripladobó magasemberre az 1990-es évekből, jellemzően a Portland TrailBlazers mezében. Az ő sokoldalú játékára és sokszínű karrierjére tekintünk most vissza.

Mielőtt még az NBA berkeiben széles körben elterjedt volna a "stretch four" koncepció, Clifford Robinson korát megelőzően, 208 centis magassága ellenére volt középtávolról, később pedig a hárompontos-vonalon túlról is pontosan célzó pontszerző, és mindezt kemény védekezéssel, valamint ruganyosságának köszönhetően jó pár kiosztott blokkal egészítette ki védőoldalon.

Ugyan Robinson sikeres pályafutást tudhatott magáénak a Connecticut egyetemen, az 1989-es drafton csak a második kör 9. helyén kelt el, mivel a korabeli rossz nyelvek hozzáállásbeli problémákat rebesgettek vele kapcsolatban, és ez sok franchise-t elriasztott a kiválasztásától. Bár Robinson nehezen viselte a drafton bekövetkezett csúszást, nem járt azért ő rosszul, hiszen a liga egyik legjobb csapatához került: a Portland TrailBlazers vitte el, és egyből újoncévét egy döntős szerepléssel zárhatta, az 1990-es fináléban a Blazers a Detroittól kapott ki 1-4 arányban.

Az ifjú Clifford remekül egészítette ki hatodik emberként a Portland kezdőcsapatát, mely a szupersztár dobóhátvédből, Clyde Drexlerből, a szorgos irányítóból, Terry Porterből, a liga egyik legjobb lepattanózójából, Buck Williamsből, a posztján elit védőnek számító hármasból, Jerome Kersey-ből, és a képzett centerből, Kevin Duckworth-ből állt. A valóban kissé forrófejű Cliff Jerome Kersey-vel vívott edzéseken néha tettlegességig is fajuló harcot a kezdőcsapatba kerülésért, kettejük rivalizálása jót tett ugyanakkor a Blazersnek. Robinson második idényében, 1991-ben 63 meccset nyertek az alapszakaszban, de a főcsoportdöntőben első kiemeltként elbuktak a Lakersszel szemben, úgy, hogy a hatodik mérkőzés utolsó percében, egy kulcsfontosságú támadás során Robinson épp Kersey passzát nem tudta megfogni és feltenni a palánk alatt, pedig egy kosárral átvehették volna a vezetést, és hetedik meccsre menthették volna a párharcot.

1992-ben aztán már sikerült a visszatérés a nagydöntőbe, Robinson pedig az ezévi rájátszás során mutatta be egy Utah Jazz elleni aratott győzelem után az "Uncle Cliffy" névre keresztelt győzelmi táncát, melyről karrierjét végigkísérő becenevét kapta. A Blazers aztán a fináléban ezúttal is vereséget szenvedett, most a Chicago Bullstól, akiket Michael Jordan zsinórban második bajnoki címükig vezetett. Robinson számára a nagy áttörést a következő, 1992/93-as szezon hozta el: a padról beszállva meccsenként 19 pontos, közel 7 lepattanós és 2 blokkos átlagokat produkálva őt választották a Legjobb Hatodik Embernek, 1994-re pedig végre kiszorította a kezdőből Kersey-t, egyből a Blazers legjobb pontszerzője lett 20 pontos átlagával, és karrierje során először és egyedüli alkalommal az All-Star gálára is meghívták. A portlandi aranykor azonban eddigre már véget ért: ugyan a Blazers stabil playoff-részvevő maradt, a rájátszás első körén nem tudtak már túljutni egyszer sem Robinson ott tartózkodása során, pedig Uncle Cliffy mindent megtett, 21 pontot és közel 6 lepattanót átlagolt 1994/95-ben és 1995/96-ban is. Számai 1997-re estek vissza olyannyira, hogy a váltás mellett döntött ő és a csapat is, szabadügynökként a Phoenix Sunshoz igazolt.

Phoenixben a forgatókönyv hasonlóan alakult, mint Cliff utolsó portlandi éveiben: egy erős nyugati csapatnak számított ekkor a fiatal Jason Kidd gardírozta Suns, de a rájátszásban első körös bukták jutottak csak nekik. Robinson egy feledhető első phoenix-i év után a '99-es csonka szezonban karrierje legmagasabb, közel 42%-os triplamutatóját érte el, 1999/2000-ben, 33 évesen pedig ő lett a csapat legjobb pontszerzője 18.5 pontos átlagával, úgy, hogy karrierje első és egyetlen 50 pontos meccsét is ebben az idényben produkálta, sőt, mi több, pályafutása során először az All-Defensive Second Team soraiba is beválasztották. A 2000-es rájátszásban Cliffy 1992 óta először jutott túl az első körön, aztán a főcsoport-elődöntőben a későbbi bajnok Lakers verte a Sunst.

2001 nyarán Robinson elhagyta Phoenixet, a Suns a Detroit Pistonshoz cserélte. Új csapatának színeiben másodszorra is bekerült a legjobban védekező játékosok második ötösébe 2002-ben, majd 2003-ban egy keleti főcsoportdöntős szerepléshez segítette a Detroitot. A csapat 2004-es bajnoki címének sajnos már nem lehetett részese, a Pistons 2003-ban a Golden State Warriorshoz küldte. Az ekkor már 37 éves Robinson még ekkor is képes volt 82 mérkőzésből 82-szer kezdeni és meccsenként átlag 34 percet játszani, ugyanakkor a Golden State-nél nem érezte túl jól magát, hiszen az itt töltött 2003/2004-es idény volt az egyetlen olyan Robinson pályafutása során, amikor nem jutott be aktuális csapatával a rájátszásba. 2005 februárjában állhatott tovább, pályafutása utolsó állomáshelye a New Jersey Nets volt, ahol 40 éves koráig hasznos kiegészítő emberként pattogtatott. 2007-ben vonult vissza.

A karrierje végéig kiváló fizikumnak örvendő Clifford még 2006-ban lenyilatkozta, hogy szeretne 20 szezont tölteni a ligában, ám a mai napig van egy szenvedélye, amely szerepet játszhatott abban, hogy végül nem tudta beteljesíteni e célját: a marihuána. Robinson 1997-ben és 2001-ben is került bajba füvezés miatt, pályafutása végén pedig a Nets játékosaként 2005-ben és 2006-ban is kapott egy-egy ötmeccses eltiltást a liga drogellenes szabályainak megsértéséért. Talán ezek a kései botrányok is hozzájárulhattak ahhoz, hogy az akkoriban a saját és játékosai imidzsére kínosan ügyelő NBA (dress code bevezetése, Malice at the Palace utóhatásai, kispad-elhagyást büntető szabályok, stb.) egy csapata sem szerződtette a Netstől való 2007-es távozása után a jó Cliffet. 

Robinson így is igen szép karriert zárhatott le, hiszen közel húszezer pontot dobott az NBA-ben, 1380 lejátszott meccse az örökranglistán a 10. legtöbb, és a mai napig ő a Portland TrailBlazers történetének 4. legjobb pontszerzője, 6. legjobb tripladobója, és övé Mychal Thompson mögött a második legtöbb blokkolt dobás portlandi színekben. Megemlítendő még vele kapcsolatban az is, hogy utolsó szezonjában, 2006/2007-ben ő, illetve a magát 44 évesen pár meccs erejéig reaktiváló Kevin Willis voltak az utolsó olyan aktív játékosok a liga történetében, akik még a '80-as években kezdték pályafutásukat.

Clifford visszavonulása után legalább annyi izgalmas, bár nem feltétlenül pozitív irányú kalandba keveredett, mint annak idején a pályán. A karrierje során megkeresett pénzét sikerült már 2009-re elherdálnia, olyannyira, hogy magáncsődöt kellett jelentenie, és elárverezték a házát. Az anyagilag megszorult Uncle Cliffy celebbé válással szerette volna újra jövedelmezővé tenni önmagát, 2014-ben szerepelt hát a rövid ideig itthon is futó, Amerikában akkor épp 28. évadát élő "Survivor" című valóságshow-ban, ahonnan ötödikként szavazták ki, összességében a 14. helyen végzett. 

Kiesését követően ő is egyike lett azoknak a "kosárlabda-diplomatáknak", akik Dennis Rodman hívó szavára összegyűlve bemutató meccseket játszottak Észak-Koreában a helyi diktátor és Rodman barátja, Kim Dzsong Un szórakoztatására (olyan, egykor szebb napokat látott visszavonult NBA-játékosokkal egyetemben, mint Kenny Anderson, Vin Baker vagy Doug Christie). 2015 nyarán aztán Cliff lakóhelyén, Oregon államban legalizálták a marihuána-fogyasztást, ő pedig ezt kihasználva egy kannabisz-termesztő és árusító vállalkozást hozott létre "Uncle Spliffy" néven. 

Kétségtelen, hogy amilyen sokoldalú játékos volt Clifford Robinson a pályán, olyan sokszínű jelenség a pályán kívül is.